A SZÖKÉS

Ifjúsági csoportunk 1949.ben, az Ifjúsági Alija szervezet (alija = a zsidó emigráció Izraelbe. A szó tulajdonképen felmenést, emelkedést jelent, mert a jövetel Izraelbe mindig egy felfelé ívelő út, míg az ország elhagyását, a kivándorlást lemenéssel, lesüllyedéssel jelzik) keretében érkezett Izraelbe. Három évig egy kibbutzban nevelkedtünk és 1952-ben bevonultunk a Náchál dandárba, amelyet azért létesítettek, hogy az ifjúsági mozgalmak szervezett csoportjai (héber nevükön 'magvai', mert ezek a csoportok képezték az új kibbutzok magvát) ne bomoljanak szét két és fél éves katonai szolgálatuk alatt. A regruta kiképzés után általában minden kiskatona más-más feladatot kapott, de ennek danárnak a keretében a 'magvak' együtt szolgáltak.
Három hónapos alapkiképzés után egy határmenti kibbutzba vezényeltek minket, ahol a normális kibbutzi élet mellett, a katonai keret is meg lett őrizve. Körülbelül 70-en alijáztunk Szlovákiából, de mivel az eredeti csoportunkból csak 50-en maradtunk – a többit elcsábította a városi élet – a századunkat kiegészítették vagy 20-30 más fiatallal, akik mint egyének vonultak be. A kibbutz egy külön lakónegyedében laktunk, parancsnokunk volt, egyenruhás sorakozóval kezdtük a napot, felvontuk a lobogót és csak azután öltöttünk munkaruhát és mentünk melózni.
A fegyelem elég laza volt, de a fő feladatunkat lelkismeretesen elvégeztük. A határ közelsége miatt, a környéken csempészek, fegyveres beszívárgók kószáltak és éjjelente őrséget kellett állnuk (aki őr volt, másnap szabadnapot kapott). Útáltam az őrséget, mert a hat órás szolgálatot nem volt szabad egy huzamban elvégezni, emberiebbnek találták a kétszer három órás műszakot, megszakítva három órás alvással. Alig, hogy lefeküdtél és elnyomott az álom, már rázta valaki a válladat és újból fel kellett csatolni magadra a nehéz felszerelést és kibotorkálni a sötétbe. Cigizni, rádiózni persze nem lehetett (még nem is találták fel a tranzisztoros rádiókat). Mivel töltöttem a hat órát egyedül? Megpróbáltam felidézni és elzümmögni magamban az összes magyar, szlovák, orosz dalt amelyet az iskolában, a cserkészeknél, az ifjusági mozgalomban megtanultam. Talán ezeknek a sok-sok óráknak az őrségen köszönhetem, hogy a mai napig emlékszem majdnem minden nótára. (Rossz szokásom ezzel dicsekedni és hangosan elénekelni a kedvenceimet, néha az utcán is, barátaim nagy bosszuságára).
Minden 2-3 hónapban résztvettünk egy sűrített egy hetes kiképzésben egy közeli katonai táborban (Izraelben nincsenek kaszárnyák). Külön-külön gyakorlatokat tartottak a fiúk és a lányok számára.
Egyszer mi fiúk egy gyalog túrára indultunk Jeruzsálembe. A teljes katonai felszerelésünkkel, sisakkal a fejünkön és személyes fegyverünkkel (nekem csak puskám volt, de voltak olyan szerencsétlenek akik a géppuska súlyával birkóztak meg) meneteltünk az egyenetlen, dimbes-dombos, sziklás terepen. A katonák közül néhányan nem bírták a felgyorsított iramot. A parancsnok aki ezt előre látta, három minőségi srácot osztott be a hátvédbe, hogy serkentse, tólja az elmaradozókat, szükség esetén pedig átvegye a fegyverüket és testileg is támogassa őket.
Máig sem tudom miért, de engem is ebbe a hátvédbe helyeztek. Nem voltam annyira példás katona és úgy sejtem, csak azért esett rám a választás, mert a szervezett, mozgalmi csoporthoz tartoztam és a parancsnokok jobban megbíztak ezeknek a tagjaiban. A sors fintora, hogy néhány órás megfeszített menetelés után, én is úgy éreztem, hogy az erőm fogyóban van és közeledik az a pillanat, amikor lábaim összebicsaklanak és engem is cipelni kell majd.
Semmi értelmet nem láttam ebben a kimerítő túrában. Természetesen fel lehet javítani az emberek testi képességét, de egy egyedülálló gyalogtúra sem oszt sem szoroz. Soha sem érdekelt (ma sem érdekel) a testem feljesztése, nem űzök semmilyen sportot és ezúttal sem éreztem a szükségét, hogy bizonyítsak valamit magamnak, vagy másoknak. Kihasználtam a tényt, hogy a menet végén voltam, egy kicsit lassítottam és amikor néhány méter volt közöttem és az előttem levő katona között, lehajoltam egy bokor mögé és gyorsan továbbkúsztam.
A század még egy ideig tovább haladt, amíg valaki észrevette, hogy hiányzom és jelentette a parancsnoknak. Az leállította a menetet – hála nekem a bajtársaim is kaptak egy kis pihit – és visszaküldött néhány katonát megkeresni a hiányzót. Nem találtam túl jó rejtőhelyet, ott pihegtem néhány sürű bokor között és egy jó barátom rövid idő múltán rámtalált. Nagyon ügyefogyottan nézhettem rá, mert csak rámkacsintott és továbbállt máshol keresni.
Egy negyed óra múltán feladták a kutatást és a parancsnok továbbindította a menetet. A századnak nem volt adó-vevő rádiókészüléke és így nem tudták értesíteni az ezredet eltünésemről, de úgylátszik elhatározták, hogy ezen a környéken nem történhet bajom és majd csak visszatalálok a táborba. Mai szemmel nézve, ez egy elég felelőletlen határozat volt a parancsnok részéről, de akkor a javamra volt.
Egyedül maradtam. Egy ideig pihentem és azután elkezdtem kutyagolnii nyugat felé, ahol elképzelésem szerint a tábor volt. Nem siettem, kényelmes tempóban haladtam, végre valahára senki sem sürgetett, az egyetlen problémám az volt, hogy a maradék vízet a kulacsomban rövid idő alatt kiittam – azokban az időkben a gyalogság elfogadott doktrínája az u.n. vízfegyelem volt, a katonák csak egy kulacs vízet kaptak napközben, hogy a testük "hozzászokjon" a vízhiányhoz. Csak később, miután jónéhány katona 'kiszáradt' és halálesetek is voltak, jöttek rá, hogy aki bőségesen iszik, sokkal többre képes. A szomj elkezdett kínozni. Vagy két óra múltán egy elhagyott arab falúba érkeztem, ahol egy poshadt vízüreget találtam. Csak röviden tétováztam, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, tenyeremmel eltávolítottam a leveleket és döglött rovarokat a víz felszinéről és egy kicsit csillapítottam a szomjamat. Természetesen tudtam, hogy ez a régen ott álló víz ártalmas lehet, de úgy éreztem, ha nem iszom valamicskét, nem leszek képes visszajutni lakott területre. Ez nem volt az utolsó felelőtlen cselekedetem ezen a kalandos napon, de egy bizonyos mértékben mindig mázlista voltam és ezúttal sem fizettem drága árt esztelen tettemért.
Folytattam az utamat és egy további óra után nagy örömömre egy szép, rendezett gazdasághoz érkeztem. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, az istállóban néhány ló volt, a ház előtt traktor állt és minden aggodalom nélkül bekopogtam. A férfi aki ajtót nyitott, rendkivül előzékeny volt. Réges-régen túl voltunk az ebédidőn, de hiába erősködtem, hogy megelégszem egy pohár friss vízzel, ragaszkodott ahhoz, hogy harapjak is valamit. A sisakot, a súlyos felszerelést, a puskát, amelynek a szíjja mély jelet vágott a vállamban, leraktam egy sarokban, megmosakodtam egy kicsit és kényelembe helyeztem magamat az asztalnál.
Vendéglátómmal a gazdaságáról csevegtem – végül is, én is paraszt voltam – megkérdeztem milyen volt a termés, aztán azt is említettem, hogy az elöző héten meglátogattam Tel Avivi rokonaimat, mire a háziúr elmondta, hogy 1949 előtt a családjának is volt háza Jaffán. (Ebben az évben tört ki a Függetlenségi Háború és az arab lakosság jelentős része elmenekült Jaffából). Hirtelen rádöbbentem, hogy arab házba kerültem és a fegyverem ott hever a távoli sarokban. Hideg csomó képződött a gyomromban és alig tudtam lenyelni a finom csibét amelyet a háziasszony tett elém, dehát nem tehettem azt, hogy hirtelen felpattanok és kirohanok.
Természetesen semmi sem történt, vendéglátom (később megtudtam, hogy a neve Szulejmán, az ismert El Azi családból) nem támadt rám és nem mészárolt le. Sietve lehabzsoltam az ebédet, megkönnyebülve raktam megint magamra a felszerelésemet, megköszöntem a szivélyes vendéglátást és folytattam utamat. Már esteledett amikor elértem az országutat és onnan rövid idő alatt autóstoppal visszaérkeztem a táborba.
A törzsőrmester elé járultam és elmeséltem, hogy talán hőgutától elájultam és amikor magamhoz tértem, egyedül találtam magamat. Meglepetésemre, az altiszt szó nélkül elfogadta magyarázatomat, a parancsnokság ugylátszik nagy bizalommal volt a mozgalmi csoportok iránt. Megkérdezte, hogy érzem magamat és amikor azt válaszoltam, hogy jól, örömmel hiresztelte, hogy jól időzítettem a jöttömet, mert néhány percen belül indul egy teherautó utánpótlással a századomhoz és hamarosan visszatérhetek bajtársaimhoz, akik biztos már aggódnak irántam.
Így történt, hogy még a kantínba sem tudtam elugrani. Egy órán belül újra egyesültem a századommal, velük vacsoráztam és egy rideg éjszaka után a kétszemélyes kis sátorban, másnap reggel folytathattam a gyalog túrát Jeruzsálembe.
Nem próbáltam még egyszer megszökni. Elég ha egyszer festi az ember az ördögöt a falra.