LÉLEKVÁNDORLÁS, MIK AZ ESÉLYEI?

Gondoltattok-e valaha arra: a legtöbb cselekedetünk a nap folyamán nem akarati, hanem csak reakció külső eseményekre, ingerekre? Reggel felébredünk, mert kintről beszűrődik a pirkadat fénye, kialudtuk magunkat, az ébresztőóra cseng, vagy a háziak közül valaki felébreszt; a nyomás hólyagunkban (vagy a csikarás beleinkben) megszabja, hogy első utunk a budiba vezet; a kíváncsiság a legfrissebb fejleményekre a globális faluban mialatt forgalmon kívül voltunk, a rádió bekapcsolására, vagy a sportrovat fellapozására késztet; a szükség kimosni a csipákat szemeinkből, felfrissülni, fogat puccolni, vagy megborotválkozni, lépteinket a fürdőszoba felé irányítja; az éhség, a kávészenvedély, vagy a szokás, a konyhába visz és ez így folytatódik az egész álló nap, az egész élet folyamán.
Lehet-e egyáltalán valamihez hozzáfogni saját kezdeményezésből, spontánul, nem külső, vagy belső ingerből kifolyólag? Amikor a géphez ülök és nekikezdek egy új íráshoz, általában csak reagálok, egy filmre, amelyet nemrég láttam, olvasott cikkre, könyvre, valamire, amit egy barát mondott, vagy emlékre, amely egy élményem felidézett. Feltételezem, hogy ez így van mindenkinél. Az egész életünk egy feltételes reflex.
Ez a gondolatsorozat is akkor született meg, amikor azzal akartam kezdeni írásomat „Azt olvastam a Time magazinban…” Már sok-sok éve vagyok ennek a hetilapnak az előfizetője, de nem csak azért, mert szerintem ez a hetilap a legelsőrendűbb forrása a hírösszefoglalóknak világ minden zugából, hanem a tudományról, turizmusról, sportról, művészetről, divatról – az élet minden területéről – beszámoló, kitűnő háttér riportázsainak köszönthetően. Sokszor, amikor nem értem mi a frászról van szó az újságban, azt mondom magamnak: „Nem baj, majd a Time-ban megmagyarázzák a jövő héten.”
Ezúttal egy átfogó riportázs a tudatról keltette fel az érdeklődésemet. Már a bekezdés is gondolatkeltő volt (ez a bekezdések feladata, nem?):
„Létezel, ugye? Bizonyítsd be. Miként idézi elő 100 milliárd fecsegő agysejt annak a tudatát – vagy illúzióját – hogy itt vagy?”
A továbbiakban pedig:
„Az agysejtekkel foglalkozó tudósok szerint, a legkevésbé kétséges jellegzetesség az, amely sok laikus számára a legmegrázóbb. A gondolataink, érzéseink, örömeink, fájdalmaink, egyedüli forrása, fiziológiai tevékenység az agyszövetekben. A tudat nem lakozik egy légies lélekben, amely az agyat személyi digitális asszisztensként (PDA) használja, a tudat maga az agy tevékenysége. A tudat minden aspektusa az agyhoz vezethető vissza és amikor az agy fiziológiai tevékenysége abbamarad, amennyire meg lehet ítélni, a személy tudata megszűnik létezni”.
Nem foglalkozok agysejt kutatással, de meglepett, mennyire biztosak magukban a szakértők. Holtbiztonsággal kijelentik, a halhatatlan emberi lélek fogalma merő kitalálás, amely csak vigaszt nyújt azoknak, akik a közeledő elkerülhetetlen nemlét gondolatát elviselhetetlennek találják.
Távol állok a vallástól, de egy pár misztikus hitnek, mint a lélekvándorlásnak, úgy látszik mégis sikerült átfurakodni világi vértemen. A tárggyal sok éve ismerkedtem meg, amikor rábukkantam a „Bridey Murphy nyomában” c. bestsellerre, egy amerikai nőről, aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken. Csak egy látogatás a washingtoni ír követségre és egy részletes térkép tanulmányozása, szolgáltak bizonyítékkal, hogy csakugyan létezik egy ilyen nevű város.
Az indiaiak, drúzok, de a zsidóság egy része is (a Kabbalisták, a haszid irányzatúak), abban hisznek, hogy a lélek nem enyészik el a halállal, hanem újraszületik egy másik ember testében, de engem inkább befolyásolt néhány pszichiáter kutatása, akiknek hipnózis alatt sikerült felhozni emlékeket pácienseik múltbeli létéből, amelyeket állítólag más testben éltek át.
A módszert – mint sok más találmányt – véletlenül fedezték fel. Sigmund Freud, a modern pszichológia és a pszichoanalízis atyja szerint, a lelki blokkok gyökerei a betegek gyerekkorában történt traumatikus események, amelyeknek emléke a tudat alatt (szintén Freud felfedezése) van eltemetve, úgyhogy a paciens nem is tud létezésükről.
Mint ahogy tudja mindenki, aki valaha néhány filmet látott, a viselkedési zavarok kezelése, az elfojtott traumák, a tudatalatti okok feltárása, feloldása, a terapistánál történik. A beteg heverőn fekszik és u. n. „szabad asszociációs” módszerrel beszámol gondolatairól, amint azok elméjén áthaladnak. Ez persze lehetővé teszi a kezelője számára rátapintani a tünetek gyökereire, de már maga a nem tudatos emlékek feltárása a páciens által, az első lépés a gyógyuláshoz.
Bizonyos esetekben, amikor a terapista nem képes feltárni a lelki zavar gyökereit, megpróbálja hipnózis által a gyerekkorába visszavezetni alanyát. Egyszer véletlenül – talán amikor egy hölgy nem vallotta be tényleges korát – az pszichlógus a születése előtti időpontba vezette vissza a páciensét és – csodák csodája – voltak emlékei erről az időről is. Ezekben az emlékekben le tudott írni valódi eseményeket, amelyekről nem tudhatott és helyeket távoli országokban, amelyeket soha nem látott, épületeket, amelyek ma már nem léteznek, de a helyi lakosok igazolták, hogy a múltban léteztek.
Ezután, a kísérleti alanyok már szándékosan lettek visszavezetve a születési idejük előtti időszakokba, de voltak olyan esetek is, amelyekben nem is volt szükség hipnózisra. Így például Dr. Ian Stevenson, kanadai orvos és pszichiáter, 40 évet szentelt olyan esetek tanulmányozására , amelyekben gyerekek olyan tárgyakról, fogalmakról és személyekről beszéltek, amelyekről normális körülmények szerint fogalmuk sem kellett, hogy legyen. Az események, amelyekre „emlékeztek”, olyan személyek életében történtek, akik néhány évvel a gyerekek születése előtt meghaltak. Más kutatók is írtak hasonló esetekről és számos könyvben számoltak be munkájukról.
Dr. Stevenson mindig nagyon elővigyázatos volt következtetései levonásában és a fentiekre, mint „esetek, amelyek látszólag a reinkarnációra mutatnak” utalt. Tudatában volt kutatása egy alap hibájának: nincs tanúság egy olyan folyamatról, amely lehetővé tenné az egyéniség túlélését és reinkarnációját más testben.
A tudományos közösség egésze szkepticizmussal fogadta ezeket a beszámolókat, de tény, ezek a jelenségek soha sem lettek alaposan tanulmányozva. Így például, a déja-vu érzésnek nincs egyértelműen bizonyított tudományos magyarázata. Veletek is biztos megtörtént, hogy egy teljesen új hely ismerősnek látszott és úgy tetszett, valaha már ott letettek volna; furcsa közelséget, vagy éppen megmagyarázhatatlan undort éreztettek egy vadidegen személy iránt; filmet látattok, amely valamire emlékeztetett, csak nem tudtátok mi az a valami; találkoztattok valakivel, akit mintha valahonnan ismertettek volna, de sehogy sem tudtattok rájönni honnan; visszatérő álmaitok vannak egy olyan eseményről, amelyet soha sem éltettek át. Vajon nem lehetséges, hogy ezek felvillanások előző reinkarnációinkból?
Most ez a jól megfogalmazott, meggyőző cikk a „Time”-ból egyszerre tönkreteszi ezt a kényelmes, megnyugtató hitet, hogy van élet a halál után és nem minden fejeződik be, miután búcsút mondunk földi létünknek. Egy teljesen világi személy számára logikusnak hangzik az elmélet, amelyet írásom elején fejeztem ki: összességünkben csak egy ingerekre reagáló, legmagasabb fokú rendszer vagyunk és az u. n. tudat, amelyre annyira büszkék vagyunk, maga egészében csak az agysejtek milliárdjainak egyedi, véletlen kombinációja. A valószínűség, hogy egy azonos kombináció valaha újra létre jöhetne más testben, sokkal, de sokkal kisebb a lottó főnyereménye megütésének az esélyénél.
Másrészt viszont, amikor hetente kitöltöm a lottószelvényt, nem érdekelnek a nyereség esélyei. Tudom, esélyeim majdnem egyenlők a nullával, de összehasonlítva azzal, aki nem pazarolja pénzét ilyen marhaságokra, nekem legalább van valamilyen esélyem! Mint fent említettem, feltehetőleg nincsenek esélyeink a lélekvándorlás létezésére, de ha mégis összefutunk egyszer egy másik életben és úgy fog tűnni nektek, hogy valahonnan ismertek, mondjatok szépen egy sziát és kockáztassatok meg egy mosolyt.
Mégha tévedtettek is és nem én vagyok az, a mosoly jót fog tenni a másiknak és nektek is.

Egyedi keresés