ÚTMENTI TOLVAJOK

Amikor külföldre utazunk, mindig annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy valaki megpróbálja ellopni tulajdonunkat, pénzünket. Egyik írásomban említettem már, mielőtt repülőnk leszállt Rio de Janieróban, az utasok levették karórájukat, a hölgyek nyakláncukat, fülbevalójukat. Valaki azt mesélte, hogy a rablók képesek a fülbevalót az áldozat fülcimpájával együtt kiszakítani. Le is mondtunk akkor a város látogatásáról. Brazília persze egy szélsőséges eset, de más országokban is léteznek elemek, amelyek szemet vetnek a „gazdag” turista cuccaira.

Egy barátomnak különösen kellemetlen esete történt a londoni metróban. Üzleti úton volt és cége fedezte kiadásait. Amikor felszállt a metróra, egy kis torlódás támadt és érezte, amint a szerelvényre való felszállás közben egy utas a háta mögött nagyban tolakszik. Aztán egyszerre felhagyott a nyomás, az ajtók becsukódtak, a vonat lassan elindult, a peronon pedig egy fiatal férfi állt, aki nemcsak nem sajnálta, hogy lemaradt, hanem elégedetten mosolygott. Barátom akkor vette észre, hogy eltűnt a tárcája. Csak egy szükségkölcsön segítségével fejezhette be útját. Cége ugyan megtérítette kiadásait, de mindig úgy érezte, főnökei közül nem mindenki hitte el elbeszélését a rablás körülményeiről.

Én aránylag szerencsés voltam, sokat utaztam, de csak az utolsó években váltam kétszer út menti rablók célpontjává. Vagy három éve ellátogattam Pozsonyba. Amióta nagyon régen ott voltam, az óvárost állítólag gyönyörűen felújították. Barátom szívesen elvitt autójában, az én GPS-emet használtuk. Amikor megérkeztünk, természetesen kivettem az autóból és zakóm zsebébe tettem. Minden különösebb esemény nélkül sétáltunk a csakugyan szép városnegyed utcácskáin és amikor kb. három óra múltán visszatértünk a kocsihoz, meglepetten állapítottam meg, hogy bal zsebem üres. A másik zsebben fényképezőgépem volt, de azon állandóan rajta volt a kezem, kivettem, fényképeztem és visszatettem.

Örökre rejtély marad számomra, hogy loptak meg. Senki sem szólított le, nem beszéltem járókelővel, senki sem állt közelemben. Az egyedüli módja az lehetett, hogy valaki lehajolva hátulról megközelített és kiemelte a GPS-t zsebemből. A lopást jelentettem a rendőrségen, a biztosító megtérítette a készülék árát és csak hiúságom szenvedett kárt.

A másik eset Budán történt, a forgalmas Moszkva téren. A lépcső tetején, amely a várbuszhoz és más buszokhoz is vezet, egy asszony zsebkendőket akart rám tukmálni 200 forintért. Szabadkoztam, több a zsebkendőm, mint amennyit valaha elkoptathatok, de azt hitte, alkudni akarok és most már megelégedett volna 100 forinttal. Hajlandó voltam átadni neki 100 forintot, csak mehessek utamra, de ezt nem fogadta el és most két konyhai törülközőt ajánlott fel nekem. Belementem, ilyesmi mindig jól jön minden házban, zsebembe nyúltam, kinyújtottam az árusnak egy 200 forintos pénzdarabot és – mint később felfogtam – itt kibújt a szög a zsákból.

Az asszonyság azt mondta, neki papírpénz kell, mert másnap utazik vissza Kolozsvárra és ott csak azt fogadják el. Kivettem a tárcámat, kihúztam egy 500 forintos, Rákóczi Ferenc arcképével díszített pénzjegyet és átadtam neki. Most meg visszajáró aprója nem volt és odahívta két kolleganőjét, hogy segítsenek rajta. A három asszony körülállt, az egyik kikotorta az érméket, mind a három povedált, én meg egyszer az egyikre néztem, egyszer a másikra. Még azt is megkérdezték honnan vagyok. Megkaptam a pénzemet, átvettem a két törülközőt, átmentem az út másik oldalára a Csaba utcába, de amikor egy perc múlva visszatekintettem, a három árus már eliszkolt.

Egyszerre gyanússá vált nekem az egész előbbi jelenet – hiába, néha lassan kapcsolok – és újra elővettem tárcámat. A hitelkártyám megvolt, úgyszintén néhányezer forintom, de az 50 eurós bankjegy, mely „minden esetre” ott szokott lapulni egy oldalsó rekeszben nyomtalanul eltűnt. Nem is annyira haragudtam. Kellett egy balek és én lettem az. Talán még tanulok is belőle, csak ezúttal is felfoghatatlan számomra, miként sikerült az egyik enyves kezű asszonyságnak felfedezni és bűvész módjára kihúzni tárcám mélyéből az összehajtott bankjegyet, de hát tényekkel nem lehet vitatkozni. (Ha nem utaztam volna másnap reggel haza, újra odamentem volna, valószínűleg hiába).

A zsebtolvajok királya, Fagin jutott eszembe, Dickens „Twist Olivér”-jéből, amint a lurkókat tanítja meg lopni. Örülne, ha megtudná, a mestersége a mai napig is él és virul.