ZÖLDRE VÁRVA

Délutánonként, útban haza az irodából, a Rokach utcai letérőnél szoktam lejönni az autópályáról. Onnan már csak egy hosszú úton kell végighajtanom, az első a forgalmi jelzőlámpánál balra fordulnom és majdnem otthon vagyok. Ez a lámpa az egyetem főbejáratánál van és általában néhány percet kell várnom, míg zöldet kapok. Várakozás közben kedvemre gusztálhatom a fiatalokat, akik átkelnek a zebrán, vagy szintén a zöldre várnak.

A legtöbbjük úgy néz ki, mint minden fiatal akárhol a világon, de van egy-két feltűnő csoport, mint az etiópiai származású diákok, vagy a fejkendős muzulmán lányok. Ultravallásosokat ezen a környéken nem lehet látni. Egy koedukált iskola, ahol a nemek nincsenek elkülönítve, számukra elfogadhatatlan.

Nézegetem a járókelőket, vagy várakozókat és megpróbálom kitalálni honnan származnak, hány évesek, milyen a természetük, mit tanulnak – feltételezem, hogy mindazok akik erre járnak, diákok – de főleg, mindig újra és újra elcsodálkozok az emberi típusok végtelen választékán, amelyet a természet alkotott, hogy millió, milliárd személyek között nincs kettő, aki teljesen azonos. Állítólag még az egypetéjű ikreknél is vannak apró különbségek, amelyeket csak az, aki jól ismeri őket, észlel.

Még arra is marad időm gondolni – a lámpaváltás előtt – mennyire hajszálvékony a határ a szépség és rútság között. A legtöbbünk ugyanazokkal az adottságokkal született. Test, egy-egy pár végtag, a nemzőszervek, egy pár szemmel, egy orral, szájjal felszerelt fej, két füllel az oldalán és hajzattal a búbján (nem említve belső szerveinket, amelyek nélkül testünk életlen lenne). Ez körülbelül az alapvető felszerelés, amelyet az élet raktárából faszoltunk és ezzel kell boldogulnunk. A baj ott kezdődik, ha e cikkek egyikének, vagy többnek az elhelyezése eltér a szimmetriától, kisebb/nagyobb a normánál. Minden apró eltérés jobbra, balra, fel, vagy lefelé, azt okozhatja, hogy tulajdonosát tökéletlennek, csúnyának, vagy éppenséggel visszataszítónak fogják tartani. Ez főleg a nőket zsenírozza, hiszen ők tartoznak az u. n. „szép nemhez”.

Egy ismerősöm kis szépséghibával született, de szülei még kiskorában megoperáltatták és ma nemcsak nyoma sincs egykori hibájának, hanem annyira szép, hogy a férfiak megfordulnak utána az utcán. Ezzel szemben egy másik úgy határozott, nem veti magát alá egy kozmetikai műtétnek. Az arca kellemes, de egy apró igazítás akár jóképűvé is tenné. Ez mindig átfut a fejemben, amikor társaságban összejövünk, de soha sem szóltam neki. Ma már azt hiszem, hogy ez a hölgy inkább szeretne egyedi, mint szép lenni. Ezt az arcot sorsolta ki születésekor, csakis az ő tulajdona, megszokta, szereti és nem érdekli tetszik-e másoknak, vagy nem.

Bárcsak mindenki így viszonyulna természetes testi adottságaihoz. Felfoghatatlan mit követünk el e csodálatos gépezet ellen, amelyhez hasonlót egy emberi mérnöknek sem sikerült alkotni és amelyet ingyen kaptunk, amikor a világra jöttünk. Túl az otthoni, autós, munkahelyi, extrém sportok által okozott baleseteken – amelyeknek legalább egy részét, kis elővigyázattal, szintén el lehetne kerülni – és a pusztító háborúkon (amelyek talán az emberi természet szerves részei), fikarcnyi könyörület nélkül rongáljuk testünket, mintha esküdt ellenségünk lenne. Zsiradékkal, junk fooddal tömjük tele, rongáljuk, megmérgezzük, nem őrizzük meg kondícióját és néhány évtizeden belül teljesen lekoptatjuk.

Miért tartja az átlagember jobban karban a kocsiját, mint a testét?

Társaságban – nem az egyetemi jelzőlámpánál – néha felteszem magamnak a kérdést, hová tűnnek azok a karcsú, fürge, friss kinézésű fiatalok a gyalogos átkelőhelyről? Miként válnak sörhasú, kövér, rosszfogú, bőrű, pocsék kondíciójú felnőtteké, akik levegő után kapkodnak egy kis testi erőfeszítés után. A sajtóban, az interneten naponta jelennek meg új kutatások eredményei arról, ami tilos, ami ártalmas és mit kéne tennünk egyészségünk megőrizésére. A ’jó tanácsok’ egy nagy része egymással ellenmondó, de az orvostudomány, amely (jogosan) büszkélkedik vívmányaival, nem képes kialakítani egy mindenki számára elfogadható, átfogó egészségügyi doktrínát, amelynek nem támadnak mindjárt heves ellenzői.

A zöldre várakozók – és a zebrán átsietők – közül sokan mobiltelefont szorítanak fülükhöz. Messze állok a konzervativizmustól és minden életünket megkönnyebbítő technológiai újítást boldogan ölelek keblemre, de fel kell tennem a kérdést – a választ már nem fogom megélni – mi lesz a befolyása e készülékek sugárzásának, legyen az akármilyen silány, a következő generációkra? A mikrohullámú sütő sugárzásából származó egészségi ártalom kérdése még mindig vitás. A számítógép ernyője is, amely előtt egyre több időt töltünk, valószínűleg valamilyen hatással van testünkre. Mi vagyunk a kísérleti nyulak. Egy, vagy két generáció múlva, az eredmények világosak, vitátlanok lesznek és nagyon-nagyon remélem nem katasztrofálisak.

Az őskori ember kézzelfogható veszélyekkel küzdött meg, rémítő ragadozó állatokkal, amelyek számára ő volt legközelebbi alkalmi étkezés. A mi napjaink veszélyei rejtettek, de sokkal végzetesebbek, mert nemcsak az egyénekre csapnak le, hanem a gyerekeire és gyereke gyerekeire is, sőt esetleg véget vethetnek az egész emberi fajnak. Borúlátó vagyok? Túl pesszimista? Apokaliptikus fantáziáktól szenvedek? Lehetséges, de ki jelentheti ki teljes biztonsággal, hogy ez nem fog bekövetkezni?

Ezek csak részei a gondolatoknak, amelyek átfutnak fejemen a majdnem naponkénti várakozás közben a jelzőlámpánál lakónegyedemben. Ki tudja, milyen gondolataim támadnának, ha más városrészben várakoznék?