A szomszédasszony

Nechama az Ifjúsági Alija (alija = a zsidók bevándorlása Izraelbe) szervezet keretében, a szülei nélkül emigrált Izraelbe. 17 és fél éves volt és biztos abban, hogy már mindent tud a szerelemről és a nők és férfiak közötti kapcsolatról. Csak a korabeli fiatalok érdekelték. 30-on felüliek a szemeiben öregek voltak, akikkel – néhány udvarias frázison túl – nem lehet közös érdeklődési tárgyuk. Néhány hónap a kibbutzban elegendő volt számára, hogy meggyőződjön, ő és a földmüvelés két kölcsönösen taszító erő. Tel Avivba költözött és egy kis nyomdában, amely ismert festők műveinek a reprodukálására specializálta magát, talált munkát.
Henri, a nyomda tulajdonosa, 35 év körüli, bohém tipus volt. Egy bizonyos ideig Párizsban lakott, arany fülbevaló ékesítette egyik fülcimpáját, hosszú haja a vállán túlig ért – azokban az időkben egy ilyen ember csodabogárnak számított – és angyalian játszott a hegedűn. Egy kamaranégyes tagja volt és a hétvégeken velük koncertezett országszerte.
Henri különbözött minden más embertől akivel Nechama rövid életében találkozott. Egy ismeretlen, csodálatos világba nyitott számára ablakot. A munkaviszonyból hamarosan baráti kapcsolat keletkezett. A férfi, aki kitünően főzött is, meghívta vacsorára a házába, először művészbarátaival együtt, később egyedül is..Megtanította a lányt a vörös bor élvezetére – mielőtt megismerte Henrit, azt hitte, nincs más bor mint az édes amelyből az apja a péntek esti boráldásnál adott neki kóstolni – és a klasszikus repertoár romantikus műveiből hegedült számára. Nem kellett, hogy elcsábítsa Nechamát. A szeretkezés a Henrivel töltött bűvös esték magától értedő folytatásának tűnt, talán az együtt elszívott fű hatására is. Szabadnak érezte magát mint soha azelőtt, a lábai mintha nem éríntették volna a földet, minden természetesen zajlott le és a hatalmas ár úgy sodorta magával mint egy levelet a háborgó folyó vize.
Egy olyan apróságra mint óvszer használata, egyikük sem gondolt, de ha a partnere említette is volna, Nechama elutasította volna javaslatát. Ő teherbe akart esni Henritől, érezni akarta a magvát fejlődni a méhében, meg akarta szülni és felnevelni szerelmük gyümölcsét, de mint olyan sokszor történik az életben, kívánságainak csak az első része valósult meg úgy ahogy elképzelte. Henri, a tökéletes szerető, nagyon rossz apa volt, a háza pedig – amelybe a nap minden szakában be és kijártak a zenészek (a kulcs a bejárat melletti virágcserépben volt „elrejtve”) és amelynek falai között a drogok szaga elég tömény volt ahhoz, hogy elkábítsa azokat akik nem szoktak rá – egy csecsemő számára teljesen megfelelőtlen volt. Meleg és szerető légkőr helyett, Zehavit egyszobás bérlakásban nőtt fel és élete első éveit egy alkalmi pesztra társaságában töltötte el. A pesztrák elég gyakran váltakoztak, mindegyiknek egy panasza volt: „A barátodnak nyulkáló kezei vannak!”. A mamáját a kislány csak késő este és a hétvégén látta.
Élete első éveiben Henri gyakran látogatta meg a lányát. A kislány szeretett játszani apja fülbevalójával, a férfinek meg elég ideje volt: Egyre többet ívott meg drogozott és a nyomda vezetését fiatal segédnőjére bízta. Ha már megjelent a munkahelyén, alkoholtól bűzlött, az inge ételmaradékoktól volt foltos és inkább zavart mint hasznot hozott, úgyhogy Nechama végül is hazaküldte. A férfi ingerlékeny lett, erőszakos, ha Nechama nem teljesítette minden elhajló kívánságát, vagy inkább beszélgetett volna és a szeretkezés vele kibírhatatlan teher lett.
A játékmódja a lányával is egyre vadabb lett és Zehavit néhányszor sírva szökött el a karjaiból. Nechama, akinél a pesztra panaszkodott, hogy a lány fél az apjától, megtiltotta Henrinek, hogy odajárjon amikor ő a munkában van. A férfi természetesen nem egyezett be a tilalomba, parázs viták voltak közöttük, néhányszor kezet emelt a lányra, amíg egy nap Nechama szívében megszületett az elhatározás, hogy meg kell szakítani a kapcsolatait a férfivel.
Mindent előre kiszervezett, egy hétvégén összecsomagolta holmiját és elköltözött egy galili településre. Az elhatározásában (és a költözködésben) nagy segítségére volt Joszéf, egy festő és a nyomda egyik ügyfele, Nechamával egykorú, aki az évek folyamán jó barátjáva vált. Ő volt az egyedüli akinek elmesélhette kapcsolatainak kialakulását Henrivel. Joszéf megkérte a kezét és Nechama igent mondott. Nem szerette ugyan a férfit – úgy érezte soha az életében nem lesz képes újra szeretni – de nagyon kedvelte és biztos volt abban, hogy példás apja lesz lányának.
Amikor Zehavit felnőtt, a falusi ház a nagy kerttel volt az egyedüli otthon amelyre emlékezett és Joszéf az egyedüli akit apjának nevezett. Amikor nagyobb lett, Nechama említette, hogy van egy ‘igazi’, biológiai apja is, de a kislány számára ez a távoli apa egy absztrakt lény maradt. Ami pedig Henrit illeti, minden próbálkozása felderíteni egykori szeretője hollétét, kudarcot vallott. Egyszer véletlenül összefutott Nechama egy barátjával és az általa küldött levélben könyörgött, engedje meg, hogy lássa lányát, nyissanak új, tiszta lapot. Nechama velős és maró válasza az volt: „Nincsenek tiszta lapok, csak piszkosak és gyűröttek!”
Az évek múltak. Zehavit kitüntetéssel fejezte be a középiskolát és egy tel avivi zeneiskolába iratkozott be. Már az iskolában kezdett érdeklődni a zene iránt, a település mandolin együttesében játszott és privát leckékre járt egy szafedi hegedűtanárhoz. Tel Aviv egy déli negyedében bérelt magának egy szobás lakást, pincérkedett a megélhetéséért és nem maradt túl sok ideje a társadalmi életre. A szomszédait csak futó találkozásokból a lépcsóházban ismerte. Jom Kippur (a Megtérés és Engesztelés napja – bőjt nap) napján a konyhájában állt és kávét készített magának. Kivette a szekrényből a befőttes üveget amelyben a cukrot tartotta, az kicsúszott a kezéből és kis darabokra zúzodott a kőpadlón.
„Büntetés az Egekből mert nem böjtölök!” – gondolta tréfásan, de cukor nélkül nem volt képes meginni a kávéját. Halkan bekopogott a szembeni szomszédjához, egy mosolygós asszonyhoz, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála és szintén egyedül lakott. Zehavit tudta, hogy otthon van és szintén nem böjtöl, mivel a lakónegyedbeli ház vékony falának a túloldaláről edény csörömpölést hallott. Az asszony szivesen adott neki kölcsön egy pohár cukort, de meg is hívta szomszédját kávéra: „Én is most készültem ínni!” – mondta.
Elkezdtek ismerkedni. „Mivel foglalkozol?” (A héber nyelvben nincs magázás). „Hegedűlni tanulsz?” „Van egy bácsim aki szintén hegedül.”
Nem tartott sokáig amíg kiderült, hogy a szomszédja Zehavit első-fokú unokatestvére, Henri hugának a lánya. Zehavit sokkban volt. Minden alkalommal amikor anyját apjáról kérdezte, Nechama arca fagyos lett, összeszorította az ajkait és csak annyit volt hajlandó mondani, hogy lánya jobban meglesz nélküle, az az ember csak bajt hozhat rá. Most, először életében, egy ajtó nyílt ki előtte amely mostanáig hét zárra volt csukva. Csak ki kéne nyítnia és besétálni, de erre még nem volt hajlandó. Megköszönte a kávét, a cukrot, visszatért a lakásába, kulcsra zárta az ajtót és a közeli napokban igyekezett nem szembekerülni a lépcsőházban szomszédnőjével.
Szukot (Sátoros Ünnep, mindjárt Jom Kippur után, 8 napig tart) egyik napján kopogtak az ajtaján. Egy idősebb asszony volt az, aki mint a szomszédjának/unokatestvérének az anyja mutatkozott be. Zehavit beinvitálta és az asszony elmesélte neki, hogy a bátyja gyakran emlegeti a lányát, aki itt él valahol az országban és soha mégcsak fényképét sem látta. Nemrég súlyos betegséget állapítottak meg nála, tolószékre van utalva és az orvosa szerint a legjobb esetben néhány hónapja maradt csak hátra. A férfinek nem mondtak semmit a két unokatestvér közötti csodálatos találkozásról, nem tudták, Zehavit hajlandó lesz-e apjával találkozni és nem akartak hiú reményeket ébreszteni benne. Azért kopogott be, mert most indul a lányával a bátyjához. Biztos abban, gyönyörű ünnepi ajándék lenne számára ha Zehavit velük tartana.
Szukot utolsó napján Henri és Zehavit végre megismerkedtek. Ölelkezések nem voltak ezen az első találkozáson és a két embernek a következőkben sem sikerült áthidalni a távolságot közöttük, de amikor Zehavit magával hozta a hegedűjét, az apa meg a lánya közös játéka mindennél jobban kifejezte amit nem tudtak egymásnak szavakkal elmondani.

Kibbutzi tipusok: A Könyvmoly

Monek az asztalosműhelyben dolgozott, de a könyvtár hozta össze kettőnket. Másodállásban a kibbutz könyvtárosa voltam – délelőttönként más munkát végeztem – és szabad kezem volt a könyv rendelésben. Miután a kibbutztagok évenkénti csekély pénzbeli jutattásából nem futotta könyv vásárlásra, meggyőztem a vezetőséget, hogy helyénvaló lenne ha legalább a könyvtárban meglenne minden Izraelben megjelent szépirodalmi prózai mű egy példánya. (A verses könyvekből csak azokat rendeltem meg amelyeknek a címlapján ismert költő neve volt, a tudományos, történelem könyvek esetében viszont a helyi iskola tanáraira hagytam a választást). A kibbutz tel avivi bevásárló központjából hetente érkezett egy 10-12 példányú küldemény, főleg a nagy kiadók könyveiből. Feltételezem, hogy még az 50-es években is, amelyekről beszélünk, ennél több könyv jelent meg nálunk, de a kis kiadók könyvei általában nem jutottak el hozzánk.
Számomra, akit úgy neveltek, hogy a könyveket mint drága értéktárgyat kell kezelni, a heti küldemény csomagolásának a kinyitása mindig ünnepies esemény volt. Az orromat megcsapta a friss nyomda festék (igazi, vagy képzelt) szaga, áhitattal simogattam a szines fedőlapokat és én voltam az első aki hallottam azt a különleges zizegést amelyet egy új könyv kinyitása hallat, de ezen túl, minden könyvnek kártyát is kellett nyitni, el kellett határozni melyik polcra kerül, ami a könyvtáram új jövevényének a tartalmától és minőségétől fügött.
Szeretek olvasni és kijelentek valamit amelynek a helyességét csak más volt kibbutz tagok tudnának megerősíteni, hogy a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt juttat a tagoknak majdnem minden más életmódnál. (Nincs szándékomban összehasonlítani a két életmódot, de feltételezem, hogy annak aki dutyiban ül, szintén sok szabad ideje van!) A munkahelyek aránylag közeliek a lakónegyedekhez és 10-15 perccel a munka befejezte után már otthon lehetsz, letussolva. Nem kell, hogy tömegközlekedési eszközökön zötyögtesd magadat haza, nem szükséges bevásárolnod, vagy vacsorát készítened, az étkezés után nem kell elmosogatnod és a vacsoraidőig, meg utána is, szabad vagy és végezheted a dolgodat. Ezek még a televizió és Internet előtti napok voltak, filmet csak egyszer hetente mutattak be és más társadalmi, vagy kulturális rendezményt is általában csak a hétvégén rendeztek. Sok időm volt és többet olvastam mint valaha is azóta. Ennek dacára nem tudtam minden könyvet elolvasni és itt lép be Monek a cselekménybe.
Egy jó könyvtárosnak ismernie kell a közönsége tagjainak az olvasási szokásait és képesnek kell lennie olyan könyvet javasolni amely tetszeni fog nekik. Ezen a téren persze visszacsatolás van közötte és az olvasók között. Minden olvasó elmondja a véleményét az olvasottakról és a könyvtáros továbbadja ezt a véleményt a következő olvasónak. Az összes olvasóim közül Monek volt a legszorgalmasabb. Elmesélte, nem tud aludni éjjel es ehelyett olvas, de még így sem értettem, hogy győz minden könyvet elolvasni.
A küldemény megérkezésének estéjén mindig megjelent a könyvtárban és miután kiválasztottam azt a könyvet amely érdekesnek találtam, Monek a lakásába cipelte a többit. Elképesztő gyorsasággal, néhány napon belül befejezte, visszahozta őket és részletesen elmondta mindegyikről a véleményét. A következő hétig csak az a könyv maradt meg számára amelyet én olvastam. Soha sem derítettem ki mivel foglalta el magát azokon az ‘üres’ napokon.
Monek volt az irodalmi szakértő kis közösségünkben. Ha azt mondtam valakinek, hogy ő lelkesedett egy bizonyos műért, az volt a legjobb ajánlás. A könyvekről folytatott beszélgetéseink közben, barátok lettünk. Órákig beszélgettünk – általában a könyvtárban, ahol egy meleg ital sarok is volt, a házába soha sem léptem be – az egyik csésze kávét ittuk a másik után, Monek láncban szívta a legolcsóbb cigarettákat és mesélt nekem a háborúról, amelyben mint partizán harcolt, szüleiről, öccséről, első feleségéről és két gyerekéről, akiket meggyilkoltak a háborúban. Talán miattuk nem tudott aludni. Másodszor házasodott, de gyerekük nem született. Monek nem volt iskolázott ember, de mohó olvasási szokásának köszönhetően, egy élő enciklopédia volt és nem volt olyan tárgy amelyről nem tudott többet mint mindenki más akit ismertem.
15 évvel fiatalabb voltam nála, de úgy éreztem szabadon beszélhetek vele akármilyen tárgyról. Ő volt az egyedüli akinek elmondhattam mennyire frusztrál az, hogy a nemi tapasztalatom a nullával egyenlő. „Hasomér Hacair”, az ifjúsági mozgalom amelynek keretében emigráltunk Izraelbe és amelyhez ez a kibbutz is tartozott, arra nevelt, hogy tartózkodjunk a nemi kapcsolatoktól amíg nem leszünk lelkileg érettek, de nem tett semmit annak érdekében, hogy elérjük ezt az érettséget. A kibbutzban a héber nyelvet, bibliaismeretet, földrajzot, a zsidó nép történelmét tanultuk, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kamaszkorú fiatalok számára, akik szüleik nélkül érkeztek Izraelbe, a nemi neveléssel kéne kiegészíteni a tananyagot. Nekem sem támadt akkor az az ötletem, hogy a könyvtár számára rendeljek néhány könyvet amelyek útmutatónak szolgálhattak volna a tudatlan ifjaknak ebben a tárgyban.
17 éves voltam amikor egy kb. 70 tagú hasonkorú csoporttal Izraelbe emigráltunk. Együtt jártuk ki a kibbutzi iskolát, együtt vonultunk be és miután két és fél után leszereltünk, mint teljesjogú tagok tértünk vissza a kibbutzba. A legtöbb lány amellyel kapcsolatban voltam, ebből a csoportból származott és mit tagadjak, csak nehezen tudtunk megszabadulni az otthoni maradi neveléstől. Nem voltam teljesen szűz, de az egyedüli alkalommal amikor sikerült meggyőznöm az egyik barátnőmet átlépni a láthatatlan piros vonalat a teljes testi kapcsolathoz, szégyenletes kudarcot vallottam. Azokon a néhány alkalmakon is amikor a mi kis melegházunkon kivüli lányokkal találkoztam, katasztrofális tapasztalanságomból származó nehézségeim voltak.
Egy szakképzett mentorra volt szükségem és Monek, az ő aranyszivével, meglepő módon próbált segíteni fiatal barátján. Éjfél után volt, éjjeli őrségen voltunk valahol a kibbutz drótszöges keritése mellett, amikor hirtelen kibökte:
„Mi a lenne a véleményed ha elküldenélek a feleségemhez? Hidd el nekem, nála minden szükségest megtanulnál, ő egy igazi szakember! Menj hozzá most, egyedül van otthon. Nyisd ki az ajtót (a kibbutzban nem zárták be a bejárati ajtókat), nem kell semmit mondanod, csak bújj be az ágyába. Ne félj, nagyon fog örülni. Én sztrázsálok majd addig is helyetted.”
Ez a hirtelen fordulat beszélgetésünkben alaposan megdöbbentett, de habozás nélkül elutasítottam a nagylelkü ajánlatot. Abban a pillanatban Monek teljesen komolyan vette a javaslatát – bár nem voltam biztos abban, hogy a felesége csakugyan tárt karokkal fogadott-e volna – de attól féltem, hogy az elfogadása, végső fokon a kapcsolatunk róvására menne.
Monek egy kicsit megsértődött, de megmagyaráztam neki, én ugyan repesve várom az első komoly sexuális tapasztalatomat, de azt szeretném ha valaki olyannal történne meg aki iránt érzek valamit. Monek kinevetett és kijelentette, hogy hülye vagyok amiért nem kapok rajta egy ilyen ritkán adódó alkalmon, de azért még sok évig jó barátom maradt.
Végül is ezen a téren is kiegészítettem a müvelodésemet, mint minden fiatal ember, egy szeretett és szerető lány karjaiban. Nem veszítettem semmit, sőt nyertem!