A német lelkismeret - csakugyan létezik ilyesmi?

Az izraeli TV nemrég bemutatta „Az Anya Bátorsága” c. filmet, amelyben részleteket mutattak be, Elsa, Tábori György magyar-zsidó író anyjának a háborús években írt naplójából. Számomra a filmbeli események személyes emlékeket idéztek vissza a 1944-es év utolsó negyedéből.
Amikor az év október 15-én a Nyilaskeresztes párt került uralomra Magyarországon, a háború már az utolsó stádiumában volt. A front egyre közelebb került Budapesthez. Éjjel, amikor minden csendes volt, tisztán lehetett hallani az ágyuk morajlását és néhány nap múlva a torkolattüzük is felvillant a láthatáron, mint messzi nyári villámzás. Zárt körökben még a legmegrögzöttebb náci barátok is beismerték, hogy Németország elvesztette a háborút, bár nyilvánosan mindig újból visszatértek hitükre, hogy Hitler az utolsó percben előhozakodik valami titkos fegyverrel és legyőzi az ellenségeit.
Számunkra túl sok volt még az a néhány hónap is, amely a háború végéig maradt. A folytonos razziák és igazoltatások miatt alig mertünk kimenni az utcára. A Szálasi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy megújította és meggyorsította a deportálásokat.
December 24-ig, amíg az út nyugatra nyitva volt, naponta indultak gyalogos transzportok nyugat felé. Ezeknek a résztvevői közül sokakat az utcáról hurcolták el. Valaki lement a sarki üzletbe kenyérért és családja soha sem látta többé, soha sem tudta meg, mi lett a sorsa.
A film hősét, Tábori Elsát szintén az utcán fogták el. Elegánsan, ahogy csak a magyar nők képesek lenni, kisminkelve, kis kalappal, fülbevalóval, jól szabott kosztümben, begyömöszölték egy marhavagonba és a vonat vagy 4,000 zsidóval elindult a haláltáborok felé. A fekete munkát, az áldozatok beterelését a vagonokba, a vonat kisérését, az örködést a nyilasok végezték. A szállitmányért felelős német tiszt, látszolag közömbös volt a kinti zürzavar iránt. A vonathoz csatolt különkocsi kupéjában olvasgatott és zenét hallgatott táska gramofonján.
A zsúfolt vagonban Elsa ismerőst fedezett fel és elmesélte, hogy őt tulajdonképpen nem volna szabad transzportálni, mert külföldi menlevele (Schutzpass) van. Ezeket a menleveleket a semleges államok állították ki – a svájciak, svédek, spanyolok, de a Vatikán is – és csak az állt rajtuk, hogy a levél hordozója az adott állam védelme alatt áll. Az ismerős buzdította Elsát, hogy tiltakozzon az ellen, hogy deportálják és amikor a határállomáson leszállitották a zsidókat vonatról, azzal a céllal, hogy átrakják őket egy német szerelvényre, erőszakkal kilökte a tömegből.
A nyilasok magukból kikelve Schmeisser géppisztolyaikat „a büdös zsidónőre” szegezve ordították, hogy térjen vissza a sorba, de Elsa, ki tudja honnan szedve a bátorságot, rájuk sem hederítve a német tiszt elé járult, aki türelmesen meghallgatta.
Elsa elmondta, hogy menlevele otthon maradt és a német magával vitte a vonaton amelyik visszatért Pestre. Mialatt az első osztályu kocsi ablakából látták amint a párhuzamos vágányon vesztegelő szerelvény tehervagonjaiba berakják azok tetemét akik belepusztultak az utazás nehézségeibe, a tisztiszolga levest szolgált fel a kiéhezett asszonynak és nem értette miért nem nyúl hozzá.
„Nem izlik a leves?” – kérdezte csodálkozva.
A vonat elindult. A német katonatiszt és az asszony sárga csillaggal a kabátján békésen csevegtek, mint két ismerős aki a koncert szünetében futott össze. Amikor a vonat Budapest külvárosaihoz ért, a tiszt felkelt és kijelentette, hogy legalább tíz percig fog tartózkodni az illemhelyen. Javasolta beszédtársának, hogy ne legyen már a vonaton amikor visszatér. A vonat megállt az állomáson, Elsa leszállt, felszállt egy villamosra és egy rövid idő múltán nővére lakására érkezett.
(Tipikus, bár nem tartózik a történethez, a sógora reakciója amikor Elsa be akart számolni a nap szörnyüségeiről. „Te ne mesélj semmit!” – kiáltotta. „Majd hogy szívrohamot okoztál szegény testvérednek amikor nem voltál itt a megbeszélt órában. Most ülj le és oszd a kártyákat.”)
Szüleinkre sokszor mint 'felnőtt' emberekre emlékezünk vissza. Aztán rádöbbenek, mint most, hogy 1944-ben az anyám összesen egy 34 éves asszony (ma azt mondanám lány!) volt, nagyon csinos és divatosan öltözködő. Az anyámat abból a Csillagos házból hurcolták el ahol akkor laktunk. Az apám munkatáborban volt, én a Vörös Kereszt Király utcai gyerekotthonába kerültem. Amikor végre újra együtt lehettünk az anyámmal, elmesélte, hogy kétszer menekült meg a deportálástól. *
Az első alkalommal a turbánja mentette meg e sorstól. A turbán akkor divatos női fejviselet volt, csak én gyűlöltem, mert csúfította és öregítette mamámat, de az akkori helyzetünkben a fiatal kor inkább hátrány volt. Anyám arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és sikerült bekerülnie az idősebb asszonyok sorába.
Azok sem úszták meg szárazon.
Azokban a napokban zsidó nem járhatott egyedül az utcán, úgyhogy rendőrök kísérték őket haza. A Dunaparton egy nyilas bandába futottak. Azok elküldték a rendőröket, a csoportot pedig a Szent István körút 2. sz. alatti nyilaspárt házba vitték.
Ott a pincében az asszonyokat a falhoz állították és valószínűleg kivégezték volna, ha – Deus ex Machina – egy német tiszt nem jelenik meg a helyszínen.
Nem lehet tudni, milyen okból cselekedett, de tény az, hogy megmentette a nőket. A német felháborítónak találta, hogy "civilizált emberek" ilyesmire képesek a város kellős közepén (“Vannak megfelelő helyek erre a célra!” – ordította) és megparancsolta, hogy azonnal bocsássák az asszonyokat szabadon. A nyilasok nem mertek ellentmondani, átterelték a nőket egy Hollán utcai ház óvóhelyére és távoztak.
2-3 hét múlva újra elvitték az anyámat, ezúttal a Keleti pályaudvarra, ahol már a deportálásra kész tehervagonok vártak. A munkaképesek csoportjába állították be, de megint mázlija volt. Ott állt sírva, biztos nem az egyedüli volt, aki sírt, de mint már említettem, szép és elegáns asszony volt és egy német tiszt megkérdezte tőle:
"Miért sír asszonyom?"
Anyám akinek német iskolái és érettségije volt, természetesen ezen a nyelven válaszolt és a kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar. Elkezdtek társalogni és a végén a tiszt visszaküldte a másik csoporthoz amelyiket nem deportáltak.
Később, amikor már újra együtt voltunk a pesti gettóban, szintén megtörtént, hogy igazoltattak minket és a német tiszt aki észrevette, hogy aznap van az anyám születésnapja, egy üveg pezsgőt küldött neki. A furcsa gesztus azon nép fiától amelyik meg akarja semmisíteni a népünket teljesen elképesztő volt. Anyám nem ivott az ajándék italból. Nem voltunk ünnepi hangulatban és azonkivül, nehéz üres gyomorra alkoholt fogyasztani. Egy cipó kenyér, vagy néhány szem krumpli sokkal nagyobb örömet okozott volna.
A németek viselkedése sokat foglalkoztatott. Nem hiszek abban, hogy mindegyikük náci és zsidófaló lett volna a születésétől kezdve. A náci uralom előtt Németországban erős szocialista és kommunista pártok voltak. A magyar társadalomhoz hasonlóan, a zsidók itt is központi poziciót foglaltak el, nemcsak a gazdaságban, hanem a müvészetekben, az irodalomban, a bölcsészetben, az orvostudományban is. Hitler uralomra kerülése után, a náci vezetőség intenzív kampányt rendezett a zsidógyülelet behatolására a lakosság minden rétegébe és különböző eszközökkel, mint a zsidó alkalmazottak elbocsátásával, a zsidó cégek bojkottálásával, a Kristály Éjszakával (náci rohamcsapatok zsinagógákat gyújtottak fel, több száz zsidó tulajdonú üzletnek a kirakatait betörték - az üveg cserepek úgy csillogtak mint a kristályok, azért nevezték el Kristály Éjszakának - és Dávid csillagot festettek a portáljukra), nyilványos könyvégetéssel, fokozatosan társadalmi elkülönésülésüket okozta.
A következő fázis, azt okozni, hogy a németek alsóbbrendü fajt, emberi színvonalat nem elérő lényt, kártevőt amelyet erény elpusztítani, lássanak a zsidókban, a fajtörvényekkel és egy átfogó antiszemita hadjárattal minden kommunikációs csatornában – a „Stürmer” nevü szennylap csak a legismertebb volt közöttük – és az ifjuság ideológiai átnevelésével a Hitler Jugendben, érték el. Csak egy évekig agymosásnak kitett lakosságból tudtak a nácik engedelmes hohérokat, SS rohamosztagokat, haláltábor őröket verbuválni.
Azok a tisztekben akikkel Tábori Elsa és az én anyám véletlenül összetalálkoztak, úgylátszik valahogy mégis megmaradt egy csepp emberiség. Lehet, hogy a lelkük mélyén megrendítette őket az emberek ezreinek a megsemmisitése, de nagyon könnyen mentséget találtak arra, hogy nemcsak tettlenek maradtak, hanem aktív részt vettek a folyamatban. .
„Mit tehetek én, a jelentéktelen sróf, az óriási gépezet ellen amelyik könyörtelenül eltapos minden ellenállót, minden kivételt. Hiszen kidobnának a katonaságból, talán ki is végeznének és kinek hoznék ezzel hasznot? Biztosan nem a családomnak amely a gúny tárgyáva válna, üldözve lenne és éhezne. Így legalább itt-ott segithetek egyeseknek mint példáúl most ennek a civilizált hölgynek.”
Roman Polanski Zongoristájában is, amelyik a véleményem szerint a legszörnyübb Holokauszt film, a klasszikus zenét kedveló német tiszt megmenti a zongoramüvész Wladyslaw Szpilman életét, de a rendező egy szivességet tett a közönségnek és a müvét nem fejezte be hollywoodi módon. A tiszt elnyerte a megérdemelt büntetését, mint ahogy remélem a többi „jószivü” német is.

* Ezekről az „Itthon-otthon” c. könyvemben is megemlékeztem már

Ráchel

Ráchel egy Petach Tikvai jemenita lány volt, egy elképesztő, érzékien egzotikus szépség – bár lehet, hogy nem vagyok teljesen objektív, mert a jemenita nők mindíg vonzottak – de szegénykének volt egy kis problémája: Nem volt képes élni ’anélkül’!
Csak keveset tudok a nimfomániáról, a tárgy nem különösen érdekelt és amikor a véletlen először hozott össze egy nimfomániás nővel, csak sokkal később értesültem e tulajdonságáról, túl későn ahhoz, hogy valami tehessek ezzel az információval.
Maya, egy klasszikusan szép, komoly és művelt, szőke magyar lány, a kibutzi ifjusági csoportunk tagja, játszva meghazudtolt minden előitéletet a buta szőkékkel kapcsolatban. A legokosabb ember volt akit valaha is volt szerencsém megismerni, olyan éles ésszel mint a beretva, de neki is baja volt a férfiakkal. Elkeseredten küzdött e baja ellen és úgylátszik sikerrel, mert a füleinkhez – fiatal, sexre kiéhezett férfiak füleihez – még a foszlánya sem ért el a hírnek, hogy a lány szabados lenne. Csak sok év múltán, amikor már a legtöbben közülünk, beleértve Mayát is, nem éltünk már a kibutzban, tudtam meg, hogy esténként amikor a szobatársai elmentek valahová, azt kérte tőlük, hogy zárják be a szobába és vigyék magukkal a kulcsot. A nemi ösztön olyan erősen égett a csontjaiban, hogy páni félelmet érzett: Ha az ajtaja nyitva marad, lefekszik az első arra járó férfivel.
Ráchel más volt mint Maya. Úgy látszik nem harcolt a megszállottsága ellen, csak arról gondoskodott, hogy aránylag méltoságteljesen elégitse ki örökös nemi éhségét. Nem tudom mivel foglalkozott a nap folyamán, de estefelé kis kofferjával és egy csokor mezei virággal általában a Dizengoff utcai „Kaszit” kávéházban üldögélt. Csendes és diszkrét lány volt, szolídan öltözködött, nem használt sminket, nem dohányzott, nem ivott szeszes italokat, röviden, semmi külső jelét nem mutatta annak, hogy könnyü préda lenne. A pincéreknek sem adott soha okot, hogy kidobják a kávéházból.
Az egyik asztal mellett kávézott és a többi vendégekkel társalgott, a Kaszitban szokásos módon, az egyik asztaltól a másikhoz. Szivesen elfogadott egy meghívást italra, vagy egy falat ételre, de nem volt tolakodó. Mindig volt egy kis pénze és ha nem hívták meg, a saját zsebéből fizetett a fogyasztásáért. Úgylátszik tüzetesen megszemlélte a környezőket és végül is a késő esti órákban odalépett az egyik asztalhoz és suttogva megkérdezte a kiválasztott férfit, hogy nála tölheti-e az éjszakát. Amikor az éjjeli házigazdája házába érkezett, először egy vázát kért, megtöltötte vízzel és beletette a magával hozott virágot. Azután megkérdezte merre van a fürdőszoba, megfürdött, kimosta néhány fehérnemüjét és csak miután kiteregette ezeket, bújt az ágyba.
Időröl időre én is beültem a Kaszitba, de Ráchelt jó barátom, Tomi, aki a szembeni házban lakott, hozta el a szobánkba – akkor szobatársam is volt – a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Egy órácskát a lánnyal töltött, de nem tudta vendégül látni az éjszakára, mert éjjelenként mint taxisoför dolgozott. 11 óra felé bekopogott az ajtónkon, egy sokatmondó kacsintással bemutatta nekünk Ráchelt és amikor az kiment a fürdőszobába, hozzátette, „nympho, mulassatok jól”, kiívott velünk egy kávét és elment dolgozni.
Azokban az napokban a mi köreinkben nem volt szokásos nemi viszonyt folytatni a barátnőinkkel. Csókolóztunk amíg majdnem tüzet fogtunk, egy kicsit smároltunk, de az ágyba nem vittük őket. A szobatársam és én egészséges ösztönökkel ellátott fiatal férfiak voltunk és mindig arról a legendás nőröl álmodtunk, aki annyira szeret kamatyolni mint mi, de Ráchel felülmúlta még a legrózsásabb álmainkat is, sőt! Őt sehogysem lehetett kielégíteni. Váltakozva hol velem volt, hol a társammal. Amikor az egyikünk a fáradság jeleit mutatta, átszállt a másik ágyába. Végül már teljesen ki voltunk készülve és még Ráchel kis trükkjei sem voltak képesek újra feléleszteni a lelkesedésünket. Úgy aludtunk el mint akit agyon vertek és reggel is inkább egy kiadós reggeli érdekelt minket, mint egy további menet mint Ráchel javasolta.
Velünk evett, de amikor meggyőződött, hogy pillanatnyilag torkig vagyunk a nemiség gondolatával is, összeszedte a mosását és kérte, hogy rendeljünk taxit számára.
Puszival bucsúztunk el, beült a sofőr mellé és mielőtt a taxi eltávolodott, még hallottam amint panaszolja:
„Már hetek óta nem voltam férfivel! Van talán egy kéglid ahol mi ketten összebújhatnánk?”