A holland guillotine

Hallottattok már a „holland guillotine” fogalomról? Vagy talán összeakadtattok valakivel, aki a jobb kezén feltünő ütésnyomokkal tért vissza egy európai kirándulásról? A fogalom természetesen Hollandiával kapcsolatos, de egy turista, aki néhány napos szervezett kirándulás keretében látogatott ebbe az országba, nem tudhatja miről beszélek. Hajókázott Amszterdam csatornáin, megtekintette a piros lámpás negyedet, a Madame Tussaud viaszmúzeumot, az Anna Frank házat, esetleg a Rijkmuseumot és a Van Gogh múzeumot is, meglátogatta a sajt piacot Alkmaarban, a miniatür Hollandiát Medurodamban, de a holland guillotineról csak az tud nektek beszámolni, aki egy ottani családnál vendégeskedett.

A tulipánok országa gyönyörű, a holland nép barátságos és udvarias –az utcán minden járókelő örömmel útbaigazít – de ez egy rendszerető és takarékos nép is. A nagy bőség, a virágzó gazdaság amely szemellátható ebben a sík országban, nem tékozló életmódból származott.

A holland városi otthon külonbözik a mieinktől (nem voltam falun). Az adórendszer, a telkek magas ára, arra késztették a holland polgárt, hogy keskeny, néha egy szoba szélességü, házakat épitsenek. (Úszó házak is százszámra vannak a csatornákban és folyókon). A rendszer elterjedt a külvárosokba is, ahol pedig mód lett volna oldalra is terjeszkedni. Emiatt sok holland lakás néhány emeletes és a nappaliból spirálisan kígyózó, meredek lépcső vezet a fenti emeletekre.

A nappaliban nincsenek redőnyök – boldogult aposómnak, amikor egyszer ide látogatott, meg kellett magyaráznom miként müködik egy ilyen furcsa nyünyüke – az utcára forduló fal egy óriási ablak, amelyet csak vékony és átlátszó függöny díszít – szándékosan nem használtam a ‘takar’ szót! – és a járókelők beláthatnak a házba. Csak amikor lefekszenek, palástolják el a benti színt vastagabb függönnyel. Az ablakpárkányon virágcserepek sokassága pompázik, olyan pazarok és rendezettek, hogy beavatlan idegenek néha azt hihetik, a lakásablak egy virágüzlet kirakata (ez valóban megtörtént egyszer egy ismerösömmel!). A nappali egyik falán fából készült ‘letterbox’ ékeskedik (a ’letter’ jelentősége nem levél, hanem betű, ilyenfajta ládákban tartották az egyszeri nyomdákban az ólombetüket), celláiban változatos mütyürkékkel és csecsebecsékkel.

Dacára annak, hogy ez nem tartozik teljesen a címben említett tárgyhoz, nem tudom kihagyni a példásan tiszta holland vécéket, amelyekben az űlőkével szembeni falon naptár log („ez az a hely ahol az embernek ideje van a napját kitervezni”). Ezek a helységek egy kis, általában vicc könyveket tartalmazó, könyvtárral is fel vannak szerelve. Egyszer, amikor sógoromtól egy könyvet kértem kölcsön, azzal az okkal utasított vissza, hogy a vécé könyvtárból nem kökcsönöz könyveket.

Ha szerencsétek lesz és meghívnak benneteket egy ilyen házba, a kávé, vagy tea gyönyörű, porcellán csészékben, ezüst tálcán lesz felszolgálva. Az ital csak a csészék háromnegyedéig van töltve, mert.„így illendő.” Most egy furcsa ceremónia következik. A háziasszony a vitrínhoz lép, a nyakán láncon függő kulccsal kinyitja az ajtót és kivesz egy kekszes dobozt. A nyitott dobozzal körüljárja az asztal körül űlőket: A szokás az: minden vendég egy kekszet vesz ki.  A doboz nem marad az asztalon. Amikor a vendéglátó megkínált minden vendéget, visszacsukja a dobozt (ez az a pillanat, amikor ha nem voltál elég elővigyázatos és nem tudtad elhatározni két keksz közül melyiket választod, a doboz fedele a kézfejedre csukódhat) és visszateszi a vitrinbe. Az ajtót bezárja és a kulcs a háziasszony nyakláncával a blúzába lesz rejtve.

Ez a jelenség, amelyet nemcsak sajátmagam tapasztaltam, hanem másokról is hallottam róla, kapta a holland guillotine nevet. A törvény erejü szabály az: egy csésze italhoz egy kekszre vagy jogosult! Még egy csészét szeretnél inni? Nincs baj, a vendégszerető házinéni szivesen tölt neked még egyet és megismétli a fenti ceremóniát. Kulcs, büfé, kekszdoboz nyitás, kiveszel egy kekszet, a doboz fedele lekattintva és visszazárva a páncélszekrénybe.

A feleségemnek, aki Hollandiában született, fogadott anyja volt, egy csodálatos asszony, a világ egyik jámbora, aki elrejtette csecsemő korában, amikor szülei a náci hohérok elől voltak kénytelenek bujdosni. Tante Mien soha sem ment férjhez, a feleségemet saját lányának tekintett, a gyerekeink unokái voltak. Hozzánk is ellátogatott, elzarándokolt a keresztény szent helyekre.    

Egyszer, amikor a feleségem látogatóba jött, egy nagy csomag izraeli kekszet hozott ajándékba. A kekszek be lettek rakva a kekszdobozba, a doboz a szekrénybe, az ajtó lezárva, rendnek muszáj lenni. Az ebéd befejezése után, amikor a kávét szolgálta fel, a néni kivette a dobozt és keksszel kinálta a nejemet.  

A feleségem, aki élete javát Izraelben élte le, hirtelen kiváncsi lett és megkérdezte:

„Kedvem támadt még egy kekszre, kaphatnék egyet?”

A válasz kategorikus volt:

„Drága lányom, a házamban az én szokásaim szerint viselkedj. Egy csésze kávé, egy darab keksz. Ez a szabály és nincs különös okom, hogy eltérjek tőle.”      

Szülinap

E héten ünnepeltem születésnapomat. Megkérdeztem magamat miért ünnepelünk valamit ami csak arra emlékeztet, hogy egy további év telt el és legalábbis aktuáris szempontból egyre közeledik az elkerülhetetlen vég? Szerencsénkre nem tudjuk mit hoz számunkra a jövő, milyen korban fog letaglózni minket valamilyen szörnyű betegség, vagy esetleg megütjük-e a főnyereményt és azon kevés mázlisták közé fogunk kerülni akik álmukban távozhattak ebből a világból amelyben olyan kevés a jó, de mégis tíz körmünkkel kapaszkodunk belé.
A szülinapokon általában nem valaki korát ünnepeljük meg (hacsak nem életének első évét töltötte be, jubileumot ünnepel, vagy különösen magas kort ért el), hanem azt, hogy egyáltalán a világra jött. Talán inkább a szüleit kéne, hogy felköszöntsük ezen a napon, azokat akik azt okozták, hogy itt van velünk. Ha ők aznap inkább aludni mentek volna, ez az ember nem létezne és egész világunk máshogy nézne ki. Minden ember, még a legjelentéktelenebb személy is, valamilyen módon befolyásolja a környezetét. Nemcsak, hogy összeáll valakivel, boldoggá/boldogtalanná teszi és gyerekeket nemz (akik általában szintén családot alapítanak), de a mindennapjában emberekkel érintkezik, azt okozza, hogy bizonyos dolgokat tegyenek, vagy ne tegyenek, érzelmeket ébreszt bennük és néha meg is változtatja a világnézetüket.
A születésnap egy különleges nap, különböző minden más napnál és ritka alkalmat ad nekünk találkozni mindazokkal aki közel állnak hozzánk; egy olyan nap amelyen mindenki a maga különleges módján kifejezést adhat megbecsülésének, barátságának, szeretettének az ünnepelt iránt; a remények, beteljesesülthető álmok napja, egy nap amelyen majdnem minden lehetségesnek látszik.
Egy külön lapra tartozik az ajándékok ügye. A születésnapomat megelőző estére meghívtam hozzánk néhány jó barátot egy kis poharazásra. Kértem őket, hogy ne hozzanak semmit, de természetesen senki nem jött üres kézzel. Csakugyan nem szeretem a meglepetéseket. Biztos ismeritek a viccet amikor a pasi hullafáradtan botorkál haza a munkából, alig várva, hogy bekerülhessen a vécére és leheverhessen a forró kádban és már az előszobában kezd vetközni amikor hirtelen meggyulladnak a lámpák és az egész vigyorgó baráti köre kórusban ordítja: „Surprise!”
Mi ketten a feleségemmel megállapodtunk, hogy egyikünk a másikat soha sem fogja meglepni. Hasonlóan viszonyulunk az ajándékokhoz is. Mindkettőnknek egyedi izlése van és ha örömet akarunk okozni élettársunknak, egyszerűen megkérdezzük „Mit szeretnél?”, vagy egyött elballagunk a megfelelő üzletbe és választunk valamit.
Ezúttal a gyerekeimnek sikerült készíteni számomra egy bámulatos meglepetést amelyik könnyekig meghatott. Nagy titokban egy DVD-t készítettek amelyen családtagjaim, rokonaim, barátaim – azok is aki külföldön élnek – egyenként felköszöntenek. A feleségem, gyerekeim, unokáim komoly arcot vágtak, nem minden nap van alkalmuk a videókamera lencséjebe olyanokat mondani ami talán örökre megmarad. A többiek kevésbé vették komolyan a dolgot és egy részük egy kis humorral is füszerezte szavait. Egy régi jó barátnőm amikor megkérdezték milyen kibbutztag voltam, nyíltan megvallotta, hogy enyhén mondva, nem éppen a legszorgalmasabbak közé tartoztam. Három magyar barátnőm még egy dalt is elénekelt nekem. Ez különösen meghatott, nem annyira a felvétel zenei minősége miatt, hanem azért mert tudva mennyire szeretem a magyar népdalokat (és őket!) olyant maradandó ajándékot adtak amelyet másoktól nem kaphattam. Az unokatestvérem kommentárja volt a legkifejezőbb: „Most már értem miért szeretsz annyira Pestre utazni!”
Ez a felvétel csakugyan megmarad az utánam következő generációk számára, de először engem, az ajándék boldog tulajdonosát fog szolgálni. Gyakran fogom megnézni, minden alkalommal amikor borús, szürke, leverő napra ébredek, amikor semmi sem fog úgy menni ahogy kéne, amikor valaki akaratlanul olyat mond ami zabossá tesz, amikor azt fogom érezni, hogy nem vagyok eléggé szeretve.
A barátaim úgy látszik kitünően ismernek és az összes többi ajándék is az izlésemre volt. Különös említést érdemel a 12 Cd-s összeállítás az Izraeli Filharmonikus Zenekar műveiből annak 70-ik jubileuma alkalmából, egy igazi kincs amelyik biztosítja, hogy házunkban mindig emlékezni fogunk az ajándékozójára, de kaptam páros meghivót (a nejemmel együtt!) egy kukta mühelyre, néhány üveg italt, egy pár kényelmes házicipőt és más hasznos tárgyakat és ami a legfontosabb: Mellékelve volt a blokk ezek kicserélésére!
Amikor az anyósom (aki külföldön lakott) meghalt és a feleségem öccseivel összecsomagolta a lakásában személyi dolgait, egy szekrényben megtalálták eredeti csomagolásukban minden ajándékunkat amelyeket az évek folyamán hoztunk neki Izraelből. Furcsa érzés volt, hiszen csak örömet akartunk neki szerezni, de soha nem jutott az eszünkbe megkérdezni mit akarna igazán. Ahogy ismertem, azt válaszolta volna: „Magatokat hozzátok, semmi mást!”
Ez ugylátszik a legszebb ajándék a világon. Az embernek nincs szüksége sokkal többre mint azt érezni, hogy akarják a társaságát és szeretik.