ALASZKAI KÉJUTAZÁS

Nem tudom, hogy van ez veletek. Én szeretek utazgatni és már sok éve kitűztem magamnak néhány célpontot a világban ahova – ha csak módomban lesz – valaha ellátogatok. (Ezzel szemben, más helyek, mások szemében nem kevésbé csábitók, egyáltalán nem kerültek be a listámba. Nem fogom őket itt felsorolni, nincs kedvem meddő vitákba bocsátkozni, miért mondok le, én a marha, valamilyen ámulatos turisztikus csodáról). Az egyik célpont a listámon Alaszka volt, összekötve egy hajóúttal (angolul cruise). A feleségem nem nagyon lelkesedett az ötletért, egy hétig hajókázni összezsúfolva még majdnem kétezer más emberrel – talán a repülőjáratok turista osztálya jutott az eszébe – meg aztán a tengeribetegség is agasztotta kissé.
Utólag, miután már hazaértünk, nagyon örült, hogy sikerült meggyőznöm. Egy ilyen hajóút rendkivüli élmény, kitünő és praktikus módja megismerkedni a világ egy új, érdekes és gyönyörű csücskével, de mázlisak is voltunk, mert Murphy törvénye érvényen kivül lett helyezve és hosszú utazásunkban, nem romlott el semmi azokból ami elromolhatott volna.
Kezdetben Los Angelesbe repültünk. A gép 6-kor reggel szállt le és miután attól tartottunk totál károsan fogunk megérkezni 15 óra után, úgy határoztunk, hogy mielőtt tovább szárnyalunk, pihennünk kell néhány órát. Találtunk egy szállodát a röptéren amelynek napközi tarifája van, este 6-ig miénk volt a szoba. Aludtunk egyet, letussoltunk, megebédeltünk és újra lepihentünk egy kicsit, mielőtt felszálltunk volna az Alaska Airlines járatára Anchorageba.(Már közöltem valamit erről az útról, a várakozásról az útlevél vizsgálatra, az ételdobozról amelyet vásároltam, előző írásomban, az "Amerikai Miniatürök"-ben).
Anchorage egy elég közönséges amerikai városka, nincs benne semmi emlitésre való, a havas hegyeken kivül a háttérben – ez a látvány tipikus egész Alaszkára – és a majdnem mániákus foglalkozáson kivül a lazaccal. A város teli volt szobormüvekkel amelyek az állam nemzeti halát ábrázolták és minden étterem nagy betükkel hirdette, hogy az ő lazaca a legizletesebb. És még valami: Én voltam az egyedüli aki izgult az ember láttára, aki az utcán porázon vezette napi sétájára a házi rénszarvasát.
Anchorageből vonattal utaztunk Sewardba ahol hajónk, a "Summitt", horgonyzott. Egy élmény amely egy ilyen sétahajó utazással kapcsolatos. A példás szervezés, az utolsó apró részletig. Még Izraelben kaptunk egy vastag paksamétát részletes információval a hajóról és az útunkról, a szobánk számáról, a kettő közül fogunk melyik műszakban vacsorázni, mi az "ajánlott" öltözék minden rendezményre és a borravaló amelyre kötelezve vagyunk az utazás befejeztével. A táskában voltak többek között a bőrönd címkék is. A nagyobb pogyász darabokat már a vasúton adtuk le és amikor felszálltunk a hajóra, azok már szobánkban vártak.
A látvány a vonatról lélegzetelállító volt. Remélem, hogy a fényképeim legalább részben megmutatják amit a szemeink láttak.
A hajó több mint egy úszó szálloda, ez egy 91,000 tonna űrtartalmú úszó város és a 1900 utas és 950 tagú legénység úgy tünt el a tizenegy emeletes behemót beleiben, mintha a föld nyelte volna el őket. Egész utazásunk alatt soha nem észleltünk zsúfoltságot és a várakozás a liftekre is rövidebb volt mint a szállodákban általában. A titok a Space ratio-ban rejtőzik, amely az arány az űrtartalom és a befogadóképesség között. A mi esetünkben ez az arány 47 volt és olyan utasok véleménye szerínt akik már résztvettek hasonló hajóutakon, ez a legjobb arány amelyet tapasztaltak. Ez temészészetesen az ár fügyvénye is, de javaslom, hogy mielőtt befizettek egy ilyen cruisera, vizsgáljátok meg ezt az arányt is – amely minden hajó adatlapjában megjelenik. Vannak hajók ahol az arány csak 35 és a különbség jelentős.
A hajón különféle kajűtök vannak. Mi egy szép, kényelmes, de ablaktalan szobát választottunk. Mindegyik szobában van légkondi, telefon, TV készülék, széf és nagy szekrény. Vannak ablakos kajűtök is, de a barátnőnk aki klausztrofóbiás egy verandásat rendelt. Nem kérdeztem meg mi az árkülönbség, de a férje szerint, ha megelégedtek volna egy olyan szobával mint a miénk, még egy hasonló hajóútat engedhettek volna meg maguknak! Az ötlet, egy baráti párral utazni, egy kollegámtól származott aki már részt vett egy hasonló hajóúton. Az utasok zöme amerikai nyugdíjasok – bár voltak fiatalok is – és számunkra nehéz ezekkel megbarátkozni.
A hajón sokféle nyilvános helység van. Egy szinház 900 és egy étterem több mint 1,000 férőhellyel, büffék amelyekben a nap 24 órájában szolgálnak fel meleg ételt, mozihelység (péntek este zsidó, vasárnap délelőtt keresztény istentiszteletet tartottak benne), bárok, kávéházak, könyvtár, úszómedence (amelyet Alaszka hűvös nyara miatt senki vett igénybe), jaccuzzi, masszázs szobák, fodrász, Internet szoba, üzletek és temészetesen egy nagy kaszinó.
Egy este egy komikus a szinházteremben megkérdezte a közönséget: "Megvolt már napi letétbe tételetek a kaszinóban?" Hát én bizony szorgalmasan tettem letétbe a pénzemet, sőt kipróbáltam a szerencsémet egy bingó estén is ahol a fődíj $2900 volt, de sajnos a játék neve számomra nesze semmi, fogd meg jól volt csak.
Az öltöny és nyakkendő csak két ünnepélyes vacsorán volt kötelező – az amerikaiak szmokingban jelentek meg – a többi estén sportosan is lehetett öltözni, de mi általában a büffét létesítettük előnyben. Ott nagyobb volt a választék, látni lehetett, mi kapható, mi az étvágygerjesztő és a kedved szerint variálhattad az étrendedet. A választék óriási volt és a kiszolgálás rendkivüli, de minket nagyon zavart, hogy az italok nem voltak belevéve a kirándulás árába és külön kellett fizetni értük. Egy gyertyafényes ünnepi vacsora a legjobb öltönyödben nem ér semmit jó bor nélkül. Kávét (vagy teát) ugyan felszolgáltak, de az ize pocsék volt, még az átlagos amerikai kávénál is rosszabb. Ha izletesebb kávét akartál inni, rendelhettél a bárban.
A büfé ablakából a hajó oldalain elvonuló csodálatos tájat is jobban láthattó volt. A tenger látványa volt az egyedüli ami eszünkbe jutatta, hogy hajón vagyunk. Ez egy parti hajózás volt, a tenger is csendes volt és alig éreztünk valamilyen ingadozást.
Az elv ezeken a kirándulásokon az, hogy a hajó éjjelenként halad tovább és reggel, amikor felkelsz, a hajó korlátjától néhány méterre egy város utcája terül el. Elfogyasztjuk a reggelit és kisétálunk városnézésre. A parton, az utashíd mellett, már ott sorakoznak a turista buszok, de a baj ezekkel a kirándulásokkal megint az, hogy külön kell fizetni értük. Tapasztalt utasok tanácsára, nem íratkoztunk fel a hajótársaság által szervezett kirándulásokra. A parton a helyi turista irodák számtalan bodéja ugyanzokat a kirándulásokat ajánlotta fel, de olcsóbban. Még így is fájó szívvel voltunk kénytelenek lemondani néhányukról. Egy összesen 2.45 órás kutyaszán utazás például $498-ba került volna személyenként, mert csak repülővel lehetett eljutni a legközelebbi havas területre.
Alaszkában minden drágább. Fontos tudnivaló: A legtöbb parti város a 19-ik század végén az aranyláz idejében keletkezett. A láz néhány év múltán lelohadt és most ezek a városkák, amelyeknek a fő bejöveteli forrása a turizmus, csak a múlt babérjain élnek. Az utcákat a nyugati filmek stílusában rekonstruálták, a legtöbb üzlet emléktárgy üzlet. (Egy helyi idegenvezető szerínt a zömük a hajótársaság tulajdonában van). Amikor belépsz, indián zene fogad és 'autentikus' Made in China eszkimó tárgyakat árulnak bennük. Ketchikan városában az egyik nagy attrakció Dolly háza, egy rekonstruált bordélyház, amelynek a bejáratánál a hűvös szélben két erősen kifestett, aranyláz kori utcai lánynak öltözött leányzó fagyoskodott lenge ruházatában.
Néha az a gyanunk támadt, hogy ezekben a városokban minden színjátszás és abban a percben amikor a közönség távozik, a szinészek is hazamennek. A legtöbb ember aki a turizmussal foglalkozik, más, déliebb városokban lakik és csak a rövid nyári szezónra jön Alaszkába dolgozni. Az egyik kikötő példáúl amelyet minden sétahajó meglátogat, az Icy Point Strait, egyáltalán nem egy település, hanem egy "berendezés amelyet különlegesen a sétahajó ipar szükségletei számára létesítettek". A Skagway nevű városkának vagy 900 állandó lakosa van, de aznap amikor ott voltunk, a kikötőjében egyszerre négy óriási sétahajó horgonyott és az utcáit néhány órára kb. 8000 turista árasztotta el!
Charlie Chaplin halhatatlan filmje az "Aranyláz" által befolyásolva majdnem engedtem a kisértésnek és befizettem egy 'aranymosás'ba, de szerencsémre egy jótékony lélek idejében felvilágosított. Az arany már régen kifogyott, de a helyiek bekevernek néhány aranyszemcsét a homokba és a naív turisták dúsan fizetnek a gyönyörért kimosni ezeket. Lehet, hogy csakugyan naívok, de megértem őket. Az Izraelba látogató turisták egyik legnagyobb élménye olyan narancsot vinni haza amelyet sajátkezüleg téptek le a fáról és ha egy fényképük is megörökíti az emlékezetes eseményt, annál jobb.
Sokkal autentikusabb a Tlingit benszülöttek által lakott Saxman, nem messze Ketchikantól. A városkában van a világ legnagyobb totem parkja és egy műhely is ahol ezeket az oszlopokat faragják. A totemek általában népi regéket írnak le képes értelemben, mint példáúl a rege a nöstény medvéről, aki egy daliás emberfia felesége lett, e férfi tragikus haláláról – közös csemetéik felfalták – és a medvené aki a mai napig siratja szerelmét.
Léteznek zsidó szempont nélküli történetek? Úgylátszik nem. Amikor az indián faragómester megtudta, hogy izraeliek vagyunk, felhúzta pulóverét. Alatta héber betűs blúz volt. Zsidó felesége van és nemrég látogattak Izraelbe. A mühelyben kézzel írott cédula héberül üdvözlölte a Saxmanba látogatókat, de van magyar aspektus is! Amikor megdicsértem az idegenvezetőnket, hogy magyarázata jobban érthető mint az átlagos amerikaié, elmosolyogta magát és azt mondta, ez azért van, mert néhány évig Európában élt. Hol? Persze Budapesten, hol máshol?
Utazásunk nyolcadik napja reggelén a hajónk lehorgonyzott Vancouverben, Kanadában és szomorúan mondtunk búcsut úszó szallónknak, amely ilyen kitünően gondoskodott értünk.

Fotóalbum

(A kedves olvasóimat türelemre kérem. A fotósprogram néha lassan vagy egyáltalán nem müködik. Köszi!)