ELSZALASZTOTT ALKALMAK

Sok minden történt velem életemben és sokat közülük el is felejtettem, de néha, amikor barátokkal valamiről csevegünk, felbukkan az idő ködjéből egy-két eltemetett epizód. A múlt héten társaságunkban elszalasztott alkalmakról volt szó és nekem is eszembe jutott néhány ilyen esetem.

A legjelentősebb, amely talán megváltoztathatta volna életem folyását, az volt, amikor egy nap akkori munkahelyemen, egy népszerű napilap szerkesztője keresett egy nagyon csábító munkaajánlattal. Mindig arról álmodtam, hogy újságíró leszek, de aznap házon kívül voltam, mobil telefonok csak sci-fi elbeszélésekben léteztek és mire másnap megkaptam az üzenetet és visszahívtam a lapot, azt mondták, a pozíció sajnos már be lett töltve.

Voltak más alkalmak is, kevésbé jelentősek, de maga a tény, hogy a mai napig nem felejtettem el őket teljesen, bizonyítja, valami nyomot azért hagytak bennem.

Egy délután egy más városban lakó barátomhoz buszoztam, szokásom szerint elmélyedtem könyvemben, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szemben ülő fiatal lány merően néz. A helyzet szokatlan volt, általában én vagyok az, aki szemezem a jó kinézésű lányokkal, de volt már barátnőm és a nő nem volt annyira vonzó. Megvizsgáltam a sliccemet, nem volt nyitva. Igyekeztem tovább olvasni, de a lány szemei majdnem lukat szúrtak lehajtott fejemben. Amikor leszálltam, kidugta a fejét az ablakon és addig nézett irányomban, amíg a busz el nem tűnt a kanyarban. Most már sajnáltam, hogy nem szólítottam le, de már késő volt és sohasem fogom megtudni, miért bámult ilyen feltűnően.

Évekkel később, egy tanfolyamon, kivételesen intelligens és jó kinézésű lánnyal kerültem össze. Egymás mellett ültünk az osztályban, együtt készültünk a vizsgákra, és a szünetekben is jól megvoltunk egymással. Néha haza is kísértem, de ezzel hátrányos helyzetben voltam. Volt egy vetélytársam, akinek autója volt és mivel a lány más városban lakott, amikor vele utazott, legalább egy fél órával hamarább érkezett haza. Ennek dacára úgy éreztem, engem jobban kedvel. Egy este együtt mentünk valakit meginterjúvolni egy nagy lakóházban. Amikor kiléptünk a liftből és interjúalanyunk nevét kerestük az ajtókon, hirtelen kialudt a villany és koromsötét lett. Csend volt, éreztem a lány közelségét, mindketten nehezen lélegeztünk. A légkör elektromossággal volt tele, éreztem, eljött az ideje a tetteknek, de inamba szállt a bátorságom. Ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kitapogattam a villanykapcsolót. A fénnyel elmúlt az egyszeri alkalom és valami mintha megváltozott volna közöttünk. A tanfolyam hamarosan befejeződött és legközelebb csak az újságban láttam viszont volt osztálytársam fényképét.

A másik férfihez ment feleségül, gyerekeik születtek és pilóta férje hősi halált halt egyik háborúnkban. Az újságíró hosszú riportot készített a friss hadiözvegyről, a kis árvákról és megint alkalmam támadt eltűnődni, „mi lett volna, ha akkor megcsókolom?” A pilóta valószínűleg így is elesett volna, de a gyerekek – jó, jó, más gyerekek, a mi kettőnké – nem árvultak volna el.

Minden elmulasztott alkalmam közül a legjobban a „majdnem” kalandomra emlékszem a sötétbőrű szépséggel.

Sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib szigetekre látogattunk el. Első állomásunkat, a Holland Antillákhoz tartozó Arubát, majdnem 24 órás út után értük el. Esteledett és társaim, mint a hullák zuhantak be ágyukba. Én is ki voltam merülve, de a ritmikus zene, amelyet a szél sodort füleimbe, nem hagyott elaludni. Csak nem fogom ágyban tölteni életem első estéjét a Karib szigeteken?

Felöltöztem és a zene forrása felé navigáltam. Néhány percen belül én is ott terpeszkedtem a tengerparti kerek bár egyik magas székén, előttem is ott díszlett egy egzotikus rum ital hosszú, fagytól harmatos pohárban és úgy éreztem: végre elkezdődött a vakációm!

Körülnéztem. Szerény keresetű nyaralókkal, akik nem engedhették meg maguknak a luxusszállókat a sziget másik oldalán, főleg amerikaiakkal, voltam körülvéve. Egy chicagói autókereskedő, New Yorki biztosítási ügynök feleségével, két viháncoló szőke titkárnőcske Seattleből, amíg hirtelen elkapta a szemem a velem szemben ülő fekete lány tekintetét. Csodálatosan szép arca volt, a gyöngy nyaklánc kiemelte hosszú nyakát, márványszerű barna vállai fedetlenek voltak és a mély árok, amelyik fehér ruhája rejtélyében tűnt el, arról tanúskodott, hogy e téren sincs oka szégyenre.

Egy kicsit szomszédommal, egy Saint Louisi kórház műtősnővérével csevegtem, lassan szürcsöltem italomat, hallgattam a steel bandot zenélni és közben, leplezetlen bűvölettel bámultam a szemben lévő fekete szépséget. Ő is megnézett, a kihívás minden jele nélkül, hosszas és vizsgálódó tekintettel. Azután egy könnyű mosollyal ajkain, másfelé nézett. Egyszerre csak felkelt és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a környező homályban. Csak most, mint egy lufi, amelyből kimegy a levegő, jutott el tudatomhoz szörnyű kimerültségem és miután kiürítettem poharamat, én is távoztam.

Amikor útban a szobámhoz átszeltem a parkolót, megláttam. Bent ült a sötét autóban, az ajtó nyitva, de hosszú lábai még a kocsin kívül voltak. A szájában meggyújtatlan cigaretta volt és várakozóan nézett rám. Közeledtem hozzá, kezem a zsebemben az öngyújtót markolta, de hirtelen fejembe villant a gondolat: feleségem alig száz méterre onnan nyugodtan szuszog. Szívem, mint a kalapács dobogott. Tekinteteink keresztezték egymást egy pillanatra és minden lehetségesnek tűnt. Aztán elhaladtam az autó mellett és a varázs szétfoszlott. A nő betette a lábát kocsijába, becsapta az ajtót, indított, cigarettáját meggyújtotta a beépített öngyújtóval és másodpercek alatt eltűnt a közeli épület mögött, én pedig tovább lépkedtem szobám felé.

Valószínűleg csalódtam volna. Az ár túl magas lett volna, vagy amit cserébe kapok, nem érte volna meg az árat, de ezt sem fogom soha megtudni. A találkozásom a fekete varázzsal örökké egy befejezetlen kaland marad, amely egy nagybetűs „ha”-val kezdődik és néhány kérdőjellel végződik.

2045-BEN HALHATATLANNÁ VÁLUNK. VAGY NEM.

Hír a sajtóból: „Eldőlt a három napos párbaj, amelyben két kvízbajnok és a 2208 processzort működtető, 15 ezer milliárd bájt memóriájú, az IBM alapítójáról elnevezett Watson számítógép mérkőzött egymással. Az ember csak az első fordulóban tudott lépést tartani, a másodikban már elhúzott a számítógép és az utolsó fordulóban a Jeopardy kvízjáték két legsikeresebb játékosát legyőzve, magához ragadta a bajnoki címet. A gép a legemberibb dolgok egyikét, a nyelvhasználatot és a nyelvvel való játékot sajátította el és a szóvicceket, trükkös kérdéseket és kétértelmű kifejezéseket is érti”.

A ’Time’ magazin utolsó számában egy lenyűgöző cikk jelent meg „2045, az év, amelyben az ember halhatatlanná válik” címmel. A cikk, Lev Grossman tollából, a singularity (szingularitás, egyedülállóság) elméletéről szól. Ez a fogalom az asztrofizikában egy olyan pontot jelent az űr-időben, – például egy fekete lyukban – amelyben a fizika törvényei nem érvényesek többé. A fogalom manapság inkább azt az időpontot jelöli, amikor a technológiai fejlődés annyira felgyorsul és elmélyül, hogy hasadás képződik az emberi történelem szövetjében. Az elmélet - amely mint minden új elmélet, éles támadás alatt áll - követői szerint, hozzávetőleg 35 éven belül az általunk ismert emberi kultúra elenyészik.

Arról nincs vita, hogy a felgyorsult változás üteme és a számítási teljesítmény exponenciális növekedése azt okozták, hogy ez a technológia jelenleg minden órában fokozottabban növekedik, mint a megelőző 90 év egészében. Hozzávetőleges számítás szerint, 2015-ben a számítógépek agyteljesítménye el fogja érni az egérét, 2023-ban utolérik az emberét is és konzervatív becslések szerint, 2045-ben túlhaladják az összemberiség egyesített agyteljesítményét.

A szingularitás elmélet hívei szerint, a számítógépek felgyorsult fejlődése ettől a ponttól is folytatódni fog, míg az intelligenciájuk fényévekkel fogja túlhaladni az emberi lényekét. Ehhez az is hozzájárul, hogy átveszik saját maguk további fejlesztését lassú gondolkodású emberi alkotóiktól. Egy számítógép tudós, aki maga is szuperszámítógép, elképesztő sebességgel lesz képes dolgozni, anélkül, hogy szüksége legyen alvás, evés, pihenési szünetekre és persze tétlen tereferét sem fog folytatni kollegáival.

A kérdés csak az: vajon ez a fejlődés mindössze abban fog megnyilvánulni, hogy a jövő gépei sokkal gyorsabban lesznek képesek elvégezni fokozatosan komplikáltabb számításokat, vagy valamilyen folyamat révén tudatos lényekké válnak? Képes lesz-e valaha egy számítógép autót vezetni, etikai kérdésekben dönteni, regényeket írni, megcsodálni műalkotásokat, vagy olyan szellemes megjegyzéseket tenni, amelyek a saját ’fejéből’ pattantak ki? Senki sem tudja megjósolni miként fognak fejlődni és viselkedni ezek az emberi lényeknél okosabb mesterséges intelligenciák, hiszen akkor ő is olyan okos lenne, mint ezek. A tudósok összesen különféle fantasztikus elméleteket tudnak gyártani.

Összeolvadunk a számítógépekkel és szuper intelligens cyborgokká válunk. Szellemi képességeink fokozására fogjuk őket használni, hasonlóan ahhoz, ahogy az autókat és repülőgépeket használjuk fizikai képességeink fokozására. A mesterséges intelligenciák segítségével megszüntetjük az öregkor káros hatásait és életünket a végtelenségig hosszabbítjuk meg. Beszkenneljük tudatunkat a számítógépekbe és mint szoftver, örökre élni fogunk bennük, virtuálisan. Az ötlet nem új. Már William Butler Yeats, az ír költő és drámaíró is leírta egyik költeményében, hogy az emberiség baja „a lélek, amely egy haldokló állathoz van rögzítve”. De ha a tudatunk egy merevlemezre lesz beszkennelve, vajon megmarad-e az egyéniségünk? És mi lesz, ha a szuper okos számítógépek az emberiség ellen fordulnak és megsemmisítenek minket?

Egy dolog biztos: az emberi faj totálisan átalakul, valami olyasmivé, ami már nem lesz felismerhető a mai kor emberének. Ez a szingularitás igazi jelentősége.

Sci-fi? Semmivel sem több, mint amennyire az időjárás-előrejelzés sci-fi. Raymond Kurzweil, „A szingularitás közel van” című bestseller könyv szerzője rámutat, hogy egy átlagos mobil telefon mérete és ára egy milliomod része annak a számítógépnek, amelyet 40 évvel ezelőtt használt a Massachusetts-i Technológiai Intézetben. A teljesítménye viszont 1000-szer nagyobb. A szingularitás elmélet nem marginális, hanem egy komoly hipotézis az élet jövőbeli fejlődéséről a Földön. A három éve létező Szingularitás Egyetemet az amerikai űrügynökség támogatja, a Google az egyik szponzora. A San Franciscóban működő Szingularitás Intézet évente csúcstalálkozót szervez, amelynek a résztvevői a számítógépes szakemberek oldalán, neves pszichológusok, molekuláris biológusok, orvosok és sokan mások.

Ami engem illett, mindig nyitott vagyok a technológiai innováció iránt, a dobozon kívüli gondolkodásra. A fenti cikkben különösen izgatott az élet kiterjesztésének a témája. A biológiai határok, amelyeket a legtöbb ember állandóknak és áthatolhatatlanoknak tart, a szingularitás követői számára mindössze súlyos problémák, amelyeket idővel megoldanak. A halál is egy ilyen határ. Az öregség nem különbözik minden más betegségtől és mit tesz az orvostudomány a betegségekkel? Meggyógyítja őket. Aubrey De-Grey, a neves angol biológus szerint „az emberi test olyan, mint egy gép, amelyben normális működésének mellékhatásából kifolyóan, különféle károk halmozódnak fel. Ezt a károsodást elvileg rendszeresen ki lehet javítani. Ezért léteznek veterán autók is”.

Egy érdekes gondolat: ha az ember halhatatlan lesz, nem fogják-e a különböző vallások elveszteni értelmüket? Hiszen az egyik, ha nem az elsődleges oka annak, hogy egy ember vallásos, a félelem a földön elkövetett tetteiért járó büntetéstől a túlvilágon.

Normális esetben azt mondanám, meglátjuk, de sajnos nem leszek itt és nem lehetek tanúja annak, valóra válnak-e részben, vagy egészében ezek a jóslatok, vagy pedig kiderül, hogy az egész elmélet képtelenség volt, de a fiatalabbaknak azt javaslom, 35 év múlva kommentálják ezt az írásomat. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekeim szívesen megválaszolják minden megjegyzésüket és kritikájukat.

AZ ŐRÜLT TUDÓS

Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól.
Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.
Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.
Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.
Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?
„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.
Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.
Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe.
Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.

MEGSZOKOTT ÉTELEK

A múlt héten egy érdekes esetről olvastam a lapomban. A vámőröknek gyanússá vált egy orosz nő, aki időről időre Izraelbe érkezett és minden alkalommal két-három óra múltán visszarepült országába. A vámosok biztosra vették, hogy a nő drogfutár. Amikor nemrég újra a Ben Gurion reptéren landolt, nyomaiba eredtek és tanúi voltak amint a parkolóban két műanyag zacskót vett át egy izraeli nőtől. Persze mindjárt letartóztatták és megvizsgálták a zacskócskák tartalmát. Elképzelhetitek meglepetésüket, amikor kiderült, hogy mindössze 10 kiló kardamomos feketekávét tartalmaztak és nem drogot. A törzsutas egy orosz oligarch küldötte volt, akinek néha kedve szottyan valamilyen izraeli élelmiszercikkre, ezúttal kávéra, máskor kockakenyérre, vagy pedig egy divatos ruhára és mivel dúskál a pénzben, elküldi ezt a nőt, vagy mást, hogy hozza el számára azt a bizonyos cikket. Mi számára néhány ezer kilométer?

Furcsa, miként szokik rá az ember egy bizonyos élelmiszercikkre és azt jobban kedveli, mint más hasonló cikket. Vagy 20 éve, egy szomszédnőm, nem volt hajlandó más kávét inni, mint a Taster’s Choice- t. Azokban az időkben nem árulták még ezt a kávé fajtát minden szupermarketben és szülei rendszeresen küldtek neki utánpótlást Amerikából, de ha véletlenül kifogyott a készlet konyhájában, inkább egyáltalán nem fogyasztott kávét, amíg nem érkezett meg egy további neszkávé küldemény. Ezzel szemben, barátomnak, aki Magyarországon él, semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint egy-két doboz izraeli kávé.

Egyszer, amikor Olaszországba utaztunk, római barátaink, akik azelőtt Izraelben éltek és két kisgyerekük van, kérték, hogy sürgősen hozzunk nekik izraeli aszpirint. Nem hiszem, hogy az izraeli gyártmány jobb lenne annál, ami Európában kapható, de a szülők ezt a fajtát ismerték csak és nem voltak hajlandók gyerekeik egészségét kockáztatni.

Feleségemnek két öccse él Hollandiában. A fiatalabbnak általában alkoholmentes maláta sört hozunk hatos csomagolásban, míg a másiknak inkább néhány doboz izraeli csicseriborsó salátával járunk kedvében. Nem végeztem kutatást a tárgyról, de azt hiszem a csicseriborsó saláta, azaz humusz, az izraeliek - akár bennszülöttek, akár bevándorlók - vagy volt izraeliek, legkedveltebb élelmiszere. Sok éve találkoztam Pesten egy íróval, aki ifjúságában néhány évet töltött Izraelben. Az itteni élet nem volt kedvére és visszatért Magyarországra, de amikor, cserébe könyve példányáért, egy véletlenül magammal hozott kis doboz humuszt adtam neki, könnybe lábadt a szeme.

Nagyon szeretek külföldre utazni és nem vagyok maradi étkezési szokásaimban. Majdnem mindent, amit mások fogyasztanak, hajlandó vagyok megkóstolni, csak ne legyen undorító kinézése. Ezért, külföldön nemcsak barátokkal találkozok, múzeumokat, kiállításokat látogatok meg, színházba, koncertekre járok, szép tájakat, érdekes épületeket próbálok megörökíteni fényképezőgépemmel, hanem új ízeket is keresek, szeretek új éttermeket, ételeket felfedezni. Mindennek dacára, az egyik legnagyobb örömöm útban hazafelé, egy-két-három hét után külföldön, újra humuszt pitával mártogatni az El Al gépén.

Természetesen, nem vagyunk az egyedüliek, akik csak az otthoni ízeket kedvelik. Az átlagos kelet-európai akut elvonási tüneteket érezne, ha megvonnák tőle a mákos guba, vagy bejgli rendszeres fogyasztását. Nagyon meglepő volt számomra, amikor Hollandiában egy cukrászdában sem tudtam találni mákos süti féléket és a fűszeres sem árult darált mákot. Egy osztrák például aki ebben az országban lakik és Germknödel-re (mákkal töltött és olvasztott vajjal leöntött gőzgombóc, becenevén mákos cici) fáj a foga, hazájából kell, hogy behozza ezt a fontos alapcikket, ami bizonyos rizikóval is jár, mert a vámos a határon azzal gyanúsíthatja, hogy drogokat csempész be. (Egy francia egyszer azt mondta kedvencemre, a mákos nudlira: „hogy lehet egy ilyen barbár ételt enni? Az e fajta pépet nálunk plakátragasztásra használnák”).

Egy aránylag új szupermarket hálózat nálunk, annak köszönheti sikerét, hogy rengeteg olyan árucikkeket kezdett tartani, amelyekre a több mint millió orosz emigráns volt hazájában rászokott és addig hiányolt. Magyarországról származó háziasszonyok új hazájukban sokszor nem tudják megszerezni az alapcikkeket kedvenc ételeik elkészítésére és még ha ezek léteznek is a helyi piacon, sokszor más az ízük. Az izraeli zöldségek ízének és tetszetős kinézésének világhíre van és a külföldi piacokon szép árakat érnek el, de a belőlük készített töltött paprikának, lecsónak, vagy salátának, a megszokottól eltérő íze van.

Sok éve baráti látogatást tettünk barátainknál a Dél Afrikai Lesotóban (a férj a Világbank kiküldetésében volt ott) és amikor megkérdeztük, mit hozzunk, csak egyet kértek: négy nagydoboz csoki krémet, két gyerekük ezt szereti kenyerére kenni. A vámtiszt a határon magas vámot rótt ránk, mivel megkárosítjuk országát, mert nem náluk szerezzük be ezt a krémet, Hiába tiltakoztunk, hogy Lesotóban azt sem tudják mi fán terem a csoki krém, a vámot bizony ki kellett fizetni.