AKIK A NAPFÉNYT ÁRULJÁK

Rossz a hangulata, petyhüdt a bőre, hajlamos a levertségre? Nyilvánvalóan napfény hiánytól szenved. Forduljon sürgősen az orvosához és kérje, hogy írjon fel magának napfény tablettákat.

Képtelen ötlet? Talán nem annyira. Egy jó nevű francia cég pont ezt a cikket hirdeti. A Sunset Laboratories (Naplemente laborok) a napfény széles skáláját ajánlja tablettákban: BoraBora, Bahamas, Seychelles stb., amelyek „visszaállítják a szükséges életkedvet”. Kérdezze meg a gyógyszerészét, a tabletták fényerőssége (Lumen) alapján válassza ki azt, amelyik a legjobban megfelel, olvassa el figyelmesen a mellékelt tájékoztatókat, és ne haladja meg a javasolt napi bevitelt.

Még jó, hogy a cég figyelmeztet: „Ez a kiegészítő napenergia nem helyettesítheti teljesen a természetes megvilágítást” és „kerülje a hosszadalmas használatát”.

(Sajnos nem olvasok franciául és nem tudom, a fenti cég milyen más érdekes árut hirdet honlapján, - az egyik oldalon például egy bizonyos „kísértet bútorról" van szó - de talán egyik olvasóm felvilágosít).

Ki tudja, mit hoz a jövő. Országunkban, turista emléktárgyboltokban hamisítatlan szentföldi levegőt lehet vásárolni szardíniás dobozokban és vizet kis üvegcsékben, de ezek inkább tréfás átverések és az áruk sem magas, de ha már komoly üzleti vállalkozások is belemennek a játékba, talán hamarosan ózondús romlatlan hegyi levegőt is fognak árulni az Alpokból, vagy trópusi esőfelhő foszlányokat a Nílus forrásából.

Lesz vevőjük? Valószínűleg, általában minden bóvlinak van keletje.

GYEREK BLOKK

A múlt hét egy estéjén, elmentünk néhány baráttal megnézni a tel avivi Cinemateq-ben a „Kinderblock 66” című dokumentumfilmet. Általában nem szoktam Holokauszt filmeket nézni. A véleményem szerint ezeket azoknak szánják, akik nem érezték saját bőrükön ezt a rémkorszakot, vagy nincsenek tudatában a sok millió meggyilkolt szörnyű sorsának, de erre a bizonyos filmre személyes okok miatt mentem el. A négy résztvevő egyike Fürst Naftali (Gyuri) volt, annak az ifjúsági csoportnak az egyik tagja, amellyel 1949-ben Izraelbe érkeztünk. Egy pár szép évet töltöttünk a kibbutzban, együtt vonultunk be és sok évvel a kibbutz elhagyása után, a mai napig is szoros kapcsolatban állunk.

Az hittem, hogy a sok Emléknap és a jeruzsálemi Yad Vasém múzeum ismételt látogatása után, már mindent tudok a Holokausztról, de ez a 87 perces film ennek egy új aspektusát világította meg. Mint más hasonló filmekben, ebben sem hiányoztak a szörnyűségek. Csontvázak látványa, amelyek mint elhajított babák kupacokban fekszenek a földön és priccseiken heverő, alig élő csontvázak, akik a felszabadítókat fogadják, de az újdonság ebben a filmben a rendkívüli önfeláldozás egy majdnem egyedülálló esete, az emberiség és a könyörület szigete a bestiális embertelenség tengerében. Buchenwald más volt, mint a többi haláltábor. Ott is rettenetes körülmények uralkodtak, sok tízezreket kínoztak és gyilkoltak meg (bár nem voltak benne krematóriumok), de ebben a táborban politikai foglyok voltak bebörtönözve és erős kommunista földalatti mozgalom működött, amely egy különleges blokkot (Kinderblock 66) létesített, hogy megpróbálja menteni a gyerekek életét.

A film négy túlélőt mutat be, a 80 éves Naftalit és három hasonló korú férfit. Interjúk által velük, más volt táborlakókkal, történészekkel, sőt amerikai katonákkal, akik felszabadították Buchenwaldot, a rendező, Rob Cohen, követi a négy férfi sorsát, attól a pillanattól, amikor a táborba hozták őket, elszakították őket családjuktól, a táborbeli életen keresztül a felszabadulásig és a mai napokig. Az egyik túlélő fia, Steven Moskowitz kezdeményezte a filmet és ő a producere is.

A főszereplő, akinek a létezéséről a legtöbb nézőnek fogalma sem volt, Antonin Kalina, egy cseh kommunista politikai fogoly, aki több mint 6 éve élt fogolyként a táborban. Ő volt az egyik kezdeményezője a blokk létesítésének, amelyben vagy1000 gyerek lett összegyűjtve és ő volt az „Apjuk”, nemcsak a felszabadulásig, hanem utána is. Hála erőfeszítéseinek, bátorságának, annak, hogy védenceiért hajlandó volt kockáztatni az életét, 904 gyerek menekült meg. Kalina nem várt jutalomra, egyszerű emberi együttérzésből cselekedett, Mint a háború utáni interjújában kijelentette: „Én már leéltem az életemet, viszont előttük még ott áll az élet”.

A gyerekek lakhelye távol volt a kaputól és az SS-pribékek szemeitől, egy olyan körzetben, amelyben a feltételek szörnyűek voltak és tífusz betegség tombolt, így a nácik inkább távol maradtak tőle. Kalina takarókról, élelmiszerről gondoskodott a gyerekblokk lakói számára – a többi fogoly egy része lemondott az adagjáról – és a háború utolsó napjaiban, amikor a nácik tízezreket küldtek halálmenetekre, kockáztatta életét és tagadta, hogy a blokk lakói között vannak zsidók (pedig legtöbbjük az volt).

A film befejezése után, a két izraeli résztvevő és a rendező, felmentek a színpadra és a közönség kérdéseire válaszoltak. Velük együtt felment Dr. Fatran Gila is, egy szlovák származású történész és a közönség tapsától kísérve kijelentette, hogy a Yad Vasém vezetősége egyhangúan elhatározta, hogy Antonin Kalinának a Righteous among Nations (A világ igazai) kitüntetést adományozza, amelyet azoknak adományoznak, aki „nem zsidó, és élete kockáztatásával cselekedett a zsidók megmentéséért a Holokauszt idején”, miután a férfi kétségtelenül eleget tett ezeknek a feltételeknek. Kalina a háború után eltűnt a Vasfüggöny mögött és feltehetően régen meghalt, de mint ilyenkor szokás, Yad Vasém fel fogja kutatni leszármazottait és nekik fogják átadni kitüntetését.

A közönség kérdéseire adott válaszában, barátom Fürst Naftali, arra is kitért, hogy a háború után, eleinte senki sem fogta fel a Holokauszt súlyosságát. „Amikor például a kibbutzban arról vicceltünk, hogy kevés az étel, a nevelőnő az ő háborús nehézségeikről mesélve elmondta, hogy a vacsoránál fél kemény tojás volt az adag, de nem fogta fel, hogy mi évekig éheztünk és egyáltalán nem jutottunk tojáshoz”.

A megható est Naftali szavaival fejeződött be: „Mi nem túlélők vagyunk. Túlélő egy olyan személy, aki nem volt részese az eseményeknek, nem volt ott. Mi maradványok vagyunk, parazsak, amelyeket a Nagy Tűz nem emésztett el”.

(A fényképen, Naftali a csoport közepén áll, csíkos kabátban)  

MOST AZ
UNOKÁIMRÓL
MESÉLHETEK
NEKTEK

A  2012-es év egy örömteljes eseménnyel kezdődött családunk számára: február 6-án a világra jött Dor, fiunk és menyünk első lánya és a mi hatodik unokánk. Ezáltal egyensúlyba billent a mérlegünk, három lány és három fiúunokánk van, bár mi inkább szeretnénk, hogy a mérleg újra kiegyensúlyozatlanná váljon és egy idő múltán arról számolhassak be, hogy egy új kis jövevényt ölelünk családunkban.

Több mint nyolc év telt el, mióta valaki közülünk egy csecsemőt tartott a karjaiban és most mindannyian egymással vetélkedtünk, ki tudja jobban kényeztetni, ringatni, vagy egy mosolyt, esetleg egy valódi kacajt kicsalni ebből az elbűvölő kis jószágból. A család, a barátok, akik elzarándokoltak, hogy megtekintsék az egyik legnagyobb csodát, amellyel a természet megajándékozhat minket – az új babát – véleménye megoszlott, kire hasonlít Dor jobban. A konszenzus eleinte az volt, hogy főleg családunk férfi ágára üt, vagyis rám és fiamra, de a lányka nagy szerencséjére, az idő múlásával, egyre kevésbé hasonlít ránk és egyre szebbé és aranyosabbá válik – és biztosíthatlak benneteket, hogy ez nemcsak a büszke nagypapa véleménye. Mindannyian visszafojtott lélegzettel követjük fejlődését és a majdnem napi fényképes beszámolókat: íme, óriásit ásított, íme, felemelte fejét, szívdöglesztő mosolyt eresztett el, először fordult meg. Nemsokára saját erejéből fel is fog ülni. 

Vajon ismertek-e ennél izgalmasabb eseményeket a világon? Folytatása következik. Dramatikus fejlemények várhatók e század végéig és még sokkal azon túl is.

A következő örömteli eseményre családunk életében, rövid három hónap múlva került sor. Egy estén, május vége felé, mindannyian megjelentünk negyedünk művelődési központjában, ahol egy ismert együttes utánpótlás- csoportja színpadra vitte a „Twist Oliver” musicalt. 14 éves lányunokánk, Tal, játszotta a főszerepet. Tudatában voltunk a lány bimbózó tehetségének. Ha néha-néha elkapja az ihlet és utánozza nehéz amerikai kiejtéssel beszélő barátnőnket, mintha ő is ott lenne a szobában (csak a hasunk fájdul meg a kacagástól), de közönség előtt fellépni még nem láttuk. 

A feladata szerint a darabban, az előadás nagy részében a színpadon volt. Játszott, táncolt, énekelt és mi csodálattal eltelve bámultuk színjátszó képességét és magabiztosságát. Az előadás végén ő ragadta kezébe a mikrofont és az együttes nevében köszönetet mondott a rendezőnek, koreográfusnak, a technikai személyzetnek, a központ igazgatóságának és a közönségnek, amely ütemes „Oliver, Oliver” kiáltásokkal jutalmazta játékát.

Unokánk úgy látszik szépen halad választott pályáján. Bárcsak sikerrel járna vágyai megvalósításában. Kevés fiatal mondhatja el ezt. 

Egy héttel később húga került figyelmünk középpontjába. A 12 éves Sáj nagyon különleges lányka, aki kitűnik az emberek és az állatok odaadó szeretetével. Számunkra ez egy csodálatos deja vu. Annak idején anyja pontosan ilyen volt és lányának köszönhetően, 30 évvel visszautazunk az időben. Ha úgy van megírva, hogy valamilyen állatnak el kell vesznie, tegye ezt a környékünkön, nem kétlem, hogy Sáj meghallja siránkozását, magához öleli és otthont talál számára.

Fiatalabb lányunokánk az idén két fontos eseményt ünnepelt: A bat-micváját, vidám bulival, nagy vendégsereg részvételével, a tengerparton, és a hatodik osztály befejezését, valamint a középiskolába való feljutását. Az iskola udvarán az ilyenkor szokásos ünnepség volt, beszédekkel, köszönő virágcsokrokkal a tanítóknak, táncokkal, dalokkal és Sáj bebizonyította, hogy ő is tud táncolni. A karzaton összegyűlt rokonság tapssal jutalmazta a gyerekek művészi próbálkozásait. 

Mit mondjak? Ez egy hatalmas öröm, a gyerekeinkben végbemenő gyors változásokat követni. Anélkül, hogy észrevettük volna, egy kislányból hirtelen fiatal és szép bakfis lett. Amellett, ez a változás egy kicsit szomorú is. Egy tanács a szülőknek, nagyszülőknek: kapaszkodjatok ezekbe az évekbe, amikor csemetéitek kicsik és kincsként őrizettek minden pillanatot. Ez a szép időszak túl gyorsan múlik el. Ezután egy más időszak következik, szintén szép, de kevésbé ártatlan korszak.

Három hete felhívott Gil, Dor születése előtt a legfiatalabb unokám és megkérdezte, hajlandó vagyok-e eljönni osztályába. Természetesen hajlandó voltam. A múltban már meséltem bátyja osztályában személyes tapasztalataimról a holokausztban, de soha sem próbálkoztam harmadik osztályosoknak beszélni egy új emigráns problémáiról, ugyanis az volt a megadott tárgy. Vajon fogok tudni kommunikálni velük? Nem túl fiatalok még?

Ezen írásom tárgyai az unokáim. Ennek ellenére, engedjétek meg, hogy dicsekedjek egy kicsit, megálltam a helyemet és egy teljes óra hosszán át lebilincseltem a 8-9 éveseket. Megkérdeztem: „melyikőtök költözött más lakásba az utóbbi időben”? Miután elég sokan válaszoltak igenlően, kértem, képzeljék el maguknak, hogy nemcsak más lakónegyedbe, vagy városba és suliba kerülnek, hanem teljesen idegen országba, ahol nem értik a nyelvet, új barátokat kell szerezni, furcsa ételeket megszokni és még az időjárás is más. Amikor hozzátettem, hogy kedvenc ételükről, a humuszról (csicseriborsó saláta), amely nélkül egy izraeli gyerek (és felnőtt) nem is tud magának egy étkezést elképzelni, szülőhazámban az sem tudják mi fán terem, már bele tudták élni magukat egy új emigráns traumájába.  

Természetesen Gil volt beszélgetésem központjában, hozzá irányítottam szavaimat. Anyját hoztam fel a beilleszkedési nehézségeink példájának – szégyellte magát, amikor mamája hollandul szólt hozzá. Azzal fejeztem be, hogyha valamelyik gyereknek további kérdése van, adják át Gilnek, és majd megválaszolom általa.

Kérdések nem érkeztek, de a gyerekek azt mondták neki, hogy élvezték nagyapja elbeszéléseit. Gil megkérdezte, eljövök-e még egyszer a suliba. Azt válaszoltam 'természetesen', de fogalmam sincs, miről beszélek majd akkor.

Már majdnem elértük a jelent, de az unokáimmal kapcsolatos események még nem fejeződtek be. Gil bátyja, a 14 éves Eyal számára, a világ középpontja a kosárlabda. Azzal kel fel reggel, azzal fekszik le és azt eszi, issza. Városa sportegyesületében ő az ifjúsági válogatott kapitánya és június 22-én csapatával egy ifjúsági tornára utazott Badalonába, Spanyolországba. A kosárlabdatornán a három izraeli csapaton kívül, két spanyol is részt vett. Kebleink büszkeségtől dagadtak, amikor megtudtuk, hogy Eyal válogatottja az első helyen fejezte be a versenyt (Eyal a fénykép középpontjában, az aranylabdával a kezében).

Nem tudom mit fog Eyalnak hozni a jövő, de a törekvéssel, az odaadással, a koncentrációval, a sok edzést nem is említve, biztosan választott pályája csúcsára fog kerülni és egyszer talán, “Eyal nagyapja”-ként fognak ismerni.

Minden unokámat említettem már, kivéve a 17 éves Tomert. Tomer egy csendes fiú, csípős humorérzékkel, érettségi vizsgáira készül szorgalmasan, de szabad idejében önkéntes az u. n. International Award Association izraeli szekciójában, amely egy egyedülálló program a személyiségfejlődés ösztönzésére, a kitartás, valamint a személyes és közösségi feladatok teljesítése által. A fontos esemény ezen a területen a jövő hónap elején fog lezajlani. Tomer tavaly egy 15 lányból és fiúból álló ifjúsági küldöttséggel Németországba utazott az izraeli ifjúsági díj keretében. Augusztus 1-én érkezik ide a német küldöttség, és a vendéglátók természetesen a tavalyi delegáció tagjai lesznek. Várhatóan három hét múlva feleségem vagy én néhányszor igénybe leszünk véve, hogy lefordítsunk egy-egy nehezen lefordítható német szót, vagy kifejezést.

Még július közepén sem vagyunk, és máris ilyen sok fontos esemény történt családunk életében. Feltételezem, hogy nektek is vannak hasonló történeteitek, különösen olyan nagyszülőknek közületek, akiknek nálunk több unokája, sőt dédunokája is van. Ismeritek a viccet az idős emberről, aki felszáll a vonatra, kinyitja az első kupé ajtaját és megkérdezi a bent ülőket, vannak-e unokáik? Amikor azok igennel válaszolnak, bocsánatot kér a zavarásért és a következő kupéhoz járul, amíg végül is talál egyet, amelyben egy olyan házaspár foglal helyet, akiket a sors nem áldott meg unokákkal (szegénykék).

Emberünk becsukja maga mögött a kupé ajtaját, kényelmesen letelepszik, és megszólal: "Nos, akkor most az én unokáimról mesélhetek nektek!"