VÉLETLENEK

A véletlenek kérdése gyakran foglalkoztat. Vallásos emberek néha csodának tekintik a jó események kombinációját, mások viszont az egybeesésben természetfeletti erők befolyását látják. Nem hiszem, hogy természetfeletti erők okozzák a furcsa véletleneket és csodákban sem hiszek, de statisztikailag úgy tűnik, hogy az esetek milliói között, amelyek adódnak életünkben, lesz néhány, melyek belevésődnek emlékezetünkbe, éppen azért mert annyira ritkák és egyedülállóak. Egy előadó egyszer azt állította, hogy nem léteznek véletlenek, mert ha például két szomszéd ugyanabból az utcából, összefut az Eiffel-torony kilátó teraszán, az nem annyira csodálatos. Mindketten vettek repülő jegyet és teljesen természetes, hogy Párizsban elmennek megnézni a leghíresebb turisztikai látványosságot, de az egybeesés nem az, hogy mindketten az Eiffel-toronyhoz látogattak, hanem az, hogy pont ugyanazon a napon és ugyanabban az órában tették ezt.
Sok tudós foglalkozott a tárggyal. Egy multidiszciplináris tudós (matematikus, fizikus és filozófus), a francia Pascal Blaise már 1654-ben kidolgozta a valószínűség elméletét, hogy javítsa barátja nyerési esélyeit a szerencsejátékokban. Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, mennyire véletlen egy adott egybeesés, vagyis mi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen kombináció valóban megtörténhet. Kammerer Paul, egy osztrák biológus, hobbijává tette az anekdoták összegyűjtését egybeesésekről és kiadott egy könyvet, amelyben több mint 100 ilyen eset jelenik meg. Ez a könyv vezette a szinkronicitás teóriájának megfogalmazásához. Feltételezte, hogy a szinkronicitás hullámai minden eseményt összekötnek. Ezek az ismeretlen erők csúcsokat okoznak, amelyeket a tudatunk egybeesésnek észlel.
Tudomásom szerint senki sem végzett még kutatást arról, hogy más emberek életében mennyire sok az egybeesés, úgyhogy nem tudom, különösen szerencsés vagyok-e, ha velem az átlagosnál több történt.
A múltban meséltem már néhány ilyenfajta eseményről, amelyekre visszaemlékeztem. AZ ŐRÜLT TUDÓS című írásomban megírtam, hogy egy baráti párnak, akik lakást kerestek Pesten, a sors keze a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, pont annak a lakásnak a címét juttatta kezük ügyébe, amely a zsidó üldöztetés idején a mi gettóbeli otthonunk volt.
Egy további eset, amely lenyűgözött, az volt, amikor egy nap jeruzsálemi barátommal kávéztam és mint mindig, erről-arról csevegtünk. Elmondta, családi nyaralást tervez Pesten. Azt válaszoltam, hogy én is odautazok családommal. Mikorra tervezi az utazást? Kiderült, hogy mindketten ugyanabban az időpontban leszünk a magyar fővárosban. „Hol fogtok megszállni?” Barátom lakást bérelt és én is hasonlóan cselekedtem. A megegyezés eddig a pontig nem annyira különös, de mit szóltok ahhoz, hogy röviddel utána kiderült, hogy mindketten ugyanabban a házban és ugyanazon az emeleten béreltünk lakást?
A befejezés sokkal prózaiabb, a két izraeli család nem barátkozott össze, gyerekeink különböző korúak és programjaink is mások voltak, de ugye, hogy ritka egybeesés volt, nemde?
Egy másik, TARTÓS KAPCSOLATOK című írásomban rég-látott barátomról meséltem, aki először életében érkezett Tel Avivba és a postán a nevemet kereste a telefonkönyvben, de nem talált rá. Abban az időben még nem volt telefonom, de nevemet is héberesítettem és barátom persze régi nevemen keresett. Elcsüggedve kisétált a posta épületéből „és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az”!
Egy további véletlen, amelynek következményeit a mai napig élvezzük, akkor történt, amikor feleségem holland nagynénje egy pesti fogorvost ajánlott nekünk. Legközelebbi utazásunkon Magyarországra, elmentünk klinikájára a Boráros téren és meglepetésünkre pont egy izraeli házaspárra bukkantunk, akik kézzel-lábbal próbálták elmagyarázni az orvosnak mi fáj és hol. Természetesen készségesen vállalkoztam a tolmács szerepére, a hálás pár megadta nekünk izraeli címét és ma ők a legjobb barátaink.
Az egyik legkedvesebb véletlen sok éve történt, amikor boldogult anyukámmal a Kőrúton sétáltam, egy férfi megszólította és szlovákul kérdezte: „Anyácska, merre van a Rákóczi körút”? Anyám még napokig azon csodálkozott, hogyan választotta ki ez a vadidegen ember a sok ezer járókelő közül azt az egyetlent, aki nemcsak megértette kérdését, de képes volt azon a nyelven válaszolni is rá.
Túl a csodálatos véletlenen, az Anyácska becenév nagy örömet is okozott neki.

ÉJJELI RIADÓ

A világ nagy lépéseket tett mióta folyó és szilárdabb szükségleteink kielégítésére az egyetlen eszköz az udvari budi volt, egy rozoga fabódé, amely bűzös, legyekkel nyüzsgő gödröt takart. A mai alapvető egészségügyi berendezések modernek és higiénikusak, minden olyan cselekedetünk, amely nem tartózik a nyilvánosságra, egy kompakt mosdóhelyiség falai között zajlik és különféle légtisztítók távolítják el a kellemetlen szagok legapróbb nyomát is lakásunkból. Ha ránk jön a szükség, bevonulhatunk házunk legkisebb helységébe, magunkra csukhatjuk az ajtót és optimális körülmények között könnyebbülhetünk meg. Amint kész vagyunk, minden áruló nyom le lesz öblítve, el lesz tüntetve és miután kezet mostunk, visszatérhetünk előző elfoglaltságunkhoz. Ezen alapvető tevékenység mögött ott rejtőzik a csatornahálózat, egy kiterjedt szennyvízvezeték rendszer, amely minden lakást, házat összeköt, de ha Isten ments ezeknek a csöveknek egyike bedugul, vagy megreped, kénytelenek vagyunk hirtelen szembenézni mindazokkal a kellemetlen dolgokkal, amelyeket igyekeztünk palástolni. Ez volt az, ami megtörtént velünk a múlt hét egyik éjjelén. (Ehhez még hozzá kell tennem, hogy lakásunk a földszinten van).
Nagyon könnyű az álmom és röviddel éjfél után a fürdőszoba irányából érkező gurgulázó hangra ébredtem fel. Megpróbáltam tovább aludni, de a hangok nem szűntek meg és a folyamatos glu-glu-glu végül is arra késztetett, hogy felkeljek és a fürdőszobába menjek. Jó, hogy így cselekedtem. A gurgulázás eredete a tusoló lefolyója volt, amelyből a víz folyamatosan csurgott visszafelé, a víz szintje hamarosan túl fogja haladni a fülke küszöbét, kifolyik a padlóra, onnan pedig a nappaliba. Gyorsan felemeltem a szőnyegeket, felébresztettem feleségemet, a küszöb elé néhány összecsavart törülközőt terítettünk, vödröt ragadtunk és elkezdtük lecsapolni a szennyvízet, amelyben kis ürülék csomók úszkáltak vidáman. A vödröket a kertben ürítettük ki.
Sikeresen kimertük a víz zömét, a bűz ellen kitártuk az ablakokat és naivan azt hittük, hogy a ház lakói már az ágyaikban pihennek és 1 órakor éjjel senki sem fogja többé használni a vécét, mosakodni pedig biztosan nem fognak. Reggel aztán majd kihívjuk a vízvezeték szerelőt. Tévedtünk. Szomszédjainknak úgy látszik rögeszméjük a személyi higiénia. 2 óra felé egyikük sürgős szükséget érzett felfrissülni, vagy talán nem volt addig ideje leöblíteni testéről a nap piszkát és valóságos tusoló orgiához kezdett (a szellőző ablakon keresztül azt is halljuk, ha valamelyik szomszédunknak hasmenése van). A felújuló glu-glu-glu újra kiugrasztott az ágyból. A fürdőszobában, a tusoló kifolyójából patakzó víz látványa fogadott.
Nem volt más választásunk, ki kellett hívni a vízvezeték szerelőt, mielőtt az ürülék beúszik a nappaliba és a többi szobába. A telefonkönyvben egy sor céget találtunk, amelyik azt hirdette, hogy 24 órás szolgálatot végeznek, de feleségem legalább tízet hívott fel, amíg egyikük volt olyan kegyes, hogy felemelje a kagylót. A férfi helyben kijelentette, hogy az éjjeli kiszállás ára 2500 sekel. (Külföldi olvasóimnak: egy normális nappali hívásért talán 250 sekelt fizetnénk. A szerelő megmagyarázta, hogy egy ilyen éjjeli kiszállás után képtelen másnap dolgozni, ezért kéri a nappali tarifa tízszeresét). Kénytelen-kelletlen beleegyeztünk, (a végleges ár ÁFÁ-val 2900 sekel volt), semmi kedvünk nem volt ahhoz, hogy bútorainkat szennyvízben lássuk úszkálni.
Az egész munka talán tizenöt percig tartott. A dugulás oka a WC-be dobott nedves törlőkendők voltak, amelyek nem könnyen szétbomló, fátyolszerű anyagból készültek. Értesítettük a lakosokat, vigyázzanak mit dobnak a vécécsészébe, az utolsó alkalommal, amikor ehhez hasonló eset történt, egy bejárónő padlórongyot ejtett a vécébe.
A kiadott ősszeget visszakapjuk a házbizottságtól, de az elrontott éjszakát senki sem fogja tudni megtéríteni nekünk.

KATTOGÓ UJJ

A napilap, amelyre előfizetek nemrégiben egy új egészségügyi rovatot vezetett be, két teljes oldal, amely nem csak a rosszindulatú betegségekkel foglalkozik, amelyeknek mindegyikünk ismeri a nevét, mellékhatásait és végzetes következményeit, hanem látszólag jelentéktelen egészségügyi problémákkal is, amelyekről soha sem hallottam. Az átlagos olvasó többnyire teljesen kihagyja ezt a rovatot, vagy felületesen átfutja a szalagcímek egy részét, amíg aztán egy nap őt, vagy más valakit családjából, netán egy közeli barátját, ezeknek egyikével diagnosztizálnak. Akkor ezek a ’kis bajok’ kevésbé elhanyagolhatóvá válnak, legalábbis számára, vagy azok számára, akik szenvedő alanyai és mohón próbálnak kihalászni minden aprócska információt róluk, de a többi olvasó – azokon a keveseken kívül, akik mások betegségeinek a megszállottjai – tovább lapoznak és érdekesebb híreket próbálnak felderíteni.
Haboztam egy kicsit, érdemes-e egyáltalán szóba hozni az egészségügy tárgyát. Bár már elértem egy bizonyos kort, nem tartozom azok közé, akik összeülnek hasonló korú társaikkal és egymás egészségi állapotát tárgyalják meg lelkesen. Végül úgy döntöttem, hogy egy ilyen – az egészségügy veszélyeiről szóló – írás legalább azoknak okozhat élvezetet, akik mások betegségeiről szeretnek olvasni és boldogok, hogy maguk nem szenvednek tőlük. A többieket, nem biztos, hogy érdekelni fogja a tárgy, de ilyen az élet, csak az érdekel, ami közel áll hozzánk, minket személyesen érint.
Korábban már írtam az egészségemet érintő témákról, a szürke hályog műtétemről, a házi orvosnőmről, aki pánikrohamot kapott, amikor egy véletlen EKG vizsgálatom szokatlan eredményeket mutatott, amelyekről nem tudta, mit jelenthetnek. Beutalt a kórházba, de 24 óra után, feldobódva tértem haza: nem ez lesz, ami megöl engem – azt mondták! Egy másik orvosról is írtam, aki teljesen megdöbbent, amikor megtudta, hogy több mint egy évtizede nem voltam szívvizsgálaton. Sürgősen elküldött egy rakás vizsgálatra, de ezeket is sikeresen úsztam meg. Nem kellett változtatnom életmódomon és újabb gyógyszereket sem írtak fel nekem.
A meglepetések más, váratlan irányból érkeztek. A kattogó ujjról hallottatok már? Én sem (pedig a szimpatikus kezelőorvosom azt mondta, a baj eléggé elterjedt). A kattogó, pattanó, pattogó (angol elnevezéssel trigger) ujj olyan állapot, amikor az ujj – az én esetemben a balkezem hüvelykje – feszítő ín hüvelyén csomó, vagy szűkület alakul ki, melyben az ín nem tud szabadon csúszni és az ujjat csak nehezen lehet kiegyenesíteni. Amikor az ín áthalad a szűkületen, fájdalmas ugrás tapintható és pattanó hangot is lehet hallani.
Nem voltak erős fájdalmaim, de mivel balkezes vagyok, nehézségeim támadtak rutin feladatok elvégzésében. Nehezemre esett például felszedni a visszajáró aprópénzt egy üzletben. Természetesen, amint diagnosztizáltak és egy ortopéd szakorvoshoz utaltak, azonnal anyagot kerestem a tárgyról.
A múltban nem egyszer dicsértem az interneten található információk bőségét. Most azt mondom, ez csak abban az esetben áldás, ha nincs közvetlen közöd a témához. A túl sok információ nem csak megzavar, hanem káros is lehet. Az orvos javaslata alapján kortizon injekciót kaptam a csomóba ("gyulladáscsökkentő gyógyszerek, sínek, fizikai terápia és gyógyító terapeuták, kínai akupunktúra, naturalista gyógymód és különféle masszázsok, nem hatásosak") és úgy tűnik a problémám megoldódott, legalábbis átmenetileg. Rengeteg cikk létezik a témában, mindegyiket szakértők írták, de ahogy ez a gyógyászatban történni szokott, a vélemények megoszlanak. Az egyik azt írja, hogy amennyire lehetséges, kevés kortizont használ, egy másik weblapon az áll, hogy nem javasolt több mint két ilyen injekciót kapni a test egy helyén, míg az én orvosom háromszor szokott injekciózni, ha a probléma az első után is fennáll. Talán jobb lett volna, ha nem olvastam volna semmit a tárgyról és elfogadom orvosom véleményét, aki nagyon megbízható benyomást tett rám.
Megragadva az alkalmat, ha már ott voltam az ortopéd klinikán, említettem az orvosnak, hogy jobb kezem egyik ujjának ízületén kis fájdalmat érzek. Ebben az esetben sokkal kevésbé volt bíztató. „Ez a kezdete (sajnos nem egy szép barátságnak) az ízületi csúznak – arthritisnek – és nem sokat lehet tenni vele. Meleg borogatás megkönnyítheti a fájdalmakat”. Eszembe jutott szegény boldogult anyám, akinek kedvenc elfoglaltsága volt a kötés. Képes volt kötni és ugyanakkor a televízió képernyőjét nézni. Amikor az élete vége felé ujjai megduzzadtak és eltorzultak és nem tudott többé hobbijával foglalkozni, elvesztette életkedvét.
Kiderül, hogy a gyógyíthatatlan rosszindulatú betegségeken kívül, létezik egynéhány kisebb is, amelyek bosszantók és megkeseríthetik életünket. Eddig csak a cukorbetegségről és nátháról tudtam (az utóbbiból persze néhány nap múltán kilábalsz), most hozzákerült a listához az arthritis is, Isten őrizz tőle!
Az orvostudomány eredményei lenyűgözőek, sikerül meghosszabbítani az életünket, de mit lehet csinálni, ha különböző testrészeink nem ilyen hosszú életre lettek teremtve? A jövő emberének talán művégtagjai lesznek, de jelenleg sajnos a felgyorsult kopás egy idő után szétzúzza életminőségünket.

 

TÁRSADALMI TILTAKOZÁS

A magas házbérek és lakásárak ellen tiltakozó izraeli fiatalok az utolsó három hétben az ország majdnem minden városában kisebb-nagyobb sátorvárosokat létesítettek. A legnagyobb ilyen fajta ’település’ Tel Aviv központi, elegáns Rothschild fasorában keletkezett, amelyet a fiatalok „Ha Rothschild volnék” fasorrá neveztek át. Hétvégenként egyre nagyobb tüntetések vannak, az előző szombaton Tel Avivban százezren, augusztus 6-án pedig már több mint százötvenezren (országszerte kb. háromszázezren) tüntettek a kormány szociális politikája ellen. Ez eddig a legnagyobb méretű szociális megmozdulás az ország történelmében.
A mozgalom szlogenje kezdetben a kissé túl általános Szociális Igazság volt, de az utolsó napokban a sátorvárosok vezetőinek sikerült a tömegek panaszait összpontosítani és többek között, a lakásárak visszaszorítását, szociális bérlakásépítést, az élelmiszerárak ellenőrzését, az adók csökkentését, ingyenes oktatást a bölcsődétől kezdve, az intézmények privatizációjának leállítását és az egészségügy reformját, követelik a kormánytól.
Amikor az u. n. Társadalmi Tiltakozásról olvastam, eszembe jutottak a napok, amikor esküvőnk után megfelelő lakást kerestem nejemnek és magamnak. Legénykoromban egy központi fekvésű egy szobás lakást béreltem, amely olyan picike volt, hogy a főzősarok, fürdőszoba és WC ugyanabban a pindurka helységben helyezkedtek el, amelyet csak egy furnérlemez tolóajtó választott el a lakószobától. Az ajtó annyira vékony volt, hogy ha valakinek hasmenése volt, ki kellett tuszkolni a vendégeket az utcára levegőzni.
Ez a lakás túl kicsi volt egy házaspár számára, de munkahelyem által előnyös kölcsönhöz jutottunk és egy pár hét múltán egy 48 négyzetméteres, másfél szobás lakás boldog tulajdonosai lettünk. Ebben a lakásban született első lányunk. A miénk volt a nagyszoba és a fél szoba gyerekszobává vált. Nem volt dupla ágyunk, de éjjel megágyaztunk a két kanapén, amelyen nap közben vendégeink foglaltak helyet. Egy kicsit kellemetlen volt, hogy nem volt előszobánk és ha valakinek ajtót nyitottunk, egyenesen hálószobánkra látott rá, de boldogok voltunk kompakt kis otthonunkban. A bejáratunk előtti nagy kertet, szép pázsittal és néhány fával, lakásunk meghosszabbításaként (minden lakhelyünk földszinti volt) használtuk, ott rendeztünk lánykánknak szülinapi bulikat, társasjátékokkal, bújócskával, tréfás versenyekkel, mint ahogy azokról az akkori időkből megőrzött 8 milliméteres filmek tanúskodnak.
Ebben a kis lakásban sem mondtunk le kedvtelésünkről, a vendéglátásról, lányunk megszokta, hogy megossza szobácskáját más nyelvű vendégekkel, de amikor négy éves múlt, megérkezett a kishúga és nagyobb lakhely után kellett nézni. Nehéz szívvel – egyetlen bevételünk kettőnk fizetése volt – szerződést írtunk alá egy házaspárral, akik egy fél év múltán készültek kiköltözni háromszobás lakásukból. Addigra már négyen laktunk kis lakásunkban. Ez a fél év, amely eleinte nagyon nem tetszett nekünk, végül is szerencsés kimenetelű lett. Óriási mázlink volt, hogy a lakáspiacon az árak őrült módon felszöktek és olyan előnyösen adhattuk el kis lakásunkat, hogy a különbség közötte és a nagyobb között, jelentősen csökkent.
1971-ben költöztünk be lakásunkba, amelyben a mai napig lakunk. Az évek folyamán sok mindent átépítettünk, minden verandát lebontottunk, ezzel megnövelve a szobák méretét, minden kuckót, falmélyedést kihasználtunk, minden szabad falra szekrény került, csak egyet nem tudtunk megváltoztatni: a lakás alapmérete 76 m² maradt. Itt nőtt fel három gyerekünk – csak a legidősebbnek volt saját kis szobája, egy lezárt étkezősarokban, a másik kettő, egy lány és egy fiú, együtt lakott, amíg nővérük el nem költözött – és egy kutyát is tartottunk, de nem panaszkodtunk. Azokban a napokban, barátaink is hasonló körülmények között laktak.
Most, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, aránylag tágas a lakás, de még most sem jönne rosszul egy további szoba.
Mit akartam tulajdonképpen mondani? Biztos nem azt, hogy a lakásárak elleni tiltakozóknak nincs igaza. Más érában élünk, nem csak azért mert emelkedett az életszínvonal (nekünk nem volt mosógépünk – valamint egyszer használatos pelenkáink – autónk, televíziónk, légkondicionálónk, számítógépünk és még egy rakás más dolgunk sem, amelyek ma magától értetődők). Mi ideológiai okokból érkeztünk Izraelbe, beértük kevéssel, de arról álmodtunk, hogy gyerekeinknek egy szociális igazságosságra alapozott országot hagyunk örökségül. De helyette, mohó kapitalizmust, korrupciót látunk, a norma a nyereség utáni zabolázatlan törekvés, a prioritásokat olyan politikai érdekek alapján állapítják meg, amelyeknek a célja a jelenlegi rendszer folytatása. Isten ments, nem szocializmusról beszélek, hanem a kormányzó párt ideológiai atyjának, Jabotinskynak tanításáról, aki szerint az állam kötelessége élelmet, hajlékot, ruházatot, oktatást és egészségügyet szolgáltatni polgárainak. Azt hiszem, ha az állam vállalná ezt a felelősséget, az kielégítené a sátorvárosok fiataljait is.
A valóság azonban sajnos az, hogy az egyetlen hely, ahol Jabotinsky tanításai valóra váltak, az elfoglalt Nyugati Part, ahol a települők luxuslakáshoz juthatnak potom áron. Ha azokból a pénzekből, amelyeket koalíciós okokból, a települések és az ortodox jesivák (hagyományos tanintézetek) támogatására szánnak, mindössze néhány milliárdot szociális bérlakásépítésbe, az oktatásba, az egészségügybe fektettek volna be, nem keletkezett volna a mostani tiltakozó mozgalom.
Ennek a népi mozgalomnak nincs ideológiája, nem beszéli a politikusok nyelvét, akik mindig készek egy szaftos csontot dobni egy nyomásgyakorló csoportnak. Minden igényük a társadalmi igazságosság, a nemzeti prioritások valamint a tőke és a hatalom közötti túlságosan intim kapcsolat alapvető megváltoztatása és a meglevő források elosztása azok javára, akik kétkezi munkával keresik meg kenyerüket. Hogy érdemes legyen dolgozni ebben az országban, családot alapitani, gyerekeket felnevelni es újra büszkék lehessünk az egyenlőségre Izraelben.
Más országoknak inspirációt adni egy kicsit túl elbizakodott, de talán magunkat inspirálhatjuk. Rendben?

Benyomások egy sétáról a tel avivi sátorvárosban