VILLÁMCSŐDÜLET

Talán tíz napja, amikor pesti utazásomra készültem, a Facebookon véletlenül megláttam, hogy március 28-án, szerdán délután, 4 órakor flash mob (villámcsődület) készül a Deák téren. Csak annyit tettek hozzá, hogy mindenki hozzon magával könyvet. Mivel a tér tőszomszédságában laktam és különben is, már rég szerettem volna részese lenni egy ilyen mostanában felkapott villámcsődületnek, röviddel a megadott időpont előtt elballagtam a Deák térre. Amint a közeli templom órája négyet ütött, egy csomó fiatal leült a járdára, vagy a díszkertet körülvevő alacsony falra, kinyitották könyvüket és látszólag olvasásba merültek.

Kb. tíz perc múltán, láthatatlan jelre, együtt a többiekkel, én is becsuktam könyvemet, felkeltem és elindultam volna hazafelé, de akkor odajött hozzám egy hölgy és megajándékozott egy könyvvel. Nagyon meglepődtem, megköszöntem és viszonozni akartam ajándékát, de csak angol könyv volt nálam és a hölgy nem tudott angolul. Egy perc múlva egy másik hölgy lépett hozzám kisfiával és ezúttal fia, Marci ajándékozott meg. Persze megint megköszöntem és adtam a fiúnak egy névjegyet is, hogy olvassa el blogomat, talán írok is valamit erről a különleges eseményről. (Utólag bevillant, hogy ez esetleg nem is volt olyan jó ötlet. Nem minden írásom felel meg életkorának. Marci mamájának a figyelmébe ajánlom!) Marci könyvét tovább ajándékoztam egy lánykának, mert az unokáim sajnos nem olvasnak magyarul.

Mindkét könyvben szórólapot találtam, amelyről megtudtam, hogy ez egy „GLOBÁLISAN ÖSSZEHANGOLT ESEMÉNY, ami az egész világon megrendezésre került”. A rendezvény mögött a „Pay it Forward” experience („Add Tovább” élmény) nevű kezdeményezés áll, amelynek céljai, többek között:

„LÉGY NYITOTT A LEHETŐSÉGEKRE, MIKOR MÁSOKNAK SEGÍTHETSZ - Talán ismersz valakit, akinek szüksége van segítségedre, de túl büszke, hogy kérjen. ….Megváltoztathatod az emberek világról alkotott véleményét….

TEGYÉL VALAMI JÓT EGY ISMERETLENNEL – Ez lehet valamilyen nagyszabású dolog, de lehet apróság is, ami nem kerül pénzbe. Mindezt ok nélkül, anélkül, hogy várnál valamit cserébe.

OSZD MEG MÁSOKKAL – Ha az illető megköszöni neked és vissza akarja fizetni, tudasd vele, hogy azt szeretnéd, ha tovább adná – ha 3 ismeretlennek szívességet tenne és megkérné ezt a 3 embert, hogy ők is tegyék ugyanezt 3 emberrel.

ADD TOVÁBB (PAY IT FORWARD)…”

A szórólap így folytatja „vannak, akik szerint őrültek vagyunk, de mi inkább újítóknak hívjuk magunkat… Az a meggyőződés – egy kis kedvesség elég ahhoz, hogy az emberek észrevegyék, hogy mások törődnek velük – ösztönöz minket arra, hogy mi legyünk a változás, amit látni szeretnénk a világban…

Itt az idő, hogy feje tejére állítsuk a világot és részese legyünk a változásnak…

Csatlakozz hozzánk www.facebook.com/payitforwardhungary”.

Egy kicsit naiv, de nemes, emberi elgondolás. A fiatalok joga, harcolni azért, hogy megváltoztassák a világot és minden generáció hisz abban, hogy ez neki sikerülni fog és az ő világuk szebb és igazságosabb lesz. Ki tudja, a mai világ igazán rászorul egy nagy, gyökeres változásra, mert gyakran úgy tűnik, így nem mehet tovább!

(A fenti fénykép múlt év májusában készült. Lesz néhány saját fényképem is, de ezeket csak a jövő héten, otthon fogom tudni letölteni).

 

KAMARAZENE A VÖRÖS TENGERNÉL

Március kezdetén a Vörös-tengeri, eilati Kamarazene Fesztiválon töltöttünk egy gyönyörű hétvégét. A fesztivál színhelye a „Neszichá” (Hercegnő) szálloda volt, amely a városon kívül van, közel az egyiptomi határhoz. Egyesek ezt talán hátrányosnak találnák, de szerintem ez a csendes és elszigetelt elhelyezés, különösen eszményi egy ilyen rendezvény céljaira. A szálló egy elképesztő panorámával büszkélkedhet, az óriási üveg falak túl oldalán nyugatról az eilati hegyek zord sziklái látszódnak, míg keletről a nap a tenger kék vizében tükröződik vissza. 

A fesztivál egyhetes volt, de mi csak az utolsó két napon vettünk részt. Pénteken reggel, valamivel tíz óra után érkeztünk meg a szállóba, becsekkeltünk a recepción és mindjárt határoznunk kellett, milyen hangversenyeken akarunk aznap részt venni. 11 órakor kezdődött a Lett Nemzeti Kórus fellépése és ha meg akartuk hallgatni, csak annyi időnk maradt, hogy a poggyászunkat a szobánkban letegyük, és jegyeket vásároljunk.

A jegyek nem voltak olcsók – vagy harminc euró személyenként – de hát nem azért jöttünk a fesztiválra, hogy a medence szélén süttessük a hasunkat (Tel Avivban zuhogott az eső, de itt a nap sütött) és már a hangverseny kezdetén kiderült, helyesen határoztunk.

Feltételezem, hogy ti is láttatok már egynéhány énekkart, de a Lett Kórus, valami teljesen más.  A mennyei hangoknak, amelyeket a karcsú, (többnyire) szőke lányok létrehoznak, hihetetlen intenzitása van. Körülvesznek, beléjük süppedsz, magukkal ragadnak a tiszta élvezetnek olyan tájaira, amelyeket a csatolt, véletlenszerű YouTube alig tud megközelíteni. A kórust, amely többek között Monteverdi, Brahms, Pendereczki és az izraeli Bardanashvili műveit adta elő, a kitűnő Hortus Musicus zenészei kisérték, a karmester pedig a kiváló Andres Mustonen volt.

Egy jelenet, amely nyomot hagyott emlékezetemben: két szólista középkori énekeket ad elő a színpadon, a kezükben pedig iPad, a művek kottájával és szavaival. Van ennél tökéletesebb kombináció a klasszikus és a modern, a XVI. és a XXI. század között? A kíséretet szintén Andres Mustonen szolgáltatta, aki mint hegedűs is kiemelkedik.

Egy további pár jegyünk Stephen Kovacevich zongoraestjére szólt. Ennek a világszerte ismert zongoristának nincs szüksége az én ajánlásomra, klasszikus rádióadónk is gyakran adja a legendás művész sajátos értelmezéseit a nagy klasszikus zeneszerzők műveinek. Különleges élmény volt számunkra közelről látni a mester elképesztő virtuozitással mozgó ujjait a billentyűzeten és hallgatni csodás játékát. Izzadság cseppek jelentek meg homlokunkon és nemcsak azért mert a művész kérte, hogy mellőzzék a légkondicionáló használatát a teremben.

Az előadás kezdetén szórakoztató műszaki hiba történt. Kovacevich hirtelen abbahagyta a játékot, felkelt és bemutatta a megdöbbent közönség előtt, hogy az egyik billentyű megnémult. Egy percen belül technikus rohant a színpadra, széjjelszedte a zongorát, megjavította a hibát és a művész újra kezdte a művet.

A jegyeket a nap fő eseményére a hotelrendeléssel együtt kaptuk. A programfüzetben a fellépést „cigány ünnepségnek” nevezték el és ez valóban egy igazi ünnepség volt, de az egyetlen cigányos tényező Lakatos Roby együttesében a zenészek származása. A Lakatos dinasztia e leszármazottja egy alma, amely nagyon messze esett ősei fájától. Bár teljes mértékben uralja népe zenészeinek elképesztően virtuóz technikáját – ahogy bemutatta időről-időre, amikor mintha elfelejtkezett volna magáról és visszatért tradicionális repertoárjához, mint például Brahms egyik magyar táncának a játszásában –a fellépés nagyrészt jam session volt, jazz elemekkel, amelyeknek talán eredetileg magyar gyökerei voltak, de közelebb álltak New York kávéházaihoz, mint a magyar faluhoz.   

A színpadon, Lakatoson és a másodhegedűsön kívül, egy zongorista, gitáros és nagybőgős voltak és ők diktálták az alaphangot. A cimbalom, minden cigányzenekar domináns hangszere, lerobbant, és a zenész, akinek játszani kellett volna rajta, a dobokat kezelte, tangóharmonikán és egy rövidke részben xilofonon is játszott. (A lent kiválasztott link jellegzetes arra a zenére, amelyet a fesztivál keretében hallottunk. Lakatos Roby ugyan egy másik együttessel játszik rajta, de a YouTube-on sok részletet lehet találni a mostani együttesről is).

A fesztivál programfüzete szerint, „az Ördög Hegedűjé”nek nevezett Lakatos Roby együttese „a tüzet hozza a fesztivál színpadára”, „a közönséget a magyar zene tébolyával fertőzi meg” és „kombinálja a magas zenei érzékenységet, a játék teljesen őrült sebességével”. A terem zsúfolásig tele volt, a közönséget elbűvölte az együttes varázsa és sok részt vastapssal és hangos ‘Brávó’ kiáltásokkal köszönt meg.

Egy nap három más-más jellegű csodálatos előadást láttunk. A közös nevező az volt, hogy mindháromban elsőrendű, az átlagnál jobb művészeket hallottunk és láttunk, és azoknak, akik nem ijedtek meg a jelentős kiadástól, egy felejthetetlen élményben volt része. 

Másnapi programunk lazább volt, de nem kevésbé élvezetes, „mindössze” két koncertre mentünk el. Az első egy kamarahangverseny volt, kiemelkedő művészek részvételével. Ezeknek a hangversenyeknek az a különlegessége, hogy olyan zenészek, akik általában nem játszanak együtt, alkalmi együtteseket képeznek, egy új egészet alkotnak, mely ez által többé válik, mint egyes tagjai.

Csak néhány zenészt akarok itt megemlíteni, a legtöbbjüket a neten is meg lehet találni. A fiatal hegedűst, Valeriy Sokolovot, aki előtt úgy látszik fényes jövő áll, a veterán és megbízható Oxana Yablonskayat, aki méltó kiegészítője minden együttesnek, az izraeli csellistát, Hillel Zorit, akit már néhányszor láttunk és egy másik izgalmas és ígéretes csillagot, Magyar Anikó brácsaművészt.

A harmadik sorban ültünk és közelről tudtuk követni a szép Magyar kifejező arcát, ahogy lehunyt szemmel és szelíd testmozgásokkal kísérte a négyes többi tagjának a játékát, miközben arra várt, hogy csatlakozzon hozzájuk, ahogy szemeivel jelezte partnereinek a zenélés kezdetét, az átszellemülést,  amikor ő hegedült. Tényleg magával ragadott a bája és művészi játéka és ezt el is mondtam neki, amikor vacsora után kezet szorítottam vele. Magyar Anikó volt az is, aki elmagyarázta nekem a különbséget a játszás és a zenélés között is.

A fesztivál egy gyönyörű gála hangversennyel fejeződött be, amelyen újra megjelent a lett kórus, a fesztivál zenekarának kíséretében és a bohém megjelenésű észt karmester Andres Mustonen vezényletével.

A konferanszié zárszavaiban javasolta a közönségnek, írja fel naptárjába március első hetét és vegyen részt a jövő évi kamara hangversenyen is. A javaslat csábító. Mi lehetne jobb, mint egy ilyen szabi, egy fényűző szálloda, lenyűgöző kilátás, festői úszómedence, hívogató tengerpart és a kiváló zene kombinációja, de ha valahogy megütnénk addig a főnyereményt, a javaslat sokkal csábítóbbá válna.

 

FURCSA

Furcsa dolog történt velem ma. Szokványos keresgélés közben a Google-ban, véletlenül rábukkantam egy névre, amelyet már évek óta nem hallottam: Bridey Murphy. Tudjátok ki volt ez a nő?

A múlt század 60-es éveinek egyik legnépszerűbb könyvének a hőse, annak idején én is elolvastam. Elhatároztam, hogy írok valamit róla, de amikor elkezdtem további anyagot keresni a tárgyhoz, meglepetés ért, saját írásomra találtam rá! (Lélekvándorlás, mik az esélyei?)

„Bridey Murphy nyomában” – egy amerikai nőről szólt, „aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken”.

Ennél még furcsább az, hogy egy kedves hölgy, akinek Tücsökzene című blogjait előszeretettel olvasom, szintén hasonló élményről számol be Ördögikördögikör című posztjában: “Sosem tudom, hogy sírjak-e, vagy örüljek, ha egy-egy engem érdeklő témára rákeresve, a saját blogomat dobja ki első két helyen a gugli”.

Azért is köszönettel tartozom neki, hogy megtanultam tőle, a magyarok Google-ban keresés helyet gugliznak. Köszi, szépen Bogi!

Engem is elszomorított a tény, hogy ennyire ismétlem önmagamat. Hallottam már olyan házaspárokról, akik sok éves együttélés után, untatni kezdik egymást, de olyat még nem hallottam, hogy valaki saját magát untatná. (Pedig van benne valamilyen logika. Kivel él az ember legtovább, ha nem saját magával?). Ez nem fog megtörténni. Lelki életünk, ha el lenne szigetelve minden külső befolyástól, teljesen magára lenne hagyva, végül is elég sekéllyé válna, de szerencsénkre érzékeink állandóan tudósítanak a külső világról. Szemeink, füleink, orrunk, ízlelőbimbóink, állandóan új élményekről számolnak be.

Mindig történik a környezetünkben valami érdekes, valami felkelti figyelmünket, különösnek, vagy nevetségesnek tűnik és alig tudjuk kivárni, hogy elmesélhessük kollegáinknak, vagy otthon párunknak. Aztán vannak olyan furcsa szerzetek, mint én, aki ezzel sem elégszik meg és amint van néhány szabad perce, leírja benyomásait, elmeséli az esetet, megosztja azzal a sok idegennel, akik betévednek blogjára.

Néha gondolkodni szoktam olvasóimról – a héber blogomban megjelenő statisztika szerint eddig 71437 ember tisztelt meg látogatásával lapomon – hogy találtak rá blogomra? Feltételezem, hogy sokan közülük gugliztak, mondjuk kiadó lakást kerestek és a nagyon gyors, de nagyon buta keresőgép többek között az egyik írásomat is a találatok közé tette, mert valahol a szövegben ez a két kulcsszó is megjelenik.

Őket most persze nem érdekli a mondanivalóm, szerény élményeim egy rég eltemetett házinéniről, nekik most tető kell, egy kedélyes és nem túl drága kuckó, ahol meghúzhatják magukat és amikor kinyílik előttük az egyik írásom, káromkodnak egy szaftosat és már majdnem otthagyják, amikor hirtelen szemükbe ötlik egy érdekes mondat és tovább olvasnak.

Legalábbis ez a reményem és az is, hogy egy részük ott ragad, végig olvassa soraimat, tetszenek neki, van talán valami megjegyzése, kritikája, javaslata is, megjegyzi a címet és máskor is visszajön. Szeretek beszélgetni, sok tárgy érdekel és általában képes vagyok néhány intelligens mondatot összehozni, de hány emberrel jön össze az ember élete folyamán és mennyivel van alkalma leülni egy kávéra, vagy pohár borra és csevegni?

Van benne valami felemelő abban, hogy ennyi vadidegen ember, sok esetben messzi, ismeretlen tájakról, meghallgatja mondanivalómat és aminek még jobban örülök: mostanáig nagyon kevesen küldtek el a fészkes fenébe. 

UTAZÁSI LÁZ

Lehet, hogy már említettem, mennyire utálom az elutazás előtti napot. Ellenőrizni kell az időjárást a célállomáson, az utazásom programját – vajon teljesen sportos jelegű, vagy vannak-e találkozások, hivatalos, kulturális események, amelyek szükségessé teszik a rendezettebb öltözéket – és e szerint csomagolni. Számtalanszor utaztam külföldre, de ma is mindig páni félelmet érzek, hogy valami létfontosságú cikket fogok otthon elfelejteni, túl az útlevélen, repülőjegyeken, biztosításon, hitelkártyán, amelyeket nem merek kivenni tárcámból és már néhány napja mindenhova magammal hordom őket. Csak a halál véglegesebb a koffernél, amelyet az utaskísérő a csomagtérbe küldött, de egy dologban biztos lehetsz: amit nem csomagoltál be, az fog legjobban hiányozni külföldön.

Egy olyanfajta komphajó, amilyen a múlt század '60-as éveiben hajózott Haifa és Európa között, többnyire megoldaná a kérdést. 1962-ben, amikor először utaztam önállóan Európába, egy görög hajózási társaság két ilyen hajót működtetett, a „Pegazus”t és „Hermes”t. Azokban az években az autókölcsönzés még gyerekcipőben járt és ezek a hajók szolgáltak megoldásként azok számára, akik kocsijukkal akartak külföldre utazni. Az autó csomagtartójában akár lakásod tartalmának a felét is tárolhattad, pulóvereket, nadrágokat, ingeket, zakókat, kabátokat, könyveket, kazettákat, ami csak eszedbe jutott, a kikötő mólójáról egyenesen a hajó belsejébe hajtottál és amint lehorgonyoztatok célállomásotokon, a családoddal és poggyászoddal már a járműben, kihajtottál a hajóból és időveszteség nélkül, nekikezdhettél kirándulásodnak.

Csomagolás közben azon gondolkodtam, tulajdonképpen miért nem látogatják többé az ilyenfajta komphajók Haifa kikötőjét és vajon a mai izraeliek használnák-e ezt a szolgáltatást, ha megújulna? Meglepetésemre, felfedeztem, hogy még egy – nem túl sikeres – fórum is létezik, amelynek a célja „a rendszeres kompszolgáltatás megújítása különféle célpontok felé a Földközi tengeren, mint például Görögország és Ciprus. A kompok nagy hajók, amelyek lehetővé teszik a személyszállításon kívül, gépkocsik, buszok, motorkerékpárok, teherautók, sőt egész vonatok szállítását is és valójában, amikor a távolság két szárazföld között túl nagy, a hidat helyettesítik. A komphajó népszerű tömegszállítási eszköz az egész világon, különösen Nagy Britanniában, a skandináv, balti és földközi tengeri országokban, kivéve persze Izraelben”.

A weblapról megtudtam, hogy vannak olyanok, akik szeretnének autójukkal utazni külföldre. Néhány éve még létezett egy lehetőség, az aránylag közeli Ciprusra utazni személyszállító hajóval, az autót egy párhuzamos teherjárattal szállíttatni, onnan pedig komppal folytatni az utat Görögországba, de ezt a szolgáltatást vagy tíz éve „bizonytalan időre” leállították, a körzet biztonsági helyzete miatt.

Erről a témáról jut az eszembe régi álmom: lakásom előtt Tel Avivban beülni az autómba és Libanonon, Szírián és Törökországon keresztül jutni el Európába. Ez a lehetőség mindig elbűvölt. Mint a legtöbb gépjármű-tulajdonos, autómat házam kiterjesztésének tekintem, írószert, papírt, törlőkendőt, cukorkákat, kézkrémet, napszemüveget és még egy csomó más hasznos tárgyat tárolok benne, a rádión kedvenc adóim vannak beprogramozva és persze az ülések is úgy vannak beállítva, ahogy én szeretem, de sajnos nincs esélyem, hogy ez az álom megvalósuljon az én életemben. Azon kívül, most, hogy nagyobb a tapasztalatom az autóvezetésben, elkezdtem kételkedni, vajon csakugyan olyan jó ez az ötlet?

A rendes kiadásokon kívül, amelyekkel minden külföldi utazás jár, olyan biztosítást kell majd kötnöm, amelyik magában foglalja az országúti segélyszolgálatot, mint például a kocsi vontatását. És mi lesz, ha valahol Európában karambolozok? Még ha találok is az autóm típusának megfelelő szakszervizt és raktáron lesznek megfelelő alkatrészeik, a javítás időt fog igényelni és a kirándulást, amelyet annyi ideje terveztem családommal, a legjobb esetben, néhány napra fel kellesz függeszteni, vagy akár teljesen befejezni. Nem lenne előnyösebb autót bérelni egy nemzetközi cégnél, amelynek minden városban, országban fiókvállalatai vannak, és ha bármilyen probléma merül fel, helyben csereautót biztosítanak, és akadálytalanul folytathatjuk a kirándulást?

Ezen kívül, a komphasználat nagy hátránya, hogy az út Európába két-három napig tart és ugyanannyi napot vesz igénybe a visszaút is. A hajón persze vannak éttermek, bár, vámnélküli üzlet, de kinek van annyi szabija? És mi van azokkal – mint például egyik unokámmal és sógorommal – akik tengeri betegségben szenvednek?

Mindez teoretikus persze. Nincs kompszolgálat Haifárol Európa felé és az egész gondolatsor csak azért keletkezett, mert utálom az utazás előtti feszültséget. Végül is mindig sikerül valahogy becsomagolni, még soha sem felejtettem otthon valami igazán fontosat és amint a repülőn ülök, másfajta, kellemes izgalom hatalmasodik el rajtam. Nemsokára barátaimmal fogok találkozni, új, emlékezetes élmények várnak, gyönyörű tájak, ízletes étkezések, egy szóval: elkezdődött a szabim!