Sí és après sí

Mint már említettem amikor a szaunás élményeimől regéltem, egy télen barátomnál, Heidinél, vendégeskedtem Grindelwaldban, Svájcban, a legismertebb turista falvak egyikében. Interlakenből a vonat nehézkesen kapaszkodott fel a meredek völgy kaptatóján és én megigézve bámultam a pályát minden oldalról körülölelő havas hegyek elképesztő láncát. Dacolva a dermesztő széllel, kint álltam a peronon és egy negyed óra alatt elkattintottam mind a 36 fényképet gépemben. Szerencsémre délben érkeztem meg, mert aznap este egy páratlanul heves hóvihar szakadt rá a falura és napokig el voltunk vágva az ország többi részétől.
Ebben a magasságban úgy tetszett mintha a felhők a földön kúsznának, elmosódott a különbség a napszakok között és a lámpák az utcákon, a házakban éjjel-nappal égtek. Akinek nem volt dolga az utcán, otthon maradt és a TV adásokat nézte a téli olimpiai játékokról, amelyekben néhányan a falu fiai közül is résztvettek.
Nagyon különleges napok voltak ezek. Kint dermesztő fagy volt, a szél mint egy kés vágott és a hó függönyei néhány méterre csökentették a látási viszonyokat, de a chaletben bent ernyesztő meleg volt. Késő éjjelig hevertünk a vastag szönyegen a televiziós készülékkel szemben, whiskyt vedeltünk – Heidi kedvenc itala – néztük a vetélkedéseket és ha ezt megúntuk, lemezt lemez után hallgattunk kiterjedt klasszikus gyüjteményéből. Így mélyülnek el barátságok. A negyedik nap reggelén verőfényes kék égre ébredtünk és az ablakomból először láttam az Eigert – az egyik legimpozánsabb hegyet Európában – amint farkasszemet néz velem majdnem kézérintésnyi távolságban.
A háziasszonyom válófélben volt, a férje már elköltözött otthonról, de a holmijának nagy része még ott volt. 42-es síbakancsa pont ráillett a lábamra, jól jöttek a sílécei is. Heidi megmutatta, hogy csatolják fel őket és amig ő ebédet készített, kimentem a kertbe gyakorolni. Na nem a sielést, először a lábaimon kellett probálnom megállni.
Ezt sokkal könnyebb leírni mint megtenni. Amint felcsatolod a síléceket, a lábaidnak saját akaratuk támad. Az egyik jobbra, a másik balra csúszik és újra, meg újra a fenekeden csücsülsz. Felállni még nehezebb és néha szégyenszámra le kellett vennem a síléceket és csak így sikerült újra felkapaszkodnom. Alaposan beleizzadtam amig megtanultam uralkodni rakoncátlan lábaimon. Azután egy kis hókupacra próbáltam feljutni, a túloldalán pedig lecsúszni és ez megint akrobatikus zuhanásokkal járt. A két kissrác aki a kerités mögül nézte patetikus probálkozásaimat, nagyszerűen szórakozott. Ők persze, mint minden más gyerek a faluban, már 3-4 éves korukban aranyérmes síbajnokok voltak.
Mire az ebéd elkészült, teljesen ki voltam készülve, de a nehéz kezdeten túl voltam és másnap a Kezdők Lejtőjén probáltam ki a szerencsémet. Itt további megalázó élmények vártak rám. A huzólift felvitt egy mérsékelt lejtőjü dombocska csúcsára, elkezdtem lefelé siklani és mindjárt felfedeztem, hogy nem leesni ugyan megtanultam, de halvány fogalmam sincs arról, hogy állítsam meg magamat. Egyre gyorsabban siklottam, rohamosan közeledtem a lejtő végéhez és miután semmi kedvem sem volt intím ismeretségbe kerülni a nagyon szolídnak látszódó keritéssel, az egyetlen lehető megoldást választottam: Leültem!
Hamarosan a Kezdők Lejtőjének a réme lettem. Az óvodások akik itt tanultak meg síelni, saját kárukon megtanulták, óvakodni kell a kopasz őrültől – sapka nélkül voltam, csak néhány nap múltán tapasztaltam milyen kárt okoz a sugárzás fedetlen kobakomnak – aki nem tudja, hogy kell irányt változtatni, a többi síelőt kikerülni, vagy fékezni.
Idővel természetesen a síelés furfangjait is elsajátítottam és mivel a hó ritkán jut el hozzánk, külföldön kellett keresnem a havas lejtőket. A hegyek csúcsára űlőlifttel lehet feljutni, ami már magában is egy nagyon különleges élmény. A liftállomáson a fenekedet egy kicsit kidudorítva készenlétben várakozol. Hirtelen hátulról elkap a szék és máris felragad és visz a magasba. Felülről magad elé húzod a biztonsági korlátot és a következő negyed, fél órát a szük széken libbegve töltöd a föld és az ég között, míg síléces lábbaid alattad lobbálodznak. Előtted a láthatárig a felfelé ivelő székek sora, párhuzamosan a fentről érkező székek és körülötted elbüvölő havas táj és teljes csend amelyben csak a liftkábelek súrlódásának a halk hangja hallatszik. Melletted ül a párod, vagy egy vadidegen, de csak kevesen akarják megzavarjni ezt az áldott csendet üres dumával.
Amikor felérsz és elhatároztad melyik sípályát választod, elkezdhetsz lefelé siklani a fenyőfák között kanyargó ösvényeken. Senki sem sietted, szabad vagy mint a madár, nem kell mást tenned mint a lejtő szélén könnyen guggolva megállni és a táj két oldaladon elkezd leperegni, mint egy film a moziban. Szines mezbe öltözött síelők százai suhannak el melletted jobbról-balról a sílécek zizegésével. Le értél? Beállsz a sorba a lifthez, újra felvitetted magadat és így folytatod, amíg tart a nap (és az erőd).
Kifáradtál, vagy a természet hívásának kell eleget tenned? A sípálya néhány kilométerenként meg van tűzdelve éttermekkel. A síléceidet állva beszúrod a hóba, ráakasztod síbotjaidat és abban bizakodsz, hogy meg fogod tudni találni őket a sok hasonló között. A keztyüjeidet zsebre vágod és otromba síbakancsaidban nehézkesen az mosdók felé dübörögsz. Remélhetőleg folyó szükségleteid nem túl sürgősek, mert először meg kell szabadulnod a testedet hermetikusan körülölelő síoveralltól, ami szintén nem egy túlságosan egyszerű művelet.
Az étteremben forralt bort, csokoládé italt, vagy gulyás levest rendelhetsz, de napfényes napokon inkább a kinti verandán érdemes foglalni helyet. A hőmérő ugyan csak -10-15 fokot mutat, de az érzés az mintha sokkal melegebb lenne. Az étterem széltől védett oldalán nyugágyak sora van kitéve és a napsütésre éhes síelők lehámozva felső ruhájukat, a férfiak csupasz felsőtesttel, míg a nők vékony trikó ingben sütettik sápadt bőrüket. Különosen a fiatal skandinávok tünnek fel, akik sutba dobnak minden tartózkodást és majdnem meztelenül áldoznak a sütő napocskának. A lesűlés télen a havas tájon, sokkal gyorsabb, mélyebb és veszélyesebb. A napolaj – az egyik márka drágább a másiknál – nagy sláger a síüzletekben.
A legtöbbször az Interline - a nemzetközi repülőtársasági alkalmazottak klubja, amely mérsékelt árú szabikat szervez a kollegáknak - keretében voltam síelni. Ezeken a fantasztikus téli ünnepségeken általában 250-300 telelő, sok esetben egész családok, gyerekekkel, vett részt. A síparadicsomok amelyekben megszálltunk, mindennel fel voltak szerelve amire csak szükséged lehet egy sívakáción. Havas lejtők, kötélvasutak, síliftek, üzletek amelyekben a felszerelést bérelheted, síiskolák és főleg éttermek, pubok, diszkók és szaunák, a nem kevésbé fontos après ski számára. A klub sok programot szervezett, szlalom, kincskereső és hóember épitési versenyeket, éjjeli fáklyafényes síelést, álarcos bált, szépségkirálynő választást, sajt és bor estéket, fúvószenekar és alpesi kürt koncerteket. A tánczenét esténként egy angliai DJ szolgáltatta.
Az első este ismerkedő vacsora volt. Sokan közülünk régi jó barátokat fedeztek fel, akik évente eljöttek ezekre a síhetekre. A nőtlenek – és néha nem csak azok! – hamarosan rokonlelkekre találtak a messzi országokból származó kollegák között. Egy japán légikiasszony, aki az asztalunkhoz ült, különösen népszerű volt, de az olasz, francia és skandináv hölgyek sem lettek elhanyagolva. Sok kapcsolat a mai napig folytatodik, de nekem egy sokkal rövidebb lejáratu kapcsolatban volt részem.
A feleségem csak egyszer jött el velem, de már az első sílecke első órájában megállapította, hogy a síelést nem számára teremtették. Visszaadta a bérelt felszerelést és azután már egyedül utaztam síelni. Az első sívakációk egyikében megismerkedtem egy fiatal finn nővel aki a svéd fővárosban élt. Az utána következő években is mindig találkoztunk és amikor egyszer a cégem küldetésében Stockholmba utaztam, természetesnek tűnt, hogy benézek a „Finnair” irodába és üdvözlöm ismerősömet. Úgy látszott, hogy kellemesen volt meglepve, helyben meg is hívott a házába vacsorára.
Amikor befutottam a megszabott órában, meglepett, hogy egyedül találtam. Kérdésemre azt válaszolta, hogy férjének sürgősen el kellett menni valahová. Egy ráérős vacsora után, a maradék borral kiültünk a verandára és egy hosszú beszélgetést folytattunk a kulturális különbségekről országaink között. 11 óra felé emelkedett hangulatban bucsúztunk el és visszatértem a szállodámba. Másnap reggel már haza repültem. Otthonról írtam neki és mégegyszer megköszöntem a szives vendéglátást, de választ nem kaptam. Még néhányszor írtam, sőt a repülőtársaság irodáján keresztül is próbáltam elérni, de a kapcsolat megszakadt, a nő úgy látszik megsértődött és csak találgathatok mivel okozhattam.
Vajjon célzást kellett volna látnom a tényben, hogy a férje tüntetően távozott otthonról az este amikor a felesége vendéget hívott? Ha így van, akkor a kulturális különbségek országaink között csakugyan jelentősek. Egy nő sok mindenféle módon megmutathatja ha egy férfit akar. Az egész jóhangulatu este folyamán nem észleltem semmi olyan jelet amelyet mint a közeledésre való felszólitást tekinthettem volna és jó, hogy így volt, mert csak zavarba jöttem volna és a zavarba hoztam volna háziasszonyomat is. Nem különösen vágyakoztam egy hevenyészett kettyintésre és a visszautasítás, mégha még olyan udvariasan is lenne megfogalmazva, sértő.
A síhét fénypontja évente a nemzetközi hét volt, amelyen a repülőtársaságok képviselői bemutattak valami egyedit az országukból. A kedvencem a kanadai moose milk volt (az összetétele: whisky, rum, Kahlua, tojás, cukorjuhar szirup, tejszínhab és tej), egy izletes, de nagyon potens ital, az izlandaik egy cethalból készült kétes csemegét hoztak magukkal, amelynek olyan visszataszító szaga volt, hogy alig lehetett megkostólni. Az izraeliek pitákat, csicsereborsó kenőcsöt és Szabra likört kináltak.
Egy este a svájciak bemutatták egy nemzeti ételüket, a raclette-et – olvasztott sajt sűlt krumpli szeleteken – egy egyszerű, de izletes étel. Az asztalokhoz csak bort szolgáltak fel és a pincér kategorikusan megtagadta kérésünket ivó vizért. Szerinte a raklettel csak bort szabad inni, a víz a sajttal csomóssá válna a gyomrunkban. Odahívtük a fönököt, de ő is támogatta a pincér álláspontját. A magyarázat csakugyan logikusnak tűnt, de rámutattunk a kisgyerekekre az asztalunk mellett. Csak nem itatjuk őket is borral? Az étteremfönök kitartott álláspontja mellett: “Ez egy lelkisimereti kérdés! Nem hagyhatom, hogy kárt okozzatok magatoknak“.
Végül is felkeltem, fogtam az egyik üres boros kancsót és a mosdóban megtöltöttem vízzel. Úgy tudom, hogy a vendégek közül senkinek sem voltak egészségügyi komplikációi. Az egyik szegény elhúnyt röviddel azután, de nem hiszem, hogy a halála oka - egy teherautó elgázolta - kapcsolatban lenne azzal a pohár vízzel amelyet a svájci nemzeti étel elfogyasztása után űrített ki.