Kibbutzi tipusok: Dvora

Dvora az ifjúsági társaság réme volt. Egy nem túl társaságkedvelő, passziómentes vénleány, aki minden fölös energiáját abba fektette be, hogy megpróbálta beleverni a fiatal generációba az általa helyesnek tartott kulturális értékeket. Mint az étkezde rangidős felelőse már sok éve, kemény kézzel basáskodott a felszolgálók és az étkezők felett. A szolgálatosokat szegénykéket agyondolgoztatta, semmi sem volt elég jó, elég tiszta számára. Az étkezdének még az eleső sarkait is tüzetesen megvizsgálta és jaj volt annak aki nem elég alaposan mosta fel a padlót. Végigjárt minden asztalt, itt egy centivel arrébbtolt egy tálat, ott kicserélte a villa és a kés helyét, máshol egy morzsát fricskázott le, a tányérok mindkét oldalát vizsgálat alá vette. Csipős nyelve ostora a mai napig sajgó sebeket hagyott gyengéd lelkeinken. Egy zord huszár törzsőrmester maga az angyal volt hozzá képest.
Az étkezde ajtajai pontosan a megszabott időben nyíltak ki, még egy másodperccel sem hamarább. Dvora, egy rubensi jelenség, szolid mint egy márványszobor, a bejáratnál strázsált és ellenmondást nem türő hangon „üdvözölte” a belépőket: „Kérem feltölteni az asztalokat!” Ha netán szabad hely maradt valamelyik asztalnál, nem ülhettél le barátaiddal a következőnél, amíg nem került elő egy megváltó aki betöltötte az üres helyet.
Ha az asztalodon kifogyott a kenyér, kiürült a főzelékes tál, vagy a vízeskancsó, egyesek inkább lemondtak az utánpótlásról, minthogy kitennék magukat Dvora biráló tekintetének falánkságuk miatt. Repetát a főételből csak a kedvencei kaphattak és amikor befejezted az étkezést, senki sem maradhatott ülve emésztési célból, vagy egy kis csevejre asztaltársaival. Dvora irgalmatlanul felállított és arra is volt gondja, hogy a mosogatőba vigyél minden tányért, evőeszközt amelyhez hozzányultál.
Néhány alkalommal Dvora engem is csunyán összeszidott, de általában sikerült nagy ívben kitérnem előle.
Azokban az években egy furcsa szokás dívott a kibbutzunkban. Senki sem bízott meg a vekkerekben és az éjjeli őrök feladata volt felriasztani a korán kelőket a fejésre az istállóban, a reggeli elkészítésére, az étkezde előkészítésére és a mezei munkára, mielőtt a nap melege kibirhatatlanná válik.
Dvorának díszhelye volt az ébresztő listában. Egy reggel, a meghatározott órában, az éjjeli őr halkan megkoccantotta az ajtaját. Miután nem kapott választ, energikusabban kopogott be, de ezúttal sem jött válasz belülről. A kibbutzi ajtókat nem zárták be – talán még zárral sem voltak felszerelve – és az őr habozás nélkül benyitott a lakásba. Nyár közepe volt, sokkal a légkondiciónálás bevezetése előtt és a férfi Dvorát mély álomba merülve, a hasán fekve és anyaszült meztelenül találta. Az őr egy pillanatig sem habozott. Pontosan ugyanabban az órában még néhány tagot kellett felkeltenie és már elég időt vesztegelt ennél az álomszuszéknál. Könnyedén rávert a fenekére, hangosan odaszólt: „Dvora, kelj fel!” és amikor egy érthetetlen dörmögést hallott válaszként, már ott sem volt.
Dvorának erős fentartásai voltak ez ellen az intím ébresztési módszer iránt, botrányt rendezett, az éjjeli őr meg lett dorgálva és ezzel tulajdonképen a két főszereplő szempontjából az egész epizód befejeződött, de más volt a helyzet a terrorjának az áldozatai esetében. Az ifjusági társaság barakkjaiban az esemény, megfűszerezve pikáns részletekkel, a nap szenzációjává vált. Az amazón aki a szemeinkben mostanáig vasorrú bábának látszodott, hirtelen egy nevetséges személlyé változott, olyan történetek tárgyáva amelyekben a meztelen (és jelentős méretü) hátsórésze központi feladatot játszott.
Nem nevettük ki nyilvánosan, de hirtelen nem volt többé rémitő, már nem féltünk tőle. Senki sem fellebezett a fennhatósága ellen, továbbra is szófogadóan, de pajkosan kacsintva a háta mögött, teljesítettük az utasitásait. Sic transit gloria mundis, így múlik el a világ dicsősége.