Elmentél…
Elmentél s nem néztél vissza,
Előtted egy nagy út hossza
És mögötted csak egy tört szív.
Gőgös fejed nem fordult hátra,
Nem tekintettél a szempárra,
Melynek tüze csak téged hív.
Bizony felejtettél hamar,
Már azt sem tudod ki vagyok,
Szerelmed poharát más issza.
Nem, nem fogok könyörögni,
Lábad porát sem csókolni,
Inkább …ne, ne gyere vissza.
(1951)
Délutánonként, útban haza az irodából, a Rokach utcai letérőnél szoktam lejönni az autópályáról. Onnan már csak egy hosszú úton kell végighajtanom, az első a forgalmi jelzőlámpánál balra fordulnom és majdnem otthon vagyok. Ez a lámpa az egyetem főbejáratánál van és általában néhány percet kell várnom, míg zöldet kapok. Várakozás közben kedvemre gusztálhatom a fiatalokat, akik átkelnek a zebrán, vagy szintén a zöldre várnak.
A legtöbbjük úgy néz ki, mint minden fiatal akárhol a világon, de van egy-két feltűnő csoport, mint az etiópiai származású diákok, vagy a fejkendős muzulmán lányok. Ultravallásosokat ezen a környéken nem lehet látni. Egy koedukált iskola, ahol a nemek nincsenek elkülönítve, számukra elfogadhatatlan.
Nézegetem a járókelőket, vagy várakozókat és megpróbálom kitalálni honnan származnak, hány évesek, milyen a természetük, mit tanulnak – feltételezem, hogy mindazok akik erre járnak, diákok – de főleg, mindig újra és újra elcsodálkozok az emberi típusok végtelen választékán, amelyet a természet alkotott, hogy millió, milliárd személyek között nincs kettő, aki teljesen azonos. Állítólag még az egypetéjű ikreknél is vannak apró különbségek, amelyeket csak az, aki jól ismeri őket, észlel.
Még arra is marad időm gondolni – a lámpaváltás előtt – mennyire hajszálvékony a határ a szépség és rútság között. A legtöbbünk ugyanazokkal az adottságokkal született. Test, egy-egy pár végtag, a nemzőszervek, egy pár szemmel, egy orral, szájjal felszerelt fej, két füllel az oldalán és hajzattal a búbján (nem említve belső szerveinket, amelyek nélkül testünk életlen lenne). Ez körülbelül az alapvető felszerelés, amelyet az élet raktárából faszoltunk és ezzel kell boldogulnunk. A baj ott kezdődik, ha e cikkek egyikének, vagy többnek az elhelyezése eltér a szimmetriától, kisebb/nagyobb a normánál. Minden apró eltérés jobbra, balra, fel, vagy lefelé, azt okozhatja, hogy tulajdonosát tökéletlennek, csúnyának, vagy éppenséggel visszataszítónak fogják tartani. Ez főleg a nőket zsenírozza, hiszen ők tartoznak az u. n. „szép nemhez”.
Egy ismerősöm kis szépséghibával született, de szülei még kiskorában megoperáltatták és ma nemcsak nyoma sincs egykori hibájának, hanem annyira szép, hogy a férfiak megfordulnak utána az utcán. Ezzel szemben egy másik úgy határozott, nem veti magát alá egy kozmetikai műtétnek. Az arca kellemes, de egy apró igazítás akár jóképűvé is tenné. Ez mindig átfut a fejemben, amikor társaságban összejövünk, de soha sem szóltam neki. Ma már azt hiszem, hogy ez a hölgy inkább szeretne egyedi, mint szép lenni. Ezt az arcot sorsolta ki születésekor, csakis az ő tulajdona, megszokta, szereti és nem érdekli tetszik-e másoknak, vagy nem.
Bárcsak mindenki így viszonyulna természetes testi adottságaihoz. Felfoghatatlan mit követünk el e csodálatos gépezet ellen, amelyhez hasonlót egy emberi mérnöknek sem sikerült alkotni és amelyet ingyen kaptunk, amikor a világra jöttünk. Túl az otthoni, autós, munkahelyi, extrém sportok által okozott baleseteken – amelyeknek legalább egy részét, kis elővigyázattal, szintén el lehetne kerülni – és a pusztító háborúkon (amelyek talán az emberi természet szerves részei), fikarcnyi könyörület nélkül rongáljuk testünket, mintha esküdt ellenségünk lenne. Zsiradékkal, junk fooddal tömjük tele, rongáljuk, megmérgezzük, nem őrizzük meg kondícióját és néhány évtizeden belül teljesen lekoptatjuk.
Miért tartja az átlagember jobban karban a kocsiját, mint a testét?
Társaságban – nem az egyetemi jelzőlámpánál – néha felteszem magamnak a kérdést, hová tűnnek azok a karcsú, fürge, friss kinézésű fiatalok a gyalogos átkelőhelyről? Miként válnak sörhasú, kövér, rosszfogú, bőrű, pocsék kondíciójú felnőtteké, akik levegő után kapkodnak egy kis testi erőfeszítés után. A sajtóban, az interneten naponta jelennek meg új kutatások eredményei arról, ami tilos, ami ártalmas és mit kéne tennünk egyészségünk megőrizésére. A ’jó tanácsok’ egy nagy része egymással ellenmondó, de az orvostudomány, amely (jogosan) büszkélkedik vívmányaival, nem képes kialakítani egy mindenki számára elfogadható, átfogó egészségügyi doktrínát, amelynek nem támadnak mindjárt heves ellenzői.
A zöldre várakozók – és a zebrán átsietők – közül sokan mobiltelefont szorítanak fülükhöz. Messze állok a konzervativizmustól és minden életünket megkönnyebbítő technológiai újítást boldogan ölelek keblemre, de fel kell tennem a kérdést – a választ már nem fogom megélni – mi lesz a befolyása e készülékek sugárzásának, legyen az akármilyen silány, a következő generációkra? A mikrohullámú sütő sugárzásából származó egészségi ártalom kérdése még mindig vitás. A számítógép ernyője is, amely előtt egyre több időt töltünk, valószínűleg valamilyen hatással van testünkre. Mi vagyunk a kísérleti nyulak. Egy, vagy két generáció múlva, az eredmények világosak, vitátlanok lesznek és nagyon-nagyon remélem nem katasztrofálisak.
Az őskori ember kézzelfogható veszélyekkel küzdött meg, rémítő ragadozó állatokkal, amelyek számára ő volt legközelebbi alkalmi étkezés. A mi napjaink veszélyei rejtettek, de sokkal végzetesebbek, mert nemcsak az egyénekre csapnak le, hanem a gyerekeire és gyereke gyerekeire is, sőt esetleg véget vethetnek az egész emberi fajnak. Borúlátó vagyok? Túl pesszimista? Apokaliptikus fantáziáktól szenvedek? Lehetséges, de ki jelentheti ki teljes biztonsággal, hogy ez nem fog bekövetkezni?
Ezek csak részei a gondolatoknak, amelyek átfutnak fejemen a majdnem naponkénti várakozás közben a jelzőlámpánál lakónegyedemben. Ki tudja, milyen gondolataim támadnának, ha más városrészben várakoznék?
Felmenni Jeruzsálembe – varázslatos fővárosunkba (de magába Izraelbe is) héberül nem utaznak, hanem ’felmennek’ és nemcsak azért, mert a város hegyes vidéken terül el, egy ilyen út lelki felemelkedés is – mindig nagy élmény számunkra. Szerintünk ez a világ legszebb és legérdekesebb városa, a baj csak az, nem eléggé ismerjük a várost és valahogy mindig sikerül eltévednünk.
Az intifáda (palesztin zavargások) idején, amely többek között kődobálással is járt, egyszer rossz irányba fordultam és egy arab negyed főutcáján találtuk magunkat. Szabályellenes teljes fordulattal gyorsan eliszkoltunk onnan, de még ilyen hajmeresztő kalandok nélkül is, egyszerűen nem találjuk meg a keresett címet, legyen az a Henry Crown koncertterem, a szálloda, amelyben nejem rokona tartja esküvőjét, vagy mostani célunk, az IMCA épülete, amelyben egy másik rokonának (sok a rokona) fog fellépni egy opera előadásban. Egy előző alkalommal taxit hívtunk és megkértük sofőrjét, utazzon előttünk és mutassa meg az utat, de ezúttal úgy határoztam, GPS-em segítségével találjuk meg célpontunkat. Vaskos hiba volt!
Egy dolog az újságban olvasni a könnyű vasút építése miatt okozott nehézségekről és teljesen más szembekerülni az ásásokkal, útirányváltozásokkal, lezárt forgalmi sávokkal a fő útvonalakon, amelyek az utat akadályfutássá változtatták. A szegény szerkentyűm hiába próbált minket célhoz juttatni. Balra fordulásra utasított minket egy útkeresztezésen, ahol ez meg lett tiltva. Jobbra fordultam. A készülék nem zavarodott meg, kijelentette ’újratervezi az útvonalat’, rövid időn belül megint az ismerős útkeresztezésnél találtuk magunkat és a GPS megint rá akart bírni a balra fordulásra. A végén betömtem a száját és előzékeny járókelők segítségével navigáltam tovább.
Örömmel jelentem, időben érkeztünk meg. Szép szombati nap volt és miután tudtuk milyen nehézségeink támadhatnak Jeruzsálemben, korán indultunk el otthonról. Leparkoltuk a kocsit és a szabad óránkban, elmentünk egy rövid sétára. A YMCA épülete szemben van a fenséges King David szállóval. Onnan néhány száz méterre balra, kis tábla hirdette ’Mamilla üzletközpont’. Besétáltunk és így, teljesen véletlenül rábukkantunk Jeruzsálem legszebb sétautcájára.
Az utolsó években néhányszor látogattunk el fővárosunkba, egyszer egy három napos kirándulásra is beneveztünk, de ide nem jutottunk el. A hatszáz méteres, fényűző üzletekkel, kávézókkal szegélyezett, kövekkel borított, a múltat, történelmit, a modernnel lenyűgöző módon összekötött utcát, az ismert építész Safdie Mose tervezte és csak három éve lett befejezve. Az utcának néhány kilátó erkélye van az Óváros falai és Jeruzsálem meseszerű tájai felé.
Mint már említettem, jöttünk célja egy előadás volt és most visszaballagtunk a közeli Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületéhez. Aki Jeruzsálemben járt, ismeri ezt a feltűnő, történelmi jelentőségű épületet, de soha azelőtt nem léptem be falai közé. A bejáratnál háromnyelvű kőtábla fogad, egy részlettel Lord Allenby beszédéből az YMCA avatásán 1933-ban: „Ezen hely légköre a béke, ahol a politikai és a vallási féltékenységet el lehet felejteni és a nemzetközi egységet támogatni és fejleszteni”. Magában az épületben úgy érzed mintha visszaléptél volna vagy 65 évvel, a két világháború közötti angol uralom idejébe. A recepciós erős keleti akcentussal beszélt, az alagsori fitnesz központban fejkendős, elegáns, arab hölgyek várakoztak csemetéikre és az étteremben az előzékeny pincérnő megkért, hogy héber nyelvű rendelésemet angolul ismételjem meg.
A nap fénypontja Mozart Varázsfuvolájának az előadása volt. Nem állíthatjuk, hogy e zenei zsáner kedvelői vagyunk. Nem látogatunk rendszeresen operába, bár néha szívesen meghallgatok néhány ismert áriát, főleg ismert énekesek előadásában, de ezt csak csukott ajtóval tehetem. Párom szereti a zenét, járunk koncertekre, de a klasszikus éneket nemcsak, hogy nem szereti, kifejezetten idegesíti. Dacára a fentieknek, mindkettőnknek nagy élvezetet okozott a közel két órás opera és széles mosollyal jöttünk ki az előadóteremből.
Ezt a bizonyos produkciót összesen kétszer adták elő a Jeruzsálemi Művészeti Fesztivál nyitásának keretében. A résztvevőket a jeruzsálemi zenei és tánc akadémia vokális osztályának kiemelkedő diákjaiból választották. YMCA patinás előadóterme színpadának, a tágasság távolról sem jellemző tulajdonsága, azért elismeréssel bámultuk meg, miként sikerült a karmesternek elhelyezni tizenkét zenészét ennek egy csücskében, a nagyszámú énekesekkel egyetemben. Az énekkarnak csak a nézőtér oldalán maradt helye.
A rendezőnek díszletek nélkül és a legegyszerűbb eszközökkel – mint a színészek által viselt zseblámpák, amelyek időnként fáklyákat, máskor pedig fenyegetést szimbolizáltak, vagy a hosszú fehér papírszalagok, amelyek szükség szerint egyszer a sűrű erdőt helyettesítették, máskor a haragos folyót és a továbbiakban az akadályokat, amelyekkel a darab hőseinek meg kellett küzdenie – sikerült átültetni az előadást napjainkba.
Nagyon büszkék voltunk fiataljainkra, akik képesek voltak egy ilyen klasszikus darabot a színpadra hozni, végül is Mozart világa nagyon messze van a mai Jeruzsálemtől, amelynek tervezett felosztása a fő akadály a közel keleti béke elérésében. Élveztük nejem rokonának a fellépését is (talán egyszer megírom, miként választotta ez a falusi izraeli lány, akinek családja nagyon messze áll ettől a műfajtól, pont ezt a nehéz és – nálunk – ritka foglalkozást), az este lépett először színpadra.
Egy további tényező, amely talán más miliőben, szereposztásban, megbuktathatta volna az előadást, az volt, hogy a szereplők (mint operában szokás) eredeti nyelvén, németül, adták elő az operát, csak az összekötő részekben beszéltek héberül. Számomra, aki megéltem, hogy a nyelv, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, a holokauszt jelképévé változik, szürrealista élmény volt fiatal izraelieket németül hallani énekelni.
Papageno szavaival: “Gutte Nacht, falsches Welt!” (Jó éjszakát hamis világ!).
