hétfő, július 13, 2009



MENNYEI ZENE

Pénteken, a déli órákban, ellátogattam országunk egyik legfestőibb városkájába, Zichron Jákovba. Az időjárás kellemes volt, nem volt túl meleg és komótos séta közben a turistáktól nyüzsgő „Alapítók” utcájában, engedtem egy plakát hívó csábításának és beültem egy hárfa koncertre. Nem sajnáltam meg. A nemzetközileg ismert művésznő, Adina Haroz, játékát magyarázatokkal kísérte. A hárfa számomra addig a percig csak egy zenekari hangszer volt, amelynek a hangját a legtöbbször elnyelik nagyobb és lármásabb kollegái. Talán egy kicsit unalmasnak is tűnt számomra. Az amerikai mondást jutatta az eszembe „don’t harp on it”, amely azt jelenti, ne lovagolj ezen, ne vesztegess túl sok időt vele. Meglepett, mennyire élvezetes lehet egy hárfa szóló és milyen dallamos a hangja.
Miközben a koncertet hallgattam, elkezdtem gondolkodni a hárfával, az emberiség egyik legrégibb hangszerével, kapcsolatos tárgyakon. Az első, amely eszembe jutott természetesen a bibliai Dávid király volt, aki a hagyomány szerint a hárfa mestere volt és apród korában játéka segítségével űzte el a gonosz szellemeket elődjéből, Saul királyból. Néró császár állítólag a hárfán játszva nézte Róma égését.
Otthon megnéztem az Interneten mit írnak a tárgyról és kiderült, hogy a Biblia szerint Dávid "kinor"on zenélt, ami a mai héberben hegedű, hanem ókori értelmezésében, a lantféle pengetős citerák családjához tartózó nem merőleges húrú lírán. Egy idézet szerint „kinor lógott Dávid ágya fölött és amint éjfél lett, megjött az északi szél, belefújt és az magától muzsikált” és ezt persze nehéz elképzelni egy hegedűről. Dávid kora óta sok ezer év telt el és mint sok történelmi tárgyban, az úgynevezett szakértők más-más képen azonosítsák a hangszert. A bibliai fogalmak azonosítása nem könnyű feladat, sokszor nem is fordítják le a nevüket, hanem héber eredetijükben hozzák őket.
Jeruzsálemben van egy „Dávid hegedűje” elnevezésű szobor, amely egyáltalán nem hasonlít a hárfához mai alakjában. A három hangszer közül, amelyet Haroz asszony bemutatott nekünk Zichron Jákovban, a legkisebb hasonlított hozzá legjobban. Ez egy kelta, vagy ír hárfának nevezett tízhúrú hangszer volt, amelyen nem lehet túl komplikált zenét muzsikálni. A művésznő csakugyan néhány ismert ír dallamot játszott el rajta.
A két másik fajta hárfa inkább zenekari művek lejátszására alkalmas. A nagyobbik, a legnagyobb létező fajta a világon, 47 húros, alapjában pedálsorozattal és nagy rezonánsa felerősíti, teltebbé teszi hangját. A kisebbik hárfa, ha jól emlékszem, 36 húros volt.
Az ókorban is ismerték a hárfát, de kevés volt a hasonlatosság az akkori primitív hangszerek között és azok között, amelyeket nekünk bemutattak. A modern hárfát a 17-ik században fejlesztették ki és annak idején zenei csodának számított. Hangja és hangterjedelme jelentősen gazdagabb és bővebb volt a kevesebb húrú és rezonáns nélküli régi hárfáknál.
Innen rövid volt az út az asszociációig a hárfa gyönyörű hangja és a mennybéli birodalom leírhatatlan szépsége között. A középkor jámbor embere hitt abban, hogy az üdvözült lelkeket hárfázó angyalok serege fogadja a Mennyország kapujában, mert semmilyen más hangszer nem képes a mennyei békességet felidéző hangokat felidézni. Az iszlám ennél fantáziadúsabb és legalább 70 szüzet ígér hívőinek. Ez lenne a jutalom (vagy büntetés)? A földi élet után évmilliókat tölteni egy felhőn hárfázva (vagy rotyogva az üstben)?
2009 októberében rendezik meg Jeruzsálemben a 17.-ik nemzetközi hárfaversenyt, amelyen a verseny 50-ik születésnapját fogják ünnepelni. Israel fővárosa a megfelelő hely egy ilyen esemény megtartására, végül is a hárfa a Közel Keletről származik. Egy éve avatták fel a Jeruzsálem bejáratánál épült óriási Hárfa-hidat is, amely nemcsak Izrael, hanem az egész Közel-Kelet legnagyobb függőhídja.
Kétségtelen, a hárfa muzsika lágy hangjainak nyugtató hatása van, sikeresen használják meditációra, lazulásra, alvási zavarok kezelésére, de van olyan teória is, mely szerint az élő zene – nem hangfelvétel – visszhangzó rezgései hathatósak a szívütem zavarok szabályozására. Az Egyesült Államokban legalább egy zenei gyógyász van, aki pacienseit hárfazene hallgatással kezeli.
Mint már említettem, Dávid király hárfa-zenével gyógyította ki Saul királyt a depresszióból. Egy rossz napomon talán nekem is hárfa zenével kéne lazulni, de ha egy CD nem segít meg, hol találok egy angyalt, aki hárfázik nekem és elrepít mennyei szférákba?














Custom Search

kedd, július 07, 2009


MEGMŰTÖTTEK!

Egy év telt el az óta, mióta egy szürkehályogot távolítottak el jobb szememről. Az orvos akkor azt tanácsolta, amíg nehézségek nélkül tudom olvasni az alcímeket a TV-ben, nem szükséges másik szememet is megműteni. Ez sajnos hamarosabban történt meg, mint vártam volna és most, amikor megkönnyebbülten jelenthetem, egy hét telt el a második műtétem után, elhatároztam, frissítem írásomat.

Néhány éve, rutin vizsgálaton a szemorvosnál, megtudtam, hogy hályog keletkezett mindkét szememen. Az állapotom egyelőre még nem tette szükségessé az operációt, de évente vissza kellett jönnöm ellenőrzésre. Meglepődtem. Addig a napig feltételeztem, hogy ez csak a „valóban öregek” aránylag ritkán előforduló betegsége. Mindkét feltevésem gyorsan megdőlt. Kiderült, a hályog ugyan csakugyan korhoz van kötve, de már rég elértem azt a korosztályt, amelynek tagjai hajlamosak a betegségre. Sokkal gyakoribb is, mint feltételeztem és fiatalok is megkaphatják. A hályog keletkezési okai között – a koron kívül – fel lehet sorolni a dohányzást, a túlhízást és a napsugárzásnak való kitettséget.

E hiób hír után, a számítógéphez siettem, hogy megtudjam, mi vár rám. Teljesen ignoráns voltam, még attól is féltem, hogy megvakulok.

A hályog, teljes nevén szürkehályog, a pupilla mögött rejtőző természetes szemlencse elhomályosodását okozza. A szemlencse legfontosabb tulajdonsága az átlátszóság. Szervezetünk úgy állítja be e lencse fókuszát, hogy a retinán megjelenő kép akár közelről, akár távolról mindig éles legyen. A hályog tünetei: az átlátszóság elvesztése, látási problémák – főleg TV nézésben és vezetésben – káprázás erős fényben és nehézségek színek azonosításában és emberi arcok felismerésében, főleg távolról.

Azoknak, akik a betegség haladottabb stádiumában vannak, állandó köd homályosítja el látását, mintha piszkos ablakon, vagy függönyön keresztül látnák a világot. Mint jól ismert mondásunk is mutatja: „Leesett a hályog a szeméről”, a betegséget már őseink is ismerték, próbálták gyógyítani is – alacsony siker-rátával.

Sajnos a harmadik világ országai, amelyekben a szürkehályog a vakság fő okozója, ezen a téren is hátrányos helyzetben vannak, mivel ma már létezik egy aránylag egyszerű műtét, amely után a szem visszanyeri látásélességét. A forradalmi új módszert az angol Sir Harold Ridley találta fel 1949-ben, a műtétet fájdalommentesen, altatás nélkül, csak helyi érzéstelenítő cseppekkel végzik. Egy kis, 3 milliméteres nyíláson, ultrahangos tűvel behatolnak a szembe, szétzúzzák a kemény lencsemagot, kiszívják és a pici résen egy összehajtható műlencsét ültetnek be a lencse tokjába. Mivel nincsenek varratok, a gyógyulás gyors. Ez az egyik legsikerültebb operáció az orvosi tudományban, nagyon magas siker-rátával.

A leggyakoribban használt lencsék a rögzített fókuszúak, amelyek beültetése után, a szem alkalmazkodó képessége megszűnik, tehát csak egy bizonyos távolságra képes élesen látni. Ezen kívánnak javítani a multifokális műlencsék, amelyek egyszerre egy közeli és egy távolabbi képet is vetítenek az ideghártyára, de ezek a lencsék nagyon drágák és nem minden szemnek felelnek meg.

Mint már említettem, amikor először vizsgáltak meg, szemeim még a betegség korai stádiumában voltak, de egy éve a hályog „beérett” és az orvos javasolta a műtétet. Kitűnő korházaink vannak, de mivel nem akartam egy tapasztalatlan – isten ments gyakornok – orvos kezeibe kerülni, előnyben részesítettem azt a lehetőséget, hogy magam választok egy szakképzett orvost, akit a műtét előtt jól megnézhetek magamnak. Furcsa dolog. Természetesen nincs kapcsolat a szimpátia és egy ember szakmai ügyessége között, de szívesebben bízzuk rá magunkat valakire, aki jó benyomást tesz ránk. Ilyen volt a „csodás kezű” Dr. B., akihez barátnőm Rochele, akit néhány hónapja mindkét szemén műtött meg, forró ajánlása alapján jutottam el.

Találkozásunk a sebésszel minden aggályomat eloszlatta. Az orvos, aki 25 éve dolgozik a szakmában, nemcsak, hogy felvázolta feleségem előtt és előttem az emberi szem működését, a műtét lefolyását és a gyógyulási folyamatot, hanem felszerelt minket egy színes füzetkével amelyben további információ is volt. Mindennél jobban felbátorított a sok köszönőlevél klinikája falain.

A műtét napján néhányszor megkérdeztek, melyik szemet kell operálni és az orvos tussal megjelölte homlokomat a megfelelő szem fölött. Maga a műtét így folyt le: korházi köntösbe bujtattak és a hátamra fektettek a kényelmes műtőasztalon. A műtőben nagyon hideg volt, de a személyzet testemet egy előre melegített lepedővel burkolta be. Csak a szemem maradt szabadon. Az egész idő alatt lehallgatták pulzusomat és csuda jól esett a hangerősítőn hallani, hogy nem gyorsult fel az egész idő alatt. Teljesen éber voltam és a halk zenén kívül, hallottam a sebész minden utasítását a nővéreknek. Az első műtétem alatt, a sebész – egy vallásos ember – miközben megműtött, folytatta előzőleg elkezdett beszélgetésünket és elmagyarázta egy bizonyos bibliai mondat jelentőségét.

A második műtétem alatt a beszédtárgy kényesebb volt. A doktor kijelentette, nem lesz túl nagy baj, ha egy-két napig nem fogok tudni újságot olvasni. Elmondta, baloldali beállítottsága miatt megszüntette az előfizetést egy bizonyos napilapra, én pedig azzal vágtam vissza, hogy nekem pedig ez a kedvenc lapom.

Nagyon különleges élmény volt ez – bár szívesen lemondtam volna róla – ott feküdni a műtőasztalon, annak tudatában, hogy beszédtársam ugyanakkor az egyik fontos szervemben „turkál”! Semmit sem éreztem, sem fájdalmat, sem kényelmetlenséget. Nem is láttam semmit. A mikroszkóp fénye a fejem fölött elvakított és azon kívül, folytonosan vizet permeteztek a megműtött szemre. Amikor a mikroszkópot egy percre eltávolították, a sebész megnyugtatott, nehogy megijedjek, hogy megvakultam.

Vagy húsz perc után a két nővér gratulált az orvosnak a sikeres műtéthez és én a megkönnyebbüléstől majdnem felkacagtam. Az első operációm előtti éjjelen alig tudtam aludni és íme fölöslegesen izgultam. Amikor elhagytam a műtőtermet – és a következő paciens jutott sorra, aznap Dr. B. nyolc műtétet végzett el – megkérdeztem az egyik nővért, miként reagált volna, ha az operáció nem lett volna sikeres. „Hallgattam volna, mint a csuka!” – válaszolta.

Megmérték vérnyomásomat, felöltöztem és hazamehettem, de a szememet kötés takarta, „hogy a beteg ne vakarja akaratlanul (például álmában) a műtött szemet”. Másnap délelőtt a paciensek az orvos várótermében hasonló ’maskarában’ díszlettek: óriási kötés volt mindegyikünk egyik szemén. Amikor elérkezett a sorom, az orvos levette a kötésemet, megvizsgált és miután meg volt elégedve az eredménnyel, hazaküldött.

Mik voltak az utasításai? Elsősorban, két hétig naponta négyszer, három különféle cseppet csöpögtetni a szemembe. Nem szabad úsznom, dörzsölni a szemet, de „minden további figyelmeztetés és tilalom, amelyet hallani fogtok szomszédoktól, ismerősöktől, miszerint nem szabadna lehajolni, megmosni az arcot, olvasni, tv-t nézni, főzni, hajat mosni, a megműtött oldalon aludni (és ki tudja mit még …), a szürkehályog műtétek előző generációjához tartozik és helytelen.”

Néhány másik orvos ennél sokkal szigorúbb. Egy weblapon azt olvastam: „az első napok kritikusak a felgyógyuláshoz. Óvakodni kell a fej és a test hirtelen mozdulataitól, a testi erőfeszítéstől, a vezetéstől és a házimunkától”. Szerencsémre ezeket csak néhány nappal első operációm után olvastam, mert még aznap amikor kötést levették, autót vezettem és másnap munkába mentem, de legalább volt jó kifogásom, hogy otthon ne segítsek egy ideig. És mi lett a látásommal?

A válaszom összetett. Az elsőnek megműtött szemem eleve „lusta” volt és soha sem láttam jól vele (ezt csak akkor tudtam meg amikor az első jogsim megszerzése előtt megvizsgálták látásomat), de ez soha nem zavart. Tény: nem kellett pápaszemet hordanom a vezetéshez.

Három héttel az első sebészi beavatkozás után, a megműtött szem jobban látta el hivatalát, mint előzőleg, de még valami megváltozott: a színek, főleg a kék, élénkebbnek látszanak.

A második szem volt az, amelyik egy évvel azelőttig a fő látási feladatokat látta el. Miután két szemem különböző képességű, az orvos e szembe is csak rögzített fókuszú lencsét ültetett be. Ebben az esetben a gyógyulás tovább tartott. Csak három nappal a műtét után tudtam a munkába visszatérni és csak egy héttel utána éreztem, hogy a szem többé-kevésbé normálisan működik.

A füzetkében, amelyet a klinikában kaptam, hangsúlyozzák, hogy a műtét egyedüli célja a szürkehályog eltávolítása és nem a látás feljavítása. Két hét múlva fogok végső vizsgálatra menni az orvoshoz, de ahogy látom (vagyis nem látom!), valószínűleg szemüvegre fogok szorulni a vezetéshez.

Összegezve: tisztábbnak, élénkebb színekben pompázónak, szebbnek látok most mindent. Bár ez történne a világgal kapcsolatban is. Talán létezik egy csodálatos műtét, amely eltávolítja a vezetők szeméről a hályogot, úgyhogy sikeresebben, biztosabban fogják tudni kormányozni sorsunkat egy szebb és tisztább jövő felé!




szerda, július 01, 2009



NUKLEÁRIS ÉS MÁS KATASZTRÓFÁK

Azok, akik ismernek, tudják, esküdt filmrajongó vagyok. Igyekszek a moziban minden jónak mondott filmet megnézni (bár néha a rossz kritikát kapottakat is megtekintem és saját következéseimre jutok), a TV-ben régi filmeket nézek és időről időre egy DVD kölcsönző szolgálatait is igénybe veszem.

Olyan filmeket részesítek előnyben, amelyek nem válaszolnak meg minden kérdést, amelyek miután élvezetet okoztak, felizgattak, felkavartak, megnevetettek, az END után is tovább foglalkoztatnak, néha napokon át.

A kommunista rezsim találta ki a szocialista realizmus (szocreál) fogalmát a művészetben. Az alkotó feladata oktatni a tömegeket, követendő példákat állítani eléjük, a politikai céloknak alárendelni a művészetet. A hollywoodi filmipar egyetlen feladata a közönség szórakoztatása, de a Nyugaton is mindig voltak önálló, a nagy stúdiók befolyásától szabad alkotók, akiknek a kezében a film eszköz, rámutatni egy társadalmi problémára, harcolni negatív jelenségek ellen, vagy pedig támadni az intézményeket.

Ilyen rendező Michael Moore, a globalizáció, a nagyvállalatok, Bush elnökségének éles kritikusa, a lőfegyver eladás ellenőrzésének propagálója, akinek a filmje Fahrenheit 9/11 az amerikai választásokat is befolyásolta. Egy másik ilyen rendező volt Michael Kramer, aki több nagyfokú társadalmi tudatosságot tartalmazó filmet készített, amelyekben támadta az olyan jelenségeket, mint a fajgyűlölet, vagy a rosszemlékű amerikai szenátor McCarthy által indított boszorkány vadászat a múlt század 50-es éveiben.

Az MGM csatorna múltkor Kramer egy nukleáris holokauszt eredményét dramatikus módon felvázoló filmjét mutatta be. A Parton (On the Beach, 1959) című apokaliptikus filmben, amely Nevil Shute regényének adaptációja, a többek között Ava Gardner, Gregory Peck, Anthony Perkins és Fred Astair szerepelnek, egy olyan világot ír le, amelyben a két tömb közötti atomháború megsemmisített minden élő lényt a földgömb északi felében. A déli földgömbön, Ausztráliában, az élet folytatódik. Emberek munkába járnak, barátaiknál vendégeskednek, művelik a földet, sőt egy autóversenyt is rendeznek, de mindezen, látszólag normális életvitel felett Damoklész kardjaként függ a fenyegetés, a szennyeződés miatt nincs hová menekülni, öt hónapon belül őket is eléri a rádioaktív sugárzás, minden élet kipusztul és ezzel az emberiség léte véget ér.

Dacára annak, hogy a filmben egy lövést sem adnak le, nem látni halottakat, sebesülteket, romokat, mindenki kulturáltan viselkedik (talán túl kulturáltan, a valóságban sokkal több erőszak, hisztéria lenne) és ez az egyik legszomorúbb és borúlátóbb film, amelyet valaha is láttam, engem mégis optimizmussal töltött meg. Miért? A filmben felvételek látszódnak a háború utáni San Franciscóból. A Golden Gate híd és az összes épületek épen állnak, az automatikus gépezet által irányított erőmű tovább működik, a közlekedési jelzőlámpák monotonon váltakoznak, de a híd, az autópályák, az utcák elhagyottak, sehol egy ember, jármű, élőlény, csak a szél pörget megsárgult, szakadozott újságlapokat, de ez csak egy fantázia, a valóságban mindez nem történt meg!

A totális háború veszélye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és az atom-holokauszt rémképe, amelyek négy évtizedig fenyegette a világot, elmúlt és az emberiség fennmaradt. Az 50-es és 60-as években az amerikai borúlátók atom biztos óvóhelyeket építettek, azt hitték, még a 90-es éveket sem érjük el és íme 2009-t írunk. Vajon ez nem elegendő ok az optimizmusra?

Az atomfegyverek sajnos nem lettek megsemmisítve és Pakisztán, India, Észak-Korea és más államok, köztük Izrael, kezében jelentős atom arzenálok vannak. Komoly veszély áll fenn, hogy hamarosan Irán is kifejleszti az atombombát. Újabban az is gondot okoz, hogy egy napon az Al-Qaida vagy a Tálibán is ehhez a fegyverzethez jut.

Sok más veszély is fenyegeti leszármazottaink egészségét és az emberiség jövőjét, kezdve az ökológiai katasztrófával, a Föld fokozatos felmelegedésével, a sarki jég rohamos olvadásával, a tengerszint emelkedésével, tavak és folyók kiszáradásával a klímaváltozás következtében, teljes állatfajok kipusztulásával, az esőerdők kiirtásával, lyukak keletkezésével az ózón rétegen, a génmanipulált ételek ártalmasságával és így tovább, befejezve a celluláris telefonok ártalmas hatásával.

Nehogy félreértsetek! Tökéletesen tisztában vagyok ökologikus problémáinkkal és lelkesen támogatok minden zöld kezdeményezést, amelynek célja a környezetünknek okozott kár csökkentése. Csak egy Földünk van és kötelességünk vigyázni rá a jövő generációk számára, de egyszerűen nem vagyok hajlandó túl komolyan venni azokat, akik a fejünk felett az elkerülhetetlen világkatasztrófa ostorát csattogtatják.

Ahogy magyarul mondják, nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik. Krízis, váltság idején (mint az ázsiai szökőár után), az egész világ mozgósít, hogy megsegítse azokat, akiket a szerencsétlenség sújtott. Hiszek a common sense-ben, a józan észben, az egészséges emberi értelemben, a tudomány képességében megoldásokat, válaszokat találni, abban, hogy dacára a szerencsétlenségeknek, a háborúknak, a kudarcoknak, az elmulasztott alkalmaknak, az elcseszett teóriáknak, egy jó világba születtünk és az emberi faj fennmarad és virágozni fog (hacsak egy Bush, vagy Ahmadinezsád szerű balfasz nem nyom meg egy gombot és egyben légbe repíti, pozdorjává zúzza az egész mindenséget).












Custom Search