NÁPOLYI SZELET

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.
Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.
Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.
Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.
„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”
Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.
„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.
Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.
Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.
Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.