péntek, április 24, 2009


ÚTLEVÉL FELUJÍTÁS
(Angolból fordítva)





Tisztelt Miniszter úr!

Útlevelem felújításának folyamatában vagyok és totálisan képtelennek találom megérteni, vagy elhinni, milyen hercehurcának vagyok kitéve.

Hogy lehet az, hogy a Basingstoki T. V. Rentals Bert Smithjánál megvan a címem és telefonszámom és ő ki tudja mutatni, hogy annak idején, 1994-ben, vásároltam tőlük egy műholdas tányért, de a kormány még mindig szülőhelyemről és születésem dátumáról faggat?

Hogy van az, hogy az a kedves nyugat-afrikai bevándorló fickó, aki minden csütörtök este idejár DVD kölcsönző kocsijával, pontosan tud minden filmről, vagy videóról, amelyet kikölcsönöztem amióta tizenegy éve nekikezdett vállalkozásának, de önök még mindig azt akarják, hogy emlékeztessem magukat utolsó három munkahelyemre, amelyek közül kettő olyan vállalkozóknál volt, akik a kormánynak dolgoztak.

Miként tudja a TV detektoros jármű kimutatni, hogy a televízióm be van-e kapcsolva, melyik csatornát nézem és megfizettem-e, vagy nem a TV díjat, de viszont ha megnyerem az állami lottót, azoknak fogalma sincs arról, hogy nyertem, vagy merre vagyok és ha nem fogom időben követelni a nyereményt, megtartják maguknak a hitvány pénzt.

Emberek, vajon ti ezt kézzel csináljátok?

Születésem dátuma megjelenik számos birtokotokban levő, rám vonatkozó aktában, beleértve a jövedelmi adó kérdőívekben, amelyeket több mint 30 éve töltök ki. Rajta van a betegbiztosító kártyámon, a vezetői jogsimon, az utolsó négy útlevelemen, azokon a hülye vámbevallási nyomtatványokon, amelyeket az utolsó 30 évben kellett kitöltenem mielőtt megengedték, hogy leszálljak a repülőkről és hajókról, azokon a kibírhatatlan népszámlálási kérdőíveken, amelyeket tíz évente küldenek ki, meg persze a választási regisztrációs kérdőíveken, amelyeket, mint a törvény megszabja, minden alkalommal, amikor az uraim és mestereim új választásokat hirdetnek ki, köteles vagyok kitölteni.

Kérném, valaki egyezze fel magának egyszer és mindenkorra: Maidenheadben születtem 1957. március 4-én, anyám neve Mary, leánykori neve Reynolds volt, apám neve Robert és rendkívül csodálkoznék, ha ezek valaha is megváltoznának mostantól addig a napig, amíg meghalok.

Elnézését kérem miniszter úr, ma reggel láthatólag nem vagyok magamnál, de köztünk mondva, egyszerűen elegem volt! Elküldi a folyamodványt a házamba és azután megkérdezi mi a címem. Mi történik itt? Egy Neander-völgyi banda dolgozik ott magánál? Nézze csak meg az átkozott fényképemet. Vajon úgy nézek ki, mint Bin Laden? Az isten szerelméért, nem akarom kikiáltani az ötödik Reichet! Csak el szeretnék menni egy jól megszolgált szabira és vagy két hétig pihentetni fáradt fenekemet egy napos, homokos tengerparton, távol mindettől a szartól.

Na jó, most mennem kell, mert vissza kell térnem Salisburyba egy további születési bizonyítvány másolatot szerezni, mert az előzőt maguk elvesztették. És mindezt 60 angol fontért! Micsoda panama ez! Vajon annyira komplikált lenne az összes szolgáltatásokat egy helyen központosítani és ez által lehetővé tenni egy új útlevél kiadását ugyanazon a napon? De neeeeem, ez túl átkozottul könnyű lenne és talán logikus is. Maguknak jobban megfelel, ha, mint fejetlen tyúkok össze-vissza rohangálunk, aztán meg találnunk kell valamilyen faszverőt, aki igazolhatja, hogy csakugyan mi vagyunk azok az istenverte fényképen – tudja… azon, amelyen nem szabad mosolyognunk, nehogy úgy nézzünk ki mintha élveznénk az eljárást.

Hej, tudja-e miért nem vagyunk képesek mosolyogni? Mert teljesen ki lettünk facsarva!

Több mint 25 évet szolgáltam a fegyveres erőkben, beleértve több mint tízet a Védelmi Minisztériumnál Londonban. Biztonsági átvilágításaim lehetővé tették számomra a Kormány Irodában való ülést, csak öt helyre a Miniszterelnöktől, aki pont eligazításban részesült az első Öböl Háborúról. Mióta otthagytam a katonai szolgálatot, önkéntes munkát végeztem a Brit Vörös Keresztnél. Dacára ennek, egy 'fontos' személyt kell találnom személyazonosságom igazolására – tudják, olyasvalakit, mint az orvosomat, aki mielőtt hat hónapja megkapta volna orvosi diplomáját, PAKISZTÁNBAN ÉLT…

Tisztelettel,

Egy haragos Brit polgár






































Custom Search

péntek, április 10, 2009



LEGJOBB BARÁTAIM






Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.


A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.


Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.


Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.


Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.


1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”


Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.


A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.


Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.


Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:


„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”


Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.


1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.


Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.


Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.


A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.


Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.


A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.


Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.


Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!



















Custom Search

szerda, április 01, 2009



A MUNKASZOLGÁLAT HONLAPJA



yelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, rdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentA Magy ar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt új honlapja, felavatását és tájékoztatóját.
A múzeum 1986-ban alapult Cfat városában és a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai, bánáti és burgenlandi zsidó közösségek múltjáról és kultúrájáról mutat be anyagokat. Az állandó kiállítás mellett, a múzeum fontos rendezvényeknek és ünnepségeknek is helyet ad. A múzeumot mostanáig alapítói, Chava és Josef Lustig vezették, de az utolsó közgyűlésen átadták a tényleges igazgatás zászlaját a második generációnak, Roni Lustignak. Amellett továbbra is folytatják odaadó, önkéntes munkájukat a múzeumban.
A rendezvény első részében a közönség David Holics érdekfeszítő előadását hallhatta, amelynek a tárgya „A munkaszolgálat és az orosz fogság – a Magyar Zsidó Holokauszt kevésbé ismert részei” volt. A második részben Roni Lustig, és munkatársai a honlap elkészítésében, Dr. Frojimovics Kinga és Dr. Szalai Anna mutatták be az új weblapot.
Nem fogok itt a munkaszolgálatról írni. Talán egy-két év választott el attól, hogy személyesen is tapasztaljam. Boldogult apám elbeszéléseit sem fogom itt elismételni. Fogait kiverték, csont soványan, de azon kívül egészségesen tért haza. Más ’muszosok’ kevésbé voltak szerencsések. „Nagy részük elpusztult a fronton, nem élték túl az embertelen körülményeket. Az éhség, a fagy, a kínzások, a betegségek, a kényszermunka végzett velük. És mindez a magyar törvények s rendeletek értemében történt.” Akit többet akar megtudni a „magyarországi zsidóság történetének egyik legmegrázóbb fejezetéről” gazdag anyagot talál a http://www.hjm.org.il/hol/labor/?Lang=hu alatt.
Írásom ezt a részét szeretném befejezni Radnóti Miklós megrázó soraival a Razglednicák című verséből. Ő is munkaszolgálatos volt és amikor már nem volt képes járni, a keretlegények agyonlőtték és testét egy árokba lökték. A verset zubbonya zsebében találták meg:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

********
Ezen a héten abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy egy másik magyar jellegű rendezvényen is részt vehettem. Mint már néhányszor említettem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a magyar nyelvűek százezrei éltek Izraelben, de ezek az évek elmúltak és az itteni magyar kultúra száraz ág, amely ritkán hoz gyümölcsöt.
Amellett vannak előnyei is annak, hogy egy ilyen backwater-ben élek. Amikor egy ismert magyar személység érkezik országunkba, nem kell tolakodnom, sorba állnom ahhoz, hogy meghallgathassam, kezet szorítsak vele és esetleg feltegyek egy-két kérdést is. Sok éve az ismert színész, Rónai András, aki akkor az Izraeli-Magyar Baráti Társaság elnöke volt, bemutatott egyik kedvenc írómnak, Moldova Györgynek, akinek jó néhány könyve van a könyvtáramban. Kérdésemre, az író elmesélte, hogy a „Szent Imre induló” részben saját élményeire alapszik. Hőse, Kőhidai Miklós, hasonlóan hozzám, a budapesti a gettóban, a Klauzál téren vészelte át a háború éveit és mint én is, a Zsidó Tanács egyik futára volt. Ki tudja, talán össze is futottunk azokban az életveszélyes napokban.
Néhány hete, a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásár keretében, nagy élvezettel hallgattam meg két másik kedvencemet, Eszterházy Pétert és Spiró Györgyöt, amint munkájukról beszéltek. A szerzők angolul beszéltek és a közönség között nem lehettek sokan, akik ismerték ezeket az írókat, csak én vigyorogtam elégedetten.
Két nappal a fenti rendezvény előtt a Tel Avivi egyetemen egy ismert magyar-zsidó író életéről hallottam részleteket. Az előadók két új könyv szerzői voltak. Szívós Mihály a Koestler Artúr, Tanulmányok és esszék című könyv szerzője, míg Marton László könyvének a címe Koestler, a lázadó. Szívós főleg Koestlernek a freudizmussal való kapcsolatait és intellektuális barátságát Polányi Mihállyal, a sokoldalú tudóssal, elemezte. Márton, aki oxfordi tanulmányai idején ismerte meg az írót és annak élete végéig 1983-ban, kapcsolatban állt vele, Koestler és a zsidóság viszonyáról, „a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozásáról”, adott elő.
Az írókat Dr. Vágó Rafi egyetemi adjunktus, az ismert történész mutatta be és mélyenszántó kérdéseivel sikerült megvilágítania számomra néhány fejezetet e vitás író életében.
Egy kissé sajnáltam, hogy ezek az előadások is angol nyelvűek voltak, de mint a britek szokták mondani: beggars cannot be choosers, koldusok nem lehetnek válogatósak.






Egyedi keresés