FACEBOOK, A VIRTUÁLIS TALÁLKOZÓHELY






 

Unokatesóm, Julika Magyarországon él, én meg Izraelben. Nagyon kedvelem, amellett alig maradt élő rokonom, de mit lehet tenni, egyikünk sem nagy levélíró. Talán már ez az egész romantikus szokás a múlt hagyatéka? Felírni a dátumot, megtalálni a helyes megszólítást – drága, kedves, vagy talán modernebb stílusban hellóka, szióka Juli – és ezután legalább egy fél oldalban (mert ennél kevesebbet nem illik írni) beszámolni különféle nem túl érdekfeszítő eseményről családunkban, környezetünkben, megkérdezni, hogy és mint vannak, milyen az új lakás, nem elfelejteni üdvözölni élettársát és aztán újból keresni a megfelelő befejezést – nagy szeretettel, sok puszi, őszinte barátsággal, szívélyes baráti üdvözlettel, vagy valami egészen mást – nekem mindez ma már patetikusnak tűnik és rég felhagytam a levélírással.  

Szerencsénkre megjelent a történelem színpadán a zseniális Mark Zuckerberg és feltalálta számunkra a Facebookot. Régi tagja vagyok. A múlt héten is beléptem és mindjárt a szemem elé került Julika friss és szép fényképe, lenyűgöző felnőtt szépségében, új háza kertjében ülve és a háttérben, az ajtófélfa keretében ott állt barátja, Tamás is. Ez a hírforma számomra többet ér egy hosszú levélnél. Csak rá kellett klikkelnem a like gombra a fotó alján és néhány szót írni unokatesómnak: „Köszi, hogy megosztottátok velünk ezt a fényképet. Szenzációsan néztek ki, sok szerencsét új házatokhoz és szép hétvégét!”  

Sok-sok éve hagytam el a kibbutzot, de azóta is hiányzott nekem egy, az ottani étkezdéhez hasonló szociális központ. A hirdetőtáblára kitett napilap és üzenetek által értesültél a helyi és világhírekről, megnézhetted másnapi munkabeosztásodat, megtudhattad az esti programot. Ott vetted át a postádat, találkoztál barátaiddal, ismerőseiddel, elmeséltétek egymásnak élményeiteket, bajaitokat, megmutattátok fényképeiteket, megtudtátok a legfrissebb pletykákat és csevegtetek étkezés közben. Esős napokon az étkezdében mutatták be a heti filmet, ott léptek fel a művész együttesek és ott hallgattátok meg mi a különféle előadók álláspontja az aktuális gazdasági, politikai kérdésekről. Időről időre az étkezdében ült össze a kibbutz taggyűlése is, amelyen életmódunkról határoztunk.

Most végre létesítettek egy hasonló központot, a Facebookot.

A taggyűlésen kívül, minden tényező, de még sok más is, megtalálható benne. A baráti listámban vagy 150 ember van, amelyeknek a legtöbbjét nemcsak a netről, hanem személyesen is ismerem. Belépek, megnézem, ki van jelen és ha kedvem támad,  cseveghetek is közeli, vagy távoli rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel és nemcsak megtekinthetem fényképeiket, a karikatúrákat, a cikkeket, meghallgathatom a zenei részleteket, amelyek tetszettek nekik, hanem kommentálhatom is őket és megoszthatom más barátaimmal is.

Elolvashatom unokáim „státuszát” is és mindezt úgy, hogy teljes módon vigyázok magánéletemre. Senki sem kényszerit a like-ra kattintani, reagálni egy véleménynyilvánításra, vagy cikkre, amely ismerőseimnek a világnézetére utal, nem vagy köteles bejelölni hollétedet és ha úgy akarod, úgy léphetsz ki a Facebookról, hogy senki sem  tudja, hogy ott voltál és megnézted albumát.

A legtöbbünk persze nem így viselkedik. Fiunk nagyon büszke fél éves lánykájára és az én mellem is dagad szépséges lányunokám láttára és majd minden új fotóját feltesszük a Facere. Élvezem az összehasonlításokat a mi csemeténk és másoké között, de ha meg is állapítom, hogy a miénk szebb, ezt a véleményemet megtartom magamnak. Teljesen magától értetődő, hogy egy apa, vagy nagyapa, a saját vérét szebbnek, tökéletesebbnek találja.

Nagyon érdekelnek az események Magyarországon, de nem annyira, hogy minden nap elolvasnám a napi lapokat. Megelégszem azzal a választékkal, amelyet magyar barátaim tesznek fel a Facebookra. Hírek, fényképek, videók, de az utolsó sláger is, vagy egy jól sikerült koncert, ária, vagy színdarab és persze egy szép dal kedvenc cigányzenekarommal.

A múlt héten egy helyi ismerősöm villámtüntetést akart szervezni az egyik miniszter háza előtt. Délelőtt jelent meg a meghívó a Facebookon és este 8-kor több mint 300-an tüntettünk a miniszter ablaka alatt.

Egy másik ismerősöm az állatok elleni kegyetlenséggel kapcsolatos anyagot tesz fel a Facere. A Facebookon petíció aláírást is lehet szervezni. Nem hiszem, hogy a kormány megijedne egy petíciótól, még ha néhány százezren is írnák alá, de ártani nem árt és talán jó érzés azok számára, akik szervezték és aláírták, hogy mégis tettek valamit az ügyért, amelyben hisznek.

Sokan játszanak is a Facebookon. Engem ez a rész nem érdekel és ha hívnak játszani, elutasítom, de a lányom mesélte, hogy annak idején vett három gyerekének néhány játékot, de aztán, amikor számítógépükbe betáplálták a Windows 7-t, a játékok nem voltak kompatibilisek. Elment a boltba és megkérdezte: ha megveszi a játékok új verzióit, ezek működni fognak Windows 7 alatt? Azt válaszolták, hogy ezt nem tudják garantálni. A megoldás: fia a Facebookban játszik, ott a játékok ingyenesek.

Szinte nincs határa annak, amit tehetünk a Facen. A média egésze dinamikusan fejlődik és nehéz megjósolni, milyen jövőbeli fejlemények, trendek, új eszközök nyílnak meg előttünk az elkövetkező években, a távolabbi jövőről nem is beszélve. Kétségtelen, hogy a modern ember számára ez a társadalmi központ, egy eseményektől nyüzsgő találkozóhely, ahol kommunikálni, hozzászólni, megjelentetni, érvelni, szórakozni, élvezni, befolyásolni és társadalmi tevékenységekben lehet részt venni. Aki nincs ott, nem tudja, mennyit veszít.