ESIK ESŐ KARIKÁRA

Az év minden szakában nyitott ablaknál alszom. Ezzel ugyan kiteszem magamat a külvilág zajának, de házunk mögött kis park van, környékünk csendes és a zajküszöb ritkán éri el a pihenésemet megzavaró szintet. Másfelől viszont van egy-két háttér-zaj, amelyet szívesen látok hálómban. Télidőben reggelente sötétben kelek, de az év nagy részében ébredésem előtt hajnalodik és ilyenkor madárdalra ébredek, kétségtelenül szívmelegítő hangok, amelyek azt okozzák, hogy széles vigyorral arcomon kezdem el a napot.
Van egy ennél sokkal ritkább hang amelyet – sajnos – csak e héten volt végre valahára módomban hallani, márpedig ez is nagy örömöt okoz (és álomba ringat): az ablakom feletti tetőcskét harsogva verő mintha dézsából ömlő zápor hangja.
Mielőtt elnyomott az álom, arra gondoltam, mennyire felbecsülhetetlen értékű szomjasan lihegő országunkban ez a csapadék, amelynél csak a levegő, amelyet lélegzünk, fontosabb. Régi néphiedelem szerint az eső az istenek könnye és tartós szárazság idején a sámánok varázslással próbálták megríkatni az egeket. A zsidó vallásban külön fohászkodás létezik az esőért, amelyet az őszi nagy ünnepek után mondanak el, de mivel ez idén az esők elmaradtak, december elején, a Genezáret tó partján, egy rabbi, pap és imám közös imát tartottak az esőért.
A május elejétől októberig tartó teljes esőszünet jellegzetes minden szubtrópusi klímához tartozó területen, de ezek, a Bibliából származó kifejezések, a jore, a tél eljövetelét híresztelő első eső ősszel és a malkos, az utolsó eső tavasszal, úgy látszik, csak a héberben léteznek.
Honfitársaim aggódva követik a híreket a Genezáret tó szintéről. Néhány centis emelkedése jobban érdekli a nagyközönséget, mint a részvény árak ingadozása a tőzsdén és süllyedése a fenyegető 'vörös vonal' felé komoly gondot okoz, de hát mi egy fura nép vagyunk. Az országúton kocsizol és egyszerre, a semmi kellős közepén, autók százait látod parkolni – törvényellenesen – az út szélén. Történt valami? Hogyne történt volna! Az íriszek virágzanak és a sok városi balek a dombokon csetlik-botlik, hogy lefényképezze a világeseményt.
Az ilyen záporokat, mint amelyek ezekben a napokban zúdultak országunkra, 'áldott' esőnek nevezik nálunk, de sok más helyen kellemetlenségnek, vagy akár átoknak is tekintik az esőt.
A mérsékelt égövű országokban, amelyekben az esőzések nem hagynak fel huzamosabb időre, mint nálunk és az egész év folyamán várható eső, senki sem örül jöttének. A háziasszony, aki ki akarja teregetni mosását, a pasi, aki kirándulást tervez a hét végére, vagy barátaival szalonnát akar sütni kertjében és persze a földműves, akinek egy hirtelen záporeső tönkreteheti termését aratás közben, aggodalommal néznek minden apró felhőt a láthatáron és az időjárási előjelzés fontosabb számukra, mint majdnem minden más hír.
Bár nálunk is az időjárás lenne a legfontosabb!
Európában, az US -ben, az eső a szomorúságot szimbolizálja. A szürke felhők, a nap, amely néha hetekig nem mutatja orcáját, a napközben is bekapcsolt világítás a házakban, az utcákon, krónikus levertséget okoznak, szélsőséges esetekben komoly lelki problémákkal. Az angol „esős nap” szűkös, rossz napokat jelent, a „teljesen vizes vagy” kifejezés fordítása, marhaságot mondasz. Ingmar Bergman egyik legelső filmje az „Esik a Szerelmünkre” volt, magyarán, befellegzett szerelmünknek. Amikor egyúttal esik és süt a nap, az szokták mondani „Az ördög veri feleségét”.
Az időjárás fontosságát mutatja hány különböző „megfigyelést jegyeztek fel, amelyekből az eső jöttére lehet következtetni. Például esőt jósolnak: a réten nyugtalanul, mohón legelő állatok; a levegőt szaglászó és az orrukat nyalogató tehenek; a homokba hempergőző kutyák; a vízparton sétáló varjak; a szótlan fülemüle; a nyüzsgő hangyák. Ha úszás közben verdes a kacsa a szárnyával, akkor is esőre lehet számítani.” (Terebess Ázsia Lexikon). De hasonló következtetésre lehet jutni akkor is, ha felebarátjaidat figyeled meg. Ha levertek, idegesek, fejük fáj, egy régi sebhelyük sajog, ízületi fájdalmaik vannak, vagy a megszokottnál ingerlékenyebbek, ezek is a közelgő vihar világos jelei.
Tropikus országokban a pusztító intenzitású zivatarok átokká válnak. Az égiháború – különféle jelmezben, mint tájfun, tornádó, vagy ciklon – amelyet rendkívül heves szelek kísérnek, majdnem mindig katasztrofális következményekkel jár. Egész házakat, járműveket, repít nagy távolságra, kiterjedt területeket áraszt el, százezrek maradnak hajlék nélkül. A "Katarina" hurrikán csak a leghíresebb volt közülük, az óriási pusztítás miatt, amely közel kétezer ember életét követelte, de kevésbé híres testvérei évente visszatérnek az Atlanti, Indiai és Csendes óceán körzetébe.
Egy kuriózum. Praktikus okokból a meteorológusok személyneveket adnak a trópusi ciklonoknak 1979-ig női névvel ruházták fel ezeket a kellemetlen és pusztító légköri jelenségeket, talán anyósukra gondolva. Ekkor úgy látszik a feminista szervezetek felocsúdtak és azóta, felváltva nők és férfiak a hurrikánok névadói.
Ki nem látott a TV híradóban képeket elárasztott városnegyedekről Bangladesben, embereket Indiában, akik fákba kapaszkodva, vagy kunyhójuk tetején várják a mentőket. Sok írót befolyásoltak a heves záporok, amelyek teljesen mások, mint azok, amelyeket hazájukban tapasztaltak.
Somerset Maugham „Az eső” c. elbeszélésében, amelyből film is készült, az eső egy nyilvánvaló metafora a hősnő által elszenvedett elnyomásra és irgalmatlan kínzásra. Az író azt írja: „Az eső könyörtelen volt és valahogy szörnyű, érezted benne a természet primitív erőinek rosszindulatát. Nem szakadt, ömlött. Olyan volt, mint egy áradat az egekből és a hullámvaslemez tetőt őrjítően rendületlen szívósággal döngette. Úgy tetszett mintha saját dühe lenne. És időnként úgy érezted, hogy sikoltanod muszáj, ha nem marad abba és akkor hirtelen erőtlenséget éreztél, mintha csontjaid elpuhulnának hirtelen és nyomorúságos lennél, meg reménytelen”.
Egyszer családommal Svédországba utaztam. A füllesztő nyár közepén, az ottani időjárás egy különösen esős téli izraeli napra hasonlított, de a helyi gyerekek számára ez mégis nyárnak számított. Szegények egyszerűen nem ismernek másfajta nyarat. Míg a mi gyerekeink kabátban, sapkában, sállal nyakuk körül fagyoskodtak, a szőke srácok rövidnadrágban és szandállal lábukon lesték egy tető alul az eget és amint egy rövid esőszünet támadt, kirohantak és azt tették, amit minden normális gyerek tesz, ugrabugráltak, hancúroztak, körbe rohangásztak, pajkoskodtak, labdába rúgtak. Csak akkor fogtam fel micsoda egy áldás az, egy olyan paradicsomban élni, ahol a napocska az ég legnagyobb részében ránk mosolyog (mégha néha egy kicsit el is túlozza).
Itt értettem meg az ismert angol gyerekdal igazi jelentőségét is: „Eső, eső, állj odébb, jöjj vissza máskor!”

Egyedi keresés

KÁLMÁN MAGYARUL

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.
Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.
A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.
A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.
Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”
Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.
Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.
A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.
Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:
Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.

Egyedi keresés

AZ ALTERNATÍV GYÓGYKEZELÉS NEM KURUZSLÁS

Izraelben, még azokban a ritka időközökben, amikor nincs aktív háborúskodás, minden egészséges férfi 45-50-ik életévéig – attól függően mi a rangja – évente 35-40-50 napot, mint tartalékos katona szolgál. Ahogy nálunk mondják: mindenki katona, csak 11 havi szabin van. Az ezredben, amelyben szolgáltam, Smulík egyike volt legjobb barátaimnak. Ugyanabban a sátorban aludtunk, az 1956-os Szináji kampányt és 1967-es hat napos háborút együtt vészeltük át (rádiósok voltunk, nem mondhatom ’átharcoltuk’), aztán egyikünket, már nem emlékszem melyikünket, más egységbe helyezték át és elváltak utjaink.
A szakaszunk, kb. 20 tartalékos, egy nagy bázisban szolgált, sok átlagos katonával. Furcsának találtam a kapcsolat hiányát a két csoport között, amely majdnem ugyanazt a feladatot teljesítette. A bázis telefonközpontja tőszomszédságában volt a rádiós központnak, amelyben sok órát töltöttem éjjel és nappal, de a fiatal telefonista lányok számára, mi 30-35-40 évesek mintha nem léteztünk volna. Udvariasan jó reggelt, jó estét kívántak, szépen megköszönték, amikor rá akartak gyújtani és tüzet kaptak, vagy kölcsön kérték az esti lapot, de ezeken felül ignoráltak minket.
Teljesen más volt Smulík helyzete, aki azzal büszkélkedett, hogy a kézelemzés mestere. Fogalmam sincs mennyire volt képes a jövőt megjósolni, vagy egészségi diagnózisra, mert nem voltam egyik kuncsaftja, de amikor nem volt szolgálatban, mindig két-három lány várakozott sátrunk előtt (a fiúkat nem érdekelték az ilyen elemzések).
Smulík adottsága elképesztő volt. A civil életben nem voltunk kapcsolatban, de amikor behívtak tartalékos szolgálatra és kb. egy éve nem láttuk egymást, soha sem tett fel sablonos kérdéseket, mint „Hogy vagy?”, „Miz ujs?”, egyszerűen megmarkolta a kezemet és tenyeremből mindent tudott! 'Látta' gyerekeim születését, a családi betegségeket, örömteli eseményeket, úgy tetszett nincsenek titkaim előtte, úgy olvassa életemet mint egy nyitott könyvet. Eleinte nem hittem túlságosan képességeiben, de amikor egyszer megkérdeztem pontosan mit lát tenyeremben, elkezdte visszaadni – más katonák jelenlétében – egy beszélgetésemet néhány napja feleségemmel és olyan személyi részletekbe bocsátkozott, hogy kénytelen voltam félbeszakítani. Amikor legközelebb behívtak minket, már csak kezet szorítottam Smulíkkal (pedig képzett emberek számára már ez is sokat árul el személyiségedről) és nem hagytam, hogy tenyeremet elemezze.
Életemben először láttam ilyesmit és nem tudtam hová a csudába tegyem? Ez egy elsajátítható tudomány, vagy pedig barátom különleges adottsága, természet adta bölcsessége, veleszületett tehetsége a pszichológia terén, az emberi viselkedés rendkívüli ismerete, a testbeszéd olvasni tudása? A kézelemzéssel (szak nevén chirológia) foglalkozók szerint, a kézfej formája, vastagsága, a tenyér vonalai, a bőr minősége és barázdái, az ujjak szerkezete, hossza, rugalmassága és a körmök alapján tanulni lehet az emberek sajátosságairól és tulajdonságairól, a múltjáról, jelenéről és jövőjéről, alapvető egyéniségéről, egészségéről és sorsáról. Azt is állítják, képesek betegségeket és fájdalmakat megállapítani és segítséget nyújtani a hagyományos orvosoknak a test és a lélek gyógyításában.
Ellentétben a chirológiával, amelynek kétlik tudományosságát, a reflexológia elismerésben részesült, mint alternatív gyógymód, amelyet a nyugati orvostudomány hagyományos módszereivel kombinálva használnak. A reflexológusok szerint, „talpunk a test mikrokozmosza. Minden szervünk, testrészünk összeköttetésben áll a lábunkon található ú. n. reflexpontokkal, melyek masszírozásával a legtöbb betegség eredményesen kezelhető”. (Talpak igen és tenyerek nem? Furcsa, nem?)
„A módszer lényege: bőrterületek, pontok, zónák ingerlése. Az ingerre reflex, visszahatás keletkezik a hozzá tartozó szervben, testrészben, növelve az adott zónához tartozó szerv anyagcseréjét, vér- és nyirokkeringését. Amikor még nincs kimutatható szervi elváltozás, nincs szubjektív panasz, csak energiazavar, a masszázs meg tudja szüntetni az ezeket és harmonizálni tudja a szervezetet, tehát betegségmegelőző hatású”.
A párom rendszeresen jár reflexológushoz és csodálattal számol be, hogy jobb diagnózist ad, mint a háziorvosunk. Mindjárt amikor el kezdi kezelni, kitapogatja feleségem minden apró fájdalmát és még egy könnyű székrekedés sem kerüli el figyelmét. Számomra az ilyesmi ördögönségnek tetszik, mert eltérően nejemtől, aki már akkor is az egekben érzi magát, amikor esetlen és képzetlen ujjaimmal masszírozom talpait (vagy vállait), én úgy látszik érzéketlen fatuskó vagyok, mert azon felül, hogy élvezem, ha valaki velem foglalkozik, a nyomások, dögönyözés, masszázs, nem okoznak semmilyen élvezetet.
Egy másik ismert módszer az akupunktúra, a bőr tűszúrással való ingerlése, a Távol keletről származott át hozzánk és bár ha csak rágondolok, libabőrös leszek, a hathatósága a fájdalmak kiküszöbölésében, jól ismert. Egy filmben láttam egyszer egy férfit, akit a szokásos érzéstelenítés nélkül, csak tűszúrásos eljárással operáltak és látszólag nem érzett fájdalmat. Feleségemet az utolsó időben, reflexológusa su jok terápiával kezeli, amely kombinálja a kéz és láb reflex zónáit tűkkel, mágnesekkel való stimulálását, a magvakkal és színterápiával való gyógyítás módszereivel, sőt időnként a fül, vagy akár a skalp kezelésével is. A feleségem szerint, a kezelés nem túl kellemes, de nagyon eredményes.
Az aki a netten keres gyógyulást betegségének, enyhülést fájdalmainak – és ki nem keres manapság válaszokat az Interneten, az új delphi-i Orákulumnál – a gyógy készítmények, egészségjavító szerek, eszközök, módszerek és kúrák elsöprő áradatára talál, amelyeknek mindegyike látszólag kielégítő és teljes választ ad minden bajára. Healing (gyógyítás kézrátevéssel), vagy reiki, különféle masszázsok – mint a siacu, vagy akupresszúra, svéd, thaiföldi, kínai (tuina) és mások – aromaterápia (gyógyítás illóolajokkal), apiterápia (a méhek termékeinek gyógyító célú felhasználása), meditáció és thai chi, joga, növényterápia és Bach virágterápia, bioenergetika, mágneses termékek, chiropraktika ( az ízületek és a gerinc funkciójának oszteopatikus kivizsgálásával foglalkozó gyógymód), kínai gyógymódok, a Feldenkreis módszer, naturopátia (természetgyógyászat. a betegség kialakulásának megelőzése a helyes életmód, étrend tanításával) és még sok más.
Mindez összekapcsolódik a sok éve dúló vitával a holisztikus és a konvencionális orvostanok között. A holisztikus orvostan az embert a maga teljességében: testi, lelki, szellemi egységében látja és minden baját ezen a három szinten próbálja megoldani.
Itt a helye megemlíteni személyes tapasztalatomat is. Sok-sok éve, egy könnyű lejáratú szívroham következtében, megállapították, hogy beszűkült ereim miatt hármas bypass műtétre van szükségem és már a dátumot is kitűzték. Lemondtam a műtétről. Ehelyett nagy sikerrel kezeltek az u. n. Mayer-kúrával (kezdve béltisztítással keserűsóval a szervezet méregtelenítésére, néhány hetes böjtöléssel és végül a helyes táplálkozás szabályainak elsajátításával). Az orvos, aki ezt a kúrát Izraelben bevezette, a módszert ’kés nélküli műtét’nek nevezi és tény, műtét nélkül is kitűnő az életminőségem.
Mira, orvosnő barátunk, aki ma vezető pozíciót tölt be az egyik betegsegélyzőben, azelőtt Nyitrán a korház onkológia osztályát vezette. Amikor ide érkezett vagy 15 éve, mindjárt észlelte, az izraeli orvos a nyugati irányzat híve, a számítógépes technológia és szupermodern műszerek szerelmese, aki elfelejtette az orvosi tudomány hagyományos képességeit: diagnózis megállapítása tapintással és a paciens külső megfigyelése.
Egyszer meghívtuk egy másik barátnőnket péntek esti vacsorára. Aznap délután sírva felhívott minket és azt mondta nem tud eljönni. „Mi történt?” – kérdeztük. Az asszony elmesélte, hogy mellrákot találtak nála, meg fogják műteni és semmi kedve társaságra. Majdnem erőszakkal elcipeltük orvos barátnőnk lakására. Mira kávét tett fel számunkra és míg a víz felforrt, kiment a hölggyel a konyhába, megtapintotta a mellét és kategorikusan kijelentette: „Nincs rákja!” Megfigyelése alátámasztására, a következő héten megvizsgálta barátunkat rendelőjében és ott véglegesen megállapította, az előző diagnózis hibás volt.
A fenti alkalommal valamelyikünk tett egy kijelentést, amely talán felbosszantja az orvosok egy részét, de biztos vagyok benne, van alapja: „A sebészek sokszor elhamarkodva határoznak műtétről.”
Nem vagyok orvos és nem is tartom magamat orvostani szakértőnek, de sokat olvasok és érdeklődési köröm tág. Úgy látom, az utolsó időben változási hajlam érezhető a konvencionális orvosok hozzáállásában. A normális orvosi kezelés keretében ők is több hangsúlyt fektetnek a betegségek korai felfedezésére, megelőzésére, a kórokozók felderítésére, a helyes táplálkozásra és emberközi kapcsolatokra. Sok módszert, amelyek azelőtt a holisztikus szemlélet tartományához tartoztak, a legtöbb orvos átvett. A betegsegélyzők pacienseknek alternatív gyógyászati szolgáltatásokat is nyújtanak.
Nincs szándékomban rábeszélni valakit a modern orvostan hatalmas vívmányaiknak feladására. A röntgen, ultrahang, EKG, MRI és más műszerek, a modern diagnosztika fő pillérei. Nem érdemes lefitymálni az orvosokat, a kukába hajítani minden orvosságot az u. n. nagymama-orvosságok javára, de ami az emberi testet és működését illeti, még mindig több az ismeretlen az ismertnél. Szerény javaslatom azoknak, akik ezzel foglalkoznak, ne tartsák az összes tojást egy kosárban és ne vessék el könnyedén a szokatlan módszereket. Járjanak nyitott szemmel, keressenek új utakat, kutassanak, kísérletezzenek, próbálkozzanak, adjanak esélyt a másnak.
Az alternatív gyógymódok feladata nem a konvencionális orvostudomány helyettesítése, hanem kipótolása, mint további eszköz, testi és lelki egészségünk javára.

Egyedi keresés