EGY APRÓ SZÍVESSÉG

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Csehszlovákiában születtem, de a Müncheni Egyezmény néhány tollvonással felszámolta a hazámat és szülővárosomat Magyarországhoz csatolták.

Új hazánk azzal fogadott, hogy a zsidó lakosságot gazdasági szankciókkal sújtotta. Apámtól, akinek üzlete volt, megtagadták az iparengedélyt, ezért kénytelenek voltunk Pestre költözni, ahol még lehetséges volt az megélni, akkor is, ha zsidó voltál.

A háború után Csehszlovákia újjászületett és visszakapta elvesztett területeit. 1946-ban Budapesten csehszlovák ’repatriációs’ iroda nyílt, melynek feladata az volt, hogy segítse azokat az állampolgárokat, akik vissza akartak térni otthonukba.

Szüleim is feliratkoztak és elkezdték felszámolni pesti ügyeiket. Tervezett utazásunk előtt néhány héttel, egy férfi kopogtatott be az ajtónkon.

Kopottas öltözete azt a benyomást keltette, hogy a sors meglehetősen mostohán bánt vele.

Nem árulhatom el a nevét, nevezzük őt Lévnek.

Ő is Csehszlovákiából származott, és azért jött el hozzánk, mert hallotta, hogy repatriálunk. Elmesélte, hogy a háború befejezése után azt hitték, hogy ideát jobb a gazdasági helyzet, ezért családjával Magyarországra szöktek. Most viszont szeretnének visszatérni Csehszlovákiába, de ezt nem tehetik meg legálisan, mint mi.

Talált valakit, aki átszökteti őket a határon némi fizetségért, de az útra csak kevés poggyászt vihetnek. Azt kérte, hogy mint honfitársak, tegyünk meg neki egy apró szívességet és vigyünk el számára egy ládikót a legszükségesebb apróságokkal:

„Néhány ing, pár nadrág és cipő kisded gyerekeink számára, meg egy-két láboska. Nagy segítség lesz a első napokban.”

Apám megsajnálta a szegény embert és csak annyit kért, hogy mielőbb hozza a ládát, mert egy pontos listát kellett beadnunk a hatóságoknak azokról a dolgokról, amelyeket kiviszünk magunkkal.

Lév ládája hamarosan megérkezett. Beraktuk cókmókunk közé és teljesen meg is felejtkeztünk róla. Az utazás napján felrakodtunk a teherautóra és az ellenőrzés után, amelyben összehasonlították a leadott listát tárgyaink leltárával, átkeltünk a határon.

Lév talán tíz nap múlva hívott minket Prágából. Megkérdezte, hogy vagyunk, majd elmesélte, hogy ők is épen és egészségesen átjutottak a határon és megbeszélte apámmal, melyik napon jön el a ládájáért.

Amint megérkezett, észrevettük a változást rajta. Autóval jött, jólöltözötten, amerikai cigarettát szívott és magabiztosan viselkedett. Megölelte és megcsókolta szüleimet és azt sem tudta, hová legyen a nagy hálálkodásban.

Apám nem értette, miért jár neki ennyi hála egy kis szívességért, de örült Lév örömének. Lév lelkére kötötte, hogy látogassa meg őket, ha Prágában jár.

Néhány hónap múlva apámnak hivatalos dolga volt a fővárosban és eszébe jutott Lév és a meghívás. Igazán szívélyes fogadtatásban részesült, megajándékozták egy vadonatúj ballonkabáttal – Lévnek ugyanis egy ballonkabát üzeme volt Prágában – és egy pár nylon harisnyát küldtek anyámnak. Nagy kincs volt az azokban a napokban. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat családunk és a Lév család között.

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe. Szüleimnek nehéz volt a beilleszkedés az új hazába. Nem ismerték a nyelvet és apámnak nem volt türelme beülni az iskolába héberül tanulni.

sikertelenül próbálkoztak mindenfélével, míg végül is anyám, aki mindig jól kézimunkázott, elhatározta, hogy varrást vállal, így otthon dolgozhat. Hallott egy vállalkozóról, akinek varrodája volt és elment munkát kérni. Kiderült, hogy az asszony szintén Csehszlovákiából származik és ahogy az ilyenkor szokás, a két nő azonnal kikérdezgette egymást és közös ismerősök után kutattak.

Amikor az asszony meghallotta anyám nevét, meglepődött:

„Szóval maguk azok a Schwarczék, aki megmentették a Lév családot.”

Most anyám lepődött meg:

„Mi az, hogy megmentettük őket? Összesen egy kis ládát vittünk nekik át a határon a legszükségesebb dolgaikkal.”

Az asszony hangos kacagásban tört ki:

„Kedves Schwarczné, azt akarja mondani, hogy nem tudták, mi van abban a ládában? A láda dupla feneke alatt ott lapult a Lév család egész vagyona dollárokban. Ebből a pénzből alapították meg vállalatukat. Ez nem titok, mert Lév, a jól ismert izraeli cég tulajdonosa és milliomos exporter, lépten-nyomon elmeséli a történetet.”

Hazaérve anyám elmondta, amit a nőtől hallott és apám elhatározta, hogy elmegy a Lév vállalathoz. Amint megmondta a nevét a titkárnőnek, minden ajtó megnyílt előtte.

Lév eléje sietett az irodájából, megölelte apámat és kijelentette, hogy nagyon örül, hogy végre újra találkozhat családja jótevőjével. Leültette irodájában, kávét és süteményt hozatott és mindennel elhalmozta kedves vendégét.

Apám tudni akarta, miért nem árulta el, mi van a ládában, hiszen tartalma veszélybe sodorhatta volna családunkat, de Lév elegánsan kitért a válasz elöl:

„Azt hittük, hogy ez világos maguknak. Maga egy intelligens ember, Schwarcz úr, igazán sejtethette volna, mi van benne. De talán hagyjuk a múltat. Mivel foglalkozik itt Izraelben?”

Apám elmondta, hogy éppen munkát keres.

Lév széles mosollyal nézett rá.

„Bízza csak rám a dolgot, biztos találunk magának valamit. Jöjjön vissza a jövő héten és jelentkezzen a személyzeti igazgatónál.”

Apám visszatért egy hét múlva, aztán két hét múlva, három hét múlva, de mindig azt mondták, hogy jöjjön vissza a rákövetkező héten. És Lévhez sem sikerült neki még egyszer bejutni. Amikor mégis sikerült őt elérnie telefonon, megint csupa szívélyesség volt:

„Csak még egy kis türelmet Schwarcz úr! Ugye tudja, hogy ez a jelszavunk itt az országban? Az ilyen dolgokhoz idő kell.”

Egy nap aztán egyszerűen elege lett apámnak a kilincselésből.

Nem ment többé a személyzeti irodába, és nem próbált meg újból találkozni Lévvel. Tudta, hogy Lév az idők végezetéig értekezni fog, vagy házon kívül lesz. Számára.

Néha, ha külföldön meglátom a Lév cég egyik üzletét, vagy az újságban olvasom, hány millió dollárt hozott a cég exportja az államkasszának, arra gondolok, hogy minden azon kis ládikón múlott, amit átszöktettünk a magyar-csehszlovák határon.