EMIGRÁNS SORS

A kivándorlás Izraelbe, mint minden emigráció más országba, alapos felfordulást okoz minden felnőtt ember életében (gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak változásokhoz). Nemcsak a táj, az időjárás, a kultúra, az étel más, hanem a nyelv is. A kommunikációs nehézségek, a kínos félreértések persze előre várhatók, de sok esetben az emigráns nem folytathatja előző foglalkozását sem.

Boldogult szüleim ballábbal kezdték el életüket új hazájukban. A ‘lift’ (az emigráns berendezését tartalmazó nagy ládák), amelyet Szlovákiából hoztak, a haifai kikötő vizébe esett és nem csak szép, szeretett bútorjaik károsodtak meg, hanem befektetésük sok ezer varrógép tűbe, szintén elúszott. A sós víztől megrozsdásodtak a tűk és ahelyett, hogy kézpénzre váltották volna őket, a kukába kerültek.

Apám egész életében kereskedelemmel foglalkozott és amikor 1949-ben, 53 éves korában, Izraelbe érkezett, a véleményem szerint egy gyorstalpaló héber tanfolyamra kellett volna mennie és ennek elvégeztével, jiddis tudásával együtt, foglalkozásában helyezkedhetett volna el. Nem tudom ki volt a nagyokos, aki haladott korú embereknek, akik soha fizikai munkát nem végeztek, azt tanácsolta, új munkakört válasszanak, az én apám minden esetre kis pénzecskéjéből tyúkólt építetett és tojások értékesítéséből próbált megélni.

Szüleim első háza Izraelben egy előre gyártott svéd faház volt Herzliában. Azokban az években kibbutzban laktam, de gyakran jártam haza és jól emlékszek a heti utazásokra a városi raktárba, élelem keverékért a tyúkoknak. Lakóhelyük egy távol eső, új emigránsoknak szánt negyed volt és éjjel nem messze ablakuktól, sakálok vonítottak. Kutyájuk (Mufti volt a neve) is volt, de kétségbeesett ugatása nem gyakorolta a kellő benyomást távoli rokonaira és amikor az egyikük a tyúkól ajtaja előtt ólálkodott, az rémült szárnyasok őrjítő ricsajt csaptak. Szegény apámnak nem egyszer kényszerült az éjjel közepén az udvarra rohanni, hogy megvizsgálja, nem sikerült-e az egyik ragadozónak bejutni ólába. Egy éjszaka egy óriási szélzivatar elsodorta a rozoga ól tetőét is.

Mintha ez nem lett volna elég, hogy szüleimet tojásfarm létesítésére vette rá, titkos tanácsadójuk újra kezdeményezett és meggyőzte apámat, vállalja a negyed tej ellátását is. Apám egy szamarat vett, két gumi kerekű kocsit, kannákat és más szükséges eszközöket és reggelente a központi tejelosztóba utazott, feltölteni kannáit. Ezekben a napokban, a pasztőrözés, a tejes üveg – és később a műanyag zacskó és karton – feltalálása előtt, a tejet (mint a jeget), utcai árusok árulták. Apám lassan hajtott végig a negyed utcáin és csengetése hallatára, az asszonyok különféle edényekkel járultak kocsijához.

(A korszak szokásaiból: mi volt az első dolog, amihez anyám fogott, a többi asszonyhoz hasonlóan, amikor behozta a tejet a konyhába? Átöntötte a kis kannából a ’tejes lábosba’ és felforralta. Nem tudom, miként történt ez másoknál, nálunk bizony elég gyakran kifutott a tej és erős gáz szag terjedt el a lakásban. Az egyik legrondább munka: a gázt tisztítani az odakozmásodott tej maradékaitól).

A minden hájjal megkent lókupec, akitől apám a szamarát vette meg, kihasználta vevője tudatlanságát és egy haladott terhességben levő nőstényt adott el neki. A szülés után, az egészséges szamárcsikó ott ugrabugrált anyja mellett a napi körút folyamán, a gyerekek örömére. A szüleim szerették az állatokat és odaadóan gondoskodtak szamaraikról, magyar neveket is adtak nekik, a mama neve Julcsa volt, a kisfiáé pedig Jancsi.

Egy kánikulás napon megsavanyodott apám teje és két kisgyerek frusztrált anyja a sárga földig leszidta és ráadásul a fején vérző sebet okozott üres lábosával. Anyám sürgősen hazahívott, hogy ’intézkedjek‘. Már nem is emlékszem miként fejeződött be ez a bizonyos eset, de az egész szerencsétlen próbálkozásnak az lett a vége, hogy apám súlyos szívrohamot kapott és megtiltották neki a testi munkát.

Szüleim túladtak tyúkólukon, kocsijukon, kannáikon, nagy sajnálattal búcsúztak el szeretett állataiktól és átköltöztek a szomszédos Raananába. Anyám, aki jól varrt, kötött, lett a pénzkereső. Ott már kőházuk volt, de ez is messze volt a központtól, nem voltak üzletek a környéken és az út a házcsoportúkhoz egy narancsligeten keresztül vezetett. Egyszer, amikor útban haza, a természet hívásának engedve betértem a ligetbe, egy őr ugrott ki a fák közül. A liget tulajdonosai állították oda, mert bosszantotta őket, hogy az új emigránsok a zamatos gyümölcsöt az égből esett mannának tekintették és annyit szedtek belőle amennyire kedvük volt.

Szüleim mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkerüljenek ebből az isten háta mögötti lyukról és hamarosan Tel Avivba költöztek, ahol egy közös lakásban laktak egy másik három személyes családdal.

A sors fintora az, hogy volt utcájuk Raananán ma egy villanegyed, Izrael egy legkeresettebb és legdrágább negyede.

>