NOVEMBER 29

Mint szokásom, azon a bizonyos napon is, vagy három hete, mielőtt elindultam a munkába, benéztem az újságba, de nem vettem észre a dátumot és főcímet sem láttam a nap jelentőségéről. Csak az irodában hívta fel figyelmemet egy kollega arra, hogy aznap november 29-ike van és 62 éve telt attól a naptól, amikor hosszas huzavona után 1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése felosztotta Palesztina területét a zsidók és az arabok között. E határozat alapján kiáltotta végül is ki David Ben Gurion Izrael államát 1948. május 14-én. Az ENSZ terv szerint a bibliai terület 57%-án zsidó állam jött volna létre, 43%-án pedig egy arab állam (a ’palesztin nép’ elnevezést csak 1964-ben kreálták). A konfliktusok elkerülése végett, kb. 100 négyzetkilométer Jeruzsálem körzetében, ENSZ igazgatás alá került volna.

A javaslatot a közgyűlés 33 tagja támogatta, 13 ellenezte és 10 tartózkodott, ezek voltak az erőviszonyok az akkori ENSZ-ben. Amikor 1949. május. 11-én Izraelt felvették a Világszövetségbe (mint annak 59-ik államát), 37 állam szavazott csatlakozásáért, 12 ellenezte és 9 tartózkodott. Ma az ENSZ-nek 192 tagja van, majdnem minden önálló állam a világon, közülük 60 muszlim és ezekből 24 arab. Ezek, együtt a Harmadik Világhoz tartozó államok nagy részével, gyakran szavaznak Izrael ellen.

Jól emlékszem 1947. november 29-re, a csehszlovákiai (ahol akkor éltem) zsidóság örömére, erre a hírre. Ez a közönség azonosította magát a cionista eszmével és nagy részük Izraelbe emigrált.

Az ENSZ történelmi határozatát Pozsonyban, Szlovákia fővárosában, 1947 decemberében fényes összejövetellel ünnepeltük meg a Nemzeti Színházban. Az ünnepség hivatalos részében pazarul kiöltözött funkcionáriusok, politikusok, vettek részt, szónokoltak, poharat emeltek, de az igazi murit a cionista ifjúság rendezte a színház előtti havas téren. A mai napig megvan nálam a mozgalom levele, amelyben kérik, hogy jelenjek meg este 7-kor pontosan ünnepélyes cserkész öltözetben – fehér ing, rövidnadrág (vagy szoknya) és kék kendő. Néhány százan voltunk és a kötelező szónoklatok után, izraeli nemzeti zászlókat lobogtatva, viharos hóra táncra perdültünk a szökőkút körül. A közúti forgalom, a villamosok leálltak és a lakosok bámulva nézték a rövidnadrágos bolondok hancúrozását a hóban.

Úgy látszik a halhatatlan Fáma asszony Bratislavában is honos. Másnap reggel a munkában kollegáim arról faggattak, igaz-e, hogy az előző éjjel frenetikus zsidó huligánok tőrrel fogai között randalíroztak a város központjában.

.

AKIK ÉNEKELNEK, EGÉSZSÉGESEBBEK

A zsidó nép a napokban ünnepli Hanukkát és mint évente, családunk ezúttal is rokonok házában gyűlt össze. Hagyományos ünnepeink között Hanukka a kedvencem. Nincs sem böjt, sem gyász, vezeklés, pászka, imádság, csak öröm: ez egyszer őseink győztek! Purim (a mi Farsangunk) is vidám ünnep, de manapság csak a gyerekek öltöznek jelmezt. Én is, aki büszkén lobogtatom a szabadelvűség zászlaját, megünnepelhetem Hanukkát, anélkül, hogy hűtlen lennék magamhoz. Egy kis akadályon kívül – a gyertyagyújtás áldása – amelyet könnyedén átszökellek, az est a fények ünneplése, sok jó kajával és nem utolsó helyen 10-15 hagyományos vidám dallal. Előzőleg sokszorosítottunk néhány lapot a dalok szövegével és aki forró burgonya tócsnit, lekváros fánkot, meg hanukkai ajándékot akart kapni, meg kellett szolgálnia hangos énekléssel, a sok gyertyatartó (minden gyerek sajátját hozza), a lobogó gyertyák és a terített asztal körül.
Az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre és az óta is élvezem, bár hangom nem túl jó. Emlékezek minden egyes a suliban, a cserkészeknél, a cionista mozgalomban tanult dalra. Annak idején, amikor még behívtak tartalékos katonai szolgálatra, de korom miatt már nem feleltem meg első vonalas beosztásra és néha hetekig végeztem kétszer négy órás őrszolgálatot egy isten háta mögötti lyukban, egyedül a sötét éjszakában, tudjátok miként harcoltam a rám törő álmosság ellen? Csendesen, hangtalanul, végénekeltem gazdag magyar, szlovák, héber dalrepertoáromat, néha hosszú percekig törve a fejemet a pontos szövegen, amíg beugrott.
Graham Welch professzor, a Nevelési Kutatás igazgatója az angliai Surreyi Egyetemnél, 30 éve tanulmányozza az éneklés különböző szempontjait. Úgy találta, akik énekelnek, egészségesebbek, mint akik nem. Az éneklés edzi a tüdőnket, megerősíti hasi, bordaközi és rekeszizmainkat, serkenti vérkeringésünket. Arra késztet minket, hogy mélyen lélegezzünk, mélyebben, mint akár egy kimerítő gyakorlat után, úgyhogy több oxigént veszünk fel, javul aerobikus kapacitásunk és ugyanakkor izomfeszültségünk is lazul.
Ennyit az éneklés hatásáról testünkre, de a dalolás több mint a szavak dallamos kimondása, zenei hangok létre hozása hangunkkal. Az éneklés érzelmi kifejezés, elfojtott vágyak, érzelmek megnyilvánulása, amelyeknek a mélysége azonosításunktól függ az adott szöveggel. A hazafias dalok az egyik legelterjedtebb ének műfajhoz tartoznak. Csak e héten olvastam egyik újságunkban, hogy a himnuszunk még mindig hatásos. Nem tudom milyen lakosságrétegekhez fordult a kutató, de a közvélemény kutatás eredménye pozitív volt. A kérdezettnek 91% azt vallotta, hogy a himnusz éneklése nemzeti érzéseket vált ki benne.
Amikor másokkal együtt dalolunk – mégha teljesen idegenek is, annál is inkább, ha családtagok, barátok – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza. A közösségi éneklés összeköti az embereket, barátságokat teremt, erősíti a nemzeti azonosságélményt, de fontos eszköze más népek megismerésének és megbecsülésének is. Nem véletlenül, katonai parancsnokok világszerte, menetelés közbeni éneklésre ösztönzik a legénységet.
További elterjedt ének műfajok a vallásos énekek és zsoltárok (gyülekezeti éneklés), népdalok, bordalok, ivónóták és természetesen a gyerekdalok. A kisgyerekek szeretnek énekelni. Az óvónők és tanító nénik ezt jól tudják és az éneklést, egyesítő, oktató és unalom feloldó tényezőként használják. Azon a bizonyos Hanukka bulin e héten, 6 éves unokám volt a legbuzgóbb kísérőm A nagyobbak sokkal kisebb lelkesedéssel daloltak, inkább csak azért, hogy elkerüljék a „Te miért nem énekelsz?” féle megjegyzéseket, mint élvezetből. Idősebb gyerekek számára az éneklés valamilyen okból gátlásos, talán attól félnek, hogy csecsemőknek tekintik őket. Az ifjúsági mozgalmak nagy plusza, megszokod, hogy másokkal együtt csinálsz dolgokat.
Sok népnél létezik a közösségi éneklés szokása. Görögországban például az ilyenfajta éneklés a mindennapi élet és az ünnepségek elválaszthatatlan része. Rodosz szigeti kirándulásom egyike volt a legélvezetesebbeknek. A zene-kávéházakban (musicafe) esténként, egész családok – néhány generáció – mulattak együtt és sokkal éjfél utánig énekeltek és táncoltak népi zenekar kísérettel.
Az egész, ú. n. fejlett világban, az emberek újra felfedezik, hogy az éneklés jó. A dalok vezérmotívumai a bölcsesség, tudás, történelem és a nép örömei és bánatai. Amikor egy nép elveszti dalait, gyakran az azonosságát, összetartását is elveszti, a nemzeti szellem drasztikusan csökken. Ebből a szempontból, a nyugati popkultúrának pusztító hatása van az etnikai kultúrákra.
Egy éve meg voltunk hívva Pestre, barátunk 65 éves szülinapjának ünnepelésére családja körében. Egy kis étteremben vacsoráztunk, természetesen cigányzene is volt. Az ünnepelt anyósa, egy rendkívül szimpatikus hölgy és kortársai külön asztalnál ültek és a dalokat vele énekelték a zenészekkel. Imádom a cigányzenét, sok dalt tudok dúdolni, de a szavaknak csak kis részét ismerem. Irigyen csodáltam ezeket az idős embereket, betéve tudták minden nóta szövegét. A hosszú est folyamán talán 30 nótát játszottak, az éneklők már berekedtek, de nem lankadtak el, amíg haza nem indultunk.
Barátunk és felesége, a fenti hölgy lánya, szintén ismerték a dalok nagy részét és a többi vendéggel együtt, időnként csatlakoztak az énekléshez, de lányuk, férje és két kislányuk, majdnem olyan közönnyel hallgatták a lelkes és zajos ünnepséget, mint feleségem (aki nem tud magyarul és nem lelkesedik túlságosan ezekért a [szerinte] érzelgős melódiákért).
Megkérdeztem a lányt – vele is nagyon jóban vagyok – „Nem ismeritek a nótákat, amelyeket nagyanyád olyan lelkesen dalol?” A válasz: „Természetesen ismerek néhányat, de jobban szeretem a Ledd Zeppelint.”
Vajon ilyen lesz a jövőnk? Franciák, japánok, magyarok, afrikaiak, oroszok, együtt fognak ülni és Ledd Zeppelint dalolni?

BRAZÍL DIÓHÉJBAN

“Cervantes és a Telenovellák Nyelve” című blogomban már említettem, vagy két évtizede úton Argentínából Európába, csak a gépen tudtuk meg, hogy a járat a brazíliai San Paulóban is leszáll. Azt latolgattuk, meglátogatjuk feleségem ott élő unokatestvérét, „de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Kíváncsiak voltunk, miért teszik ezt? A válasz: a brazil rablók kegyetlenek, a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét”. Mit mondhatok? Lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk”.

Repülőtársaságunk ez idén egyenes járatot indított Sao Paolóba és nejem megvalósította régi álmát, meglátogatta unokahúgát. Majdnem két hét után tért haza és mint kiderült, a valóság Brazíliában nem változott meg jelentősen. Megpróbálok tolmácsolni néhányat benyomásai közül, amíg még frissek emlékezetében. Közismert, hogy a szegény és gazdag rétegek közötti különbség Brazíliában, a világ legnagyobbjainak egyike. Ez társadalmi elidegenülést okoz, amelynek egyik mellékhatása az erőszak és bűnözés.

Nejem rokonának egy villanegyedben van nagy háza, kerttel és úszómedencével. A munkaerő az országban nagyon olcsó. A hölgy egyedül él és ezért csak bentlakó mindenese és kertésze van, aki az úszómedencéért is felelős, de gyerekes családoknak pesztrájuk is van és sokszor szakácsnőjük is. Mindamellett, a személyes kiszolgáláshoz hozzá kell szokni. Feleségem saját lakásegységet kapott használatára, külön fürdőszobával. Reggel fürödni ment és mire egy idő múltán kijött, ágya már be volt ágyazva és ruházata összehajtogatva. Kétségtelenül kényelmes, de egy bizonyos mértékben elveszíted a magánéletedet.

Az unokatestvér háza, mint a negyed többi háza, elektromos kerítésvédelemmel van ellátva. Az utca végén állandóan biztonsági jármű parkol és mielőtt az asszony autójával kihajt házából, három képernyőn megnézi nem ólálkodik-e valaki a környéken, a kapu nyitását pedig összeegyezteti a biztonsági őrrel. Öreg, ütött-kopott autót vezet, ne higgyék tehetős embernek, akit érdemes követni házába. Feleségem látogatása idején a légkondicionáló nem működött – 32-33 fokos hőségben – de az ablakokat nem szabad letekerni, az útkereszteződéseknél kéregető gyerekcsapatok miatt, akik nem vetik meg a csórást sem. Azon kívül, soha sem lehet tudni, nem rejtőzik-e a közelben egy felnőtt, aki csak az adódó alkalmat várja megragadni az uralmat a járműn.

Dacára ezeknek a biztonsági rendszereknek, két hete sikerült két rablónak behatolni házába, valószínűleg amikor kinyitotta a kaput. Szerencsére nem bántották testileg, de késes fenyegetéssel, arccal lefelé a padlóra fektették, felfordították a házat és elrabolták minden ékszerét, köztük anyjától kapott emléktárgyakat. A rendőrségnek nem sikerült elcsípni a rablókat, de visszahoztak egy gyönyörű aranyozott nyakláncot, amelyet a tolvajok útközben eldobtak, mert nem volt valódi aranyból. Az unokahúg a nyakláncot feleségemnek ajándékozta, mert úgysem tudna egy ilyen szemet szúró ékszert hordani Brazíliában.

A nagyméretű bűnözés és a sok rablás miatt, a nyilvános helyek, mint a metró, a szórakozó helyek, a szupermarketek – ezek fényűzőbbek, mint nálunk – biztosítva vannak és mindenhol fegyveres őrök cirkálnak. Miután az utcán veszélyes forgolódni, a legtöbb személyi szolgáltatás, mint például a posta, vegytisztító, nyomda és nagyszámú étterem, ezeken a biztosított helyeken van összpontosítva és élénk társadalmi élet folyik bennük.

Ha már a metrót említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Brazíliában, a 60 éven felüliek (hasonlóan Magyarországhoz, ahol 65 év a korhatár) ingyen utaznak minden tömegközlekedési eszközön. A brazilok rendkívül udvariasak és átadják a helyüket idősebb embereknek, talán azért mert aránylag kevés van belőlük a lakosságban. Szomorú tény, hogy az alacsony státusú társadalmi-gazdasági rétegekben (ilyen Brazília lakosságának a legnagyobb része) a tiszteletben megőszült emberek gyakorisága aránylag alacsony. Amikor egy idősebbnek látszó ember érkezik a bevásárló központba, odalép hozzá egy alkalmazott, elveszi tőle a kocsi kulcsot és parkol helyette (valet parking). Haladott korú embereknek nem kell sorba állni. Bámulatos látvány a színházi pénztárnál és másutt, ahol az emberek sorban állnak, ahogy a várakozók mind arrébb állnak és az idősebb embert a sor elejére eresztik.

Utazása vége felé feleségem feltette magának a kérdést: miként lehet-e ilyen feltételek alatt élni, lakatra zárva fényűző gettókban, egy tengerparti séta lehetősége nélkül? Még a kutyusodat sem viheted ki levegőzni a ház elé.

A válasz: minden szokás dolga. Azok számára, akik ott élnek, ez az életmód normális. Amikor nejem megkérdezte unokahúga gyerekeit – hason korúak, mint a mi gyerekeink – miért nem látogatnak el Izraelbe, azt válaszolták, félnek!