MÁSODIK ESÉLY

Azok, akik ismernek, tudják már, a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) híve vagyok. Általában nincs kifogásom egy jól megírt űropera ellen, távoli bolygókról, a földönkívüliek furcsa kinézéséről és szokásaikról és az olyan robotok kópéságáról, amelyeket alkotójuknak nem nagyon sikerült emberiessé tenni, de ha csak lehet, előnyben részesítem azt az alzsánert, amely egy futurisztikus világban, új társadalmi normákat és szemléletmódot mutat be, összekötve olyan fantasztikus elemekkel, mint a közlekedés párhuzamos világegyetemek között, időutazás és múltbeli események megváltoztatása, telepátia, telekinézis és az ezekhez hasonló dolgok.
A sci-fi íróknak nagy előnyük van. Művüket eleve fantáziának definiálják, néhány oldalban felépítenek egy képzelt világot, együtt törvény rendszerével, kormányzati formájával, leírják a népeket amelyek lakják, a nyelveket amelyeket beszélnek, esetleg néhány furcsán hangzó, nehezen kiejthető szót is kitalálnak, röviden felvázolják képzelt világuk 'történelmét'. Ettől kezdve, fantáziájuk szabadon csaponghat, amerre az ihlet hullámai sodorják őket . Semmi sem tűnik képtelenségnek, könyvolvasási tilalom (mint Ray Bradbury Fahrenheit 451-ében), törvény, amely a nyilvános étkezést pornográfiának minősíti, olyan társadalom amely csak a föld szinte alatt él, vagy más, amelyben a nemi kapcsolat apák és lányaik között elfogadott (Robert Heinleinnek, a sci-fi egyik legnagyobb és legvitatottabb írójának, könyveiben), hiszen olyan világról van szó, amely nem létezik a valóságban, egy társadalmi szatíráról, amely a mai folyamatokból származó lehetséges fejleményeket próbálja megjósolni.
Sok éve olvastam, de olyan benyomással volt rám Conrad Richter „Dr. Hanray második esélye” c. elbeszélése, hogy megőriztem. Egy nukleáris fizikusról szól, az atombomba feltalálójáról, akit lelkiismerete gyötör találmánya felhasználása miatt. A hírnevének köszönhetően, engedélyt szerez, egy őr kíséretében, meglátogatni szülőfaluját – ma titkos katonai bázis, ahol újfajta fegyvernemeket tesztelnek.
A falu nagy része romokban hevert, de az út egy rövid szakasza egészében maradt és úgy nézett ki, mint a régi időkben. A szél cseresznyevirágok illatát hozta el „és a lassan alászálló alkonyban úgy tűnt neki, hogy az egész élete csak álom volt. Újra gyerek volt és a falu mögötte napi életét élte. Pontosan ilyenkor szokott ezen az úton hazajönni az iskolából. Majdnem, hogy látta magát, mint diák, aki könyveivel hazatér a meleg vacsorához.
Idegei megfeszültek. Vajon csakugyan lépéseket hall? Most már látott is a homályban a dombra felvivő úton egy rövid nadrágos fiút táskával a kezében. Valóban beteg lehet, ha ilyesmit lát. Hiszen azon a helyen ahol a fiú lépkedett, egyáltalán nem létezett út, de mégis hallotta a közeledő lépteket. Azt mondta magának, hogy talán ez egy igazi srác, egy tiszt fia, aki megrövidíti útját haza, de amikor a fiú közelebb ért, borzadással, amely majdnem letaglózta, felismerte rajta a vörös csíkos pulóvert, amelyet iskolai éveiben mindig viselt.
A fiú, meglátva az idegent, az út szélére húzódott és folytatta útját.
„Szólj hozzá, szólj hozzá, mielőtt eltűnik” – mondta az ember magának és amikor megtette, hangja rekednek és fülsiketítőnek hangzott.
„Kiismered magadat a környéken gyerek?”
„Persze” – válaszolta a srác, de nem lépett közelebb.
„Van talán egy orvos itt a közelben?”
„Igen, van, nem messze, a neve Dr. Hanray John.”
„És mi a te neved?”
„Hanray Péter” – válaszolt a fiú és újra menni kezdett.
„Várj, veled megyek,” – mondta a férfi, amint újra beszédképes lett.
Egy furcsa pár volt ez, amelyik a dombról lefelé igyekezett. A srác, aki haza siet és a felnőtt férfi, aki habozva lépked. Az egész idő alatt a katonai fényszórók hideg fényének, az ágyúcsöveknek a felbukkanását várta, de ezekből semmi sem látszódott. Elhaladtak Hauserék csűrje mellett, Seferék sárga házának udvarában gyerekek játszottak, a kovácsműhelyben a zsarátnok vörös fénye izzott és most a tudós nehezebben kezdett lélegzeni. Szülei házához közeledtek. Íme, a kerítés helyén áll és a konyhaablakból az olajmécses fénye pislákol.
A fiú előrerohant a kis mezőn keresztül, kitárta az ajtót és Hanray úgy látta a konyhát, ahogy mindig emlékezett rá. A nagy kemence teli gőzölgő lábosokkal és kötényes anyja ott fürgéskedik a kemence körül. Oda akart szaladni hozzá és megölelni anyját, de az a mosolyát csak a fiúnak szánta.
„A dombon találkoztam vele” – mondta a gyerek. „Apát akarja látni.”
Anyja olyan kifejezést öltött, amelyet csak az idegenek számára tartott fenn és beinvitálta.
Amikor belépett az ismert szobába, a férfi csak nehezen tudott uralkodni izgalmán. Az asztal a régesrégi, majdnem elfelejtett étkészlettel volt terítve és a konyhából babfőzelék szaga hatolt be. Észrevette, hogy anyja nézi őt:
„Várhatna kérem egy kicsit? Az orvos azt mondta, hogy mindjárt visszatér. Kérem, üljön le!”
Hanray leült és meg sem mert kukanni. Csak bámulta a szeretett bútorokat, rokonai fényképeit a falon. Hirtelen kerékzörgést hallott és utána apja lépéseit. Egy perc után belépett, egyszerű, rövid szakállas ember, orvosi táskával. Fáradnak látszott. A tudósnak eszébe jutott a szégyenérzet, amelyet fiatal korában érzett apjával kapcsolatban. Azt akarta, hogy jól öltözött és sikeres legyen, mint a városi orvosok. Haragudott rá, amiért a szegényektől nem volt hajlandó pénzt elfogadni és az előzékenysége miatt vadidegenekhez, de most örült a melegségnek, amellyel apja megragadta a kezét és azt mondta:
„Hogy van? Úgy érzem, ismerem valahonnan. Az arca ismerős, de nem emlékszem a nevére. Itt lakik a környéken?”
„Azelőtt itt éltem” – mondta a látogató.
„Sok éve volt ennek?”
„Nagyon sok éve.”
„Talán messziről érkezett?”
„Messzebbről minthogy le tudnám írni.”
„Elnézését kérem a késedelemért,” - mondta apja. „A vén Barrynál voltam. Szegény, az orvos nem tehet mást érte, mint imádkozhat.”
Most eszébe jutottak apja imádságai, annyira nem tudományos, nem orvoshoz illő imádságok.
„Apám,” – gondolta – „imádkozz értem!”
Apja bezárta az ajtót.
„Most mondja el mi nyugtalanítja?”
„A fiával kapcsolatban jöttem.”
„Péterrel kapcsolatban?” – lepődött meg az orvos.
„Vele és jövőjével kapcsolatban. Úgy tudom 14 éves most, egy nagyon tehetséges fiú, aki fizikát akar tanulni. Azért jöttem önhöz, hogy rábeszéljem, változtassa meg elhatározását. Olyan életre kéne felkészülnie, mint az önné.”
Az apa fürkészve nézett rá.
„Nem tudom, honnan tudja ezeket a dolgokat. Megpróbálhatok újra beszélni vele, de nem hiszem, hogy értelme lenne. Nem tetszik neki a foglalkozásom, mert nem akar a halállal összefüggő munkát végezni.”
A tudós megborzongott. Az apa tovább folytatta:
„Pétert jobban érdekli a tudomány. A véleménye szerint, általa a világot szolgálhatja. Azt mondja, szeretne az emberiség egy jótevője lenni.”
A fizikus egész testében remegve, izgatottan mondta:
„Kötelessége őt meggyőzni. Magyarázza el neki az orvostudomány szép jellegét, a beteg embereknek nyújtott segítséget.”
Ebben a percben anyja megjelent az ajtóban.
„A vacsora kész van. John, jobb lenne, ha most ennél, mielőtt további betegek érkeznek. Ez csak egy szerény étkezés, de ha maradni akarna, örülnénk. Észrevetted, John? Úgy néz ki, mint valaki, akit ismerünk.” Hozzá fordult: „Nincs véletlenül rokonságban az Antley családdal?”
„De igen,” – mondta reszkető hangon – „de kérem, ne kérdezze miként.”
„Tudtam, hogy így van” – mondta. „Harry bácsira emlékeztet.”
Az apja hozzá fordult, amikor az asztalhoz járultak: „Talán ha ön beszélne vele,” – mondta. „Mi csak a szülei vagyunk, de egy idegenre talán inkább hallgatna.”
Furcsa volt mennyire feszélyezte a tudóst ismételt találkozása a fiúval. A fiatal Péter türelmetlenül állt széke mellett, le akart már ülni. Ridegen üdvözölte a vendéget és nem tekintett felé. Az ismert asztal mellett ültek, apja a tenyerébe hajtotta homlokát, megadta a szokott jelet és imádkozni kezdett.
Hányszor hallotta ezeket a szavakat, gondolta a tudós:
„A betakarítás elmúlt, a nyár véget ért és mi nem lettünk megváltva” – de azelőtt soha sem volt ennyire új és fenyegető értelme ezeknek a szavaknak.
Az egész étkezés alatt lopva nézte a szemben ülő fiút. Lehetséges-e, hogy valaha ilyen karcsú, vidám, világos bőrű volt és olyan tiszta-szemű, mint a forrás vize? Lehet-e valaki ennyire fiatal, naiv és idealista? Hiszen a fiú arca olyan friss volt, mint egy lányé. Egyszer, amikor anyja tiszta zsebkendőt kért, nem túl készségesen kelt fel, de amikor lábra állt, hosszú lábaival minden erőfeszítés nélkül szökdelt fel a lépcsőn. A vendég csodálattal kevert kétségbeesést érzékelt a fiú iránt, aki valaha ő volt.
Hiába próbálta megszerezni szimpátiáját. A fiú kedvtelenül hallgatta szavait és amikor válaszolnia kellett, ezt majdnem nyílt ellenségeskedéssel tette. Válaszai rövidek és semmitmondóak voltak és nem nézett beszédtársa szemébe. „Teljesen világos” – mondta az ember magának – „a srác nem kedvel.” Az egész világon tisztelték, de a fiú elutasította. Volt valami a fizikusban, ami nem tetszett a másiknak, de a férfi minden kétségen felül tudta, ezzel az egy személlyel meg kell békélnie. Az egész étkezés tartama alatt beszélt, próbálta meggyőzni, könyörgött, amíg érezte a hideg verejték csurog a homlokán. Az apja és anyja furcsán kezdték nézni. A fiú tovább ellenkezett, egy tapodtat sem mozdult álláspontjából, míg végül az ember felfogta, csúfos vereséget szenvedett. A fiút nem lehet lebeszélni álma megvalósításáról.
Aztán, amikor a remény már majdnem elfogyott, történt valami. Az ajtón kapirgálás hallatszott, a fiú kinyitotta és egy barna-fekete juhászkutya rontott a szobába. Doxie volt, az öreg, kedves Doxie. Egyenesen a fiúra ugrott, aztán megszagolta a padlót, a vendéghez szaladt és rá is ugrott, örömteljesen ugatott és nyalta az arcát. Ez így folyt egy ideig. A kutya egyszer a fiúhoz szaladt, egyszer a férfihez, egyszer az egyiket szagolta meg, máskor a másikat, mintha valami meglepné.
„Ez valami rendkivüli” – mondta az apja. „Doxie nem sok embert szeret, de önnel úgy viselkedik, mintha ismerné.”
„És szereti is magát” – mondta az anyja. Mindig alátámasztotta apja szavait.
A fizikus látta, hogy a fiatal Péter először néz szembe vele, valamilyenfajta tisztelettel, mintha ellenségeskedése eltűnt volna és olyat látna benne, amit előzőleg nem vett észre. A férfi csendben ült. Jó néhány intézmény, beleértve az Egyesült Államok elnökét, tiszteletét és megbecsülését fejezte ki munkásságáért, de ilyen hálaérzet soha sem töltötte el. Valami megmagyarázhatatlan kioldódott benne és felengedni kezdett.
„Itt maradhatok még egy kicsit ma este?” – kérdezte anyját.
Mindjárt tudta, hogy ez tévedés volt. Ahogy csak befejezte a mondatát és anyja beegyezően bólintott, a kutya morogni kezdett, szőre felborzolódott és egy hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. A fiú ment kinyitni:
„Valaki ön számára” – dadogta.
„Vajon az őr az?” – kérdezte a vendég.
A tudós csendben ült. Ez megrendítette őt, hamarabb történt, mint gondolta volna, de hiszen tudhatta, hogy nem maradhat örökre ezen az áldott helyen.
„Most mennem kell” – mondta és felkelt. A szülei rémülteknek tűntek. Megcsókolta remegő anyját, aztán apja szakállas száját, mint fiatal korában szokta. Végül megszorította a fiú hideg kezét.
A kopogás ismétlődött, követelőbben, mint előzőleg. A kutya megint felmorgott mélyen a torkában.
„Máris jövök” – kiáltotta a fizikus és aztán a többieknek: „Isten legyen magukkal!”
„Isten vele” – válaszolta az apja. „Imádkozni fogunk magáért!”
„Ne felejtse el, hogy maga is Antley. Mindketten imádkozni fogunk magáért.”
„Isten áldja magukat” – mondta és kinyitotta az ajtót. Csak amikor kilépett az ajtón és lába lépcsők után puhatolódzott, jutott eszébe, hogy itt egyáltalán nincsenek lépcsők.
Amikor eszméletre tért, a földön feküdt. Szemei lassan alkalmazkodtak a sötétséghez és látta, a kerítés és a juharfák eltűntek. Minden tagja sajgott amint felkelt. A ház sötét volt.”
Megindító elbeszélés, ugye? Ez a tudományos-fantasztikus irodalom nagysága. Ahelyett, hogy sajnálkoznánk, hogy nem vagyunk képesek visszafordítani az órát és újra élni alapvető élményeinket, szószátyárkodás helyett arról, amit el szeretnénk mondani drágáinknak, akik már nincsenek velünk, egyszerű eszközökkel leírni pontosan egy ilyen helyzetet.
Ki nem szeretne még egy esélyt kapni az életben? És ha az a szerencse ér és kapunk egy ilyen esélyt, tudni fogjuk, mit kell tennünk, mit kell mondanunk? Gondoljatok erre. Talán amikor legközelebb sétálni mentek alkonyatkor egy ismert és kedves környéken, ahol a múltban csodás perceket töltöttetek, veletek is megtörténik, ami Richter elbeszélésének a hősével történt és helyre fogjátok tudni hozni, amit elrontottatok, elmulasztattok, megkóstolni ízeket, megszagolni illatokat, látni látványokat, hozzáérni tárgyakhoz, amelyeknek a létezésről elfeledkeztettek, vagy egy imádott lénnyel éreztetni szeretetteket.

Egyedi keresés