Új írás:

BRAHMS MAGYAR KAPCSOLATAI
 

A minap a rádióban Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét hallgattam, szólistaként Pinchas Zukermannal, a Los-Angelesi Filharmonikusokkal és Zubin Mehta vezénylete alatt. A zene rendkívüli módon feldobott, amint csak egy virtuóz hegedűjátéka képes.

Mindig előnyben részesítettem az olyan zenekari műveket, amelyekben hegedűszóló van. Az olyanokat is élvezem, amelyekben a zongorának, vagy más hangszernek van központi szerepe, de ezek sokkal kevésbé ragadtatnak el, mint a fenti mű. Talán ez az egyik oka annak, hogy ennyire kedvelem a cigányzenét is. Annak idején, amikor a szüleim azt akarták, hogy valamilyen hangszeren tanuljak meg játszani, a hegedűt választottam, de apám azt állította, hogy csak egy zseni képes kicsalni a hegedűből az igazi, kiváló, isteni hangot és azoknak a játéka, akik nem virtuózok, csak kínt okoznak ennek a nemes hangszernek és a hallgatók füleinek. Végül is egy zongoratanárhoz adtak be, de ezeket a tanulmányokat is hamarosan fel kellett adnom a háború miatt.

Egy másik tárgy, amely gyakran foglalkoztat: mindig mindenben keresem a magyar kapcsolatot. Ebben az esetben könnyű dolgom volt, mert mint tudjuk, Brahms legnépszerűbb és leggyakrabban előadott művei a Magyar táncok, a 21 darabból álló zongorára írott sorozat, amelyek a magyar népzene dallamain alapulnak, vagy legalábbis olyan dallamokra, amelyekről Brahms azt gondolta, hogy eredeti népiek, bár a valóságban különböző szerzők művei.

Nagyon érdekelt, hogy került ennek a tősgyökeres német szerzőnek a műveibe ennyi tipikusan magyar motívum?

A választ néhány Brahms életéről szóló cikkből tudtam meg. Mivel Brahms apja szerencsejáték-függő volt, a tehetséges fiúnak 13 éves korától éjjelente a kikötő kocsmáiban és bordélyházaiban való zongorázással kellett megkeresni családja számára a betevő falatot. És mik voltak a népszerű „pop” dallamok a XIX. század közepe felé ezeken a kétes szórakozóhelyeken? Magyar és cigány románcok.

Ha ezek az ifjúkori tapasztalatok nem lettek volna elégségesek a magyar zene hangzásának a megismerésére, a 17 éves Brahmsot szárnyai alá vette egy magyar-zsidó zenész Reményi Ede, aki à la Tzigane, vagyis cigányos stílusban játszott. Reményi magával vitte Brahmsot koncertturnéira, mint zongora kísérőjét. A fiatal zeneszerző első kompozíciói nem örvendtek közönségsikernek és a karrierje csak ez után a turné után szárnyalt fel.  

Reményi mutatta be Brahmsot egy másik magyar-zsidó hegedűművésznek, Joachim Józsefnek és kettejük között egy életre szóló barátság keletkezett. Joachim volt az, aki beajánlotta a fiatal zeneszerzőt Liszt Ferencnek és Robert Schumannak. A két magyar zenész nagyban befolyásolta a német zeneszerző stílusát.

És itt visszatérünk a műhöz, amellyel elkezdtem írásomat: a D-dúr hegedűversenyhez, Op. 77. Nemcsak, hogy Brahms Joachimnak írta, aki a Wikipédia szerint, "minden idők legjobb hegedűse” volt, hanem „írása során sok segítséget kapott Joachimtól, sőt valószínűleg a hegedűművész Concerto magyaros stílusban című műve erősen hatott rá”. A mű legismertebb kadenciáit – zenei tétel, amely lehetővé teszi a szólistának, hogy bemutassa technikai képességét és virtuozitását – maga Joachim írta meg.

Nem ez volt az egyetlen darab, amelyet Brahms Joachim számára írt. Évekkel később, amikor különböző okok miatt a kapcsolat lehűlt, Brahms megbékélési gesztusként megírta neki a Kettősversenyt hegedűre és gordonkára, Op. 102. Más zeneszerzők is, mint Robert Schumann, Max Bruch és Antonin Dvořák is írtak műveket Joachimnak.

Johannes Brahmsszal kapcsolatos kis kutatásom eredményeként, azt mondhatom, teljeséggel elértem célomat. A magyar kapcsolat keresésének szentimentális okai voltak, de amikor kiderült, hogy ugyanez a kapcsolat zsidó jellegű is, nemzeti büszkeségem is kielégült.

 

 

 

 

 

 

A HUSZÁR NEM VÁGTA KI MAGÁT HUSZÁROSAN 

Megint Pesten vagyok, ezúttal feleségemmel együtt, akinek pont e héten van a szülinapja. Ezt persze kellően meg kell ünnepelni, egy jó ebéddel, vagy vacsorával, koccintással. Általában a Fülemüle étteremben foglaltam volna helyet, sokszor ettem ott és soha sem csalódtam. Véleményem szerint ez a legjobb, leghangulatosabb zsidó étterem Pesten, bár nem voltam ott a tulajdonos, a szimpatikus és vendégszerető Singer András halála óta.
  Az utóbbi időben, a VII. kerületben egy új zsidó bisztró nyílt és a Facebook teli van étvágygerjesztő receptjeivel. Mivel közel is esik szállásunkhoz, elhatároztam, nekik is adok egy esélyt és egyik este pesti barátnőnkkel elsétáltunk a Dob utcába. A Macesz Huszár majdnem üres volt, a pincér kedvesen fogadott minket és miközben az étlapot olvastuk, körülnéztünk.

Nem nagyon volt mit látni, a falak majdnem teljesen csupaszon virítottak, felkeltem és megnéztem az egyetlen festményt, Vénusz volt a habokban (zsidó hableány?). Lehet, hogy az ételek zsidó jellegűek, de az egész étteremben nem volt semmi, ami erre utalt volna. A falak, székek, abroszok sem voltak túl szépek, sőt barátnőnk, egy ismert képzőművésznő szerint, kifejezetten ízléstelenek és nem egymáshoz illőek. Az üres és sivár
hosszúkás helység hangulatát egy kis háttér zene talán javíthatta volna, ha lett volna ilyen.

Amíg az ételt hozták, szívesen kóstoltunk volna az asztalra tett néhány fajta kenyérből, ha adtak volna hozzá vajat, vagy olíva olajt. A vörös bort, amelyet rendeltünk, a pincér hamarosan kihozta, de a gyönyörű poharakban csak egy ujjnyi ital volt. Barátnőnk szerint, ha nem mondod meg, mennyit akarsz, csak egy decit szolgálnak fel. Lehet, de ők is
megkérdezhették volna, mennyit kérünk.

A felszolgálás és az étel rendben voltak, a nagy adag sólet finom, ha egy kicsit sós is, a spenót saláta bőséges és jól elkészített, sőt, ha kaptunk volna hozzá valamilyen öntetet, tökéletes lett volna, viszont a két szelet töltött libanyak, kemény volt és nem különösen ízletes. A flódni volt az egyedüli, amely igazán kitűnőre sikerült.

Az árak is elfogadhatók, de a pincér visszajött a hitelkártyánkkal és kijelentette „a gépünk sajnos nem működik”. Jó kifogás, szerencsénkre volt elég készpénzünk és ki tudtuk fizetni a számlát, de a turista általában kártyával fizet és ha baj van a géppel, a pincérnek ezt a rendelés
előtt kellett volna közölnie.

Összefoglalva: Ami az ételt illeti, a Macesz Huszárnak vannak esélyei, ha egy kis gondot fordítanának az apró részletekre. Ahhoz, hogy ezt a bisztrót hangulatossá is tegyék, egy kissé nagyobb odafigyelés lenne szükséges!

 

 

EGY TÚLÉLŐ GONDOLATAI










 

Izraelben április 8-án volt a Holokauszt nap, számomra ez egy nagyon szomorú nap. Általában nem szoktam hallgatni az erről szóló rádióadásokat, szerintem ezeket azoknak szánják, akik nem voltak ott és nem tudják felfogni mit jelent hirtelen elszigeteltté, kiközösítetté, elítéltté, gyűlöletessé válni, megbélyegezettnek lenni, mint a marha, amelyet a vágóhídra vonszolnak, de útban a munkába, hallottam egy hírt, amely újra megnyitotta a sebet, amelynek létezéséről majdnem elfeledkeztem. A hír a magyar Erdős Gáborról szólt, aki 13 évesen pusztult el a holokausztban és húga a holmija között felfedezett egy füzetet, bátyja verseivel.

13 éves? Végtére is, én is 13 éves voltam, amikor 1944-ben a holokauszt bedübörgött Magyarországra és abban az időszakban én is magyarnak tartottam magamat. Fiatal, vallásos kollegám, pechére pont aznap reggel tévedt be az irodámba. Udvariasan érdeklődött, hogy vagyok és válaszként, a szerencsétlen frátert elárasztottam keserű gondolataimmal. Elmeséltem neki a reggeli hírt és megkérdeztem tőle:

„Miért halt meg Gábor, én meg túléltem? Azt fogod mondani, hogy köszönetet kell rebegnem a gondviselésnek, mert kimentett a halálnak e szörnyű völgyéből? És mi van azzal a sokasággal, amelyet lemészároltak, milyen imát kell az ő családtagjainak, rokonainak mondani? Áldott legyen az igaz Bíró? (A zsidó vallásban, a belenyugvás előírt szavai halálhír esetében). Micsoda igazság az, amely másfél millió gyermeket öl meg? Mi volt a bűnük? És miért lettem én a kiváltságos? Soha sem voltam jámbor, nem tartottam be a vallási szabályokat, akkor miért pont én lettem megkímélve? Biztos vagyok abban, hogy azok között, akik a holokausztban elpusztultak, sokan voltak, akik különbek voltak nálam, akik inkább érdemelték volna meg, hogy megmeneküljenek.

Itt van például Gábor. Húga, Marianna szerint, versei kifejezetten zseniálisak. A népünk és talán az egész emberiség hasznára vált volna, ha ő marad életben helyettem. 

Szóval ne papolj nekem kérlek az isteni igazságosságról, ilyen nincs! Ha lenne ilyen igazságosság, e szörnyű holokauszt, amely 6.000.000 lelket semmisített meg népünkből, amelyet egy épelméjű ember nem képes felfogni, egyáltalán nem történt volna meg. Ha létezne isteni igazságosság, az összes gazember és segédeik, meg segédeik segédei, akik megölték őket, vagy valamilyen részük volt a mészárlásban, megkapták volna a megérdemelt büntetésüket és országaik sorsa hasonló lett volna Szodoma és Gomora sorsához. Mi áll a Biblia Teremtés könyvében? Isten „kénköves és tüzes esőt” zúdított az égből Szodoma és Gomorára, „mivel bűnük nagyon súlyos” volt. Vajon a nácik, a nyilasok bűne kevésbé volt súlyos, mint e bibliai városok lakosainak?”

Szegény kollegám félszegen távozott a szobámból és ezúttal nem tudott mit mondani, de magamnak sincsenek válaszaim a fenti kérdésekre. Csak vak szerencse okozta megmenekülésemet, túléltem, egy csodálatos családot alapítottam, szerény részem volt az országom építésében, és ha üt az órám, elégedetten, mosollyal az ajkaimon, térek meg őseimhez. 

Mindaz, amit tehetek azokért, akiknek nem adatott meg az, ami nekem, hogy nem felejtem el őket és emlékeztetem rájuk a jövő generációkat is. Erdős Gáborra, aki talán a cserkészcsapatomban volt, a velem egykorú unokatestvéremre Herbst Georgiera, a 14 éves unokanővéremre Ungár Évára, jó barátomra, Vámos Ferire, akikre talán rajtam kívül senki más nem emlékszik és más nem sirat és azon többi milliókra, akik a barátaim, a szomszédaim, a munkatársaim lehettek volna. Közülük lehetett volna esetleg az a sofőr is, aki nemrég majdnem nekem jött az autópályán.

Nekünk, a tűzvészből fennmaradt zsarátnokoknak örülnünk kell amiatt, amit nekünk juttatott a sors, soha sem nyafogni, nem bosszankodni apróságokon és az utolsó cseppig kiüríteni az élet poharát, azok helyett is, akiknek nem adatott meg megérni ezt a napot. 

(Azért választottam a csatolt képet, mert a gyerekek Bocskait viselnek – amelyre sárga csillagot kellett varrni – olyan sapkát, amelyet én is viseltem és hasonlóan hozzám, hittek abban, hogy magyarok, amíg a keserű valóság le nem kent nekik egy hatalmas pofont).  

 

 

 

 

A HOT DOG, AMELY MEGVÁLTOZTATTA A TÖRTÉNELMET

 

 

 

 

 

 

Ezen a héten elmentem megnézni egy szórakoztató politikai-pletyka komédiát. "A király látogatása” (Hyde Park on the Hudson), amelynek a témája látszólag a brit királyi pár látogatása az USA-ban, a II. Világháború előestéjén – az első ilyenfajta látogatás egy amerikai elnöknél – egy kétségbeesett kísérlet keretében, hogy megnyerjék az Egyesült Államok támogatását a nácik elleni harcban. Hamarosan világossá válik, hogy a központi tengely, amely körül a film valójában forog, az elnök kapcsolatai szeretőivel, különösen a hatodik fokú unokatestvérével, Daisyvel, akinek a naplóin alapszik a cselekmény, és a történteket is az őt alakító színésznő hangja kommentálja.

Franklin Delano Rooseveltet, aki járványos gyermekbénulásban betegedett meg és egy termetes ápoló hordozza karjaiban az egyik székből a másikba (Daisyn kívül, senki másnak nem engedte meg, hogy tolószékben lássák), kitűnően alakítja Bill Murray. Ez a ragyogó karakterszínész elsajátította a mozgását, beszédmódját és mosolyát, amíg néha úgy tűnik, hogy azt a Roosevelt elnököt látod, akit az akkori híradókból ismersz. Olivia Williams is kiváló munkát végez a leszbikus Eleanor Roosevelt ábrázolásával, akinek frigye az elnökkel csupán érdekházasság volt, és amikor nem volt szükséges, hogy az első hölgy szerepét töltse be, egy másik házban élt barátnőivel.

A film cselekménye 48 óra drámai eseményeinek a leírására szorítkozik, a királyi pár látogatása során, Daisy (Laura Linney) szemszögéből. Samuel West feladata, aki VI. György szerepében lép fel, nem könnyű. Annak a színésznek a cipőjébe kell lépnie, aki azonos karaktert alakított a „A király beszéde" című filmben és bár kétségtelen, hogy Colin Firth dadogása és játéka különb Westnél, ez a színész is alapos munkát végez.

A film többek között kigúnyolja a kifinomultság hiányát az amerikaiaknál. A királyi pár, megpróbálja érteni a bennszülöttek furcsa szokásait és kikukucskál szobája ablakából, hogy lássa, mi történik az udvarban – a ház Roosevelt anyjáé, amelyet az elnök nyári rezidenciának használ – kik járnak ki és be, és vajon mi a szerepük a világ legnagyobb szuperhatalma elnökének az életében.

A szobájukban lévő vörös tapétákon, amelyeknek a témája az amerikai függetlenségi háború a brit gyarmati uralom ellen, az angol katonák megalázó módon vannak ábrázolva. Az elnök, aki saját autójában (egy speciális autót építettek neki, amely kézzel működtethető) szállítja a vendégeket, olyan vadul és rázósan vezet, hogy Erzsébet királyné (Olivia Colman) rémülten suttogja a férjének:

“Nem utazok vele többé!”

A csúcs a piknik, amelyet Eleanor szervez a főrendi vendégek tiszteletére. Amikor Erzsébet megtudja, hogy a rendezvényen hot dog lesz a fő fogás, már biztos abban, hogy küldetésük sikertelen lesz, mert az amerikaiak utálják a briteket, megvetik őket, és mindent megtesznek, hogy ezt az érzelmet kimutassák.

"Hiszen olyan vendégeknek, akiket nagyra tartsz, nem szolgálnál fel virslit!” – mondja. 

De Rooseveltnek, aki egy kis férfibeszédre invitálja a királyt dolgozószobájába, sikerül elbűvölnie őt közvetlen személyiségével. Miután néhány pohár ital és közösen elszívott cigaretta feloldja a feszültséget, a két férfi megtárgyalja az amerikai csatlakozás kérdését a közelgő háborúhoz. Amikor György a dühét fejezi ki a fogyatékosságával kapcsolatban, az elnök a saját rokkantságát hasonlítja össze az angol dadogásával.

Ami a demokratikus amerikai közönséget illeti, amelynek nem tetszik a britek arisztokratikus modora, a jég akkor törik meg, amikor a piknik folyamán – egy indián énekes nevetséges fellépése után – a király összeszedi a bátorságát és beleharap a mustáros virslibe. Tapsvihar törik ki, a sajtó kamerái villognak és az összegyűlt közönség széles mosollyal nyugtázza, hogy végül is az angol király a mi fajtánkhoz tartozik.

Végre még egy államtitok, amelyről lehullott a lepel. Most már tudjuk, hogy az Egyesült Államok – eredeti elszigetelődő álláspontjával ellentétben – azért gondolta meg magát és állt ki Nagy-Britannia mellett a II. Világháborúban, mert az angol király jó étvággyal elfogyasztott egy hot dogot és még repetát is kért!

 

 

 

Text

EGY RENDHAGYÓ PÉSZACH
 

 

 

A családunk az idén egy kissé máshogy ünnepelte Pészachot, a zsidó Húsvétot.

Feleségemnek, aki Hollandiában született, két öccse él Amszterdamban és egy húga Svédországban. Egy részüknek gyerekei, sőt unokái is vannak és szoros kapcsolatot tartunk velük. Ők gyakran látogatnak el hozzánk és mi is időről időre odaugrunk, de ezek a látogatások általában egy közösen elfogyasztott ebédre korlátozódnak, egy péntek esti vacsorával összekötött gyertyagyújtásra, és néha egy kirándulásra, de soha sincs alkalmunk egész napot tölteni társaságukban.
A nejem szülinapja áprilisban van és ebben az évben azt kérte ajándékul, hogy hozzuk előbbre a születésnapot és ünnepeljük meg egy időben a pészachi Széder-rel (egy szertartásos vacsora, amelynek folyamán a zsidó népnek, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásáról szóló könyvét, a Hagadát, olvassuk), külföldi családjával együtt.
Természetesen teljesítettük kérését és már néhány hónapja elkezdtük tervezni a rendezvényt. Az egyik sógorom talált egy kis falusi szállást, amelynek befogadóképessége legföljebb 40 személy. Az ottlétük idején az egész helyet a vendégek rendelkezésére bocsátják és azok olyan életmódot folytathatnak, mint saját otthonukban. Kiküldtük a meghívókat és örömünkre egy visszautasítás sem érkezett. Mi, a Shachamok, még az ünnep előtt érkeztünk a holland fővárosba és a rendhagyó cudar időjáráson kívül – amelyről előző írásomban írtam – nagyon élveztük a néhány napot egy kitűnő szállóban, Amszterdamban. Voltunk a városban is és tanultunk valamit a család és az egész holland zsidóság holokauszt-történelméről. Meglátogattuk feleségeim szüleinek sírját és azon jó szamaritánus keresztény asszonyét is, aki feleségemet bujtatta a Holokauszt idején és az által megmentette az életét.
Holland rokonaink beszereztek annyi élelmiszert, amely elegendő lesz ottlétünk napjaira és az ünnep estéjén a család 32 tagja összegyűlt a Groepshotel de Tienhoeve, u.n. ’csoportos’ hotelben.
Az ünnepi vacsorát – és összes többi étkezést – saját magunk készítettük el. A gyerekek különösen élvezték, hogy szakácsok, kukták, pincérek és persze mosogatók lehettek. A közös Széder különleges élmény volt mindegyikünknek, egyik sógorom vezette le, egy kicsit hagyományosabban, mint nálunk szokásos, de mi izraeliek természetesen előnyös helyzetben voltunk a héber szöveg olvasásával. Az ünnepi dalok holland dallamai is eltérőek voltak a mieinktől, de ez nem volt probléma: minden dalt kétszer énekeltünk el. A „Ma nistana”-t (egy hagyományos ének, amelyet a általában a legfiatalabb gyerek énekel) ezúttal az összes felnőtt gyerek énekelte el.  
A Széder este után, további két napig maradtunk a szállóban. Az időjárás javult – Amszterdamban is sütött a nap, de a tenger közelsége és az erős szelek, csak fokozták az amúgy is alacsony hőmérsékleteket – és sétálni mehettünk a közeli gyönyörű erdőbe. A hotel udvarán különböző játékok voltak, de rendeztünk néhány kvízt is, amelyeknek a tárgya az egyes családtagok megismerése, jellegzetes szokásaik és életük eseményei voltak.
Sajnáltam, hogy nem szervezhetek egy hasonló találkozót az én családommal, amelynek a zöme elpusztult a holokausztban, de 49 éves házasságunk alatt, a feleségem családja az én családom is lett. Különösen annak örülök, hogy a gyermekeink, unokáink élvezhettek egy ilyen egyedülálló alkalmat, amelynek az emléke biztos velük marad örökre!

EGY MURIS DOLOG TÖRTÉNT VELEM AZ ÚTON...

 

Egy muris dolog történt velem az úton…nem is tudom hová, mert nem értem oda!

Március vége felé, egy tavaszinak hitt napon, a Shacham törzs teljes létszámú európai inváziója, a Schiphol reptéri partra szállással vette kezdetét. Célunk: a Pészachi (húsvéti) ünnepélyes vacsorát nejem holland rokonaival – húga, öccsei, azoknak gyerekei – együtt ünnepelni egy falusi szállóban, kb. 130 kilométerre a fővárostól. Miután még három nap maradt Pészach estéig, egy amszterdami szállóban ütöttünk tábort, azzal a szándékkal, hogy egy kicsit körülnézünk Európa egyik legszebb és legérdekesebb városában, amelyben mindig élvezettel csatangolok. Ennyit a szándékainkról.

Járatunk reggel 5-kor szállt fel és 3-kor már kint kellett lenni a reptéren, úgyhogy alig hunytuk le szemeinket éjjel, de ez olyan valami, amellyel meg kell alkudnod külföldi utazásaid során, hacsak nincs saját privát repülőgéped. Mielőtt útnak indultunk volna, természetesen megtekintettük az időjárás előrejelzést célpontunkon és szomorúan konstatáltuk, hogy a nappali hőmérsékletek nem magasabbak, mint 4-5 fok, éjjel pedig -1-ig zuhannak. Egyetlen vigaszunk az volt: eső nem várható ottlétünk napjaiban.  Bepakoltunk minden rendelkezésünkre álló ruházatot és reméltük, hogy dacára a mostoha időjárásnak, élvezni fogjuk a családi összejövetelt.

Amit nem vettünk figyelembe, a szélhatás volt. A reptéren lementünk a vasút peronjára, amelynek a bejárata a terminálban van és beutaztunk a városba, de amint kiléptünk az állomás épületéből, máris érezni kezdtük a számunkra szokatlan hideget. Dermedt a fülünk, csípett az arcunk, kezeink, amelyekkel a koffert cipeltük jégcsapokká váltak, de a szálló aránylag közel volt és annak vendégfogadó kebelében újra felolvadtunk.

A szobánkban beléptem a neten az időjárás weblapra és láttam, hogy az előző nap óta, a hőmérsékletek tovább zuhantak, a szél sebessége pedig 35-40 km/óra, ami vagy 7-8 fokkal növeli a fagyos érzést. Mégis, hideg ide, hideg oda, táplálkozni muszáj, ezért elhatároztuk, hogy először keresünk egy jó éttermet és csak azután pótoljuk be az elmulasztott alvást.

Magunkra vettük összes ruházatunkat – én például kikotortam a molyirtó zsákból 5-6 éve utoljára használt kabátomat, sálamat, kesztyűmet – és térképpel felszerelve, nekivágtunk sarki expedíciónknak. A közeli villamos állomás talán 300 méterre volt, de ott várni kellett a következő szerelvényre és a hideg szél átjárta testünket. Nem akartam puhánynak tűnni és csendben dideregtem, de feleségem, aki pedig innen származott el, nem bírta ki sokáig és hirtelen megszólalt:

„Mondd csak, mi a frászt keresünk mi itt, vezekelnünk kell valamilyen bűnünkért? Menjünk vissza a szállóba, együnk ott valamit és menjünk aludni!”

Egyhangúan megszavaztuk javaslatát, percek alatt visszaloholtunk jóságosan meleg szállásunkra, beültünk az étterembe, elfogyasztottunk egy kitűnő ebédet vörös borral (az én választásom egy tócsni alapon, szalonnából, gombából, pirított hagymából, ömlesztett Ementáliból és zöldhagymából összeállított ételkreációra esett) és röviddel ezután bebújtunk a kényeztető paplanok alá és mély álomba merültünk.

Tudom nagyon jól, hogy -5 fok nem annyira szörnyű, vannak ennél sokkal nagyobb hidegek is, de mi nemcsak, hogy nem szoktunk hozzá ehhez a zord időjáráshoz, nem is vagyunk kellően felszerelve. Az én ú. n. téli kabátom például inkább elegáns, mint melegítő. Még nem tudom, mihez kezdünk a következő napok folyamán. Feltételezem, hogy keresni fogjuk a bevásárló központokat, elmegyünk egy-két múzeumba, Amszterdamban sok a tetővel ellátott, kellemes hőmérsékletben megtekinthető látnivaló, talán a szaunába is elmegyek, hiszen ilyenkor talán ez a legkellemesebb hely, de ha más nem akad, szobánk ablakából nézhetjük a szép (és kihalt) tájat. Nem látogatok ezúttal el a híres sétálóutcába, a kedvenc könyvesboltomnak és a sajtüzleteknek is le kell mondaniuk arról, hogy tiszteletemet teszem náluk.

A tény, hogy a hollandoknak 35 éve nem volt ilyen hideg márciusa, egyáltalán nem vigasztalt meg. A széllelbélelt németalföldi lakosság megszokta az ilyen időjárást, sőt, svéd rokonaink számára – akik szintén eljöttek a családi összejövetelre – a hőmérsékletek enyhébbek, mint náluk otthon, de mi, akik a Közel-Kelet rotyogó üstjéből ugrottunk át néhány napra, melegebb hozzáállásra számítottunk. Aki követte Obama, az amerikai államelnök látogatását nálunk a múlt héten, meggyőződhetett arról, hogy a hőmérséklet nálunk olyannyira vendégszerető, hogy – fittyet hányva a protokollra – egy ilyen magas rangú vendégről is lekívánkozik a zakó.

Mi szerények vagyunk. Nem kell nekünk a hőség. Azzal is meg lennénk elégedve, ha a hőmérséklet a fagypont fölé emelkedne és a szél abbamaradna.

 

Új írás:

TURKÁLÁS EMLÉKEM FIÓKJAIBAN











 

Az életünk folyamán mindegyikünk rengeteg különféle tárgyat halmoz fel.  Házunk tele van velük és minden egyeshez kapcsolódik valamilyen emlék, kisebb vagy nagyobb érzelmi értéke van, természetesen csak a tulajdonosa számára. Könyvek, amelyeket elolvasott és tetszettek neki, emléktárgyak utazásairól, családi dísztárgyak, amelyek túlélték az idő viszontagságait, ruhák, amelyek egykor szolgálták és talán a jövőben is fogják szolgálni, albumok degeszre tömve fényképekkel és persze az írásos anyagok garmadája.

Okiratok mindazon nyelven, amelyeken ő és a családja beszélt, hivatalos dokumentáció, amely annak idején úgy tűnt, hogy fontos és ma úgy tűnik, hogy kevésbé az, iskolai tanúsítványok, diplomák elvégzett tanfolyamokról, jóváhagyások különböző helyekről és persze személyes levelek is gyerekkori barátaitól, régi szerelmeitől és ki-a-csuda-volt-az-a-pasi személyektől.

Az egyik reggel kerestem valamit és egy fiókban találtam egy dossziényi papírt, amelyhez úgy látszik nem nyúltam hozzá sok éven át. Arra, amit kerestem, ugyan nem találtam rá, de minden papírból, amelyet véletlenszerűen kinyitottam, emlékek hulláma tört elő, amely azt okozta, hogy elfelejtettem keresésem célját és ostoba, haszontalan nosztalgiába süllyedtem, ami ugye megtörténik néha minden halandóval.

Először két levélre bukkantam egy ifjúkori magyar barátnőmtől. Miért őriztem meg őket? Tartalmuk nem annyira jelentős és még csak nem is szerelmes levél. Talán eldobtam volna őket, de van valami, ami visszatartott. Ezzel az egyetlen barátommal a mai napig fennmaradt a bensőséges kapcsolat. A levélíró egy érettségije előtt álló fiatal lány volt, aki részletesen beszámolt gondolatairól, reményeiről, jövőbeni terveiről. Szükséges-e mondanom, hogy kevés vált valóra közülük?

Mit kért tőlem, a nyugati országban élő barátjától, érettségi ajándékként?

„Ha nem kerül nálatok komolyabb pénzbe, nem küldenél nekem egy olyan színes harisnyát, amelyik bugyival együtt van, ilyen (itt lerajzolta), és önmagában kockás, mintha necc lenne. Ugye nem haragszol, hogy ilyen piszok szemtelen kis törpe vagyok!?”

Majdnem 50 éve az ilyesmit Magyarországon nem lehetett megszerezni.

És még egy sor a másik leveléből: „Aztán egyszer öregkoromban elküldöd és akkor nagyon jó lesz biztosan elolvasni.” Egy hónap múlva Pesten leszek és akkor odaadom neki. Vajon csakugyan örülni fog neki, vagy sajnálni fogja, hogy máshogy fordult élete, mint ahogy tervezte?

A különböző iratok között a dossziéban találtam még (nem időrendi sorrendben):

Egy értesítést 1973-ból berlini barátomtól, fia, Volker születése alkalmából. Nehéz elhinni: a fiú ma 40 éves! Egy igazolást 1955-ből, amely szerint 2054. számú tagja vagyok az Okayama Pen Friends (levelező barát) klubnak. Egy tagkönyvet 1945-ből, amely szerint Schwarcz Róbert, akinek címe Budapest, Szépvölgyi út 31, a Hanoár Hacioni (cionista ifjúsági mozgalom) tagja. A klubhelyiség címe: Bp. III. Zsigmond utca (ma Frankel Leó) 49. Egy szlovák nyelvű meghívót, amely arról értesít, hogy „annak a csoportnak tagjává jelöltek, amely a zsidó állam létrehozásának alkalmából a 1947. december 14-én rendezett ünnepségen a Bratislavai Nemzeti Színházban a színpadon foglal helyet” (Az ENSZ Általános Közgyűlése 1947. 11. 29.-én határozott egy zsidó és egy arab állam létrehozásáról az akkori Palesztinában). Igazolást, hogy 1948 augusztusában, mint a Chaviva Reich (palesztinai zsidó ejtőernyős, aki Szlovákiában a németek fogságába esett és kivégezték) ifjúsági brigád tagja részt vettem a Trat Mládeže (az ifjúság vasúti vágánya) építkezésén Szlovákiában.

Ez persze csak az iratok kis része. Nem fogom őket mind felsorolni, az egyedüli, amelyet még megemlítek, egy másik szép levél 1963 októberéből, egy Borcsi nevű lánytól, akiről mást nem tudok, mint azt, hogy a Tátra utcában élt albérletben (egyszer talán írok is róla valamit). Csak néhány mondatot idézek leveléből: „bocsánatot kérek a kétszínű tintáért, de az én tollamból kifogyott a tinta és barátnőmtől kértem kölcsön. A tintám benn van, ahol dolgozom”. A mai fiatal olvasó, talán nem is érti, miről van itt szó.

A másik idézet viszont mintha ma íródott volna: „Már annyi férfi mondta: szeretlek! Olyan hazuggá tették ezt a szép szót és persze egy sem volt igaz. Azt hiszik, ha szépeket mondanak, akkor hamarabb célt érnek. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer valaki igazából mondaná és érezném is a szeretetét. Ha lenne egy valaki, akinek hiányoznék, akinek több lennék, mint nő. Aki eltűrné páratlan undok természetemet, ami nem annyira rossz, mint inkább hisztis. Eddig még csak Ági barátnőm bírta legtovább … de hát ő egy lány, nekem egészséges hajlamaim vannak és még sem élhetem le vele életem”.

Remélem Borcsi végül is megtalálta az igazit és boldog kapcsolatban leélt életre tekinthet vissza, sok gyerekkel és unokával.  

Van-e értelme megőrizni mindezeket a régi, részben fakult iratokat? Feltételezem, hogy nem nagyon, de másokra hagyom, hogy a kukába hajítsák ezt a kacat gyűjteményt. A többségüknek nem lesz jelentősége számukra és egy nagy részüknek a tartalmát sem fogják megérteni, mert számukra ismeretlen nyelven – magyarul, szlovákul, németül, sőt oroszul is – lettek megírva.

Számomra viszont, ezek az életem darabjai és mindegyikhez kapcsolódik egy kis történet. Nem különösebben érdekesek, de személyesek. Az ÉN történeteim!

 

   

 

Új írás:

A DIASZPÓRÁK SAJÁTOSSÁGAIRÓL








 

Mint már említettem, nagy előszeretettel veszek részt a Magyar Nagykövetség rendezvényein. Nemcsak azért, mert ezeken a rendezvényeken kívül, aligha lenne alkalmam magyar szót hallani, hanem abban a kiváltságban is részesülök, hogy sok jeles és érdekes személyiséget személyesen is megismerhetek.

Vagy három hete Dr. Kubassek János geográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának érdekfeszítő előadását hallgathattam meg, Vámbéry Árminról, Germanus Gyuláról és kortársaikról, kb. két hete pedig az a megtiszteltetés ért, hogy Spiró György szerzői estjén vehettem részt.     

Március első napjaiban egy izraeli-magyar történész szimpóziumra kaptam meghívót a Tel-aviv-i Egyetemre. A szimpóziumot abból az alkalomból rendezték meg, hogy a Balassi Intézet gondozásában megjelent a Between Minority and Majority címü angol nyelvű tanulmánykötet, mely az Intézet szervezésében 2011 májusában megvalósult magyar-izraeli történész-szimpózium előadásainak anyagát gyűjtötte egybe.

Az Országon belül, túl a határokon című szimpózium keretében, Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Romsics Ignác magyar történész, valamint Rafi Vago és Yosef Gorny izraeli történészek és Frigyesi Judit zenetörténész, adtak elő a magyar és a zsidó diaszpórák sajátosságairól. 

 A szimpózium, amelyet Novák Attila, kulturális attasé moderált, Szentgyörgyi Zoltán, Magyarország Tel aviv-i nagykövetének és Simha Goldin, a diaszpórát kutató központ igazgatójának üdvözlő szavaival nyílt meg.

Ezúttal csak két résztvevő szavait szeretném összegezni röviden. Nem azért, mert a többi előadó szavai érdektelenek voltak, de a háromórás szimpózium anyagát csak egy kisebb könyvecske keretében lehetne hűen közölni.     

Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója előadásának fő pontjait az MTI tudósításából idézem. A főigazgató kijelentése szerint: „a magyar diaszpóra részeként tekintenek az izraeli magyarokra, akiknek identitása erősen kötődik nyelvhasználatukhoz. Magukat magyar ajkú izraeliekként határozzák meg, függetlenül származási országuktól”.

A továbbiakban Hatos Pál hozzátette: „szembe kell nézni a felgyorsult asszimilációval. A második-harmadik nemzedékre várhatóan eltűnik a teljes értékű nyelvhasználat, átveszik a befogadó ország nyelvét, bár vannak ellentétes tendenciák is, amelyeket erősít az internet. Rengetegen többes identitásban élnek, nekik nagyon fontos, hogy szüleik, nagyszüleik honnan jöttek, milyen nyelvi, irodalmi vagy éppenséggel gasztronómiai kultúrát hoztak magukkal. Ilyen értelemben fontos, hogy foglalkozzunk velük Magyarországon. Nem mondhatunk le egyetlen magyarról sem. Célunk, hogy a magyarság fogalma tág legyen, nagylelkű és befogadó" – fejezte be a Balassi Intézet főigazgatója.

A fentire utalva, Professzor Rafi Vago történész, a Tel-avivi Egyetem modern európai történelmet oktató tanára, megemlítette a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeumát, amely 1986 óta működik Safedben. Ez a múzeum nem csak azok kultúráját őrzi meg és mutatja be, akik Magyarországról vándoroltak be, hanem azoknak a magyar nyelvűeknek is, akik Romániából, (mint professzor Vago maga), Szlovákiából (mint saját magam), Ukrajnából, Ausztriából és a volt Jugoszláviából emigráltak Izraelbe. 

Egy kissé meglepődtem, amikor professzor Vago kijelentette, hogy a magyar diaszpóra – amely magába foglalja azokat is, akik a szomszédos országokban élnek és nem csak a messzebb fekvő közösségeket – előtt álló problémák, némileg hasonlók azokhoz, amelyekkel a zsidó diaszpóra néz szembe. A választott magyar kormány támogatásának vagy ellenzésének a kérdése Magyarországot és a diaszpóráját is megosztja, hasonlóan a jobboldali, vagy baloldali politikai különbségekhez, amelyek sokszor szakadást okoznak a határon túli magyar közösségekben.

A magyar identitás, nyelv, kultúra és a Magyarországhoz való kötődés ápolása, az asszimiláció kérdése, alapvetően közös problémák a zsidók és magyarok között.

A professzort Bukarestben, külföldön élő románnak tekintik, Budapesten pedig magyarnak. Látogatásomra utalva, Magyarországon azt szokták kérdezni tőlem: "Mikor voltál utoljára otthon?", míg Szlovákiában megveregetik a vállamat és honfitársnak szólítanak. Nem látom értelmét annak, hogy újra és újra megmagyarázzam, máshol vagyok otthon. Izraelt választottam hazámnak, rá vagyok (jobbára) büszke és semmi esetre sem érzem magamat egy szerencsétlen emigránsnak, akit a mostoha körülmények kényszerítettek arra, hogy távol éljen hazájától.

A magyar kultúra fia vagyok, melegséget érzek a magyar szó, egy magyar dal hallatára, magyarul álmodok, szimpatizálok Magyarországgal, de már nem vagyok magyar. Mint már sokszor elmondtam, ez nem volt sorsszerű, de a Holokausztot, a nyilas terrort, a sok százezer halottat – köztük családom jó néhány tagját –, nem lehet elfelejteni, az órát nem lehet visszafordítani.