A német lelkismeret - csakugyan létezik ilyesmi?

Az izraeli TV nemrég bemutatta „Az Anya Bátorsága” c. filmet, amelyben részleteket mutattak be, Elsa, Tábori György magyar-zsidó író anyjának a háborús években írt naplójából. Számomra a filmbeli események személyes emlékeket idéztek vissza a 1944-es év utolsó negyedéből.
Amikor az év október 15-én a Nyilaskeresztes párt került uralomra Magyarországon, a háború már az utolsó stádiumában volt. A front egyre közelebb került Budapesthez. Éjjel, amikor minden csendes volt, tisztán lehetett hallani az ágyuk morajlását és néhány nap múlva a torkolattüzük is felvillant a láthatáron, mint messzi nyári villámzás. Zárt körökben még a legmegrögzöttebb náci barátok is beismerték, hogy Németország elvesztette a háborút, bár nyilvánosan mindig újból visszatértek hitükre, hogy Hitler az utolsó percben előhozakodik valami titkos fegyverrel és legyőzi az ellenségeit.
Számunkra túl sok volt még az a néhány hónap is, amely a háború végéig maradt. A folytonos razziák és igazoltatások miatt alig mertünk kimenni az utcára. A Szálasi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy megújította és meggyorsította a deportálásokat.
December 24-ig, amíg az út nyugatra nyitva volt, naponta indultak gyalogos transzportok nyugat felé. Ezeknek a résztvevői közül sokakat az utcáról hurcolták el. Valaki lement a sarki üzletbe kenyérért és családja soha sem látta többé, soha sem tudta meg, mi lett a sorsa.
A film hősét, Tábori Elsát szintén az utcán fogták el. Elegánsan, ahogy csak a magyar nők képesek lenni, kisminkelve, kis kalappal, fülbevalóval, jól szabott kosztümben, begyömöszölték egy marhavagonba és a vonat vagy 4,000 zsidóval elindult a haláltáborok felé. A fekete munkát, az áldozatok beterelését a vagonokba, a vonat kisérését, az örködést a nyilasok végezték. A szállitmányért felelős német tiszt, látszolag közömbös volt a kinti zürzavar iránt. A vonathoz csatolt különkocsi kupéjában olvasgatott és zenét hallgatott táska gramofonján.
A zsúfolt vagonban Elsa ismerőst fedezett fel és elmesélte, hogy őt tulajdonképpen nem volna szabad transzportálni, mert külföldi menlevele (Schutzpass) van. Ezeket a menleveleket a semleges államok állították ki – a svájciak, svédek, spanyolok, de a Vatikán is – és csak az állt rajtuk, hogy a levél hordozója az adott állam védelme alatt áll. Az ismerős buzdította Elsát, hogy tiltakozzon az ellen, hogy deportálják és amikor a határállomáson leszállitották a zsidókat vonatról, azzal a céllal, hogy átrakják őket egy német szerelvényre, erőszakkal kilökte a tömegből.
A nyilasok magukból kikelve Schmeisser géppisztolyaikat „a büdös zsidónőre” szegezve ordították, hogy térjen vissza a sorba, de Elsa, ki tudja honnan szedve a bátorságot, rájuk sem hederítve a német tiszt elé járult, aki türelmesen meghallgatta.
Elsa elmondta, hogy menlevele otthon maradt és a német magával vitte a vonaton amelyik visszatért Pestre. Mialatt az első osztályu kocsi ablakából látták amint a párhuzamos vágányon vesztegelő szerelvény tehervagonjaiba berakják azok tetemét akik belepusztultak az utazás nehézségeibe, a tisztiszolga levest szolgált fel a kiéhezett asszonynak és nem értette miért nem nyúl hozzá.
„Nem izlik a leves?” – kérdezte csodálkozva.
A vonat elindult. A német katonatiszt és az asszony sárga csillaggal a kabátján békésen csevegtek, mint két ismerős aki a koncert szünetében futott össze. Amikor a vonat Budapest külvárosaihoz ért, a tiszt felkelt és kijelentette, hogy legalább tíz percig fog tartózkodni az illemhelyen. Javasolta beszédtársának, hogy ne legyen már a vonaton amikor visszatér. A vonat megállt az állomáson, Elsa leszállt, felszállt egy villamosra és egy rövid idő múltán nővére lakására érkezett.
(Tipikus, bár nem tartózik a történethez, a sógora reakciója amikor Elsa be akart számolni a nap szörnyüségeiről. „Te ne mesélj semmit!” – kiáltotta. „Majd hogy szívrohamot okoztál szegény testvérednek amikor nem voltál itt a megbeszélt órában. Most ülj le és oszd a kártyákat.”)
Szüleinkre sokszor mint 'felnőtt' emberekre emlékezünk vissza. Aztán rádöbbenek, mint most, hogy 1944-ben az anyám összesen egy 34 éves asszony (ma azt mondanám lány!) volt, nagyon csinos és divatosan öltözködő. Az anyámat abból a Csillagos házból hurcolták el ahol akkor laktunk. Az apám munkatáborban volt, én a Vörös Kereszt Király utcai gyerekotthonába kerültem. Amikor végre újra együtt lehettünk az anyámmal, elmesélte, hogy kétszer menekült meg a deportálástól. *
Az első alkalommal a turbánja mentette meg e sorstól. A turbán akkor divatos női fejviselet volt, csak én gyűlöltem, mert csúfította és öregítette mamámat, de az akkori helyzetünkben a fiatal kor inkább hátrány volt. Anyám arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és sikerült bekerülnie az idősebb asszonyok sorába.
Azok sem úszták meg szárazon.
Azokban a napokban zsidó nem járhatott egyedül az utcán, úgyhogy rendőrök kísérték őket haza. A Dunaparton egy nyilas bandába futottak. Azok elküldték a rendőröket, a csoportot pedig a Szent István körút 2. sz. alatti nyilaspárt házba vitték.
Ott a pincében az asszonyokat a falhoz állították és valószínűleg kivégezték volna, ha – Deus ex Machina – egy német tiszt nem jelenik meg a helyszínen.
Nem lehet tudni, milyen okból cselekedett, de tény az, hogy megmentette a nőket. A német felháborítónak találta, hogy "civilizált emberek" ilyesmire képesek a város kellős közepén (“Vannak megfelelő helyek erre a célra!” – ordította) és megparancsolta, hogy azonnal bocsássák az asszonyokat szabadon. A nyilasok nem mertek ellentmondani, átterelték a nőket egy Hollán utcai ház óvóhelyére és távoztak.
2-3 hét múlva újra elvitték az anyámat, ezúttal a Keleti pályaudvarra, ahol már a deportálásra kész tehervagonok vártak. A munkaképesek csoportjába állították be, de megint mázlija volt. Ott állt sírva, biztos nem az egyedüli volt, aki sírt, de mint már említettem, szép és elegáns asszony volt és egy német tiszt megkérdezte tőle:
"Miért sír asszonyom?"
Anyám akinek német iskolái és érettségije volt, természetesen ezen a nyelven válaszolt és a kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar. Elkezdtek társalogni és a végén a tiszt visszaküldte a másik csoporthoz amelyiket nem deportáltak.
Később, amikor már újra együtt voltunk a pesti gettóban, szintén megtörtént, hogy igazoltattak minket és a német tiszt aki észrevette, hogy aznap van az anyám születésnapja, egy üveg pezsgőt küldött neki. A furcsa gesztus azon nép fiától amelyik meg akarja semmisíteni a népünket teljesen elképesztő volt. Anyám nem ivott az ajándék italból. Nem voltunk ünnepi hangulatban és azonkivül, nehéz üres gyomorra alkoholt fogyasztani. Egy cipó kenyér, vagy néhány szem krumpli sokkal nagyobb örömet okozott volna.
A németek viselkedése sokat foglalkoztatott. Nem hiszek abban, hogy mindegyikük náci és zsidófaló lett volna a születésétől kezdve. A náci uralom előtt Németországban erős szocialista és kommunista pártok voltak. A magyar társadalomhoz hasonlóan, a zsidók itt is központi poziciót foglaltak el, nemcsak a gazdaságban, hanem a müvészetekben, az irodalomban, a bölcsészetben, az orvostudományban is. Hitler uralomra kerülése után, a náci vezetőség intenzív kampányt rendezett a zsidógyülelet behatolására a lakosság minden rétegébe és különböző eszközökkel, mint a zsidó alkalmazottak elbocsátásával, a zsidó cégek bojkottálásával, a Kristály Éjszakával (náci rohamcsapatok zsinagógákat gyújtottak fel, több száz zsidó tulajdonú üzletnek a kirakatait betörték - az üveg cserepek úgy csillogtak mint a kristályok, azért nevezték el Kristály Éjszakának - és Dávid csillagot festettek a portáljukra), nyilványos könyvégetéssel, fokozatosan társadalmi elkülönésülésüket okozta.
A következő fázis, azt okozni, hogy a németek alsóbbrendü fajt, emberi színvonalat nem elérő lényt, kártevőt amelyet erény elpusztítani, lássanak a zsidókban, a fajtörvényekkel és egy átfogó antiszemita hadjárattal minden kommunikációs csatornában – a „Stürmer” nevü szennylap csak a legismertebb volt közöttük – és az ifjuság ideológiai átnevelésével a Hitler Jugendben, érték el. Csak egy évekig agymosásnak kitett lakosságból tudtak a nácik engedelmes hohérokat, SS rohamosztagokat, haláltábor őröket verbuválni.
Azok a tisztekben akikkel Tábori Elsa és az én anyám véletlenül összetalálkoztak, úgylátszik valahogy mégis megmaradt egy csepp emberiség. Lehet, hogy a lelkük mélyén megrendítette őket az emberek ezreinek a megsemmisitése, de nagyon könnyen mentséget találtak arra, hogy nemcsak tettlenek maradtak, hanem aktív részt vettek a folyamatban. .
„Mit tehetek én, a jelentéktelen sróf, az óriási gépezet ellen amelyik könyörtelenül eltapos minden ellenállót, minden kivételt. Hiszen kidobnának a katonaságból, talán ki is végeznének és kinek hoznék ezzel hasznot? Biztosan nem a családomnak amely a gúny tárgyáva válna, üldözve lenne és éhezne. Így legalább itt-ott segithetek egyeseknek mint példáúl most ennek a civilizált hölgynek.”
Roman Polanski Zongoristájában is, amelyik a véleményem szerint a legszörnyübb Holokauszt film, a klasszikus zenét kedveló német tiszt megmenti a zongoramüvész Wladyslaw Szpilman életét, de a rendező egy szivességet tett a közönségnek és a müvét nem fejezte be hollywoodi módon. A tiszt elnyerte a megérdemelt büntetését, mint ahogy remélem a többi „jószivü” német is.

* Ezekről az „Itthon-otthon” c. könyvemben is megemlékeztem már