Új írás:

A DIASZPÓRÁK SAJÁTOSSÁGAIRÓL








 

Mint már említettem, nagy előszeretettel veszek részt a Magyar Nagykövetség rendezvényein. Nemcsak azért, mert ezeken a rendezvényeken kívül, aligha lenne alkalmam magyar szót hallani, hanem abban a kiváltságban is részesülök, hogy sok jeles és érdekes személyiséget személyesen is megismerhetek.

Vagy három hete Dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának érdekfeszítő előadását hallgathattam meg, Vámbéry Árminról, Germanus Gyuláról és kortársaikról, kb. két hete pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Spiró György szerzői estjén vehettem részt.     

Március első napjaiban egy izraeli-magyar történész szimpóziumra kaptam meghívót a Tel-aviv-i Egyetemre. A szimpóziumot abból az alkalomból rendezték meg, hogy a Balassi Intézet gondozásában megjelent a Between Minority and Majority címü angol nyelvű tanulmánykötet, mely az Intézet szervezésében 2011 májusában megvalósult magyar-izraeli történész-szimpózium előadásainak anyagát gyűjtötte egybe.

Az Országon belül, túl a határokon című szimpózium keretében, Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Romsics Ignác magyar történész, valamint Rafi Vago és Yosef Gorny izraeli történészek és Frigyesi Judit zenetörténész, adtak elő a magyar és a zsidó diaszpórák sajátosságairól. 

 A szimpózium, amelyet Novák Attila, kulturális attasé moderált, Szentgyörgyi Zoltán, Magyarország Tel aviv-i nagykövetének és Simha Goldin, a diaszpórát kutató központ igazgatójának üdvözlő szavaival nyílt meg.

Ezúttal csak két résztvevő szavait szeretném összegezni röviden. Nem azért, mert a többi előadó szavai érdektelenek voltak, de a háromórás szimpózium anyagát csak egy kisebb könyvecske keretében lehetne hűen közölni.     

Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója előadásának fő pontjait az MTI tudósításából idézem. A főigazgató kijelentése szerint: „a magyar diaszpóra részeként tekintenek az izraeli magyarokra, akiknek identitása erősen kötődik nyelvhasználatukhoz. Magukat magyar ajkú izraeliekként határozzák meg, függetlenül származási országuktól”.

A továbbiakban Hatos Pál hozzátette: „szembe kell nézni a felgyorsult asszimilációval. A második-harmadik nemzedékre várhatóan eltűnik a teljes értékű nyelvhasználat, átveszik a befogadó ország nyelvét, bár vannak ellentétes tendenciák is, amelyeket erősít az internet. Rengetegen többes identitásban élnek, nekik nagyon fontos, hogy szüleik, nagyszüleik honnan jöttek, milyen nyelvi, irodalmi vagy éppenséggel gasztronómiai kultúrát hoztak magukkal. Ilyen értelemben fontos, hogy foglalkozzunk velük Magyarországon. Nem mondhatunk le egyetlen magyarról sem. Célunk, hogy a magyarság fogalma tág legyen, nagylelkű és befogadó" – fejezte be a Balassi Intézet főigazgatója.

A fentire utalva, Professzor Rafi Vago történész, a Tel-avivi Egyetem modern európai történelmet oktató tanára, megemlítette a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeumát, amely 1986 óta működik Safedben. Ez a múzeum nem csak azok kultúráját őrzi meg és mutatja be, akik Magyarországról vándoroltak be, hanem azoknak a magyar nyelvűeknek is, akik Romániából, (mint professzor Vago maga), Szlovákiából (mint saját magam), Ukrajnából, Ausztriából és a volt Jugoszláviából emigráltak Izraelbe. 

Egy kissé meglepődtem, amikor professzor Vago kijelentette, hogy a magyar diaszpóra – amely magába foglalja azokat is, akik a szomszédos országokban élnek és nem csak a messzebb fekvő közösségeket – előtt álló problémák, némileg hasonlók azokhoz, amelyekkel a zsidó diaszpóra néz szembe. A választott magyar kormány támogatásának vagy ellenzésének a kérdése Magyarországot és a diaszpóráját is megosztja, hasonlóan a jobboldali, vagy baloldali politikai különbségekhez, amelyek sokszor szakadást okoznak a határon túli magyar közösségekben.

A magyar identitás, nyelv, kultúra és a Magyarországhoz való kötődés ápolása, az asszimiláció kérdése, alapvetően közös problémák a zsidók és magyarok között.

A professzort Bukarestben, külföldön élő románnak tekintik, Budapesten pedig magyarnak. Látogatásomra utalva, Magyarországon azt szokták kérdezni tőlem: "Mikor voltál utoljára otthon?", míg Szlovákiában megveregetik a vállamat és honfitársnak szólítanak. Nem látom értelmét annak, hogy újra és újra megmagyarázzam, máshol vagyok otthon. Izraelt választottam hazámnak, rá vagyok (jobbára) büszke és semmi esetre sem érzem magamat egy szerencsétlen emigránsnak, akit a mostoha körülmények kényszerítettek arra, hogy távol éljen hazájától.

A magyar kultúra fia vagyok, melegséget érzek a magyar szó, egy magyar dal hallatára, magyarul álmodok, szimpatizálok Magyarországgal, de már nem vagyok magyar. Mint már sokszor elmondtam, ez nem volt sorsszerű, de a Holokausztot, a nyilas terrort, a sok százezer halottat – köztük családom jó néhány tagját –, nem lehet elfelejteni, az órát nem lehet visszafordítani.