FACEBOOK, A VIRTUÁLIS TALÁLKOZÓHELY






 

Unokatesóm, Julika Magyarországon él, én meg Izraelben. Nagyon kedvelem, amellett alig maradt élő rokonom, de mit lehet tenni, egyikünk sem nagy levélíró. Talán már ez az egész romantikus szokás a múlt hagyatéka? Felírni a dátumot, megtalálni a helyes megszólítást – drága, kedves, vagy talán modernebb stílusban hellóka, szióka Juli – és ezután legalább egy fél oldalban (mert ennél kevesebbet nem illik írni) beszámolni különféle nem túl érdekfeszítő eseményről családunkban, környezetünkben, megkérdezni, hogy és mint vannak, milyen az új lakás, nem elfelejteni üdvözölni élettársát és aztán újból keresni a megfelelő befejezést – nagy szeretettel, sok puszi, őszinte barátsággal, szívélyes baráti üdvözlettel, vagy valami egészen mást – nekem mindez ma már patetikusnak tűnik és rég felhagytam a levélírással.  

Szerencsénkre megjelent a történelem színpadán a zseniális Mark Zuckerberg és feltalálta számunkra a Facebookot. Régi tagja vagyok. A múlt héten is beléptem és mindjárt a szemem elé került Julika friss és szép fényképe, lenyűgöző felnőtt szépségében, új háza kertjében ülve és a háttérben, az ajtófélfa keretében ott állt barátja, Tamás is. Ez a hírforma számomra többet ér egy hosszú levélnél. Csak rá kellett klikkelnem a like gombra a fotó alján és néhány szót írni unokatesómnak: „Köszi, hogy megosztottátok velünk ezt a fényképet. Szenzációsan néztek ki, sok szerencsét új házatokhoz és szép hétvégét!”  

Sok-sok éve hagytam el a kibbutzot, de azóta is hiányzott nekem egy, az ottani étkezdéhez hasonló szociális központ. A hirdetőtáblára kitett napilap és üzenetek által értesültél a helyi és világhírekről, megnézhetted másnapi munkabeosztásodat, megtudhattad az esti programot. Ott vetted át a postádat, találkoztál barátaiddal, ismerőseiddel, elmeséltétek egymásnak élményeiteket, bajaitokat, megmutattátok fényképeiteket, megtudtátok a legfrissebb pletykákat és csevegtetek étkezés közben. Esős napokon az étkezdében mutatták be a heti filmet, ott léptek fel a művész együttesek és ott hallgattátok meg mi a különféle előadók álláspontja az aktuális gazdasági, politikai kérdésekről. Időről időre az étkezdében ült össze a kibbutz taggyűlése is, amelyen életmódunkról határoztunk.

Most végre létesítettek egy hasonló központot, a Facebookot.

A taggyűlésen kívül, minden tényező, de még sok más is, megtalálható benne. A baráti listámban vagy 150 ember van, amelyeknek a legtöbbjét nemcsak a netről, hanem személyesen is ismerem. Belépek, megnézem, ki van jelen és ha kedvem támad,  cseveghetek is közeli, vagy távoli rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel és nemcsak megtekinthetem fényképeiket, a karikatúrákat, a cikkeket, meghallgathatom a zenei részleteket, amelyek tetszettek nekik, hanem kommentálhatom is őket és megoszthatom más barátaimmal is.

Elolvashatom unokáim „státuszát” is és mindezt úgy, hogy teljes módon vigyázok magánéletemre. Senki sem kényszerit a like-ra kattintani, reagálni egy véleménynyilvánításra, vagy cikkre, amely ismerőseimnek a világnézetére utal, nem vagy köteles bejelölni hollétedet és ha úgy akarod, úgy léphetsz ki a Facebookról, hogy senki sem  tudja, hogy ott voltál és megnézted albumát.

A legtöbbünk persze nem így viselkedik. Fiunk nagyon büszke fél éves lánykájára és az én mellem is dagad szépséges lányunokám láttára és majd minden új fotóját feltesszük a Facere. Élvezem az összehasonlításokat a mi csemeténk és másoké között, de ha meg is állapítom, hogy a miénk szebb, ezt a véleményemet megtartom magamnak. Teljesen magától értetődő, hogy egy apa, vagy nagyapa, a saját vérét szebbnek, tökéletesebbnek találja.

Nagyon érdekelnek az események Magyarországon, de nem annyira, hogy minden nap elolvasnám a napi lapokat. Megelégszem azzal a választékkal, amelyet magyar barátaim tesznek fel a Facebookra. Hírek, fényképek, videók, de az utolsó sláger is, vagy egy jól sikerült koncert, ária, vagy színdarab és persze egy szép dal kedvenc cigányzenekarommal.

A múlt héten egy helyi ismerősöm villámtüntetést akart szervezni az egyik miniszter háza előtt. Délelőtt jelent meg a meghívó a Facebookon és este 8-kor több mint 300-an tüntettünk a miniszter ablaka alatt.

Egy másik ismerősöm az állatok elleni kegyetlenséggel kapcsolatos anyagot tesz fel a Facere. A Facebookon petíció aláírást is lehet szervezni. Nem hiszem, hogy a kormány megijedne egy petíciótól, még ha néhány százezren is írnák alá, de ártani nem árt és talán jó érzés azok számára, akik szervezték és aláírták, hogy mégis tettek valamit az ügyért, amelyben hisznek.

Sokan játszanak is a Facebookon. Engem ez a rész nem érdekel és ha hívnak játszani, elutasítom, de a lányom mesélte, hogy annak idején vett három gyerekének néhány játékot, de aztán, amikor számítógépükbe betáplálták a Windows 7-t, a játékok nem voltak kompatibilisek. Elment a boltba és megkérdezte: ha megveszi a játékok új verzióit, ezek működni fognak Windows 7 alatt? Azt válaszolták, hogy ezt nem tudják garantálni. A megoldás: fia a Facebookban játszik, ott a játékok ingyenesek.

Szinte nincs határa annak, amit tehetünk a Facen. A média egésze dinamikusan fejlődik és nehéz megjósolni, milyen jövőbeli fejlemények, trendek, új eszközök nyílnak meg előttünk az elkövetkező években, a távolabbi jövőről nem is beszélve. Kétségtelen, hogy a modern ember számára ez a társadalmi központ, egy eseményektől nyüzsgő találkozóhely, ahol kommunikálni, hozzászólni, megjelentetni, érvelni, szórakozni, élvezni, befolyásolni és társadalmi tevékenységekben lehet részt venni. Aki nincs ott, nem tudja, mennyit veszít.  

 

 

AMIKOR A FAGYI VISSZANYAL

Szegedi Csanád esetével a magyar és a külföldi sajtó behatóan foglalkozott, tehát nem szükséges, hogy itt ismertessem.

Néhány éve láttam egy kedves kis lengyel komédiát, amelynek a címe "Purimi játék (Purimspiel) csoda" volt. (Purim a zsidó karnevál, az alakoskodás, az álarcok napja, amikor semmi sem olyan, mint aminek látszik). A film hőse egy heves antiszemita volt, aki hitt abban, hogy a zsidó nép minden baj forrása és egyáltalán nem próbálta véka alá rejteni ezt a hitét. Minden alkalmat felhasznált, hogy szapulja a zsidókat, kezdve a futballmeccseken, folytatva az utcán és befejezve saját lakóháza liftjében, ahol egy akasztófát rajzolt a falra és alája odaírta szomszédja nevét.

Egy szép napon aztán ennek a szánalmas fickónak a világa fenekestül felfordult, amikor arról értesült, hogy szülei zsidók voltak, tehát ő is annak számit. Eddig ismeretlen amerikai nagybácsija milliókat hagyott rá, aminek persze mindenki örülne. A baj csak az volt, hogy a hagyaték átvételének az volt a feltétele, hogy az örökös hithű zsidó legyen. A „szegény” pasi elbandukolt a legközelebbi zsinagógába és elkezdte tanulni miként lehet zsidóvá válni. Végül is mit meg nem tesz egy ember, hogy milliomossá váljon? 

A Szegedi eset mindennél jobban bizonyítja, hogy az élet a legtehetségesebb regényíró! Én ezt a „szimpatikus” urat személyesen nem ismerem (és miután nem járok a zsinagógába, valószínűleg a jövőben sem lesz szerencsénk), de az eset maga nem új. Magam is hallottam egy olyan esetről Magyarországon, amikor egy gimnazista hazajött az iskolából és szidta a zsidókat és anyja csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ha azt hiszi a zsidók büdösek, a saját testét kell, hogy megszagolja. Más esetben a szülő csak halálos ágyán tudatta gyerekével, hogy zsidó.

Más országokban is voltak hasonló esetek. Mint az Origoban is megírta Visnovitz Péter (2012. 07. 29): „Nem Szegedi Csanád az első lebukott zsidó szélsőjobbos. Volt, aki öngyilkos lett, miután kiderült, hogy zsidó ősei vannak, de olyan is akadt, aki a nagy felfedezés után ortodox zsidó hitre tért, maga mögött hagyva szkinhead múltját. A világ tele van olyan szélsőjobbos és nemzeti radikális politikusokkal, akik életük egy pontján szembesültek vele: nem férnek bele a saját maguk által hirdetett elvárásokba és ideálképekbe”.

Nem tudom miként fog a volt Jobbik alelnökének az élete alakulni a kompromittáló felfedezés következtében. Az ortodox rabbi Köves Slomó, akit Szegedi nemrég megkövetett, azt írta: „Szegedi Csanád egy jóvátételi, önismereti, újraértékelési és egy nehéz tanulási folyamat kellős közepén van, amelynek – mindannyiunk reménye és érdeke szerint pozitívan kellene végződnie. Az, hogy ez így fog történni vagy sem, az elsősorban rajta múlik, nekünk azonban a zsidó vallási tanítás szerint minden lehetséges segítséget meg kell adnunk”.

Engem az egész esetben főleg Klein Magda, Szegedi Csanád nagymamája, érdekelt. Boldogult unokanővérem is megjárta Auschwitz poklát és az ott látottak és átéltek (anyja belepusztult a bánásmódba és nélkülözésbe, míg húgát szeme láttára verték agyon) egy egész életre befolyásolták és ő sem akart soha erről a szörnyű időszakról beszélni. Vajon Kleinné mindenki elől elrejtette a karjára tetovált számot? El akarta feledni a koncentrációs tábor borzalmait? Hogyan reagált ez az idős néni unokája kijelentéseire? Valami olyasmit mondott, hogy „fiatalság, bolondság”, vagy „majd kinövi”, vagy inkább azt, hogy „jobb, hogy a csaholó vérebek falkájához tartozik, mint a vágóhídra hajtott áldozatokhoz”.

Ki tudja, hány hasonló család van még Magyarországon és a szomszédos országokban, amelyekben a leszármazottak talán soha sem tudják meg származásukat? 1962-ben, amikor először látogattam Európába az után, hogy szüleimmel Izraelbe emigráltam, Belgrádban elkísértem egy barátnőmet a varrónőhöz és kiderült, hogy a nő magyarul is beszél (barátnőm nem értette a nyelvet). Amikor megtudta, hogy izraeli vagyok, keserű sírásban tört ki és elmesélte titkát.

A nő zsidó volt, a Holokausztban meggyilkolták férjét és gyerekeit. A háború után újból férjhez ment, de keresztény férje és gyerekei nem tudják és soha nem is fogják megtudni, hogy ő zsidó. Amint fogalmazott:

“Miért veszélyeztessem gyerekeim életét? Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy új Hitler.“

Az asszony megkért, hogy mondjak el egy imát érte és elpusztult családjáért a Sirató Falnál Jeruzsálemben: ő érthető okokból nem mehet zsinagógába.

Nemrég olvastam, hogy egy jobbikos politikus genetikai vizsgálaton esett át, mert biztos akart lenni abban, hogy nincsenek zsidó, vagy cigány génjei. Micsoda megkönnyebbülés lehetett ez a szegény pára számára. Tovább lehet hazudozni, faji gyűlöletre szítani, megbecsteleníteni a meggyilkolt milliókat, bemocskolni azon százezrek emlékét, akiket magyar csendőrök űztek el a verejtékükkel megszerzett otthonukból és puskatussal tuszkoltak be a haláltáborokba induló marhavagonokba. Máskülönben, ha esetleg kiderült volna, hogy zsidó vér csorog ereiben, kénytelen lett volna elzarándokolni a legközelebbi rabbihoz és szépen bocsánatot kérni, el kellett volna mesélnie gúnyolódó volt bajtársainak, hogy fél családjának a lelke a „nem létező” auschwitzi krematórium füstjében szállt fel a mennyekbe.        

Bennem a Holokausztban átélt élményeim érlelték meg az elhatározást, hogy Izraelbe emigráljak. Ha Magyarországon élnék, azt hiszem, büszke lennék származásomra, de mások úgy vélték, hogy gyerekeik számára biztonságosabb, ha nem tudnak zsidó felmenőikről. Mint Szegedi Csanád esete bizonyítja, a sors néha nagy tréfamester és tréfája alanyai hirtelen kénytelenek szembesülni a valósággal.

 

A VILÁG IGAZAI

A feleségem, Margalith, Hollandiában született 1943 áprilisában, a német megszállás és zsidóüldözés csúcspontján. Szüleinek sikerült megszökni a letartóztatás elől és a háború egész ideje alatt különféle helyeken bujkáltak, de az anya terhes volt és a szülők tudták, egy csecsemő sírása katasztrófát idézhet elő és azt okozhatja, hogy felfedezik rejtekhelyüket. Ezért mindent elkövettek, hogy még a szülés előtt biztonságos menedéket találjanak a babának.
Egy jámbor és hajadon szülésznő, Hermina von Asten, vagy ahogy mi neveztük Tante (néni) Min, beleegyezett, hogy magához veszi az újszülöttet. Ezért elkezdett párnával járni felső ruhája alatt, amit időről időre kicserélt nagyobbra.
A szülés előtti napokban Min néni egy dupla falú szekrényben rejtette el nejem szüleit, levezette a szülést és amint az anya lábra tudott állni, a szülők elhagyták a házat. A néni már másnap büszkén mutogatta szomszédjainak újszülött "lányát".
A tett nagy bátorságot követelt. A németek halálbüntetést róttak azokra, akikről kiderült, hogy menedéket szolgáltattak zsidóknak. Tante Min bátyját ki is végezték ezzel a váddal, de ez úgy látszik egy különleges család volt, ellentétben más hollandokkal, akiket a kapzsiság arra késztetett, hogy feljelentsék szomszédaikat és ezzel halálukat okozzák (ez történt Anna Frankkal is). Dacára a veszélynek, ez a bátor holland nő a háború végéig és azután is odaadóan gondoskodott feleségemről, mintha saját lánya lett volna. Margalithnak zavartalan és boldog gyerekkora volt a városkában és vasárnaponként a templomba is elkísérte fogadott anyját.
A szörnyű veszély, a gyakori hurcolkodás egyik rejtekhelyről a másikra, alaposan megviselte nejem szüleit, különösen az anyját és szükségük volt egy bizonyos időre, amíg testileg, lelkileg (és gazdaságilag) talpra állnak. A mama újra terhes lett és feleségemnek húga született. Csak két évvel a háború befejezése után, kérték a szülők lányukat vissza.
Tante Min, akit a házában töltött négy és fél év után a lányka anyjának hitt, megpróbálta meggyőzni a szülőket, hogy hagyják nála a gyereket. Végtére is, van már másik gyerekük is és képesek további gyerekeket is világra hozni (és csakugyan, később feleségemnek még két öccse született), míg neki csak ez az egy gyereke van, és úgy szereti, mintha vér lenne a véréből. Végül megállapodás született, feleségem a szüleihez költözött, de minden hétvégét nevelőanyjánál töltött. Min néni soha sem ment férjhez, feleségemet lányának tekintette és gyerekeinket unokáinak. Pulóvereket kötött nekik, meglátogatott minket Izraelben, elzarándokolt a kereszténység szent helyeire és néhány évvel halála előtt feleségem erőfeszítése sikerrel járt, és elismerték a világ egyik igazának. A neve ott díszlik a jeruzsálemi Yad Vashém múzeum tábláján.
Valószínűleg sok hasonló történet van. A Yad Vashém tábláján nevek ezrei jelennek meg, dacára annak, hogy jól ismert ennek az intézménynek a szigora és merev szabályai a Világ Igaza kitüntetés elnyerésében.
Az egyik előző írásomban meséltem Antonin Kalináról, akinek az elkötelezettségének köszönhetően, 904 gyermek menekült meg a haláltól a bergen-belseni koncentrációs táborban, ma pedig Jáél Lustig barátom, ¬– akivel ugyanabban az ifjúsági csoportban érkeztünk Izraelbe, – megható történetének szeretnék helyt adni.
Jáél, a szlovákiai Nyitrán, Beának született, mint a Dr. Presser nevű zsidó orvos lánya. Mint más jómódú családok, a Presser család is dadát foglalkoztatott, a szudétanémet Augusta Margarétát, akinek többek között az volt a feladata, hogy védenceit németül is megtanítsa. Azokban a napokban a tehetős családok nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy csemetéik egy további nyelven is beszéljenek és a német nyelvet előnyben részesítették.
Azután kitört a háború és a fasiszta szlovák állam, amely Hitlertől nyerte el függetlenségét, sietve egy sor zsidóellenes törvényt hozott (később pedig 500 német márkát fizetett minden zsidóért, akit a nácik „hajlandók voltak” Szlovákián kívüli táborokba szállítani).
A pesztonkának megtiltották, hogy tovább dolgozzon zsidóknál. Később, amikor az állam megállapítása szerint, Presserék lakása túl nagy volt számukra, a doktor – akit, miután nélkülözhetetlen volt az államnak, nem deportáltak – felajánlotta a nevelőnőnek és férjének, hogy osszák meg velük a lakást.
1944-ben megszüntettek minden mentességet és röviddel azelőtt, hogy az orvost és feleségét Auschwitzba deportálták, Dr. Presser Beát és húgát egy zárdában helyezte el. Egy idő múltán, az apácák is félni kezdtek a kegyetlen fasiszta rezsimtől és Augusta vette magához a lányokat, veszélyeztetve magát és családját (neki is volt két kis gyereke). Bea és húga tulajdonképpen saját lakásukban laktak, csak szüleik helyett Augusta nénivel és családjával.
Nagy szerencséjükre, a lakásnak abba a részébe, ahol azelőtt a Presserék laktak, német tiszteket költöztettek be (akiknek fogalmuk sem volt, ki az a két kislány a szomszédjukban). Ez volt a legjobb biztosíték azokban az időkben. Ki fog keresni elrejtett zsidókat egy olyan lakásban, amelyben német tisztek laknak?
A két lány túlélte a háborút. Anyjukat meggyilkolták Auschwitzban, de az apjuk visszatért és négy évvel később Izraelbe emigráltak (mint említettem, Bea csoportom tagja volt). Egy ideig még leveleztek a volt dadával, de a kommunista rezsim nem jó szemmel nézte a kapcsolatokat Izraellel és a kontaktus megszűnt. Csak 1958-ban, amikor bizonyos "olvadás" volt a rendszer merevségében és a pesztonka lánya a padláson talált néhány régi levelet, újult meg a kapcsolat.
A két lány természetesen felnőtt az eltelt idő alatt. Bea, Lustig Tomi barátom (csoportunk egy másik tagja) felesége lett és Jáél néven ismerték családján kívül. A „prágai tavasz” idején Jáél ellátogatott Szlovákiába és újra megölelhette megmentőjét. A barátságuk azután is folytatódott miután a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, megdöntötték a liberális vezető Alexander Dubcek kormányát és megújították a diktatórikus uralmat. Jáél időnként csomagokat is küldött Augusta családjának. A „bársonyos forradalom” után, 1989-ben, a Lustig család meghívta a nevelőnő unokáját látogatásra Izraelbe.
Gabriella 1994 szeptemberében érkezett Izraelbe. A látogatás során felkeresték Ranit is, a Lustig házaspár fiát, aki éppen tartalékos katonai szolgálatot teljesített. A két fiatal szerelemre lobbant, majdnem első látásra, de Gabriella, aki építészmérnök, nem döntött elhamarkodottan. 1995 januárjában ismét Izraelbe jött és csak akkor határozták el, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatot. Gabriella és Rani esküvőjét Szlovákiában tartották meg. Happy end a harmadik nemzedékben.
Gabi és Rani Lustig boldog házasságban élnek Izrael egy kis városkájában és néhány éve ikreik születtek, nagyszüleik nagy örömére. A dédnagyanya, Szőkené Augusta Margaréta, aki szintén elnyerte a Világ Igaza kitüntetést, egy évtizede meghalt, de a két kis szábre (izraeli bennszülött) gyerek – most 7 évesek – minden nyarat Szlovákiában tölt nagyszüleinél és elég jól beszél szlovákul.
Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy az emberiesség és az emberi érzelmek még a drakóni önkény törvényein is kívűl állnak. Ha valaki egyenként megírná ezeket a szép és lebilincselő történeteket, talán bestseller is kerekedhetne belőlük.

Az írás elkészitéséhez a Presser/Lustig családról, a Lustig Jaéltól kapott anyagot használtam fel, amely többek között, barátom, az elhalálozott Lahav Yehuda cikkét, amely 1995-ben jelent meg egy szlovák ujságban, is tartalmazta.
(A mellékelt fényképen Szőkené Augusta Margarétan kivül, unokája, Gabriella és Lustig Rani látszódik).

KÖRÜLMETÉLÉS METÉLÉS NÉLKÜL

Mostani írásom egy sokak által kényesnek mondott kérdéssel foglalkozik.

A napokban egy olyan izraeli találmányról számolt be a sajtó, amely ezrek életét mentheti meg. A találmány arra az UNO kutatásra alapszik, mely szerint a férfiak körülmetélése 60-70 százalékkal csökkenti a HIV vírussal való fertőzés esélyét heteroszexuális nemi kapcsolatokban. A körülmetélés azért kritikus, mert a fityma körzetében különösen érzékeny területek vannak, amelyek könnyen fertőződnek.

A megoldást, amely arra hivatott, hogy megakadályozza az AIDS terjedését Afrikában, egy herzliyai (városka nem messze Tel Avivtól) irodaházban találták fel. A PrePex start-up vállalatban az elmúlt három évben kifejlesztettek egy kis és egyszerű orvosi eszközt, amely lehetővé teszi a körülmetélés végrehajtását vér, kés, altatószer, steril szoba, vagy orvosi felügyelet nélkül. A kutatási és fejlesztési szakasz, a klinikai és összehasonlító vizsgálatok befejeztével és miután az amerikai FDA megadta szükséges jóváhagyását, a vállalat ezekben a napokban elkezdte a készülék kereskedelmi forgalmazását Afrikában, mindössze 20 dollárért egységenként. 

Az ambiciózus program 2025-ig 3 és fél millió új hordozó megfertőzését próbálja megakadályozni, 20 millió afrikai férfi, a felnőtt férfiak 80%-nak a körülmetélése által 2015-ig, 14 AIDS- sújtotta országban. A program, amelyben a világ legnagyobb öt egészségügyi és a filantrópiával kapcsolatos szervezete vesz részt – beleértve az UNAIDS-t, a HIV-megelőző ENSZ-ügynökséget, az amerikai elnökségi vészhelyzeti tervet az AIDS gyógyítására (PEPFAR), a Bill és Melinda Gates Alapítványt és a Világbankot – költségét 1,5 milliárd dollárra becsülik. 2025-ig várhatóan 16 milliárd dollárt takarít meg, a csökkentett kezelési költségeknek köszönhetően.

Az eszköz három részből áll, a legfontosabb egy speciális gumigyűrű, amelyet a hímvesszőre húznak és a fityma szándékosan létrehozott elhalását okozza – hasonlóan a baba köldökzsinórjának az elhalásához. Az eljárást egy képzett nővér is elvégezheti, akár egy sátorban is, kórházak, orvosok és áram nélkül. A kis készülék ráillesztése csak két percig tart, az eljárás alanya egy hétig viseli azt, és ez idő alatt zavartalanul folytathatja élete normális menetét.   Az elhalt bőr néhány órán belül száradni kezd, egy héten belül el lehet  távolítani a kis gyűrűt, és véget vetni a folyamatnak. Az eljárás alig okoz fájdalmat, kivéve azt a rövid ideig tartó apró fájdalmat, amikor az eszközt eltávolítják. Eltávolítása után a seb beheged, mint egy normális körülmetélés után.  

Mostanáig több mint 5000 férfin végezték el az eljárást. Egy tanulmány szerint a PrePex használatánál egyáltalán nem voltak mellékhatások, míg a műtéti eljárás esetében hét esetben voltak komplikációk.

Az újságíró, aki furcsának találta, hogy egy nő, Cameret Fürst – a vállalat egyik alapítója – felelős az értékesítési tevékenységért Afrikában és ő a cég egyetlen forgalmazója a világon, megkérdezte Fürstöt:

„Ön egy fehér nő, aki azért jön Afrikába, hogy meggyőzze a férfiakat, essenek át ezen a kényes eljáráson. Milyen a fogadtatása?”

„Az első 10 másodpercben az emberek talán kényelmetlenül érzik magukat, de én profi módon viszonyulok a dolgokhoz és ők érzik mennyire fontos számomra a mai valóság megváltoztatása. Nem mondom, hogy könnyű, de megpróbálok közvetlenül és hivatásszerűen beszélni és ez azt hiszem semlegesíti a zavart. Férfi nőgyógyászok is vannak. Az egész témát nagyon természetesen kezelem. Nem mondom, hogy nem találom néha a helyzetet kínosnak, de ez nem állíthat meg.

Munkámban segít az is, hogy tudom, a világon minden 16 másodpercben meghal valaki AIDS-ben és ha ezt a tényt tartjuk szemünk előtt, nincs időnk. Minden másodperc számít!"

Ahhoz, hogy megkapja az Egészségügyi Világszervezet jóváhagyását a készülék forgalmazására, a PrePex-nek pozitív eredményeket kell felmutatni két országban. A ruandai kormány bejelentette, hogy egy nemzeti program keretében a férfiak 50 százalékát, azaz 2 millió embert, fognak körülmetélni június 2013-ig és azért úgy döntött, hogy nem várja ki az Egészségügyi Világszervezet hivatalos döntését és inkább máris megvásárolja a készüléket, Zimbabweban pedig a klinikai kísérletek majdnem befejeződtek.

Szerény véleményem szerint, ha emberéletről van szó, nincs helye a szeméremnek és prüdériának. El kell fogadni minden segítő szándékú megoldást, főleg ha az praktikusabb, mint a hagyományos.

(Akit pedig nagyon érdekelnek az eljárás pontos részletei és nem ijed meg egy csupasz férfi nemi szerv látványától, megnézheti a PrePex videót).