MOBILIZÁLVA

Délelőtt vásárolnom kellett valami apróságot a szomszédunkban levő bevásárló központ egyik boltjában. Egy pénteki nap volt, az üzletek 3 órakor délután bezárnak, azon kívül, sokan már a szerdán este beköszönő zsidó Új Évre készülnek, amikor három és fél napig szintén csukva lesz minden, úgyhogy mindenhol óriási tömegek voltak. Senki sem akarta az utolsó percre halasztani ünnepi bevásárlásait. Ennek a boltnak a kasszája előtt is sor állt és amikor végre sorra kerültem, vibrálni kezdett a telefonom. Hangosan megjegyeztem „mindig akkor hívnak, amikor nem felel meg”, mire a fiatal pénztáros azzal riposztozott „néha visszavágyakozom azokra a napokra, amikor nem voltunk mindenhol elérhetők”. Arra gondoltam, hogy ez a fiatalka csak szülei elbeszéléseiből tudhat azokról a napokról, de válaszom másról szólt:
„Sok-sok éve, felhívtak a munkahelyemen egy olyan állásajánlattal, amelyről mindig álmodtam. Házon kívül voltam és természetesen nem tudtak elérni. Az üzenetet csak másnap reggel kaptam meg és amikor visszahívtam a céget, sajnálkozva közölték, hogy az állás már be van töltve. Lehet, hogy végül is nem feleltem volna meg, de ha igen, egész sorsom megváltozott volna. Magával,” – mondtam a fiatal srácnak – „nem történhet meg ilyesmi, hála a mobiltelefonjának”.
Mit mondhatott a fiú? Tudta, hogy igazam van és persze ő sem gondolta komolyan, hogy a kukába dobja mobilját. Bólintott, fizettem és távoztam.
Ma már csak nehezen értjük meg miként boldogultunk mobiltelefonjaink nélkül. Ez a leggyakrabban használt eszközeinknek az egyike. Minden felnőttnek van telefonja és sokszor nagyon idegesítő, hogy mindenhol, buszon, földalattin, esetleg színházban is, hangosan beszélik meg viselt dolgaikat felmenőikkel és lemenőikkel, de amikor útban haza, forgalmi dugóba kerülök, nincs annál természetesebb, mint hogy felhívjam nejemet és értesítsem késésemről. Unokáimnak 6 éves koruktól van saját készülékük és a szülők sokkal nyugodtabbak, ha tudják, csemetéik számára mindig elérhetők. Ezek a kicsik néha a felnőtteket segítik ki, amikor nem ismerik új okos telefonjuk minden csínját-bínját.
Egy másik esetem is sok-sok éve történt – mit lehet csinálni, az ehhez hasonló esetek csak azokkal történhettek meg, akik elég idősek ahhoz, hogy vissza tudjanak emlékezni a mobiltelefonok feltalálása előtti korszakra – hogy feleségemmel a prágai központi vasútállomásra érkeztünk. Barátokkal kellett volna találkoznunk és elmentem megkeresni őket. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó és valamit gagyogtak csehül, amiből feleségem csak a nevemet tudta kivenni. Nem hagyhatta el kofferjeinket, de meg akarta kérni az egyik utast, értesítse a tudakozót, hogy az állomás előtt várom őket. Nejem beszél angolul, németül, hollandul (és persze héberül is), elég jól feltalálja magát olaszul és franciául is, de hiába próbálkozott az óriási állomáson sürgő-forgó utasokkal, csak csehül és oroszul beszéltek.
Egy ilyen eset ma egyáltalán nem történhetne meg. Barátaim mobil telefonjukon és nem a hangosbemondó által, értesítettek volna hollétükről, de feleségem és közöttem sem szakadt volna meg a kapcsolat egy pillanatra sem.
A fejlődés hihetetlen! Milyen idősek az okos telefonok? Egy évesek? Ezek a készülékek tulajdonképpen már sokkal többek, mint telefonok, miniatűr számítógépek és még egy olyan fejlett fantáziájú ember, mint én sem tudja elképzelni, mi vár ránk ezen (és más) területen a következő évek folyamán.