AZ APARTHEID BIRODALMÁBAN

Az apartheid napjaiban Dél Afrika nem volt túl kellemes hely az odalátogatők számára – és feltételezem, még kevésbé, az ott lakók nagy részének. Vagy 30 éve voltunk ott hét éves kislányunkal és semmi sem készített minket elő egy olyan világra, amelyben annyi minden felbolygató jelenség van. Egészen más valamiről olvasni az ujságban és azt közvetlenül tapasztalni.
Amikor leszállunk a repülőtéren, eleinte egyáltalán nem láttunk feketéket: Mintha Angliába érkeztűnk volna (a régibe, most már ott is minden más). A tisztviselők mind, a rendőrök, a vámosok fehérek voltak, nem is említve a különféle járatok utasait. Az egyenruhás, nyakkendős gyerekek, akik az egyik gépről szálltak le, egy rangos angol iskola diákjai lehettek volna. Csak amikor kifelé indultunk, nyilt ki egy majdnem láthatatlan ajtó az egyik falban és néhány szinesbőrű takarító személy bukkant elő, mintha elrejtették volna őket a turisták elől, nehogy elrontsák a képet.
A házaspár amelynél laktunk – mint a legtöbb tehetős fehér Cape Townban – egy városszéli szép villanegyedben lakott és már amikor leszálltunk az autóról, szemünkbe ötlött: Az utcákon nem voltak járdák! Folytatólagos pázsít húzodott a házaktól az útig. A fehéreknek nem volt szükségük járdára, senki sem járt gyalog és a feketék? A pázsítszőnyeg szélén volt egy kitaposott, kövezetlen ösvény, alig 60-70 centiméter széles és amikor a személyzet – szolgálólányok, kertészek, sofőrök – valahová ment, e keskeny ősvényen lépkedtek libasorban.
Késő este lett mire megérkeztünk vendéglátóink házába. A háziak megmutatták merre vannak hálószobáink, a mellékhelyiségek és ami legfontosabb: Felvilágosítottak minket a házirendről. Ha éjjel megszomjazol, nem szokásos kimenni a konyhába és venni valamit a hűtőszekrényből. Csengetned kell és az egyik szolgálólány behozza kérelmedet. Mellékesen azt is megmagyarázták, hogy nem kell megijednünk ha éjjel visításokat hallunk. Sajnálatukra, nem messze tőlük feketék iskolája van. A tanitók ma kapták kézhez fizetésüket, a férfiak ilyenkor berúgnak és megerőszakolják a tanitónőket. Nem kell aggódnunk, ha túl nagy lesz az ricsaj, kihívják a rendőrséget és azok rendet csinálnak.
A reggelinél a házaspár azzal dicsekedett, hogy ők mennyire liberálisak. Saját pénzükből tanítattják az egyik szolgálólány fiát, de a négerek lusták és a gyerek nem tanul.
Az ebéd amelyet Sára – az idősebbik szolgálólány, egy mosolygós, helyes nő, nem túl különböző otthoni iráki szomszédasszonyunktól – készített el és szolgált fel, nagyon izletes volt és feleségem, szokása szerínt, megdicsérte Sárát. Hogy reagált a liberális háziúr?
"Ilyen szart rég ettem!" – jelentette ki határozottan és amikor Sára kiment, hozzátette:
"Nem szabad őket dicsérni, még azt fogják hinni ővék a ház!"
A sors iróniája, minden praktikus szempontból, a fekete személyzet, Sára és felnőtt lánya, voltak a ház urai és azt tették benne amit akartak.
Így példáúl, a főétel ebédre marhasűlt volt. Mint angolszász háztartásokban szokásos, a gőzölgő, néhány kilós húsdarabot ezüst tálcán a háziúr elé tették és ő, nagy villával és késsel felszerelve, kiadós szeleteket osztott mindenkinek. Nem sikerült bekebeleznünk az egész húst és amikor az étkezés befejeződött, a húst is visszavitték a többi maradékkal a konyhába. A vacsoránál a ház ura kérte, hogy szolgálják fel a hideg húst is, Sára a vállát vonta és azt mondta, hogy már nem maradt belőle semmi.
"Határtalan ezeknek a négereknek a falánksága!" – kommentált a házibácsi.
Egy este egy klasszikus zenét akartunk hallgatni – televizió nem volt, állítolag azért, hogy a feketék ne lássanak isten ments olyan filmeket amelyekben intim kapcsolat keletkezik sötétbőrüek és fehérek között – de a lemezjátszó nem működött. A vendéglátónk félhangosan morgott, inkább magának mint nekünk:
"Vagyont adtam ki nemrég a sztereo készülék javitására, de amikor nem voltunk otthon ezek a kaffirok (a feketéket becsmérlő elnevezés) biztos bulit rendeztek és megint elrontották."
Már egész megszoktuk a csengetős házirendet, de egy reggel egy csupasz felsőtestű, rövidnadrágos, mezitlábos vadidegen férfi válaszolt hívásomra:
"Yes Master?" – kérdezte, mintha mi sem volna természetesebb. Egy csésze kávét kértem és az illető rövidesen behozta a kívánságomat. Este megkérdeztük a háziúrat ki volt ez a férfi. Válasza:
"A lusta dögöknek nem volt kedvük kimászni az ágyból és az egyikük szeretőjét küldték el!"
Dél Afrika gyönyorű ország, de a feltünő táblák amelyeknek a feladata a faji megkülönböztetés érvénybe juttatása volt, sokszor a természeti szépségektől is elterelték a figyelmet. Lányunk a kétemeletes busz felső emeletén akart utazni, de egy tábla a felfelé vezető lépcsők bejáratánál, korlátozta a belépést "Nie Blankes” (Nem-fehérek búrul, a fehér telepesek, akiknek oroszlán része Hollandiából származott, nyelvén) számára. Zavarban voltunk. Hogy magyarázzuk meg egy hét éves lánykának mi az apartheid?
A legegyszerűbb kis ital bódéban, a kiszolgáló pult egy kézzel írott kartonlappal volt elválasztva, a tágasabb rész a fehéreknek és egy keskeny rés a feketéknek. A tengerpartok rendezettebb része a fehér lakosság számára volt fenttartva, a fekete pesztonkák a keritésen kivül várták míg a gondjukra bizott csemeték befejezik szórakozásukat.
Vendéglátóink megpróbálták magyarázni nekünk mennyire bölcsek és logikusak a megkülönböztető törvények. Végül is a legerősebb kártyájukat hozták elő:
"Ti izraeliek meg kell, hogy értsétek az álláspontunkat, hiszen ti is ellenségekkel vagytok körülvéve. Ha nem léptek fel erélyesen az arabok ellen, a tengerbe dobnak benneteket."
Naiv kislányunk volt az, aki betetőzte a katasztrófát. George, Sára unokája, annyi idős volt mint ő és egy nap behívta a szobájába játszani. Mi nem láttunk ebben kivetni valót (a feleségem is baráti kapcsolatot létesített Sárával, tőle kapta a morzsás süti receptet is, amelyet a mai napig gyakran elkészít), de amikor vendéglátónk megtudta lánykánk 'csíntettét', ez komolyan megrendítette. Elsápadt, utána elvörösödött és a szavak a torkán akadtak. Már attól féltünk megüti a guta. Az volt legtragikusabb, hogy ez az alapjában kedves ember, csakugyan nem volt képes felfogni, hogy sűllyednek le látszólag felnőtt, intelligens emberek mint mi, a hagyományok semmibe vevésének egy ilyen fokára.
Ezzel befejeződött dél-afrikai kirándulásunk. Az első géppel hazautaztunk. Vendéglátóinknak egy kő esett le szívéről.