A TE BAJOD, A MI BAJUNK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A pesti Ildi, családunk egyik legjobb barátja. Számtalanszor volt nálunk – néhány éve izraeli barátja volt és nyaranta hónapokig lakott nála – mi pedig,  minden alkalommal, amikor Pestre látogatunk, élvezzük társaságát, igénybe vesszük útmutatásait, vagy együtt mulatozunk. Nemrég elhunyt unokanővérem Budapesten ünnepelte 80. születésnapját és Ildi mindent megtett érte, színházjegyeket szerzett, éttermeket ajánlott, éjjel kísérte, egy szóval: csodás volt. 

Ildi, kb. 50 éves, egy nagyon pozitív és tehetséges ember, intelligens, briliáns, tele van energiával és életerővel, hozzáadott érték minden társaságban. A jövőjével viszont nem sokat törődött. Vagy 15 évig dolgozott vezetői pozícióban egy ismert színházban, külföldre utazott a társulattal, részt vett nemzetközi fesztiválokon, szakmai műhelyeken, jó fizetése volt és mindig jól élt. Ezzel együtt, nem volt állandó alkalmazásban, csak szerződése volt, amelyet évente majdnem automatikusan felújítottak.

Ennek eredményeként, Ildi nem kapta meg azokat a szociális feltételeket, amelyekre minden alkalmazott jogosult. A lakásért, amelyben sok éve lakik, havi bért fizet. Amikor egy ideje lakást szándékozott vásárolni, nem kapott kölcsönt, mert nincs állandó munkaviszonyban. Autója sincs, de minek kell egy kocsi valakinek, aki három metróállomásra lakik irodájától, egy olyan városban, amelynek kitűnő tömegközlekedési rendszere van, de majdnem lehetetlen parkolóhelyet találni benne? Ildi sok éve elvált férjétől és van egy 24 éves lánya is. Amikor egyszer megkérdeztem, mihez kezdene, ha elveszítené munkahelyét, vállat vont és azt mondta, hogy akár mint kisegítő dolgozna kórházban. Egyetlen célja az volt, hogy lánya elérje a felnőttkort és befejezze az egyetemet és ez megtörtént. 

Szeretem idézni az angol közmondást: it never rains, but it pours, ami azt jelenti, hogy a bajok általában csőstül szakadnak az emberre. Sohasem felejtem el, hogy pont akkor, amikor gyógyíthatatlan betegségben szenvedő boldogult anyósom Amszterdamból látogatóba érkezett hozzánk, szegény anyámat is kórházba vitték és – ezekhez ugyan nem hasonlíthatóan, – a mosógépünk, egy elengedhetetlen eszköz egy gyerekes családban, is kiadta a lelkét. 

Ildi is egy sor katasztrófát tapasztalt, amelyeknek felhalmozódása egymás után, teljesen kisiklatta élete vonatát. Az első láncszem az volt, hogy munkahelyét bezárták. Pedig ez egy viszonylag sikeres intézmény volt, minden előadáson, amelyet megnéztem, teli volt a terem, de egy színház, amely nem részesül állami támogatásban, nem képes fennmaradni és amikor a kormány megvonta az évi támogatást, kénytelen volt bezárni és minden alkalmazottat elbocsátani.  

Körülbelül ugyanakkor, idős apja agyvérzést kapott. A kórházban az intenzív osztályra kerül, ahol, mivel légzési problémái is voltak, kénytelenek voltak gégemetszést végezni és feltették a lélegeztető gépre. Amint képes volt önállóan lélegezni, át akarták helyezni normális kórterem hat ágyas szobájába. Megint személyes emlékeim támadtak. Amikor anyám hasonló helyzetbe került, kórházában az ápolási szolgáltatás egyszerűen szörnyű volt (ellentétben az orvosival, amely viszont kitűnő volt) és ha azt akartuk, hogy valamilyen módon el legyen látva és megőrizze emberi méltóságát, a család tagjai váltakozva ágya mellett ültek. 

A helyzet a magyar kórházakban úgy látszik hasonló és az ápolóhiány globális, de Ildi apjának a helyzetét továbbra komplikálja az, hogy kómában fekszik, gégéjében nyílás van és az abban elhelyezett csövön át lélegzik. Ez a cső (kanül), időnként megtelik váladékkal és ha nem tisztítják ki, a beteg megfulladhat. Ezt a műveletet csak egy erre kiképzett nővér képes elvégezni, barátnőm apjának egy speciális ágyra és különféle szerkezetekre is szüksége van, úgyhogy Ildi egy külön szobáért fizet és két intenzív osztálybeli ápolónőt foglalkoztat, hogy apja az egész nap folyamán szakszerű felügyelet alatt álljon.

A szülei egész életükben dolgoztak és fizették a társadalombiztosítást, de most, amikor egyikük beteg, kiderül, hogy vannak esetek, amikor az állam csak a vállát vonja és a család lassan feléli szűkös tartalékait, csak azért, hogy az apát életben tartsák.

Ha ez nem lenne elég, Ildi lánya eltörte a lábát és otthon fekszik begipszelve. A napirendje mostanában a következő. Hajnalban felkel, kimos néhány dolgot, főz valamit lányának, segít neki megmosakodni, ágyát rendbe rakja. Azután taxit hív és anyjához siet, segít neki a házimunkában, a főzésben (anyja készíti a pépet, amellyel férjét táplálják), a vásárlásban. Aztán mindketten taxival a kórházba utaznak és néhány órát töltenek a betegágy mellett. A fennmaradó időben Ildinek munkát kell keresni, önéletrajzot elküldeni, megválaszolni az e-mailjeit és állásinterjúkra menni.

Ez aztán csakugyan egy lesújtó dolog. Egy dolog az újságban olvasni vadidegenek sorsáról és teljesen más közelről követni jó barátunk tragédiáját.

Tehetetlenek vagyunk tartalékai kimerülése, egészsége megrendülése, egymás után lecsapódó bajai láttán és nem sokkal többet tudunk tenni ezért az általában élénk, pezsgő nőért, mint megölelni és megpróbálni vigasztalni. Az apja még hónapokig feküdhet kómában és ha Ildi talál is munkát, a kiadások felemésztik munkabére egy részét.

A világ sajnos olyan egészséges fiataloknak van kitalálva, akiknek állandó munkahelye van egy gazdaságilag stabil nagyvállalatnál, de vajon létezik-e manapság egy ilyen munkahely? Nálunk is vannak cégek, amelyek inkább megbízási szerződéssel vesznek fel alkalmazottakat, minthogy végleges kinevezéssel foglalkoztassák őket. Ildit lehet talán azzal vádolni, hogy nem fektette be keresete nagyobb részét egy önkéntes nyugdíjpénztárba, de ki gondolhatta volna, hogy léte hirtelen összeomlik, mint egy kártyavár.     

Ha egy olyan tehetséges és energikus ember, mint Ildi barátunk, kerül olyan bajba, amelynek látszólag nincs megoldása, nincs más választásunk, mint megállapítani, hogy valami nagyon bűzlik a nyugati kapitalista rendszerben. Kell, hogy létezzen egy szociális háló, amely megakadályozza, hogy egy ember teljesen összeomoljon és a skandináv országok rendszere talán a legjobb példa erre.         

 

 

 

 

KULTÚRÁNK MEGŐRZŐI










 

Néha irigylem az orosz bevándorlókat. Több mint egy millió érkezett hozzánk jó néhány éve és fantasztikusan beilleszkedtek az országba. Kitűnően beszélnek héberül – egy kis akcentussal, amely nekem, szláv ország szülöttének nagyon kedves – de ha valaha vágyuk támad anyanyelvüket gyakorolni, akármerre fordulnak, találnak olyanokat, akik szívesen elcsevegnek velük és ugyanolyan könnyen találnak orosz nyelvű rádió és TV állomásokat a legfrissebb hírekkel, fülbemászó dalokkal, szórakoztató programokkal és persze cirill betűs újságokat és könyveket is. 

Szlovákiában születtem, de magyar iskolákba is jártam, tehát két kisebb nyelvcsoport tagja is vagyok. Szülőhazámban eleve is kevés zsidó élt és azoknak a nagy része is elpusztult a Holokausztban. Izraelbe néhányszáz szlovák származású emigráns jutott el. A Szlovák Származásúak Szövetsége negyedévente kiad egy néhány oldalas héber bulletint, amelyben itt-ott egy pár szlovák mondat is megjelenik. Azon kívül, az itteni szlovák nagykövetség is néhanapján meghívja azokat, akik a listájukon szerepelnek egy előadásra, kiállításra, vagy filmre, de ennyi az egész. Nem lehet egy szlovák könyvet találni, újságot olvasni, vagy rádióállomást fogni (a neten persze mindez megtehető) és csak nagyon ritkán akad alkalmunk valakivel szlovákul beszélni. Legtöbbünk párja nem beszéli a nyelvet és azért a beszédnyelv általában héber. 

A második nyelvcsoport, a magyar, ennél sokkal nagyobb, bár az utolsó évtizedekben rohamosan csökken. A múlt század 50-es, 60-as éveiben élénk kulturális élet folyt nálunk, amely mögött néhány százezer magyar nyelvű bevándorló állt. Ez a jelentős kisebbség lassan kihal és néha úgy érzem magamat mint az utolsó mohikán. Van még egy kis példányban megjelenő magyar napilapunk, de igazán nem tudom kik az olvasói. Sem én, sem senki ismerőseim között nem olvassa és tartalma, meg nyelvezete főleg egy kihalt kultúrát tükröz. Cfáton működik a nagyszerű Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, de mint más ilyenfajta intézmény, a szerepe csak a múlt megőrzése.

Most hirtelen úgy tűnik, hogy a hírek az izraeli magyar kultúrának küszöbön álló kimúlásáról koraik voltak. A múlt év végén egy Tel Avivhoz közeli városban, elkezdett működni a "Drory" Izraeli Magyar Könyvtár, amelyet „Dávid Drory magyar származású izraeli újságíró emlékére alapította és működteti a Budapesten bejegyzett Diaspora Alapítvány”. Jelenleg vagy 2500 könyve van és egy magánlakás egyik szobájában működik. Nagyon jellemző a maradék magyar nyelvű lakosság helyzetére a könyvtár honlapján megjelenő mondat: „Idős olvasóinknak, vagy azoknak, akik valamilyen okból nem tudnak eljönni a könyvtárba, kérésre házhoz szállítjuk a kikölcsönzött könyvet”.

Tegnapelőtt, október 11-én, ennek a könyvtárnak egyik helyiségében részt vettem egy koktél partyn Szántó T Gáborral, a Szombat című folyóirat főszerkesztőjével, Édeshármas című regényének megjelenése alkalmából. Lehettünk vagy 25-en és meglepődtem, hogy volt köztük néhány szimpatikus fiatalember is, beleértve a háziakat is. Az összejövetelen élénk diskurzus folyt a magyar zsidó írók szerepéről a magyar irodalomban, amelyet a nagykövetség kulturális attaséja Novák Atilla moderált. A rendezvényen Szántó könyve is megvásárolható volt.

Nem hiszem, hogy a könyvtár szolgálatait igénybe fogom venni, de mégis örülök létrejöttének. Mivel családomban senki nem olvas magyarul, egyszer majd ez az intézmény fogja átvenni magyar nyelvű könyvtáramat. A véleményem szerint egy könyv csak addig él, amíg van valaki, aki forgatja lapjait és szomjasan issza be tartalmát. Nem akarnám, hogy szeretett könyveim elpusztuljanak. 

 

 

A BERLINI TAXISOFŐR

 

 

 

 

Már amikor vagy 50 éve először utaztam Ciprusra és Athénba, megismertem a görögök szeretetét népük zenéje iránt. Minden közlekedési eszközben, amelyben utaztam, a rádió alatt, vagy helyette, egy kis lemezjátszó volt beszerelve, 45 rpm sebességű lemezekkel, amely az egész úton görög népdalokat játszott. Amikor az egyik sofőr megkérdezte, mennyibe kerül egy ilyen készülék nálunk, szégyenszemre azt kellett válaszolnom, hogy ez a csodakütyü a mi országunkban nem kapható. Az utazás alatt, amikor egy fél éjszakát töltöttem egy ének klubban a Plakában (plaka=piac), én is lelkes híve lettem ezeknek a szép daloknak (és táncoknak), amelyek szinte izraelieknek hangzanak.

Házasságom óta a feleségem is megosztja velem szeretetemet a görög népi zene iránt. Írtam már a gyönyörünkről, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis két koncertjét mentünk meghallgatni, a csodálatos nyaralásról Rodoszon, amelynek egyik fénypontja volt éjjeli látogatásunk a híres óvárosi zenés kávéházban. Arról is beszámoltam, mennyire élveztük Glykeria fellépését a tel avivi kikötőben és Dalaras koncertjét a készáriai amfiteátrumban. 

Hű olvasóim – van néhány – talán arra is emlékeznek, hogy írtam szegény gyerekeimről, akik rákényszerültek elfogadni furcsa zenei ízlésemet, amely abban nyilvánult meg, hogy nappalinkban, a nap minden szakában, teljes hangerősséggel játszottam le váltakozva magyar cigányzenét, orosz dalokat, klasszikus műveket, vagy görög taverna zenét.

Ugyanezek az olvasók persze feltehetik a kérdést: ha mindezt elmondtam már, mi a fenének ismétlem magamat? 

Azért, hogy megosszak veletek egy kedves történetet. A napjainkban tért vissza a fiam Berlinből, ahova a munkájával kapcsolatban utazott és elmesélte, hogy egy nap taxival ment egy megbeszélésre és a sofőr megkérdezte hová valósi? Amikor azt válaszolta, hogy Izraelből jött, a taxis örömmel reagált, hogy ő meg Görögországból, Földközi tengeri szomszédunkból származik. Nyelvi korlátaik megakadályozták, hogy valóságos párbeszédet folytassanak, de fiamnak sikerült megmagyarázni, hogy gyerekkorában apja beavatta a görög népi zene rejtelmeibe. Azok a népszerű dalok, amelyekre fiam visszaemlékezett, hidat képeztek közöttük az utazás folyamán. 

A görögre, aki népe zenéjének nagy rajongója volt, úgy látszik mély benyomást keltettek fiam ismeretei és amikor céljukhoz értek, megajándékozta két nagyszerű új CD-vel, egyik kedvencem, Haris Alexiou dalaival, akit karrierje folyamán sok becenévvel láttak el, mint a „A görög ének királynője”, „A görög zene főpapja”, „Görögország hangja és lelke”, „A gyökerek hangja” és az „Isteni szirén”. Alexiou vagy 35 albumot jelentetett meg és ha kedvetek támad rá, a netről teljes albumait tölthetitek le. A feliratok a két CD-n, amelyet a berlini járművezető – akinek a nevét sem tudom – jóvoltából kaptam, görögül vannak, úgyhogy nem vagyok képes egy dalt sem ajánlani, de mind kitűnőek.  

Ugye, hogy szép történet? Egy taxisofőr, aki megajándékozza utasait. Kiderül, hogy néha megvalósul a bibliai ige és a víz színére vetett kenyered, sok nap múlva csakugyan megtérül.