EGY RENDHAGYÓ PÉSZACH
 

 

 

A családunk az idén egy kissé máshogy ünnepelte Pészachot, a zsidó Húsvétot.

Feleségemnek, aki Hollandiában született, két öccse él Amszterdamban és egy húga Svédországban. Egy részüknek gyerekei, sőt unokái is vannak és szoros kapcsolatot tartunk velük. Ők gyakran látogatnak el hozzánk és mi is időről időre odaugrunk, de ezek a látogatások általában egy közösen elfogyasztott ebédre korlátozódnak, egy péntek esti vacsorával összekötött gyertyagyújtásra, és néha egy kirándulásra, de soha sincs alkalmunk egész napot tölteni társaságukban.
A nejem szülinapja áprilisban van és ebben az évben azt kérte ajándékul, hogy hozzuk előbbre a születésnapot és ünnepeljük meg egy időben a pészachi Széder-rel (egy szertartásos vacsora, amelynek folyamán a zsidó népnek, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásáról szóló könyvét, a Hagadát, olvassuk), külföldi családjával együtt.
Természetesen teljesítettük kérését és már néhány hónapja elkezdtük tervezni a rendezvényt. Az egyik sógorom talált egy kis falusi szállást, amelynek befogadóképessége legföljebb 40 személy. Az ottlétük idején az egész helyet a vendégek rendelkezésére bocsátják és azok olyan életmódot folytathatnak, mint saját otthonukban. Kiküldtük a meghívókat és örömünkre egy visszautasítás sem érkezett. Mi, a Shachamok, még az ünnep előtt érkeztünk a holland fővárosba és a rendhagyó cudar időjáráson kívül – amelyről előző írásomban írtam – nagyon élveztük a néhány napot egy kitűnő szállóban, Amszterdamban. Voltunk a városban is és tanultunk valamit a család és az egész holland zsidóság holokauszt-történelméről. Meglátogattuk feleségeim szüleinek sírját és azon jó szamaritánus keresztény asszonyét is, aki feleségemet bujtatta a Holokauszt idején és az által megmentette az életét.
Holland rokonaink beszereztek annyi élelmiszert, amely elegendő lesz ottlétünk napjaira és az ünnep estéjén a család 32 tagja összegyűlt a Groepshotel de Tienhoeve, u.n. ’csoportos’ hotelben.
Az ünnepi vacsorát – és összes többi étkezést – saját magunk készítettük el. A gyerekek különösen élvezték, hogy szakácsok, kukták, pincérek és persze mosogatók lehettek. A közös Széder különleges élmény volt mindegyikünknek, egyik sógorom vezette le, egy kicsit hagyományosabban, mint nálunk szokásos, de mi izraeliek természetesen előnyös helyzetben voltunk a héber szöveg olvasásával. Az ünnepi dalok holland dallamai is eltérőek voltak a mieinktől, de ez nem volt probléma: minden dalt kétszer énekeltünk el. A „Ma nistana”-t (egy hagyományos ének, amelyet a általában a legfiatalabb gyerek énekel) ezúttal az összes felnőtt gyerek énekelte el.  
A Széder este után, további két napig maradtunk a szállóban. Az időjárás javult – Amszterdamban is sütött a nap, de a tenger közelsége és az erős szelek, csak fokozták az amúgy is alacsony hőmérsékleteket – és sétálni mehettünk a közeli gyönyörű erdőbe. A hotel udvarán különböző játékok voltak, de rendeztünk néhány kvízt is, amelyeknek a tárgya az egyes családtagok megismerése, jellegzetes szokásaik és életük eseményei voltak.
Sajnáltam, hogy nem szervezhetek egy hasonló találkozót az én családommal, amelynek a zöme elpusztult a holokausztban, de 49 éves házasságunk alatt, a feleségem családja az én családom is lett. Különösen annak örülök, hogy a gyermekeink, unokáink élvezhettek egy ilyen egyedülálló alkalmat, amelynek az emléke biztos velük marad örökre!

EGY MURIS DOLOG TÖRTÉNT VELEM AZ ÚTON...

 

Egy muris dolog történt velem az úton…nem is tudom hová, mert nem értem oda!

Március vége felé, egy tavaszinak hitt napon, a Shacham törzs teljes létszámú európai inváziója, a Schiphol reptéri partra szállással vette kezdetét. Célunk: a Pészachi (húsvéti) ünnepélyes vacsorát nejem holland rokonaival – húga, öccsei, azoknak gyerekei – együtt ünnepelni egy falusi szállóban, kb. 130 kilométerre a fővárostól. Miután még három nap maradt Pészach estéig, egy amszterdami szállóban ütöttünk tábort, azzal a szándékkal, hogy egy kicsit körülnézünk Európa egyik legszebb és legérdekesebb városában, amelyben mindig élvezettel csatangolok. Ennyit a szándékainkról.

Járatunk reggel 5-kor szállt fel és 3-kor már kint kellett lenni a reptéren, úgyhogy alig hunytuk le szemeinket éjjel, de ez olyan valami, amellyel meg kell alkudnod külföldi utazásaid során, hacsak nincs saját privát repülőgéped. Mielőtt útnak indultunk volna, természetesen megtekintettük az időjárás előrejelzést célpontunkon és szomorúan konstatáltuk, hogy a nappali hőmérsékletek nem magasabbak, mint 4-5 fok, éjjel pedig -1-ig zuhannak. Egyetlen vigaszunk az volt: eső nem várható ottlétünk napjaiban.  Bepakoltunk minden rendelkezésünkre álló ruházatot és reméltük, hogy dacára a mostoha időjárásnak, élvezni fogjuk a családi összejövetelt.

Amit nem vettünk figyelembe, a szélhatás volt. A reptéren lementünk a vasút peronjára, amelynek a bejárata a terminálban van és beutaztunk a városba, de amint kiléptünk az állomás épületéből, máris érezni kezdtük a számunkra szokatlan hideget. Dermedt a fülünk, csípett az arcunk, kezeink, amelyekkel a koffert cipeltük jégcsapokká váltak, de a szálló aránylag közel volt és annak vendégfogadó kebelében újra felolvadtunk.

A szobánkban beléptem a neten az időjárás weblapra és láttam, hogy az előző nap óta, a hőmérsékletek tovább zuhantak, a szél sebessége pedig 35-40 km/óra, ami vagy 7-8 fokkal növeli a fagyos érzést. Mégis, hideg ide, hideg oda, táplálkozni muszáj, ezért elhatároztuk, hogy először keresünk egy jó éttermet és csak azután pótoljuk be az elmulasztott alvást.

Magunkra vettük összes ruházatunkat – én például kikotortam a molyirtó zsákból 5-6 éve utoljára használt kabátomat, sálamat, kesztyűmet – és térképpel felszerelve, nekivágtunk sarki expedíciónknak. A közeli villamos állomás talán 300 méterre volt, de ott várni kellett a következő szerelvényre és a hideg szél átjárta testünket. Nem akartam puhánynak tűnni és csendben dideregtem, de feleségem, aki pedig innen származott el, nem bírta ki sokáig és hirtelen megszólalt:

„Mondd csak, mi a frászt keresünk mi itt, vezekelnünk kell valamilyen bűnünkért? Menjünk vissza a szállóba, együnk ott valamit és menjünk aludni!”

Egyhangúan megszavaztuk javaslatát, percek alatt visszaloholtunk jóságosan meleg szállásunkra, beültünk az étterembe, elfogyasztottunk egy kitűnő ebédet vörös borral (az én választásom egy tócsni alapon, szalonnából, gombából, pirított hagymából, ömlesztett Ementáliból és zöldhagymából összeállított ételkreációra esett) és röviddel ezután bebújtunk a kényeztető paplanok alá és mély álomba merültünk.

Tudom nagyon jól, hogy -5 fok nem annyira szörnyű, vannak ennél sokkal nagyobb hidegek is, de mi nemcsak, hogy nem szoktunk hozzá ehhez a zord időjáráshoz, nem is vagyunk kellően felszerelve. Az én ú. n. téli kabátom például inkább elegáns, mint melegítő. Még nem tudom, mihez kezdünk a következő napok folyamán. Feltételezem, hogy keresni fogjuk a bevásárló központokat, elmegyünk egy-két múzeumba, Amszterdamban sok a tetővel ellátott, kellemes hőmérsékletben megtekinthető látnivaló, talán a szaunába is elmegyek, hiszen ilyenkor talán ez a legkellemesebb hely, de ha más nem akad, szobánk ablakából nézhetjük a szép (és kihalt) tájat. Nem látogatok ezúttal el a híres sétálóutcába, a kedvenc könyvesboltomnak és a sajtüzleteknek is le kell mondaniuk arról, hogy tiszteletemet teszem náluk.

A tény, hogy a hollandoknak 35 éve nem volt ilyen hideg márciusa, egyáltalán nem vigasztalt meg. A széllelbélelt németalföldi lakosság megszokta az ilyen időjárást, sőt, svéd rokonaink számára – akik szintén eljöttek a családi összejövetelre – a hőmérsékletek enyhébbek, mint náluk otthon, de mi, akik a Közel-Kelet rotyogó üstjéből ugrottunk át néhány napra, melegebb hozzáállásra számítottunk. Aki követte Obama, az amerikai államelnök látogatását nálunk a múlt héten, meggyőződhetett arról, hogy a hőmérséklet nálunk olyannyira vendégszerető, hogy – fittyet hányva a protokollra – egy ilyen magas rangú vendégről is lekívánkozik a zakó.

Mi szerények vagyunk. Nem kell nekünk a hőség. Azzal is meg lennénk elégedve, ha a hőmérséklet a fagypont fölé emelkedne és a szél abbamaradna.

 

Új írás:

TURKÁLÁS EMLÉKEM FIÓKJAIBAN











 

Az életünk folyamán mindegyikünk rengeteg különféle tárgyat halmoz fel.  Házunk tele van velük és minden egyeshez kapcsolódik valamilyen emlék, kisebb vagy nagyobb érzelmi értéke van, természetesen csak a tulajdonosa számára. Könyvek, amelyeket elolvasott és tetszettek neki, emléktárgyak utazásairól, családi dísztárgyak, amelyek túlélték az idő viszontagságait, ruhák, amelyek egykor szolgálták és talán a jövőben is fogják szolgálni, albumok degeszre tömve fényképekkel és persze az írásos anyagok garmadája.

Okiratok mindazon nyelven, amelyeken ő és a családja beszélt, hivatalos dokumentáció, amely annak idején úgy tűnt, hogy fontos és ma úgy tűnik, hogy kevésbé az, iskolai tanúsítványok, diplomák elvégzett tanfolyamokról, jóváhagyások különböző helyekről és persze személyes levelek is gyerekkori barátaitól, régi szerelmeitől és ki-a-csuda-volt-az-a-pasi személyektől.

Az egyik reggel kerestem valamit és egy fiókban találtam egy dossziényi papírt, amelyhez úgy látszik nem nyúltam hozzá sok éven át. Arra, amit kerestem, ugyan nem találtam rá, de minden papírból, amelyet véletlenszerűen kinyitottam, emlékek hulláma tört elő, amely azt okozta, hogy elfelejtettem keresésem célját és ostoba, haszontalan nosztalgiába süllyedtem, ami ugye megtörténik néha minden halandóval.

Először két levélre bukkantam egy ifjúkori magyar barátnőmtől. Miért őriztem meg őket? Tartalmuk nem annyira jelentős és még csak nem is szerelmes levél. Talán eldobtam volna őket, de van valami, ami visszatartott. Ezzel az egyetlen barátommal a mai napig fennmaradt a bensőséges kapcsolat. A levélíró egy érettségije előtt álló fiatal lány volt, aki részletesen beszámolt gondolatairól, reményeiről, jövőbeni terveiről. Szükséges-e mondanom, hogy kevés vált valóra közülük?

Mit kért tőlem, a nyugati országban élő barátjától, érettségi ajándékként?

„Ha nem kerül nálatok komolyabb pénzbe, nem küldenél nekem egy olyan színes harisnyát, amelyik bugyival együtt van, ilyen (itt lerajzolta), és önmagában kockás, mintha necc lenne. Ugye nem haragszol, hogy ilyen piszok szemtelen kis törpe vagyok!?”

Majdnem 50 éve az ilyesmit Magyarországon nem lehetett megszerezni.

És még egy sor a másik leveléből: „Aztán egyszer öregkoromban elküldöd és akkor nagyon jó lesz biztosan elolvasni.” Egy hónap múlva Pesten leszek és akkor odaadom neki. Vajon csakugyan örülni fog neki, vagy sajnálni fogja, hogy máshogy fordult élete, mint ahogy tervezte?

A különböző iratok között a dossziéban találtam még (nem időrendi sorrendben):

Egy értesítést 1973-ból berlini barátomtól, fia, Volker születése alkalmából. Nehéz elhinni: a fiú ma 40 éves! Egy igazolást 1955-ből, amely szerint 2054. számú tagja vagyok az Okayama Pen Friends (levelező barát) klubnak. Egy tagkönyvet 1945-ből, amely szerint Schwarcz Róbert, akinek címe Budapest, Szépvölgyi út 31, a Hanoár Hacioni (cionista ifjúsági mozgalom) tagja. A klubhelyiség címe: Bp. III. Zsigmond utca (ma Frankel Leó) 49. Egy szlovák nyelvű meghívót, amely arról értesít, hogy „annak a csoportnak tagjává jelöltek, amely a zsidó állam létrehozásának alkalmából a 1947. december 14-én rendezett ünnepségen a Bratislavai Nemzeti Színházban a színpadon foglal helyet” (Az ENSZ Általános Közgyűlése 1947. 11. 29.-én határozott egy zsidó és egy arab állam létrehozásáról az akkori Palesztinában). Igazolást, hogy 1948 augusztusában, mint a Chaviva Reich (palesztinai zsidó ejtőernyős, aki Szlovákiában a németek fogságába esett és kivégezték) ifjúsági brigád tagja részt vettem a Trat Mládeže (az ifjúság vasúti vágánya) építkezésén Szlovákiában.

Ez persze csak az iratok kis része. Nem fogom őket mind felsorolni, az egyedüli, amelyet még megemlítek, egy másik szép levél 1963 októberéből, egy Borcsi nevű lánytól, akiről mást nem tudok, mint azt, hogy a Tátra utcában élt albérletben (egyszer talán írok is róla valamit). Csak néhány mondatot idézek leveléből: „bocsánatot kérek a kétszínű tintáért, de az én tollamból kifogyott a tinta és barátnőmtől kértem kölcsön. A tintám benn van, ahol dolgozom”. A mai fiatal olvasó, talán nem is érti, miről van itt szó.

A másik idézet viszont mintha ma íródott volna: „Már annyi férfi mondta: szeretlek! Olyan hazuggá tették ezt a szép szót és persze egy sem volt igaz. Azt hiszik, ha szépeket mondanak, akkor hamarabb célt érnek. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer valaki igazából mondaná és érezném is a szeretetét. Ha lenne egy valaki, akinek hiányoznék, akinek több lennék, mint nő. Aki eltűrné páratlan undok természetemet, ami nem annyira rossz, mint inkább hisztis. Eddig még csak Ági barátnőm bírta legtovább … de hát ő egy lány, nekem egészséges hajlamaim vannak és még sem élhetem le vele életem”.

Remélem Borcsi végül is megtalálta az igazit és boldog kapcsolatban leélt életre tekinthet vissza, sok gyerekkel és unokával.  

Van-e értelme megőrizni mindezeket a régi, részben fakult iratokat? Feltételezem, hogy nem nagyon, de másokra hagyom, hogy a kukába hajítsák ezt a kacat gyűjteményt. A többségüknek nem lesz jelentősége számukra és egy nagy részüknek a tartalmát sem fogják megérteni, mert számukra ismeretlen nyelven – magyarul, szlovákul, németül, sőt oroszul is – lettek megírva.

Számomra viszont, ezek az életem darabjai és mindegyikhez kapcsolódik egy kis történet. Nem különösebben érdekesek, de személyesek. Az ÉN történeteim!

 

   

 

Új írás:

A DIASZPÓRÁK SAJÁTOSSÁGAIRÓL








 

Mint már említettem, nagy előszeretettel veszek részt a Magyar Nagykövetség rendezvényein. Nemcsak azért, mert ezeken a rendezvényeken kívül, aligha lenne alkalmam magyar szót hallani, hanem abban a kiváltságban is részesülök, hogy sok jeles és érdekes személyiséget személyesen is megismerhetek.

Vagy három hete Dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának érdekfeszítő előadását hallgathattam meg, Vámbéry Árminról, Germanus Gyuláról és kortársaikról, kb. két hete pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Spiró György szerzői estjén vehettem részt.     

Március első napjaiban egy izraeli-magyar történész szimpóziumra kaptam meghívót a Tel-aviv-i Egyetemre. A szimpóziumot abból az alkalomból rendezték meg, hogy a Balassi Intézet gondozásában megjelent a Between Minority and Majority címü angol nyelvű tanulmánykötet, mely az Intézet szervezésében 2011 májusában megvalósult magyar-izraeli történész-szimpózium előadásainak anyagát gyűjtötte egybe.

Az Országon belül, túl a határokon című szimpózium keretében, Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Romsics Ignác magyar történész, valamint Rafi Vago és Yosef Gorny izraeli történészek és Frigyesi Judit zenetörténész, adtak elő a magyar és a zsidó diaszpórák sajátosságairól. 

 A szimpózium, amelyet Novák Attila, kulturális attasé moderált, Szentgyörgyi Zoltán, Magyarország Tel aviv-i nagykövetének és Simha Goldin, a diaszpórát kutató központ igazgatójának üdvözlő szavaival nyílt meg.

Ezúttal csak két résztvevő szavait szeretném összegezni röviden. Nem azért, mert a többi előadó szavai érdektelenek voltak, de a háromórás szimpózium anyagát csak egy kisebb könyvecske keretében lehetne hűen közölni.     

Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója előadásának fő pontjait az MTI tudósításából idézem. A főigazgató kijelentése szerint: „a magyar diaszpóra részeként tekintenek az izraeli magyarokra, akiknek identitása erősen kötődik nyelvhasználatukhoz. Magukat magyar ajkú izraeliekként határozzák meg, függetlenül származási országuktól”.

A továbbiakban Hatos Pál hozzátette: „szembe kell nézni a felgyorsult asszimilációval. A második-harmadik nemzedékre várhatóan eltűnik a teljes értékű nyelvhasználat, átveszik a befogadó ország nyelvét, bár vannak ellentétes tendenciák is, amelyeket erősít az internet. Rengetegen többes identitásban élnek, nekik nagyon fontos, hogy szüleik, nagyszüleik honnan jöttek, milyen nyelvi, irodalmi vagy éppenséggel gasztronómiai kultúrát hoztak magukkal. Ilyen értelemben fontos, hogy foglalkozzunk velük Magyarországon. Nem mondhatunk le egyetlen magyarról sem. Célunk, hogy a magyarság fogalma tág legyen, nagylelkű és befogadó" – fejezte be a Balassi Intézet főigazgatója.

A fentire utalva, Professzor Rafi Vago történész, a Tel-avivi Egyetem modern európai történelmet oktató tanára, megemlítette a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeumát, amely 1986 óta működik Safedben. Ez a múzeum nem csak azok kultúráját őrzi meg és mutatja be, akik Magyarországról vándoroltak be, hanem azoknak a magyar nyelvűeknek is, akik Romániából, (mint professzor Vago maga), Szlovákiából (mint saját magam), Ukrajnából, Ausztriából és a volt Jugoszláviából emigráltak Izraelbe. 

Egy kissé meglepődtem, amikor professzor Vago kijelentette, hogy a magyar diaszpóra – amely magába foglalja azokat is, akik a szomszédos országokban élnek és nem csak a messzebb fekvő közösségeket – előtt álló problémák, némileg hasonlók azokhoz, amelyekkel a zsidó diaszpóra néz szembe. A választott magyar kormány támogatásának vagy ellenzésének a kérdése Magyarországot és a diaszpóráját is megosztja, hasonlóan a jobboldali, vagy baloldali politikai különbségekhez, amelyek sokszor szakadást okoznak a határon túli magyar közösségekben.

A magyar identitás, nyelv, kultúra és a Magyarországhoz való kötődés ápolása, az asszimiláció kérdése, alapvetően közös problémák a zsidók és magyarok között.

A professzort Bukarestben, külföldön élő románnak tekintik, Budapesten pedig magyarnak. Látogatásomra utalva, Magyarországon azt szokták kérdezni tőlem: "Mikor voltál utoljára otthon?", míg Szlovákiában megveregetik a vállamat és honfitársnak szólítanak. Nem látom értelmét annak, hogy újra és újra megmagyarázzam, máshol vagyok otthon. Izraelt választottam hazámnak, rá vagyok (jobbára) büszke és semmi esetre sem érzem magamat egy szerencsétlen emigránsnak, akit a mostoha körülmények kényszerítettek arra, hogy távol éljen hazájától.

A magyar kultúra fia vagyok, melegséget érzek a magyar szó, egy magyar dal hallatára, magyarul álmodok, szimpatizálok Magyarországgal, de már nem vagyok magyar. Mint már sokszor elmondtam, ez nem volt sorsszerű, de a Holokausztot, a nyilas terrort, a sok százezer halottat – köztük családom jó néhány tagját –, nem lehet elfelejteni, az órát nem lehet visszafordítani.

A SOFŐR ÉS AZ UTAS

 

 

 

 

 

 

 

Mint már említettem, a múltkor a jeruzsálemi könyvvásárra látogattunk. Nem az autónkkal mentünk, hanem busszal, az út alig egy órát tart, az ülések kényelmesek és olvashatsz, vagy – miután minden buszon van WiFi – szörfölhetsz is a neten.

Mindig, amikor Jeruzsálembe látogatok, úgy érzem, mintha más planétára érkeztem volna. Nem csak a táj más, ellentétben a sík Tel Avivval, Jeruzsálem dimbes-dombos és az elképesztő szépségű táj teli van történelmi jellegű épületekkel. A lakosság összetétele is különbözik, sok közöttük az ultra-vallásos és arab. Azon kívül, fővárosunk az egyetlen városunk, amelyben villamos közlekedik. Az itteniek ugyan könnyű vasútnak hívják, de egy volt pesti számára, még ha a szerelvények színe nem is sárga, mégis leginkább az ottani villamosokra emlékeztetnek. Még az időjárás is más itt, a mi esetünkben 5-6 fokkal volt hűvösebb és már sajnáltam, hogy nem hoztam pulóvert.

Szerencsére a központi buszállomás pont a kiállítás épületével szemben van, csak egy utcán kell átsétálni és miután parkolót sem kellett keresni, néhány perccel azután, hogy leszálltunk a buszról, már a könyveket böngésztük.

A könyvvásár óriási élmény volt, de erről már beszámoltam, most csak egy kis incidenst szeretnék leírni, amely a hazafelé tartó buszon történt.

Egy kevéssel utánunk egy fiatalasszony szállt fel és miközben jegyet vásárolt, mobiltelefont tartott kezében. Nem tudom beszélt-e valakivel, vagy SMS-t küldött, de a sofőrnek, talán nehéz napja volt, vagy lehet, hogy összetűzött valakivel előzőleg és pont akkor betelt nála a pohár. Hangosan, úgy, hogy a busz végéig hangzott, megkérdezte a nőt, miért nem zárja le a telefonját, amikor vele beszél? Hangsúlyozva hozzátette a kérdést?

„Mit csinálna, ha gyerekei viselkednének hasonlóan?”

A nő válasza: „Nincsenek gyerekeim!”

Hirtelen leesett a sofőrnél a tantusz, most már tudta miért viselkedett a nő pofátlanul vele szemben: „Akkor talán ez a baja magának!” – jelentette ki.

Az asszony persze nem maradt adósa (jogosan). Alaposan megmondta a véleményét a vezető viselkedéséről, „így nem beszélnek egy utassal”, de mivel a buszsofőr nem vitázott többé és nem öntött további olajat a tűzre, az asszony végül is megnyugodott, talált egy üres ülést és helyet foglalt.

A busz megtelt, a sofőr bezárta az ajtót, indított és útnak indult. Hirtelen aktivált a PA rendszer és a hangszóróból a buszsofőr hangja hallatszott:

“Nagyon sajnálom az előbbi incidenst. Nem tudom, mi történt velem, de nem lett volna szabadnom így kifejezni magamat. Őszintén bocsánatot kérek a szavaimért."

A továbbiakban az út simán zajlott le. Rövid idő után Tel Avivba érkeztünk és amikor kiszálltunk odaszóltam a sofőrnek:

„Ne szívja a mellére, árt az egészségének!”

Amellett egy kicsit mégis azonosultam a vezetővel, néha egy csepp is elegendő, hogy a pohár beteljen, de minden tiszteletem az övé. Csodálatos módon észre tért és férfiasan bocsánatot kért viselkedéséért.