Az Illuzió Királynője

A 60-as évek kezdetén még legények voltunk. Társaságunkban Dani volt az első akinek állandó barátnője volt és miután összekeltek választottjával, Nechamával, lakásuk a tel avivi Dizengoff és Keren Kayemet utcák sarkán lett péntek esti összejöveteleink állandó helyszíne. Csak 7-8-an voltunk, mind fiúk, néha magunkkal hoztuk a lányokat is, akikkel pont akkor jártunk, de a legtöbbször egyedül jöttünk el. Nechama mindíg szivesen látott minket az otthonában. Általában kb. 10-kor éjjel érkeztünk meg és 2-ig maradtunk. Kávéztunk, teáztunk, a háziasszony kitünő süteményeit habzsoltuk, megbeszéltük a hét eseményeit, megtárgyaltuk a helyzetet az országban, a világban, römiztünk, vagy Monopolit játszottunk – totálisan unalmas időtöltés, de mi élveztük. A Függetlenségi Napon és Purimkor (a zsidó Farsang), bulit rendeztünk, de a fő dolog számunkra a péntek esti összejövetel volt. Bérelt szobákban laktunk, egy részünk szülei más városban laktak, másoké külföldön maradtak, vagy a náci krematóriumokban pusztultak el és Nechama meg Dani lakása volt az egyedüli rendezett otthon amelyet ismertünk, Nechama pedig az egyedüli asszony akinek elmesélhettük bajos dolgainkat, kikérhettük a tanácsát, vagy felvarrhatott egy gombot számunkra.
Egy őszi napon Haifára utaztam – a pártom kongresszusán voltam képviselő – amikor hirtelen zuhogni kezdett az eső. Mint máskor is, ezúttal sem volt nálam ernyő – azokban a napokban az esernyőt megvetett kispolgári csökevénynek tartottam – és egy közeli ház kapualjában kerestem menedéket. Mellettem egy lány állt, akit szintén a zápor kényszerített ide. Általában alaposan meggusztáltam minden utamba akadó nőszemélyt, a buszon az utazás unalmát azzal ütöttem el, hogy a velem szemben ülő utastársnőket fixiroztam, de mégha mással is lettem volna elfoglalva, a lányt akivel az eső hozott össze, nem lehetett nem észre venni.
Vállára omló hosszú szőke hajfonatai keretet képeztek vonzó arcának, a tekintete kihívó volt, de ami mint a mágnes vonzotta a szemeimet, testhez álló blúza volt amelyik kellően kiemelte mesterien formázott kebleit. Elkezdtünk beszélgetni és miután az eső nem hagyott fel, átfutottunk a kávézóba az utca túloldalán. Malka (királynő héberül) Tuniszból származott – feltehetőleg eredetileg nem volt szőke – és a könnyü francia akcentus beszédében elbűvölő volt. Meghívtam, hogy látogasson meg Tel Avivban és vegyen részt a Függetlenségi Napi bulinkon.
Pénteken délután mentem Malka elé a Központi Buszállomásra és elhoztam legénylakásomra a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, megöleltem, de ő elegánsan kibújt a karjaimból, könnyedén megsimogatta az arcomat és kijelentette, fáradt, pihenni szeretne egy kicsit és utána megfürödni.
„Itt az egész éjjel előttünk, nem kell sietnünk!”
Én ugyan eléggé kanos voltam, már egy hete erről a találkozásról álmodtam, elképzelve magamnak azt a pillanatot amikor ezt a tökéletes csecspárt megmarkolom és nem bántam volna ha akár most is és éjjel is szeretkezünk, de úri módon viselkedtem és egy kicsit savanykás mosollyal hagytam vendégemet egyedül elterülni az ágyamon. Megpróbáltam olvasni, de nagyon nehéz volt koncentrálni, amikor nem messze tőlem két pazar dombocskát láttam ritmikusan emelkedni és süllyedni a lány minden lélegzetével.
Ami Malkát illeti, a bulit kudarcnak minősítette. A büfé láttára felhúzta fitos orrocskáját („Micsoda felvágott ez Avri?” Az ő kiejtésével a nevem mint az április hónap hangzott franciául), az ital választék nem elégítette ki – csak másnap tudtam meg melyik a kedvenc itala! – és a társaságért sem lelkesedett túlságosan. Köztünk mondva, dacára annak, hogy jól beszéltünk héberül, egy begombolkozott, nyakkendős (Izraelben csak a TV bemondók hordják), kimért modorú, emigráns csoport voltunk. A lányok is „jó családból” való, szolidan öltözködő teremtések voltak, akikről nehéz volt elképzelni, hogy akár néhány pohár bor elfogyasztása után is valamennyire feloldódnak. Malka, hangos kacagásával, buja mosolyával, az est sztárja volt, minden férfit foglyul ejtett bájával és úgy rajzottak körülötte mint a darazsak a lekvár körül. Láthatóan irigyeltek és még én magam is csak nagynehezen hittem mázlimban, hogy ez az sexis teremtés nemsokára az ágyamban fog kikötni.
Hazatértünk és egy kis aggodalommal öleltem meg, de Malka ezúttal – igéretéhez híven – lelkesen együttmüködött, sőt, még a sajátjából is rakott gyujtó anyagot szenvedélyem máglyájára. Néhány perc után kibújt a karjaimból és lehámozta magáról a blúzt amelyik mintha rá lett volna öntve formás testére. Ott maradtam tátott szájjal, lebunkózva a szoba közepén. A blúzzal együtt a földre hullottak a mesés cicik is amelyek annyira izgattak. Malka mellkasa sima volt mint egy gyerekké, csak hosszú barna, felágaskodó mellbimbói tanuskodtak női mivoltáról. Lelohadtam, mintha varázspálcával érintettek volna és attól tartottam, hogy először életemben nem fogom tudni „leszállítani az árut”, de szerencsémre Malka páratlan ügyességgel és adottsággal kárpotólt anatómiai hiányaiért és hamarosan olyan számomra ismeretlen tájakra söpört el, ahol a fenti másodlagos részletek már egyáltalán nem számítottak.
Szombaton reggel későn keltünk, a reggeliből ebéd lett és utána visszatértünk az ágyba. Malka mesélt egy keveset gyerekkoráról bevándorlók sok gyermekes családjában. 16 éves korában megszökött otthonról és azóta senkinek sem tartózik felelőséggel. Gyerekápolással tartja el magát. Este azt mondta, hogy szeretne ellátogatni az „Ariana” görög zenés kávéházba Jaffán amelyről már sokat hallott.
Én is először voltam ott és bizonytalanul néztem körül, de mindjárt észrevettem kollegámat, Reuvént, aki egy hölggyel ült az egyik asztalnál. Reuvén intett, hogy csatlakozzunk hozzájuk és bemutatta a feleségét. Nyárson sűlt húst (souvlaki), görög salátát és vörös bort rendeltünk, de Malka egy pohárka konyakot kért. Reuvén más osztályban dolgozott és ismeretségünk felületes volt csak, de most elmesélte, hogy ő is egy észak-afrikai országból emigrált Izraelbe. Malka és a kollegám gyorsan összemelegedtek és amikor kiderült, hogy nővére szintén Haifán lakik, majdnem fölöslegesnek éreztem magamat. Megpróbáltam Reuvén feleségével kezdeményezni társalgást, de a nő nem volt túl beszédes, azonkivül nem akart egy szót sem elveszteni férje és Malka beszélgetéséből, ami elég nehéz lehetett a hangos görög zene mellett. Valami hasznot azért mégis tudtam hozni: még egy stamperli konyakot rendelhettem Malkának.
A társalgás akadozni kezdett. Reuvén az óráját nézte, a másnapi munkanapra hívatkozott, elbucsúztak és elmentek. Malkának kicsattanó jó kedve lett. Csatlakozott a szólista Arisz Szan énekéhez és most, hogy Reuvén elment, megint rám központosított. Rámcsimpászkodott, ellepte csókokkal az arcomat és a harmadik pohárka után, az extázis csucsán, a fülcimpámba is beleharapott. Felkiáltottam, vércseppek foltozták be az ingemet, de ő csak kacagott és kérte, töltessem fel a poharát. Erre bemondtam a passzt. Kijelentettem, véleményem szerint eleget ivott és itt az ideje, hogy mi is hazamenjünk, de a kisérőnőm azt válaszolta, hogy nincs szüksége a gyámságomra és ha „ilyen” vagyok, akár el is mehetek egyedül. Megfogadtam a tanácsát. Kifizettem a számlánkat, mégegyszer megkérdeztem velem jön-e és amikor a vállát vonta, felkeltem és kisétáltam .
Taxival utaztam haza, meghagytam a sofőrnek, hogy várjon meg, beraktam Malka holmiját a kofferjába és visszatértem az „Arianá”ba. Amikor beléptem a mulatóba, Malka már más férfiak asztalánál ült. Gúnyos mosollyal nézett rám, de a hangulat emelkedett volt és senki sem hederített rám amikor letettem a koffert a széke mellé.
Másnap délben, a munkahelyem étkezőjében, Reuvén elmesélte, hogy azért távoztak olyan sietősen, mert az asztal alatt Malka ki próbált kezdeni vele, fogdosta a lábát.
Valahogy nem is voltam meglepve. Bűn lenne, ha egy nő, akinek ilyen fantasztikus nemi adottságai vannak, megmaradna egy férfinél. Osztózkodni kell vele, hogy másoknak is jusson.

Olasz kezdőknek

Az intifáda (arab felkelés) előtti napokban, évente 40-50 külföldi diák csoport érkezett a városunkba és kb. ugyanannyi utazott innen is külföldre. Az u.n. Ifjúsági és Sport központ volt az amelyik felderítette azokat a külföldi iskolákat amelyek kézségesek voltak egy csereprogramra és kapcsolatot létesített közöttük és a megfelelő iskolák között a városban. Az utazások kölcsönösségen alapultak. Minden iskola amelyik egy külföldi csoportot látott vendégül, egy idő múltán ugyanannál az iskolánál vendégeskedett annak az országában. Nina volt a nemzetközi kapcsolatok felelőse az Ifjúsági és Sport központban és ő volt az aki összeegyeztette a különféle tényezőkkel a csoportok látogatásának pontos időpontját, hosszát, a diákok és a kisérők számát, a túrák útvonalát, költségvetését és minden hasonló technikai részletet. Mint minden munkakörben, ebben is történtek apró fennakadások, egyszer valaki elkéste a gépét, máskor egy fiú megbetegedett és korházba kellett beutalni, útlevél, vagy pogyász veszett el, valakit megzsebeltek, de semmi sem készítette Ninát arra fel, ami az olasz csoporttal történt.
Szokásosan mindenről előzőlegesen írásban megjegyeztek, de amikor a csoport tagjai leszálltak a gépről, kiderült, hogy ’ifjú‘ címke mégcsak egyre sem illett rá közülük. A legfiatalabb 25 éves volt és a legidősebb úgy 60 évesnek nézett ki. Egy biztos volt: A tervezéssel ellentétben, nem lehetett őket a középiskolások egyéni otthonaiban elszállásolni, szállodában kellett őket elhelyezni és a költséget az Ifjúsági és Sport központnak kellett fedeznie. Nina tombolt a dühtől és értesítette az olaszokat, hogy megszakítja velük a kapcsolatot. Válaszul egy hosszú olasznyelvü levelet kapott. Mivel Nina nem tudott olaszul, visszaküldte a levelet és udvariasan megkérte az olaszokat, hogy fogalmazzák meg mondanivalójukat angolul.
A válasz ezúttal váratlan helyről érkezett. Be lett rendelve a polgármester irodájába és ez egy külügyminisztériumi levelet lobogtatott felé. Az olaszok azt panaszolták a minisztériumnak, hogy Nina nem hajlandó kommunikálni velük. Szerencséjére a polgármester elfogadta Nina érvelését, hogy nem ért olaszul és utasította titkárnőjét ilyen értelemben fogalmazza meg a válaszlevelet.
A következő fejlemény még meglepőbb volt. Az olasz külügyminisztérium meghívta Ninát Olaszországba egy 3 hetes tanfolyamra az olasz nyelv és kultúra megismerésére. Rajta kivül még további négy izraeli lett beválasztva a delegációba. A feltételek a következőek voltak: Ifjusági munkakör, 40-en aluli kor és az angol nyelv magas fokú ismerete. A jelöltek angol nyelvtudását vizsgáztatták.
Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a megszabott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt – hiszen az ő honfitársaik sem túl pontosak – és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményézést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor a Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevet hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott.
Mindenki felszállt. Voltak ott németek, egyiptomiak, magyarok, belgák és mások. Az utazás vagy 8 órát tartott és már rég besötétedett, amikor a busz megállt egy meredek domb tövénél. A sofőr néhány dallamos mondatot hallatott. Senki sem értette meg, de a kézmozdulatokból amelyekkel szavait kisérte, utasai megértették, hogy az országút befejeződött, mindenkinek le kell szállnia és gyalog cipelnie pogyászát fel a dombra.
A domb csucsán egy ősi zárda volt, kétségtelenül egy nagy értékü régészeti kincs, de az épület a modern technika vívmányait majdnem teljesen nélkülözte. Az elcsigázott, éhes, szomjas utasokat ékes olasz beszéddel egy festői alak fogadta, aki mintha a Rózsa Neve c. filmből lépett volna ki. Az egy fogú barát vendégeinek vörösbor kancsókat, nagy tálokban hideg rizsát és szölőt szolgált fel és amikor valamenyire jól laktak, hálótermekben osztotta el őket, egy terem férfiaknak és egy másik nőknek. A primitív mosdók az udvaron voltak, de a csoport tagjai túl fáradtak voltak ahhoz, hogy valami megjegyzést tegyenek furcsa szállásuk és a higiéniai feltételek miatt. Mindez másnapra maradhatott, e pillanatban mindenki az ágyára roskadt és mély álomba esett.
Másnap reggel a tanfolyam résztvevőinek az első problémája az volt, valakit találni aki más nyelvet is tud mint a helyiek lingóját. A fogadóbizottság csak olaszul beszélt (mi a frásznak vizsgáztatták a résztvevőket angolból?). A vendégek minden mondatát széles mosollyal jutalmazták és poharukat további adag borral töltötték fel. Végülis a vendégek lementek sétálni a városkába és véletlenül megismerkedtek egy helyi lakossal, egy Franka nevü bájos hölggyel, aki angolul is beszélt. Ö volt az aki panaszaikat tolmácsolta a felelősöknek és ezek folytán a tanfolyam résztvevőit még egy modern motelbe helyezték át. Mindenki egy fényüző lakosztályt kapott, de ezzel a városháza úgylátszik kimerítette költségvetési keretét és nem maradt több pénze Catanzaroba érkezésük céljára: A tanfolyam rendezésére.
A motel csakugyan minden szükségessel fel volt szerelve, de a városon kivül volt és csak gyalog, vagy taxival lehetett bejutni a városba. A delegációk tagjai a megyefőnökkel akartak találkozni, de az „fontos ügyekkel” volt elfoglalva. A polgármester viszont kézségesen fogadta őket. A vendégeket betessékelték egy impozáns recepciós terembe, ahol minden jóval rakott asztalok (és vörös bor!) várta őket. A polgármester egy sallangós beszédet tartott (természetesen olaszul), lekezelt mindenkivel és távozott dolgaira. A németek feladták a meddő semmittevést és hazautaztak, de megint Franka volt az, aki némileg megmentette a helyzetet.
Megmutatta nekik a várost és a környékét, fordított, magyarázott és így a ’tanfolyam’ résztvevői mégis szerezhettek maguknak egy bizonyos olasz szókincset. Franka az izraeli csoport néhány napos sziciliai kirándulásához is csatlakozott. A végén a türelem kifizetődött. Amikor visszaértek Catanzaroba, vendéglátóik örömmel hiresztelték azoknak a delegációknak amelyek még nem hagyták el a várost, hogy találták egy megfelelő összeget a költségvetésben és néhány napon belül elkezdődik a tanfolyam.
A tanfolyam ugyan csak 10 napig tartott, de az utazás célja teljes egészében el lett érve. Három hét múltán az izraeli delegáció hazautazott és tagjai tudtak alapfokon olaszul beszélni, rengeteget tanultak az olasz kultúráról és egy életre szóló jó barátot szereztek. Franka meglátogatta Izraelt és a delegáció tagjai a mai napokig leveleznek vele.

Szemernyi esélye sincs? Reménytelen? Kilátástalan?

Dorf Etienne nem volt francia, Pesten született a múlt század 20-as éveiben és Istvánnak keresztelték. Franciaországba mint az Idegen Légió leszerelt katonája került, a Légióhoz pedig 17 éves korában csatlakozott, amikor összeveszett az apjával és megszökött otthonról. A 15 éves szolgálat után szép nyugdíja volt, a pezsgőjéről híres Champagne vidékén telepedett le és egy helyi asszonyt vett el feleségül. Az apja már nem volt életben, de öccsével, Gézával, aki 18 hónappal volt fiatalabb nála, sűrűn levelezett. Aztán kitört a második Világháború és a kapcsolatok Magyarországgal megszakadtak. A háború befejeződése után Etienne öccsének a régi címére írt, de a levél visszajött egy nagy vörös pecséttel: Adresse inconnu!
Megpróbálta kerestetni az elveszett testvért a Nemzetközi Vöröskereszt által, de néhány hónap múltán onnan is értesítették, hogy „Sajnálatunkra Magyarországon nem él egy Dorf Géza nevü ember”. Kénytelen kelletlen Etienne beletörődött abba, hogy soha sem fogja megtudni mi lett az öccsének a sorsa.
Etiene felesége betegnővér volt, aki a helyi korházban dolgozott. A 70-es években Éva, egy magyar származású nővér, aki egy helyi lakossal házasodott össze, szintén a korházban kezdett dolgozni. Egy nap a két nővér ugyanabba a műszakba került és a rangidős nővér elmesélte Évának, hogy az ő férje is magyar származasu. Aznap már nem folytatták a beszélgetést, de egy nap Éva a bevásárló központban véletlenül összefutott a másik házaspárral. Etienne szive erősen feldobogott amikor az idegen nő magyarul fordult hozzá. Addig a napig ő volt az egyedüli magyar a kis városkában és majdnem elfelejtette az anyanyelvét.
A két emigráns között rendkivüli kapcsolat keletkezett. Végül is, dacára a korkülönbségnek, ugyanabban a kulturális környezetben nőttek fel. Vannak dolgok amelyek csak az eredetiben hangzanak jól, közmondások, mókás kifejezések, aranyköpések, amelyek más nyelvre lefordítva elvesztik az értelmüket. Egymás szavaiba vágva, mohón beszéltek a magyar konyháról, amelyik annyira más a franciától és különleges alkalmakkor – ünnepeken, születésnapokon – megpróbálták elkészíteni az inyencfalatokat amelyekre annyira vágytak, felidézni az otthoni izeket. A legnagyobb csalódás számukra az volt, hogy Franciaországban nem lehet megszerezni a hozzávaló kellékek egy részét. Bizonyos zöldségfélék hiányoznak, mákot egyáltalán nem lehet kapni és még a tejföl ize is más.
Egy nap Etienne megemlítette, hogy nyomát vesztette Gézának, az egyetlen megmaradt családtagjának. Éva megpróbált segíteni és írt Pesten élő apjának új barátjáról. Az apa kinyitotta a telefonkönyvet és rövid időn belül rátalált a Dorf Géza névre. Értesítette lányát és az izgatott Etienne végre felhívhatta az öccsét. Nyáron Pestre utazott és egy év múlva Géza is Franciaországba látogatott.
Etienne esetéről barátomtól Évától hallottam. Idős barátja már sok éve elhúnyt, de Évával magával egy további eset történt amelyet itt saját szavaival közlök:
“20 éve történt velem ez a dolog. Egy álmos francia kisváros korházában voltam éjszakás nővér. Mivel akkoriban is hiány volt a betegápolókból, éjjelente, 12 órán keresztül 80 betegért voltam felelős.
Ezen az októberi estén, szorongással gondoltam az autóm hátso ülésére letett csomagra. Holnap reggel, amint vége lesz a műszakomnak, elmegyek az Ünnepek Háza elé. A Párizs-Strasbourg vonal itt húzodik, a Párizsbol jövő, Magyarba tartó kamionok ott mennek el és addig nem fekszem le, amíg nem találok valakit, aki elviszi ezt a csomagot apunak.
Apu néhány hete Szegeden betegeskedett, húgom vette magához, 59 évesen utolsó napjait élte, s már egy ideje képtelen volt lemenni a panell épület bejárata előtti telefonfülkébe.
Rossz érzéseim voltak egész nap, vettem apunak egy meleg köntöst, levelet is írtam, s tudtam ez lesz az utolsó üzenet, amit tőlem kaphat. Ez a csomag szeretetemet jelképezte. Ha postán küldöm, nem fog odaérni időben, de hogy is oldjam meg ezt?
Az éjszaka a szokásos módon telt, sok munkával, 2 emelet között sorra jártam a betegeket és majdnem állandoan, eszelősen, a csomagra gondoltam, és apàmra. Hülye vagyok, lehetetlent kívánok, hiszen nemcsak Magyarba, de Szegedbe tartó kamionost kellene találnom, ez meg lehetetlen kívánság.
Reggel 4 óra körül csönd volt a B sebészeten, a segédnővér valahol messzebb matatott, mikor egy betegszobábol fény szűrődött ki. Halkan kinyitottam az ajtót, egy középkorú férfi, igen csak ébren mosolyogva köszöntött:
’Jól vagyok, nincs semmi baj, alig várom a reggelt, mehetek haza.’
Pár kedves szóval kérdezgettem:
’Ki várja otthon? Melyik faluban él? Melyik vidékről származik?’
Az akcentusa egy másik tájrol jöhet csak….
’Magyar vagyok, de több évtizede itt lakom már egy közeli faluban, egy garázsban dolgozom, autószerelőként.’
’Tudja, kedves nővér, azért operáltattam meg magam ezzel a fránya sérvvel, mert már nincs évi rendes szabadságom és mivel mennem kell Magyarorszàgra, így szereztem egy kis betegszabit.’
Rámkacsintva folytatta:
’Amínt kilépek a korházbol, mindjárt a kocsimba ülök és……’
’Istenem, hová megy Magyarhonban?’
’Szegedbe nővérke, holnap este már ott leszek! Nem szoktam én megállni, legyűröm az utat egyszerre.’
M. Földházy elvitte tisztességgel a csomagot, a levéllel, Szegedre. Látogatása után néhány orával apám meghalt.”
Én is beszámolhatok hasonló esetekről a saját tapasztalatomból – biztos nem vagyok egyedi, talán mindenkivel történnek ilyen dolgok:
Vagy 15 éve egy Guterson nevü szimpatikus amerikai ügyvéddel dolgoztunk egy szerződés cikkelyeinek a megfogalmazásán. Kávézás közben elmesélte, hogy munkája keretében, mint azon cég szerződési osztàlyànak a vezetője, amellyel az én munkaadóm akart szerződést kötni, sok országba jutott el és mindenhol sikertelenül próbálta felfedezni Oroszországból elszármazott családja gyökereit. Eszembe jutott, hogy néhány éve volt egy Bartov nevü kollegám (Bartov a Guterson név héberesített verziója).
Megint a telefontársaság volt az amelyik kisegített. A tudakozótól néhány percen belül megkaptam Bartovék telefonszámát. Őmaga csak kevés részletet tudott családjáról, de megadta nekem idős szüleinek– akiket ma is Gutersonnak hívják – számát és hamarosan kiderült, hogy nemcsak jól ismerték az ügyvéd apját, hanem a férfi Guterson anyjának az unokatestvére. Az amerikai meleg szavakkal köszönte meg segitségemet és egy este elment megismerkedni új rokonaival. Kaliforniában él és a mai napig jó viszonyban vagyunk.
Mielőtt Izraelbe költöztem, a szlovákiai túrócszentmártoni gimnáziumba jártam és az ottani internátusában laktam is. A legjobb barátom Zoli volt: Mi ketten voltunk az egyedüli magyarok az iskolában, de csak majdnem illegálisan tudtunk magyarul társalogni. Túrócszentmárton a fanatikus szlovák nacionalizmus erődje és a magyar nyelv használata, szélsőséges indulatokat ébreszthetett volna fel.
Nem fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, 17 éves koromban egy ifjusági csoporttal Izraelbe emigráltunk és egy kibbutzhoz csatlakoztunk. Hat év után elhagytam a kibbutzot és Tel Avivban, az Allenby utca környékén béreltem szobát.
Zoli barátom élete sem volt rutinos. Mivel angol hajón, egy Vörös Tengeri kéjutazás alkalmából született, arra jogosult, hogy amikor eléri a nagykorúságot – ha úgy akarja – felveheti az angol állampolgárságot. Zoli Angliába emigrált – a Paul nevet vette fel – és a British Airwaysnél lett alkalmazva mint utaskisérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le és a legénység egy tel avivi szállóban lett elszállásolva, Paulnak eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodozott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy Allenby utcai postafiókba, elkérte az angol nyelvü telefonkönyvet és keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:
1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,
2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.
Paul még megpróbálta a szerencséjét az egyik tisztviselőnőnél is, aki felhívta számára a telefontársaságot, de természetesen a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tünik, én voltam az, hiszen nem messze onnan laktam.
Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt a repülőjárat következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, továbbra is Angliában él és időről időre telefonon csevegünk a régi napokról.
Ezek és a hozzájuk hasonló elbeszélések magukban nem annyira fontosak, de számomra azt jelentik, hogy bármennyire is tisztelem, becsülöm az Esélyek Törvényét, soha sem szabad megadnod magadat, elcsüggedned, azt mondanod az esélyek valószinütlenek.
Nincs lehetetlen, még akkor is amikor az esélyek jelentéktelenek, a vakszerencse váratlan meglepetésekkel jutalmazza azokat akik soha sem adják fel a reményt.