A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.