Örökségem

Boldogult apám nem volt gazdag ember, de azért szép örökséget kaptam tőle. Nem pénzt, házat, vagy földet, hanem kalandos történeteket, vicces bemondásokat és még egy pár dalt is. Ma, ha utána gondolok, a valóság nem lehetett annyira komikus, az első világháború nem volt piknik és néhány élménye tragikusan is végződhetett volna, de annyira jól tudta előadni ezeket, hogy könyörögtem ismételje újra és üjra őket és bár már minden fordulatot ismertünk, anyámmal együtt a hasunkat fogtuk a sok röhögéstől.
Ezúttal csak apám egyik kedvenc dalát szeretném ide leírni és olvasóim segitségét kérni. Miről dalol a pesti ember? Természetesen a villamosról, amely már a múlt század elején fogalom (és sárga!) volt. A baj csak az, hogy a dal nem teljes. Gyerekkoromban amikor apám elénekelte nekem, említette, hogy van még néhány strófa, de ezek túl sikamlósak és nem a gyerekfűlnek valók. Azokból is amelyek megmaradtak emlékezetemben, az egyik dalszaknak a dallamát ismerem, de az eredetét nem tudtam felderíteni.
Utánanéztem az Internetten és valószinűnek találom, hogy a teljes dalsorozat szövege Kőváry Gyula „Zenebona” cimű könyvében, amely 1917-ben jelent meg Budapesten, van leírva. Ha valaki az olvasóim közül ismeri az egész dalt, vagy megvan neki Kőváry könyve, nagyon hálás lennék ha kiegészítené számomra örökségem hiányzó részeit.
Ime a dal:

(„Megy a gőzös...” dallamára)
Megy a villany, megy a villany, a lizsébe,
Rajta ülnek ötvenhatan neglizsében.
Elől egy úr folyton csenget,
Hátul meg másik felszállni nem enged.

(„Ritka búza, ritka árpa...” dallamára)
Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs,
Még ritkább a pesti villamos.
Kilencven év nyomja vállam,
Térdig kinő a szakállam,
Mégsem jön az a kis aranyos.

(„Debrecenbe kéne menni...” dallamára)
Pedig Óbudára kéne menni,
De nem jön kocsi semennyi,
Végre csengő szól az éjben,
Ah, ez a jövő reménye.

(A dallam eredete ismeretlen)
Kivül sárga, bévül tele,
Teleírva a fedele,
Kék a színe, zöld az alja,
Kétezerszázkilencvenhét szám van rajta.

(„Zöldre van a rácsos kapu festve...” dallamára)
És amint álltunk, amint vártunk,
Egyszerre csak végül,
Meg-megindult minden igaz ok nélkül.
A türelmünk rózsát termett lám ni,
Csak be kellett, csak be kellett a pótkocsikat várni.

(„Csárdás kis kalapot veszek...” dallamára)
Csárdás kis kalapot veszek,
Mellé szakaszjegyet teszek,
Örömtüzek szállnak merre, merre, merre járunk,
A Lipótmezőig meg sem állunk.

Élni a Pillanatot!

Amikor Dr. Deepak Chopra, egy indiai származású amerikai orvos, sok sikerkönyv szerzője, aki könyveiben egyesíti a keleti bölcsességet a nyugati tudással, azt írja egyik cikkének a bevezetésében, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt. Vagy a múlt emlékeire összpontosítunk és a belőlük keletkezett érzelmi visszhangra, vagy a jövő iránti gond foglal el minket. Nem fogjuk fel, hogy az egyedüli pillanat amely csakugyan megvan, csakugyan létezik, az a jelen mostani pillanata. A többi csak a fantáziánkban áll fenn”, rá akar mutatni olvasói számára az utra a teljes egészséghez, a mindannyiunkban rejtöző potenciál fokozásával és testi, érzelmi, lelki, szellemi és társadalmi állapotunk megjavításával.
Én ennél sokkal szerényebb vagyok – azt nem is említve, hogy az olvasóim száma sokkal kisebb mint a tisztelt indiai doktorré, akinek bizonyíthatóan sikerült fokozni legalább egy ember potenciálját (és bevételét), a saját magáét – és nem azért mert nincs mit mondanom. Chopra cikkét olvasva a rabbi története jut az eszembe, akitől Kohn tanácsot kért, hogyan szüntesse meg libái elhalálozását .
A rabbi azt javasolta, hogy naponta friss ivóvízet adjon nekik, de három nap múltán Kohn megint megjelent és beszámolt a rabbinak, hogy libái továbbra is elhullanak.
„Etesd őket friss zabbal,” – tanácsolta a tanult pap, de néhány nap után Kohn újra azt panaszolta, hogy szárnyasai tovább pusztulnak.
„Próbáld kimeszelni a libaólt” – így a rabbi. Péntek este, az istentisztelet után megkérdezte hivét, hogy vannak a libái, Kohn szomorúan hiresztelte, hogy mind megdöglöttek.
„Kár,” - csóválta a rabbi a fejét. „Volt még egy-két jó tanácsom.”
A véleményem szerint, csak kevesen képesek megváltoztatni az életstílusukat, viselkedésüket, gondolkodásmódukat egy könyv alapján – mégha olyan tehetséges író is a szerzője mint a fenti. Egy hirtelen haragú személy nem higgad le, ha elolvas egy könyvet amelyben figyelmeztetik mennyire ártalmasak a dühkitörései és egyszer isten ments gutaütést kaphat. A szégyenlős férfit, akinek nincs sikere a nőkkel, egy könyvecske, amelyben elmagyarázzák, hogy viselkedjen és mit mondjon legközelebbi randevúján, nem teszi magabiztossá. Egy olyan emberből, akinek minden üzleti vállalkozása kudarcban végződik, nem lesz hirtelen milliomos egy sikeres üzletember tanácsai alapján aki megpróbálja másoknak átadni sikere titkát.
Ne értsetek félre, nincs semmi ellenvetésem Dr. Chopra és hasonló írók ellen. Jók a szándékaik és a tanácsok könyveikben is jobbak mint a rabbié viccemben, de szerény véleményem szerint, egy valóban türelmes ember, aki igazán csökönyös és kitartó, egy jól megfogalmazott könyv segítségével elsajátíthat egy idegen nyelvet, megtanulhatja az egyenletek megoldását és miként tartsa karban és javítsa meg az autóját, de semmiesetre sem fogja beőle megérteni, hogy formálja újra a jellemét (vagy, hogy kell biciglizni). Egy ilyen könyv az olvasóját a legjobb esetben tudatossággal ruházza fel jellemének, viselkedésének, gondolkodás módjának veleszületett fogyatékosságaira és ha csakugyan akarja, hasonló módon fogja tudni ezeket megváltoztatni, mint megtanulni kerékpározni. Felűlsz rá, lepotyogsz és alaposan megütöd magadat, de nem adod fel, nem esel kétségbe, leporolod magadat és újra és újra visszaűlsz, addig próbálod amíg végre sikerül.
„Nézd anya, kéz nélkül!”
Ezen felül, nem egyezek be a tisztelt doktor úr azon megállapításába sem, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt”. Ami engem illet, mindig igyekszek „a jelen mostani pillanatában” élni, de:nem hiszem, hogy kivételes személy lennék és biztos sokan mások is ilyenek.
Az emlékeknek, akár személyesek, vagy családiak, nagy a fontossága, időről időre pedig a jövőre is gondolni kell, de én keletkezése pillanataiban kisérlem meg a jelen teljességét kitapasztalni. Soha sem sem várom türelmetlenűl, hogy a nap már befeződjön, tudom jól, hogy fáradozásom nélkül is elmúlik – néha túl gyorsan is – hanem pont fordítva, megpróbálok megragadni minden percet (főleg az élvezeteseket), mindent megteszek, hogy lelassítsam a múló időt. Természetesen senki sem képes megállítani az idót, de minden bizonnyal le tudjuk lassítani múlását. Észrevettétek, hogy vánszorog az idő példáúl amikor egy három perces lágy tojást akarunk főzni? Az óra mutatói elképzelhetetlen lassúsággal, valóban idegesítő módon mozognak. Egyszer egy közúti karambol tanúja voltam. A villanyrendőr előtt várakoztam és előre láttam, hogy az autó amelyik a kereszteződéshez közeledik, neki fog menni egy másik kocsinak. Nekem úgy látszott, hogy az autó csigalassúsággal araszol és nem értettem miért nem veszi észre sofőrje a keletkező összeütközést, miért nem fékezi le kocsiját.
Mint már említettem, nem hiszem, hogy valami különlegeset találtam fel. Az emberi memória furcsa módon müködik. Kellemetlen, kínos emlékeket egy eldugott zugban tárol, nehéz emlékeket teljesen töröl. Vannak emberek aki telefonszámok százait tudják kivülről, de ugyanakkor elfelejtik drágáik szülinapját. Vannak akik kapásból, a levegővel lélegzik be az új nyelveket és mások – nem kevésbé intelligensek – nem képesek egy idegen nyelvet megtanulni. Valószinüleg sokaknak van módszere az eszükbe vésni olyan eseményeket amelyeknek fontosságot tulajdonítanak, de talán annak a leírása, miképen őrzöm én meg az emlékeket amelyeket megbecsülök, nekik is ad néhány ötletet és hasznukra lesz.
Amikor különleges esemény adódik a napomban – találkozás egy baráttal akit rég láttam, szeretett személy telefonhívása, pompásan virágzó virág, csodás zenei részlet, mesterien megfogalmazott mondat amelyet olvasok, vagy valakitől hallok, a világegyetem egyik titkának a megvilágitása – megpróbálok összpontosítani ezen esemény minden pillanatára, teljes, osztatatlan figyelmemet szentelem neki, annyira koncentrálok rá, hogy minden mást, nem a tárgyhoz tartozót mellőzök, mélységet, szinet és jelentőséget keresek mellékes aszpektusaiban is és agyamban lefilmezek minden egyes részletet minden lehető szemszögből.
Igyekszem megteremteni a megfelelő körülményeket is. Ha példáúl valakinek fontos mondanivalója van, nem egy zajos kávéházban találkozunk. Még a hangulatzenét is leállítom. Imádom a zenét, de a jó zene megérdemli, hogy rá összpontosíts és még ha nem is jó, eltereli figyelmedet a lényegtől.
Ez a fajta tevékenység sokban hasonlít munkámra, amelynek keretében adatbázisokat építek. A fent leírt módszer a múló pillanat megőrzésére és rögzitésére – hogy ne múljon el nyomtalanul – az emlékezőtehetségben, szintén egy adattárt létesít, nélkülözhetetlen kellék nem elmosódott, színteli, hangos, élő és vibráns emlékek felidézésében, amelyek pontosan olyanok mint megélésük napján. Nem könnyű dolog, de egy kis gyakorlattal, érezhető a javulás.
A kezdetben csak egy könyv szép mondatát, vagy bekezdését próbáltam megőrizni. Abbahagytam az olvasást, hogy jobban megértsem az összefüggést, vissza-visszatértem egy-két bekezdéssel, néhányszor olvastam újra a részletet, megmérecskélve, megizlelve, csámcsogva külön-külön minden szón és ezután az egész részleten. Valódi megélésekben nem lehet visszakozni, az idő csak egy irányban halad, előre, de totális koncentrálással, összpontosítással, fel lehet idézni a rövid lejáratú emléket is és egyszerre élni a jelent és az előtte levő pillanatot.
Most már egy gazdag adattár áll a rendelkezésemre, degeszre tömve élményekkel, eseményekkel, emberek arcával (a nevük megjegyzésében kevésbé tűnök ki), beszélgetésekkel amelyeket folytattam, színdarabokkal, filmekkel amelyeket láttam, könyvekkel amelyeket olvastam, helyekkel amelyeket láttam. Amikor a körülmények megfelelnek, képes vagyok felhozni minden részletet, az idő dimenziója elveszíti fontosságát, a múlt jelenné válik és privát vetítő szobámban olyan emberek is, akik rég nincsenek közöttünk, itt vannak velem és nemcsak világosan látom arcukat, de ha szólok hozzájuk, válaszolnak is.
Egy idős ember kötődése a múlthoz? Ennél ez sokkal több. Az igaz, a múló évekkel jobban értékelem az idő értékét, de hiszen már fiatalabb koromban kezdtem kiépíteni a privát adattáramat és aki ismer engem tudja, nem élek a múltban, nem vagyok maradi. Minden újdonság érdekel és ha céljaimat szolgálja (és megengedhetem magamnak), lelkesen magammé teszem, élvezek új helyeket, embereket megismerni és persze ezeket is bekebelezni adatbázisomba.
Csak az kár, hogy nem tudom másoknak is levetíteni élményeim tárát, hasonlóan mint ahogy Steven Spielberg Különvélemény c. filmében tették. Amennyire képességeimből telik, megpróbálom blogom olvasóival megosztani a furcsa, érdekfeszitő és komikus eseményeket életemben, a gondolataimat, de mint tudjuk, egy jó kép felér száz szóval és egy sikerült videó mindent felmúl. Egy rövid YouTube film élményeim néhányáról, a zseniális Spielberg segítsége nélkül is, minden bizonnyal sikerfilm lehetne.

Szőke kaland

Nica és Joszi egy átlagos izraeli házaspár volt, két helyes gyerekkel plusz kutyával és négy szobás lakással az egyik „alvóvároskában” amelyek három oldalról körülölelik Tel Avivot és reggelente füstölgő autóoszlopokat ömlesztenek szűk utcáiba. A férj egy lak és konyhai berendezés import cégnél dolgozott, a neje privát ápolónő volt, éjjeli ügyeletet végzett betegek korházi ágyánál és az otthonukban viselte gondjukat amikor operáció után lábadoztak. Mindketten jól kerestek, lakás jelzáloguk felét már törlesztették és néha arról beszéltek, hogy nem túl sok év múltán, amikor nem lesz több adósságuk, valahol falun felépítik álmaik házát.
Péntek este általában barátokat láttak vendégül, vagy ők mentek el hozzájuk, szombaton a tengerparton piknikeztek, este pedig moziba mentek. Bérletük volt az egyik szinházban, néha koncertre jártak, nyáron Thaiföldön üdültek a gyerekekkel, Új Évkor meg Nica szüleinél hagyták őket és egy romantikus hétvégét töltöttek Párizsban. Életük nem volt túl érdekfeszítő, de a fiatal pár boldog volt. Egészségesek voltak és nem volt különösebb gondjuk.
Egy nap a vezérigazgató az irodájába hívatta Joszit és megkérdezte, az útlevele érvényes-e. Másnap el kell utaznia egy szemináriummal összekötött szakmai kiállitásra Finnországba. A meglepődött férfi valami olyasmit motyogott „hiszen általában az igazgató helyettes az aki részt vesz az ilyenfajta funkciókon” és „a gyerekek csalódottak lesznek, hogy nem leszek otthon Chanukkákor (Karácsony táji 8 napos zsidó ünnep)”, de a főnöke megveregette a vállát:
„A helyettes igazgatónak pont abban az időpontban a US-ben kell lennie, de azonkivül is meg akarunk téged jutalmazni a sok éves odaadó munkádért. Kényeztetheted magadat a SAS luxushotelben, bőséges útiköltségtérítést kapsz és Chanukka utolsó napját már családoddal töltheted.”
A szálló csakugyan fényűző volt. Nica és Joszi külföldi kiruccanásaikon sokkal szerényebb szállással voltak kénytelenek beérni. A reggeli olyan változatos és bőséges volt, hogy márcsak az ebéd gondolata is felfordulást okozott a gyomrában. Suominan Anika, azon cég eladási osztályának a fönöke amellyel az ő cégének szoros üzleti kapcsolatai voltak, rendkivül szivesen fogadta Joszit.a kiállitás nyitásán. Az izraeliek jó vevők voltak és vendéglátói mindent megtettek, hogy azok maradjanak a jövőben is.
A két napos szeminárium pénteken délután fejeződött be és mivel csak vasárnap volt gépe haza, Joszi azt tervezte, kihasználja a szombatot és megnézi Helsinkit amelyből alig látott valamit. Amikor Suominan asszony javasolta, hogy ő kalauzolja körül, Joszi kapott az ajánlaton és nemcsak azért mert a hölgy egy káprázatos szőke bombázó volt. Autója volt, ismerte a várost és így többet láthatott egy rövid nap alatt. Ki tudja mikor, ha egyáltalán valaha, fog megint eljutni Finnországba. Megbeszélték, hogy reggel 9-kor lent lesz az előcsarnokban, amikor a nő váratlanul megkérdezte:
„És mit csinál ma este?”
Joszinak nem volt elfogadható válasza és még ha akarta volna, sem tudta kihúzni magát kollegája vacsorai meghívásábót a házában. Mindenképen jobb ha társaságban tölti az estét, mint egyedűl ücsörögni a szállóban.
Taxival érkezett a szép külvárosi villához, nagy virágcsokrot szorongatva és meglepve konstantálta, hogy ő az egyedüli meghívott. Helyi szokás szerint, a háziasszony vacsora előtt meghívta a vendégét a kerti szaunába. Joszi még soha nem volt szaunában – Izraelben enélkül is jól lehet izzadni. Persze hallott a skandináv tradicióról, a vendégeket a nappali helyett a szaunában szórakoztatni, viccelt is erről kollegáival az irodában, de ha szándékában is volt ezt az élményt kipróbálni, azt hitte, hogy ez a hotel konditermében fog megtörténni. Most lenyelte a nyálát és megpróbált nagyvilági férfiként viselkedni, de az asszony átlátott rajta.
„A nyugati férfiak hamis szemérmessége! Hiszen semmit sem kíván inkább mint engem ruha nélkül látni!” – gúnyolódott és ledobva magáról cuccait, Éva kosztümben nyújtózkodott el a fapricsen. Joszi szintén sietve vetkőzött le, de ez a beszédes ember, az eszes anekdoták mestere, ebben a váratlan helyzetben majdnem teljesen elvesztette a beszélő képességét. Mint minden izraeli macho férfi, nem szokott hozzá olyan meztelenséghez amelyet nem ő kezdeményezett és nem szolgált az intimitás bevezetéséhez.
A fiatal finn nő elképesztő szépsége és kápráztatóan fehér bőre – annyira más mint párjának és a házassága előtti barátnőinek barna bőre és fekete haja – teljesen letaglózta. Úgy nézett ki a szemeiben mint a mennyekből leszállt angyal.
A szauna után Anika – valamikor az est folyamán elkezdték tegezni egymást – könnyű házi ruhát öltött és Joszinak óriási erőfeszitésébe került nem mereszteni a szemét a rózsaszinű mellbimbókra amelyek minden alkalommal amikor vendéglátója feléje hajolt és ujabb adagot halmozott tányérjára a borban főtt lazacból és további ínyencfalatokból, rákacsintottak a nagylelkű dekoltázsból. A nő kedvesen mosolygott rá, mintha nem venné észre lopott pillantásait, de persze nagyon jól tudta milyen befolyása van a vendégére. A néhány pohár vodka amelyet vacsora közben és utána hajtottak fel, véglegesen eloszlatta Joszi zavarának maradékait és amikor utóételnek forrón kezdte csókolni Anika érzéki ajkait, ez már saját kezdeményezése volt, de persze annak a lelkes támogatásával.
A hétvége úgy telt el mint egy álom – ha nem is látott sokat Helsinki látványosságáiból. Anika sok oldalú és fantáziadús szerető volt, mindig képes arra, hogy teljesen kimerült partnerének, akinek egyetlen kivánsága az volt, a falhoz fordulni és aludni, lankadó ösztöneit újra felhevítse és csúcspontra hozza. Amikor elérkezett a vasárnapi nap és itt volt az ideje hazatérni, Joszi úgy érezte mint akire a sors kiverhetetlenül súlyos csapást mért. Anika forró csókkal búcsúzott el tőle, megköszönte a csodás együttlétet és lelkére kötötte, ha újra Helsinkibe kerül, hívja fel okvetlenül.
Joszi teljesen megzavarodva került fel gépére, csalódottan, hogy Anika nem próbálta rábeszélni halassza el az utazást és maradjon Helsinikiben. Ő a búcsújuk pillanatában csaknem testi fájdalmat érzett. Lehetséges, hogy szeretője nem ugyanazt érezte? A rövid időszak a nő társaságában új láthatárt nyitott előtte és fogalma sem volt, hogy fog visszatérni a szürke valóságba amelyben eddig élt.
Kopenhágában más gépre szállt át és korán este érkezett Izraelbe. Mindjárt leszállása után felhívta Anikát. A nő meglepődött. Hiszen csak néhány órája búcsúztak el. Történt valami? Elfelejtett valamit?
„Nem, nem történt semmi,” – hebegte a szerencsétlen férfi. „Csak még egyszer el szerettem volna mondani mennyire élveztem a társaságodat.”
„Nekem is jó volt veled! Jó utazást, boldog Új Évet és írj néha, hallod?”
Joszi hazatelefonátl és kérte, ne jöjjenek érte a röptérre. Minél későbbre akarta halasztani a percet amikor hitvese szemébe kell nézzen. Taxival utazott haza, a számlát majd az irodája fogja megtéríteni – az utolsó juttatás hivatalos utjáról. Amikor kiszállt a taxiból, a kutyája örvendetes csaholással lerohanta, majdnem a járdára döntötte. Mindjárt utána két fia is hozzáfutott. Rácsimpászkodtak, teljes torkukból ordítottak, az egyik a másik szavába vágott.
„Apu, de jó, hogy hazajöttél! Mindenki rád vár a gyertyagyujtással. Nem élvezet csak Anyuval ünnepelni Chanukkát.”
Az ünnepi ételek illata már a lépcsőházba is kiszűrődött. A nappaliban ott ültek szülei, néhányan jó barátai közül, italok a kezükben és Chanukka dalokat dúdoltak. A hangulat emelkedett volt és mindenki örömrivalgással fogadta. Nica a konyhában sürgősködött, csak egy gyors csókra futotta idejéből, de egy személyes pillantás szép szemeiből elég volt, hogy jelezze érzelmeit. Egy pohár forralt bort, amelyet annyira szeretett és neje olyan jól tudott elkészíteni, nyomott a kezébe:.
„Élvezted? Éjjel majd elmesélsz mindent” – és visszafordult munkájához.
Joszi olyan volt mint akibe villám ütött és nem volt képes feloldódni az általános vidámságban. A belépés lakásába olyan volt számára mint egy kemény leszállás a Földön, egy zökkenésel visszatéritette a valóság talajára. Hirtelen az egész utazása úgy tűnt mint egy távoli álom, mintha nem is vele történt volna meg. Meztelenkedés a szaunában? Sex orgia egy szőke pornó sztárral? Lehetetlen, hogy ez vele történt volna meg, azzal az emberrel aki aki ifjúkora szerelmének boldog férje. Ilyenfajta kalandokat általában mások mesélnek éjjeli őrségen a tartalékos katonai szolgálatban és ő úgy kezeli őket mint más, a körülményeknek megfelelő túlzást. Hogy gondolhatta volna az életét szürkének? Itt a helye ebben a meleg és szerető családban, jó barátaival és csak itt, ebben a házban érezheti magát igazán boldognak.
Másnap, a munkahelyén, a folyosón összefutott a helyettes igazgatóval. Intett felé és megkérdezte:
„Milyen volt Finnország? És hogy van Suominan Anika asszony?”
Nem várt a válaszra, valamilyen értekezletre sietett, de vajjon csakugyan kacsintott neki, vagy csak úgy tűnt Joszinak?