KÉTES ÜZELMEK

1949-ben, amikor Izraelbe emigráltam, Magyarországon már a kommunizmus uralkodott. Sokan közülünk szülőket, testvéreket, vagy más rokonokat hagytak hátra szülőhazájukban, ahol a rezsim – még a 6 Napos Háború előtt 1967-ben, amelyet követően a keleti blokk tagjai, Romániát kivéve, megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel – nem nézte jó szemmel az összeköttetéseket a cionista állammal. A lakosok csak különleges engedéllyel látogathattak el hozzánk és ha meg akarták tartani állásukat, nem is levelezhettek izraeliekkel. Egy barátom, aki Nemzeti Bankos posztját féltette, ezen az alapon szakította meg kapcsolatait velem. Csak a rezsim bukása után fedezte fel véletlenül e-mailemet és nagy örömmel írt nekem.
Izraelben nem veszélyeztetted a munkahelyedet, de itt is voltak bizonyos korlátozások. Engem például egy másik tartalékos katonai egységbe helyeztek át, mert nem voltam hajlandó aláírni egy kötelezettséget, hogy nem utazok többé kommunista országba.
A biztonsági szervek úgy látszik jól tudták mik a rizikók. Természetesen fogalmam sincs mi volt a kémek száma, amelyeket a kommunistáknak sikerült beépíteni Izraelbe, csak az újságokból tudunk arról a néhányról, akit sikerült leleplezni, de egy esetről tudok, mert egy barátunkkal, aki a mi ifjúsági csoportunkkal érkezett Izraelbe, volt kapcsolatban.
Dov – elégedjünk meg keresztnevével – aki egy mérsékelt biztonsági fontosságú cégnél dolgozott, mindig furcsa srác volt és miután meglátogatta családját Csehszlovákiában, még furábbá vált. Este, amikor néhány lánnyal sétáltunk Tel Aviv központjában, időnként hátra pillantott és azt állította, követik. Talán tényleg így volt, mert egy hajnalkor bekopogtak ajtaján a biztonsági szolgálat emberei és letartoztatták. Ezt lakástársától tudtuk meg, mert az eset nem került be a sajtóba. A fiú, szintén csehszlovák származású, sértődötten mesélte, hogy az egyik tiszt, aki Dovot letartoztatta, úgy fogalmazott, hogy „ti csehek mind árulók vagytok!” Mi ugyan Szlovákiában születtünk, de azokban az években, Izraelben minden csehszlovákot ‘csehnek’ nevezték.
Dov apját elkapták, mert feketézett. Amikor szüleihez látogatott, beidézték a rendőrségre és azzal zsarolták meg: „ha nem akarod, hogy apád évekig rothadjon a dutyiban, információt fogsz gyűjteni számunkra”. Dov látszólag beleegyezett, néhány, szerinte nem fontos, adatot adott meg munkahelyéről, de amikor visszaért Tel Avivba, nem lépett kapcsolatba a csehszlovák nagykövetséggel. Az izraeli kihallgatók állítólag kitörték néhány fogát, de amennyire tudjuk, Dov soha sem lett formálisan megvádolva, bíróság elé állítva, néhány hetes kivizsgálási fogság után szabad lábra helyezték és egyszerűen eltűnt. Senki barátai közül nem látta őt többé.
Nekem személyesen is volt egy rövid találkozásom a magyar titkosszolgálattal, de – talán azért mert ez röviddel a kommunista uralom bukása előtt történt – nem lett különösebb bajom. Amikor megújultak a kapcsolatok Magyarország és Izrael között, 20 év után először Pestre látogattam. Azokban a napokban a lakásadók kötelesek voltak bejelentkezési űrlapot kitölteni a náluk megszálló idegenekről és a turistáknak néhány napon belül jelentkezni kellett egy az idegeneket nyilvántartó hivatalban. Amikor odalátogattam, megkértek, hogy fáradjak be egy oldalszobába, ahol két nagyon előzékeny úr néhány kérdést tett fel munkámról a repülőtársaságban. Nem tudtam túl sok információval szolgálni. Egy technikai irodában dolgozok, alkatrészek adatait tartom nyilván, halvány dunsztom sincs a reptér működéséről, a repülők fel és leszállásáról, de amint hazatértem, beszámoltam az itteni biztonsági szerveknek a beszélgetésemről. Az úr, akivel beszéltem, úgy látszik hallott már ennél izgalmasabb beszámolókat, de kérte, jelentkezzek, ha lesznek további fejlemények. Legközelebbi látogatásomkor már kitört a demokrácia Magyarországon és senki sem érdeklődött többet irántam.
A feleségem, aki a tel avivi városházán a külföldi kapcsolatok felelőse volt, szintén be lett idézve kihallgatásra, amikor, talán először Izraelben, ifjúsági cserét kezdeményezett Magyarországgal. A kihallgató nyájas volt, de említést tett gyakori pesti utazásaimról, sőt még arra is célzott, hogy nejem nem mindent tud kapcsolataimról a kommunistákkal.
Egy további kalandom volt a magyar hatóságokkal, ezúttal nem a titkos szolgálattal. Egy alkalommal, együtt feleségemmel, Bécsből érkeztünk Pestre. Bérautónkat, mivel Pesten – mint minden más nagyvárosban – sokkal könnyebb a közúti járművekkel közlekedni, mint a dugókban vánszorogni és parkoló helyet keresni, leadtuk a Kertész utcában. Amikor néhány nap múlva haza indultunk volna, a vámtiszt a röptéren megkérdezte mit csináltam a kocsival, amellyel Hegyeshalmon átléptem a határt. Felmutattam az iratot, amelyre a felelős személy „Herz”-nél odabiggyesztette aláírását, de a vámos csak nevetett: „Hiszen nincs lepecsételve! Ez akárki aláírása lehet.” – mondta. „Honnan tudom, hogy nem adta el az autót?”
Természetesen tiltakoztam és a férfi végül hajlandó volt hinni nekem, nem küldeni engem vissza a városba az írást lepecsételtetni (ebben az esetben lekéstem volna járatomat), de (úgy mond) mivel kockázatot vállal és ezért állásával fizethet, nekem ez egy üveg Johny Walker whiskybe fog kerülni. Megvehetem számára a vámnélküli üzletben.
Amikor a pult elé járultam, az eladónő mosollyal fogadott. Megkérdeztem mi a nagy öröm, erre azt válaszolta „Árpi már elmesélte miről van szó!”
A feleségem volt az, aki megmentett az esetleges további komplikációktól. Naiv létemre személyesen akartam átadni a vásárolt üveget a vámosnak. „Megkergültél?” – kérdezte. „Azonnal letartoztatnának hivatalos személy megvesztegetése miatt.” Azt javasolta kérjem meg az eladónőt, adja át ismerősének.
Így is tettem és minden további nélkül a géphez mentünk, de az igaz az, hogy amikor felfelé lépdeltem a lépcsőn, úgy éreztem, szúrós tekintetek fúródnak a hátamba és amíg be nem zárták a repülő ajtaját, attól féltem felhangzik a kiáltás: „Hé, maga ott, álljon meg!”

Egyedi keresés

VICCES SZÖVEGEK

Mi az a humor? Az ember veleszületett, áldott képessége, helyzetek komikus oldalát látni, nevetni rajtuk, vagy azt okozni, hogy mások is mulatságos szemszögből lássák azokat. Mint a kutatások bizonyítják, a nevetés jótékonyan ható, létfontosságú szelep, amely jelentősen enyhíti a nyomást feszült helyzetekben. Anyáinknak igaza volt, csúnya dolog másokon röhögni és ez méghozzá bosszantja is őket, de a nevetés természetes reakció és nem mindig tudjuk visszafojtani. Aki nem képes tiszta szívből, szabadon nevetni, abszurd, kínos, vagy akár nehéz helyzetekben, amelyek velünk, vagy másokkal történnek, valószínűleg nem fog tudni megszabadulni saját belső nyomásaitól és előbb-utóbb lelki elsősegélyre fog szorulni.
Minden jó vicc alapvető eleme a meglepetés. Minél nagyobb az eltérés az elvárás és a valóság között, nevető izmaink annál inkább vannak serkentve. Sokféle humor van és a fő különbség közöttük a meglepetés leleményességének és kifinomult szellemességének a mértéke. Természetesen az elbeszélő adottsága is fontos. Nem mindenki képes egy viccet elmondani.
Egy jól ismert vicc egyik variációja, pont ezt a tulajdonságot szemlélteti, persze egy kissé groteszkül. Az utazási ügynökök egy csoportja már sok éve utazik együtt és betéve tudja egymás vicceit. Ezért elhatározzák, megszámozzák őket és ahelyett, hogy elmondanák az egész viccet, elég, ha bemondják a számát és általános nevetés tör ki.
Egy új ügynöknek nagyon megtetszik az ötlet és néhány órát szán rá bemagolni a vicceket és számaikat. Az első megfelelő alkalomkor próbát tesz. Bemond egy számot a listából, de teljes csend fogadja. Még el sem mosolyogja magát senki. Újra próbálkozik. A legjobb vicc számát mondja be, amelynek hallatára a múltkor mindenki a hasát fogta a kacagástól, de ezúttal sem sikerül megnevetetnie a társaságot. Végül az egyik megsajnálja szegény pasit és odasúgja neki: „Ne vedd mellre fiam, nem mindenki tud viccet mesélni!”
A világ népei nemcsak nyelvükben, kultúrájukban, folklórjukban, népviseletükben, nemzeti ételeikben, hanem humorukban is különböznek egymástól. Mindegyik büszke a humorérzékére, amely szerinte jobb, mint más népé. Egyszer, amikor a US -ben jártunk feleségemmel, ottani barátaink amerikai komikusok előadására vittek minket el. Mindketten tudunk angolul és jól értettük az elmondottakat, de a szöveg valamilyen okból nem tűnt számunkra nevetségesnek. Csodálkozva néztünk egymásra: „Min röhögnek ezek?” Egy negyed óra múltán, barátaink elnézését kértük és kisétáltunk a teremből.
Megtörtént veletek is, hogy idegen nyelven próbáltattok egy viccet elsütni és magatok is éreztétek, hogy kevésbé vicces, mint az eredeti? A mentség ilyenkor az: „Magyarul ez jobban hangzik.” Higgyétek el, ez így igaz és így van minden más nyelvvel kapcsolatban, amelyen nevelkedtünk, felnőttünk, amelynek a kultúráját ismerjük. Vannak könnyen lefordítható viccek, mások viszont olyanok, mint bizonyos fajta borok, nem jól utaznak, idegen nyelven elveszítik ízüket, viccességüket, lőrévé válnak.
Ami engem illet az angol humor az esetem (de semmi esetre sem az amerikai!), amelynek az alapja az understatement, a kevesebbet állítás, valamit a szokásosnál jelentéktelenebbnek tüntetni fel. Vegyétek például a sztorit a fürdőruhás, szandálos, napszemüveges angolról, törülköző a vállán, jéghideg Cola az egyik mancsában és hordozható rádió a másikban, aki a Szahara sivatagban bandukol. Amikor egy tevegelő beduin akad útjába, megkérdezi:
„Elnézést uram, messze van innen a tengerpart?”
„Vagy 3,000 kilométerre.”
“Úgy látom, ezeknek elég nagy strandjuk van.”
Nem találtátok viccesnek ezt a kis adomát? Sajnálom, számomra az volt. A humor ízlés dolga. Ne próbáljátok megmagyarázni mi a vicces és miért vicces (számotokra) az anekdotában, amelyet pont most mondtatok el. Vagy a közönség nem volt megfelelő, vagy rosszul adtátok elő. A megmagyarázott tréfa, nem tréfa többé. Ha a közönségetek nem nevetett első elmondásánál, adjátok fel és térjetek más tárgyra. Egy barátom egyszer kijelentette, angolul nem lehet vicceket mesélni! Szerény véleményem szerint az e nyelvű viccek szakértője vagyok. Egy kb. 400 oldalas angol vicc gyűjteményem van és egy weblapom http://feeds.feedburner.com/Merry-go-roundmyBestJokes, amelyen naponta egy friss viccet közlök. Hiába meséltem el néhány viccet barátomnak – ismerte a nyelvet – nem sikerült meggyőznöm.
A tipikus vicc a kommunista rendszer napjaiban, aktuális tárgyakkal foglalkozott, olyanokkal, amelyek a kis polgár életét megkeserítették, amelyekről az utcán, a sorban a bolt előtt, a kocsmában beszéltek. Egy ilyen vicc például:
„Két csontváz találkozik:
’Mikor halt meg kollégám?’
‚Oh, én meg az áremelés előtt. És ön?‘
‚Én?...Én még élek!“
Könnyű volt mókát csinálni a bürokráciából, a nevetségesen önfontos, karikatúra-szerű vezető figurákból. A humor a túlélés fontos eszköze volt, olyan gondolatokat lehetett általa kifejezni, amelyek más módon fogalmazva börtönbe jutatták volna elmondóját. A mindennapi valóság szürkeségében, a tréfák vidámság, fény percei voltak, de azért jó volt óvatosnak lenni. Mi lett azoknak a sorsa, akik nem voltak azok?
Egyszer megkérdezték Brezsnyevet vannak-e kedvtelései:
„Persze. Gyűjtöm a rólam szóló vicceket.”
„Sok viccet sikerült már összeszedni?”
„Természetesen. Három gulágom van már belőlük.”
A „legvidámabb barakkban”, az engedélyesség a többi szocialista országhoz képest, viszonylag nagyobb volt. Ha a humoristák bizonyos, jól meghatározott határokra vigyáztak, még a vezetőket is parodizálhatták. Kádár János állítólag nagyon kedvelte Hofi Gézát, aki pedig őt is kifigurázta. A rendszer bukása után a humor krízisbe került. A demokrácia sokkal kevésbé komikusabb, mint a diktatúra. A „Ludas Matyi” 50 év után megszűnt, a humoristáknak kifogyott az anyaguk. Sok idősebb ember nosztalgiával emlékszik vissza a kádárizmus napjaira, amikor nagyobb volt a szolidaritás a társadalomban, a hátrányos helyzetű rétegeknek jobb esélyei voltak a előhaladásra, nagyobb becsülete volt a tisztességes munkának és az akkori világ emberségesebb tűnt a mainál. Erről szól a következő vicc (nem új, de tipikus):
„Meghal a cigány és odafent találkozik Kádár elvtárssal. Kádár megkérdi:
‘Mond te cigány, mikor volt jobb élni? Mostanában vagy az én időmben?’
Erre a cigány:
’A te idődben a politikusok politizáltak, a munkások dolgoztak, a cigányok meg loptak. Mostanában meg a politikusok lopnak, a munkások politizálnak és bazzzeg azt akarják, hogy én dolgozzak!”
Hírek szerint, június 25-én, Karinthy Frigyes szülinapján, lesz megünnepelve a magyar humor napja. Eredetileg azt javasolták, hogy az egész világon tartsák meg ezt a napot, de bizonyos nehéz sorsú országok elutasították a javaslatot, mert „nekik nincs min nevetni”. A magyaroknak viszont úgy látszik, van.
A magyaroknak kitűnő humorérzékük van. Izraelben legalábbis meg vannak győződve erről. Néhány magyar származású izraelinek, akik között a leghíresebb Efráim Kison (Kishont Ferenc), de mások is, sikerült átültetni a magyar humort az itteni talajba és nemcsak, hogy megfogamzott, gyökeret vert, hanem virágzik is és új héber nyelvű csirákat hajtott.
Mint az egész világon, Magyarországon is sok vicc van a szőke nőkről, a melegekről, az anyósokról, a szórakozott professzorról, a romákról (egy nép, amely szintén megszenvedte a holokausztot), de a véleményem szerint a viccvilág sztárjai a disznó viccek. A trükk ebben az esetben, az ilyen viccet malackodás, durva szavak nélkül adni elő. Például:
„A nőgyógyász rendelőjében megcsörren a telefon.
‘Beszélhetnek a főorvos úrral?’
’Sajnos nem. Könyökig van a munkában.”
Ez teljesen szalonképes és akár gyerekek előtt is elmondható.
Egy másik:
„Nászútról ír édesanyjának az ifjú ara:
’Az idő rossz, folyton esik az eső, napok óta a szobában gubbasztunk.’
Megkérdi az asszony az urát:
’Te apjuk! Mi az a gub?"
És az utolsó ebből a fajtából:
„Egy férfi főz egy nőt:
‘Jöjjön fel a lakásomra.’
‘Felmegyek, de csak akkor, ha megigéri, hogy meg fog becsülni.’
‘Én?! Ahányszor csak akarja!”
Aztán vannak viccek a bunkó rendőrökről (Amerikában ezeket a lengyelek helyettesítik), Pistikéről, székely viccek, de külön, tiszteletbeli helye van a sajátos pesti humornak, amely nagy részében zsidó humor is. Ennek történelmi okai vannak. Mielőtt elhurcolták és lemészárolták őket, a főváros lakosságának majdnem a negyede Mózes hitű magyar volt. Ma sokkal kevesebb zsidó él Magyarországon, de éppúgy ahogy sok étterem menüjén most is ott szerepel a macesz gombócos húsleves, a sólet, a flódni, a zsidó viccek – amelyek sokszor azzal kezdődnek „Két zsidó utazik a vonaton” – a vásott Mórickáról, a bölcs rabbiról, a vaslogikájú talmudistáról, a tyúkanyó mamáról, a házasság közvetítőről, szegény vs. gazdag, zsidó vs. gój, zsidó vs. arab viccek, stb., a mai napig a legnépszerűbbek közé tartoznak.
Nem fogok ide pesti vicceket másolni, de íme egy zsidó vicc, amelyet kedvelek:
„A fiatal anya megkérte anyját, vigye ki fiát a tengerpartra, de lelkére kötötte, vigyázzon nagyon a pajkos gyerekre. Nem kellett volna aggódnia. A nagymama alig hagyta a szegény srácot néhány lépésre elmozdulni és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Hirtelen egy óriási hullám támadt és mielőtt az öreg asszony felocsúdott, elsöpörte a kisfiút.
A boldogtalan nagyi a térdeire roskadt és könnyes szemekkel sikította az egek felé:
‘Mindenható Uram, hogyan tehettél ilyen kegyetlen tettet velem, Sárával, a legjámborabb asszonnyal a hitközségben, aki soha nem hagyott ki egy istentiszteletet, mindig alamizsnát adott a nélkülözőknek, sohasem csalt a röminél? Elvetted egyetlen unokámat. Lányom, vejem ezt soha nem fogja megbocsátani nekem.’
Alig, hogy befejezte mondókáját, egy újabb hatalmas hullám, visszasodorta a kis fiút nagyanyja lábaihoz.
’Köszönöm a kegyedet Drága Uram’ – rebegte a hálás nő – ’de ha szabadna felhívni a figyelmedet, a fiúnak sapka volt a fején!”
Vannak persze kifejezetten antiszemita viccek, ehhez tartozik például a csaló zsidó kereskedő sztereotípiája is, de nem hiszem, hogy egy fajgyűlölő képes lenne egy igazán jó viccet kitalálni. Vannak emberek, akik vicceket írnak? Még nem találkoztam egy olyannal, de tény: állandóan új viccek jelennek meg és vannak közöttük nagyon nevetségesek is. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, hogy a zsidó viccek mesélője, nem feltétlenül gyűlöli a zsidó népet, hanem egyszerűen valaki, aki szeret élcelődni – mint én – kiválasztja népünk, vagy a lengyelek, vagy a négerek, vagy a szőkék egy jellemző tulajdonságát és ezt kikarikírozva, ír egy anekdotát, amellyel aztán vendégeit szórakoztathatja szombat este, vagy kollegáit munkahelyén hétfő reggel. Sokszor a vicceket maguk a zsidók találják ki. A kesernyés önirónia egyik fontos nemzeti tulajdonságunk. Nem kell, hogy túl komolyan vegyük magunkat és gondjainkat, inkább nevessünk, mint sírjunk.
Egy ilyen önironikus vicc az izgága hajótörött zsidóról szól, aki két zsinagógát épít a szigeten. Az egyikbe imádkozni jár, a másikba be sem teszi a lábát.
Nem minden népet áldott meg a sors humorérzékkel. Sok mással, én is osztom azt a véleményt miszerint a németeknek például egyáltalán nincs ilyesmijük. A tipikus német vicc általában testi funkciókról és váladékokról szól, hasmenésről, hugyozásról, szellentésről és ezért lemondok egy példa idézéséről.
Az ismert író és történész Fejtő Ferenc valahol azt írta: „Mi a különbség a német és a zsidó humor között? Semmi. A zsidó humor éppolyan, mint a német. Csak még humor is.”
Befejezésül még egy zsidó vicc. A sok száz közül igyekeztem olyat választani, amely talán ismeretlen Magyarországon. A helyszín, az Egyesült Államok:
„Mrs. Rosenberg késő éjjel egy divatos vendégfogadóban rekedt meg – egy olyanban, amely nem fogadott be zsidókat. A recepciós azt mondta:
‘Nagyon sajnálom asszonyom, de nincs már szobánk. A szálló teli van.’
A zsidó hölgy csodálkozott:
’De hiszen a kinti tábla szerint vannak üres szobáik.’
A tisztviselő egy kicsit dadogott, aztán kurtán kijelentette:
’Hiszen tudja, hogy nem adunk ki szobákat zsidóknak. Talán, ha máshol próbálkozna…
Mrs. Rosenberg hűvösen kijelentette:
’Vegye kérem tudomásul, hogy kikeresztelkedtem.’
Erre a recepciós:
’Csakugyan? Akkor hadd tegyek fel magának egy kis tesztet. Hogy született meg Jézus?’
’Egy Mária nevű szűz szülte egy Betlehem nevű kis városban.’
’Nagyon jó,’ – bólintott a férfi, – ’hozzátehetne még valamit?’
Mrs. Rosenberg folytatta:
’Egy jászolban született.’
’Így van,’ – mondta a recepciós. ’És miért született jászolban?’
Most már Mrs. Rosenberg felemelte a hangját:
’Mert egy ilyen tahó, mint maga itt a szállodában, nem volt hajlandó egy zsidó hölgynek éjszakai szállást adni.”

Egyedi keresés

MÁSODIK ESÉLY

Azok, akik ismernek, tudják már, a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) híve vagyok. Általában nincs kifogásom egy jól megírt űropera ellen, távoli bolygókról, a földönkívüliek furcsa kinézéséről és szokásaikról és az olyan robotok kópéságáról, amelyeket alkotójuknak nem nagyon sikerült emberiessé tenni, de ha csak lehet, előnyben részesítem azt az alzsánert, amely egy futurisztikus világban, új társadalmi normákat és szemléletmódot mutat be, összekötve olyan fantasztikus elemekkel, mint a közlekedés párhuzamos világegyetemek között, időutazás és múltbeli események megváltoztatása, telepátia, telekinézis és az ezekhez hasonló dolgok.
A sci-fi íróknak nagy előnyük van. Művüket eleve fantáziának definiálják, néhány oldalban felépítenek egy képzelt világot, együtt törvény rendszerével, kormányzati formájával, leírják a népeket amelyek lakják, a nyelveket amelyeket beszélnek, esetleg néhány furcsán hangzó, nehezen kiejthető szót is kitalálnak, röviden felvázolják képzelt világuk 'történelmét'. Ettől kezdve, fantáziájuk szabadon csaponghat, amerre az ihlet hullámai sodorják őket . Semmi sem tűnik képtelenségnek, könyvolvasási tilalom (mint Ray Bradbury Fahrenheit 451-ében), törvény, amely a nyilvános étkezést pornográfiának minősíti, olyan társadalom amely csak a föld szinte alatt él, vagy más, amelyben a nemi kapcsolat apák és lányaik között elfogadott (Robert Heinleinnek, a sci-fi egyik legnagyobb és legvitatottabb írójának, könyveiben), hiszen olyan világról van szó, amely nem létezik a valóságban, egy társadalmi szatíráról, amely a mai folyamatokból származó lehetséges fejleményeket próbálja megjósolni.
Sok éve olvastam, de olyan benyomással volt rám Conrad Richter „Dr. Hanray második esélye” c. elbeszélése, hogy megőriztem. Egy nukleáris fizikusról szól, az atombomba feltalálójáról, akit lelkiismerete gyötör találmánya felhasználása miatt. A hírnevének köszönhetően, engedélyt szerez, egy őr kíséretében, meglátogatni szülőfaluját – ma titkos katonai bázis, ahol újfajta fegyvernemeket tesztelnek.
A falu nagy része romokban hevert, de az út egy rövid szakasza egészében maradt és úgy nézett ki, mint a régi időkben. A szél cseresznyevirágok illatát hozta el „és a lassan alászálló alkonyban úgy tűnt neki, hogy az egész élete csak álom volt. Újra gyerek volt és a falu mögötte napi életét élte. Pontosan ilyenkor szokott ezen az úton hazajönni az iskolából. Majdnem, hogy látta magát, mint diák, aki könyveivel hazatér a meleg vacsorához.
Idegei megfeszültek. Vajon csakugyan lépéseket hall? Most már látott is a homályban a dombra felvivő úton egy rövid nadrágos fiút táskával a kezében. Valóban beteg lehet, ha ilyesmit lát. Hiszen azon a helyen ahol a fiú lépkedett, egyáltalán nem létezett út, de mégis hallotta a közeledő lépteket. Azt mondta magának, hogy talán ez egy igazi srác, egy tiszt fia, aki megrövidíti útját haza, de amikor a fiú közelebb ért, borzadással, amely majdnem letaglózta, felismerte rajta a vörös csíkos pulóvert, amelyet iskolai éveiben mindig viselt.
A fiú, meglátva az idegent, az út szélére húzódott és folytatta útját.
„Szólj hozzá, szólj hozzá, mielőtt eltűnik” – mondta az ember magának és amikor megtette, hangja rekednek és fülsiketítőnek hangzott.
„Kiismered magadat a környéken gyerek?”
„Persze” – válaszolta a srác, de nem lépett közelebb.
„Van talán egy orvos itt a közelben?”
„Igen, van, nem messze, a neve Dr. Hanray John.”
„És mi a te neved?”
„Hanray Péter” – válaszolt a fiú és újra menni kezdett.
„Várj, veled megyek,” – mondta a férfi, amint újra beszédképes lett.
Egy furcsa pár volt ez, amelyik a dombról lefelé igyekezett. A srác, aki haza siet és a felnőtt férfi, aki habozva lépked. Az egész idő alatt a katonai fényszórók hideg fényének, az ágyúcsöveknek a felbukkanását várta, de ezekből semmi sem látszódott. Elhaladtak Hauserék csűrje mellett, Seferék sárga házának udvarában gyerekek játszottak, a kovácsműhelyben a zsarátnok vörös fénye izzott és most a tudós nehezebben kezdett lélegzeni. Szülei házához közeledtek. Íme, a kerítés helyén áll és a konyhaablakból az olajmécses fénye pislákol.
A fiú előrerohant a kis mezőn keresztül, kitárta az ajtót és Hanray úgy látta a konyhát, ahogy mindig emlékezett rá. A nagy kemence teli gőzölgő lábosokkal és kötényes anyja ott fürgéskedik a kemence körül. Oda akart szaladni hozzá és megölelni anyját, de az a mosolyát csak a fiúnak szánta.
„A dombon találkoztam vele” – mondta a gyerek. „Apát akarja látni.”
Anyja olyan kifejezést öltött, amelyet csak az idegenek számára tartott fenn és beinvitálta.
Amikor belépett az ismert szobába, a férfi csak nehezen tudott uralkodni izgalmán. Az asztal a régesrégi, majdnem elfelejtett étkészlettel volt terítve és a konyhából babfőzelék szaga hatolt be. Észrevette, hogy anyja nézi őt:
„Várhatna kérem egy kicsit? Az orvos azt mondta, hogy mindjárt visszatér. Kérem, üljön le!”
Hanray leült és meg sem mert kukanni. Csak bámulta a szeretett bútorokat, rokonai fényképeit a falon. Hirtelen kerékzörgést hallott és utána apja lépéseit. Egy perc után belépett, egyszerű, rövid szakállas ember, orvosi táskával. Fáradnak látszott. A tudósnak eszébe jutott a szégyenérzet, amelyet fiatal korában érzett apjával kapcsolatban. Azt akarta, hogy jól öltözött és sikeres legyen, mint a városi orvosok. Haragudott rá, amiért a szegényektől nem volt hajlandó pénzt elfogadni és az előzékenysége miatt vadidegenekhez, de most örült a melegségnek, amellyel apja megragadta a kezét és azt mondta:
„Hogy van? Úgy érzem, ismerem valahonnan. Az arca ismerős, de nem emlékszem a nevére. Itt lakik a környéken?”
„Azelőtt itt éltem” – mondta a látogató.
„Sok éve volt ennek?”
„Nagyon sok éve.”
„Talán messziről érkezett?”
„Messzebbről minthogy le tudnám írni.”
„Elnézését kérem a késedelemért,” - mondta apja. „A vén Barrynál voltam. Szegény, az orvos nem tehet mást érte, mint imádkozhat.”
Most eszébe jutottak apja imádságai, annyira nem tudományos, nem orvoshoz illő imádságok.
„Apám,” – gondolta – „imádkozz értem!”
Apja bezárta az ajtót.
„Most mondja el mi nyugtalanítja?”
„A fiával kapcsolatban jöttem.”
„Péterrel kapcsolatban?” – lepődött meg az orvos.
„Vele és jövőjével kapcsolatban. Úgy tudom 14 éves most, egy nagyon tehetséges fiú, aki fizikát akar tanulni. Azért jöttem önhöz, hogy rábeszéljem, változtassa meg elhatározását. Olyan életre kéne felkészülnie, mint az önné.”
Az apa fürkészve nézett rá.
„Nem tudom, honnan tudja ezeket a dolgokat. Megpróbálhatok újra beszélni vele, de nem hiszem, hogy értelme lenne. Nem tetszik neki a foglalkozásom, mert nem akar a halállal összefüggő munkát végezni.”
A tudós megborzongott. Az apa tovább folytatta:
„Pétert jobban érdekli a tudomány. A véleménye szerint, általa a világot szolgálhatja. Azt mondja, szeretne az emberiség egy jótevője lenni.”
A fizikus egész testében remegve, izgatottan mondta:
„Kötelessége őt meggyőzni. Magyarázza el neki az orvostudomány szép jellegét, a beteg embereknek nyújtott segítséget.”
Ebben a percben anyja megjelent az ajtóban.
„A vacsora kész van. John, jobb lenne, ha most ennél, mielőtt további betegek érkeznek. Ez csak egy szerény étkezés, de ha maradni akarna, örülnénk. Észrevetted, John? Úgy néz ki, mint valaki, akit ismerünk.” Hozzá fordult: „Nincs véletlenül rokonságban az Antley családdal?”
„De igen,” – mondta reszkető hangon – „de kérem, ne kérdezze miként.”
„Tudtam, hogy így van” – mondta. „Harry bácsira emlékeztet.”
Az apja hozzá fordult, amikor az asztalhoz járultak: „Talán ha ön beszélne vele,” – mondta. „Mi csak a szülei vagyunk, de egy idegenre talán inkább hallgatna.”
Furcsa volt mennyire feszélyezte a tudóst ismételt találkozása a fiúval. A fiatal Péter türelmetlenül állt széke mellett, le akart már ülni. Ridegen üdvözölte a vendéget és nem tekintett felé. Az ismert asztal mellett ültek, apja a tenyerébe hajtotta homlokát, megadta a szokott jelet és imádkozni kezdett.
Hányszor hallotta ezeket a szavakat, gondolta a tudós:
„A betakarítás elmúlt, a nyár véget ért és mi nem lettünk megváltva” – de azelőtt soha sem volt ennyire új és fenyegető értelme ezeknek a szavaknak.
Az egész étkezés alatt lopva nézte a szemben ülő fiút. Lehetséges-e, hogy valaha ilyen karcsú, vidám, világos bőrű volt és olyan tiszta-szemű, mint a forrás vize? Lehet-e valaki ennyire fiatal, naiv és idealista? Hiszen a fiú arca olyan friss volt, mint egy lányé. Egyszer, amikor anyja tiszta zsebkendőt kért, nem túl készségesen kelt fel, de amikor lábra állt, hosszú lábaival minden erőfeszítés nélkül szökdelt fel a lépcsőn. A vendég csodálattal kevert kétségbeesést érzékelt a fiú iránt, aki valaha ő volt.
Hiába próbálta megszerezni szimpátiáját. A fiú kedvtelenül hallgatta szavait és amikor válaszolnia kellett, ezt majdnem nyílt ellenségeskedéssel tette. Válaszai rövidek és semmitmondóak voltak és nem nézett beszédtársa szemébe. „Teljesen világos” – mondta az ember magának – „a srác nem kedvel.” Az egész világon tisztelték, de a fiú elutasította. Volt valami a fizikusban, ami nem tetszett a másiknak, de a férfi minden kétségen felül tudta, ezzel az egy személlyel meg kell békélnie. Az egész étkezés tartama alatt beszélt, próbálta meggyőzni, könyörgött, amíg érezte a hideg verejték csurog a homlokán. Az apja és anyja furcsán kezdték nézni. A fiú tovább ellenkezett, egy tapodtat sem mozdult álláspontjából, míg végül az ember felfogta, csúfos vereséget szenvedett. A fiút nem lehet lebeszélni álma megvalósításáról.
Aztán, amikor a remény már majdnem elfogyott, történt valami. Az ajtón kapirgálás hallatszott, a fiú kinyitotta és egy barna-fekete juhászkutya rontott a szobába. Doxie volt, az öreg, kedves Doxie. Egyenesen a fiúra ugrott, aztán megszagolta a padlót, a vendéghez szaladt és rá is ugrott, örömteljesen ugatott és nyalta az arcát. Ez így folyt egy ideig. A kutya egyszer a fiúhoz szaladt, egyszer a férfihez, egyszer az egyiket szagolta meg, máskor a másikat, mintha valami meglepné.
„Ez valami rendkivüli” – mondta az apja. „Doxie nem sok embert szeret, de önnel úgy viselkedik, mintha ismerné.”
„És szereti is magát” – mondta az anyja. Mindig alátámasztotta apja szavait.
A fizikus látta, hogy a fiatal Péter először néz szembe vele, valamilyenfajta tisztelettel, mintha ellenségeskedése eltűnt volna és olyat látna benne, amit előzőleg nem vett észre. A férfi csendben ült. Jó néhány intézmény, beleértve az Egyesült Államok elnökét, tiszteletét és megbecsülését fejezte ki munkásságáért, de ilyen hálaérzet soha sem töltötte el. Valami megmagyarázhatatlan kioldódott benne és felengedni kezdett.
„Itt maradhatok még egy kicsit ma este?” – kérdezte anyját.
Mindjárt tudta, hogy ez tévedés volt. Ahogy csak befejezte a mondatát és anyja beegyezően bólintott, a kutya morogni kezdett, szőre felborzolódott és egy hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. A fiú ment kinyitni:
„Valaki ön számára” – dadogta.
„Vajon az őr az?” – kérdezte a vendég.
A tudós csendben ült. Ez megrendítette őt, hamarabb történt, mint gondolta volna, de hiszen tudhatta, hogy nem maradhat örökre ezen az áldott helyen.
„Most mennem kell” – mondta és felkelt. A szülei rémülteknek tűntek. Megcsókolta remegő anyját, aztán apja szakállas száját, mint fiatal korában szokta. Végül megszorította a fiú hideg kezét.
A kopogás ismétlődött, követelőbben, mint előzőleg. A kutya megint felmorgott mélyen a torkában.
„Máris jövök” – kiáltotta a fizikus és aztán a többieknek: „Isten legyen magukkal!”
„Isten vele” – válaszolta az apja. „Imádkozni fogunk magáért!”
„Ne felejtse el, hogy maga is Antley. Mindketten imádkozni fogunk magáért.”
„Isten áldja magukat” – mondta és kinyitotta az ajtót. Csak amikor kilépett az ajtón és lába lépcsők után puhatolódzott, jutott eszébe, hogy itt egyáltalán nincsenek lépcsők.
Amikor eszméletre tért, a földön feküdt. Szemei lassan alkalmazkodtak a sötétséghez és látta, a kerítés és a juharfák eltűntek. Minden tagja sajgott amint felkelt. A ház sötét volt.”
Megindító elbeszélés, ugye? Ez a tudományos-fantasztikus irodalom nagysága. Ahelyett, hogy sajnálkoznánk, hogy nem vagyunk képesek visszafordítani az órát és újra élni alapvető élményeinket, szószátyárkodás helyett arról, amit el szeretnénk mondani drágáinknak, akik már nincsenek velünk, egyszerű eszközökkel leírni pontosan egy ilyen helyzetet.
Ki nem szeretne még egy esélyt kapni az életben? És ha az a szerencse ér és kapunk egy ilyen esélyt, tudni fogjuk, mit kell tennünk, mit kell mondanunk? Gondoljatok erre. Talán amikor legközelebb sétálni mentek alkonyatkor egy ismert és kedves környéken, ahol a múltban csodás perceket töltöttetek, veletek is megtörténik, ami Richter elbeszélésének a hősével történt és helyre fogjátok tudni hozni, amit elrontottatok, elmulasztattok, megkóstolni ízeket, megszagolni illatokat, látni látványokat, hozzáérni tárgyakhoz, amelyeknek a létezésről elfeledkeztettek, vagy egy imádott lénnyel éreztetni szeretetteket.

Egyedi keresés