TELAVIVI PLETYKÁK

A múltkor egyik lányunknál voltam látogatóban, amikor egy unokám megkérdezett, ismerem-e egy neves izraeli költő verseit, iskolai dolgozatot kéne róla készítenie. Elmosolyogtam magamat. Perszer megkérdezte, miért mosolygok és egy kicsit zavarba jöttem. Annak idején, a múlt század 50-es éveiben, néhányszor összekerültünk ezzel a költővel. Nem voltunk barátok, beértük udvarias biccentésekkel egymás felé. Egy nyári estén egy kis tel avivi parkban üldögéltünk, cigiztünk és erről-arról csevegtünk, amikor odajött hozzánk és akkori barátnőmmel Vardával (az Oroszlánok c. írásomból) akart beszélni négyszemközt. Eltűntek néhány bokor mögött és pár perc múlva visszatértek. Nem kérdeztem meg Vardát miről beszélgettek, de amikor hazakísértem és jó éjszakai csókot akartam neki adni, elfordult. „Nem csókolhatlak meg, mert a (a költő neve), bepiszkította a számat.”

Unokámnak elmeséltem az esetet, de nem egészét. „A költő verseit nem ismerem, de fiatal korunkban összefutottunk” – kb. egykorúak vagyunk – „meg próbálta csókolni barátnőmet és az visszautasította”.

Az előrehaladott kor egy előnye – sajnos nincs belőlük túl sok – különféle területeken sok tapasztalatot szerzel, emberek százaival jössz össze életed pályáján, a suliban, ifjúsági mozgalomban, katonaságban, munkahelyeden, társadalmi életedben és néhanapján, ha fiatalabb beszédtársaid felhozzák valaki nevét, akiről az újságban olvastak, a híradóban hallottak, teljesítményei folytán híres lett, kétes üzelmekbe keveredett, vagy pont fordítva, tekintélyes díjat ítéltek oda neki, módodban van kijelenteni: „ismerem!” Ha pedig, azon kívül, hogy ismered a fickót, pikáns kis sztorid is van róla, megnyerted a magad negyed órás dicsőségét (Andy Warhol híres mondása szerint).

Kis országban élünk, Tel Aviv nem metropolis és közel hatvan éve, amikor elhagytam a kibbutzot és városi lettem, a mainál sokkal provinciálisabb volt. Az emberek nyíltabbak voltak, a szórakozás formái és a szórakozóhelyek maguk, népiesebbek voltak és sokszor hírességekkel akadtál össze, akik akkor kevésbé voltak híresek és még ha filmekben, színdarabokban is szerepeltek, könyveket, költeményeket is közöltek, nem voltak elszigetelve közönségüktől.

Egy filmrajongó ismerősöm azokban a videó, a filmkönyvtár és a filmtéka érája előtti években, egy raktárhelyiségbe berakott 40-50 mindenféle formájú széket – aligha találhattál két hasonlót – és minden pénteken minőségi filmeket vetített bohém baráti köre számára. Más estéken a két művész kávéház egyikében ücsörögtünk, élen álló színészeink és íróink (a magyar olvasók számára csak Efráim Kison neve ismert) közvetlen társaságában, de abban akkor semmi különöset nem találtunk. Különösen a Függetlenségi Napi ünneplések voltak emlékezetesek. Nem voltak díszleteink, tűzijáték sem, de hajnalig iszogattunk és izraeli dalokat énekeltünk.

Az egyik, azóta elhunyt, szerzőnket és színdarabírónkat is személyesen ismertem. Mielőtt híres lett, kénytelen volt alkalmi munkákkal szerezni meg betevő falatját és egyik munkahelyén, abban a kiváltságban részesültem, hogy együtt dolgoztam vele. Bár azt mondhatnám, irodalmi elgondolásairól beszélgettünk és építő megjegyzéseim elősegítettek művei megírásában, de nem így volt. Semmi jelentőset nem mondott, azon kívül, hogy esténként keveset megy el otthonról, mert írással foglalkozik.

A tizenegy év alatt, amelyben egy offset nyomdában dolgoztam, néhány neves képzőművésszel ismerkedtem meg. A magyar származású Smulik Katz festővel, az első perctől közös nevezőre jutottunk és barátságunk egész nemrég elkövetkezett haláláig folytatódott.

Az a baj az ismerőseimről szóló anekdotákkal, az alanyai iránt való tiszteletből és a rágalmazási perektől való félelemből, minden erőmmel arra kell törekednem, hogy elbeszélésem hősének személyi vonatkozásait álcázzam. Van egy gyerekkori barátom, vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, volt egy barátom, akivel majd ötven éve Párizsban találkoztam. Kirándulásom vége felé járt, nem volt egy vasam se (a hitelkártyát még nem találták fel) és már nem tudtam mihez kezdjek, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

Neki gulyásra fájdult meg a foga, én pedig farkaséhes voltam, elmentünk a piacra, bevásároltuk a hozzávalókat (persze ő fizetett) és kotyvasztottam kettőnknek egy jó gulyást (barátom nem tudott főzni). Egy kis összeget is kölcsönöztem tőle és nagyon hálásan elbúcsúztam. Negyven évvel később, amikor első könyvemen dolgoztam, leírtam a történteket és barátom edényei tisztaságát illetően is tettem egy megjegyzést. Sajnos a keresztnevét és annak az ismert mesternek a nevét, akinél tanult, is megemlítettem.

Barátom ma egy jó nevű festő, művei minden múzeumban megtalálhatók és amikor egyszer meghívtak egy tiszteletére rendezett fogadásra, könyvemet hoztam neki ajándékba, egy hálás köszönetemet kifejező dedikálással, akkori segítségéért. Vagy fél év múltán, amikor egy rendezvényen újra találkoztunk, barátom olyan dühvel támadt rám, hogy attól féltem, megüt. „Hogy tehettél nekem ilyet, foltot ejtettél hírnevemen, legalább a nevemet és utazásom körülményeit változtattad volna meg.”

Néhányszor bocsánatot kértem. Őszintén nem hittem, hogy ez az eset, amely fiatalságunkban történt, bántani fogja. (Könyvem, amely több mint tíz éve jelent meg, nem volt annyira sikeres és ha nem ajándékoztam volna neki, soha sem tudta volna meg mit írtam róla). Újévi üdvözlő kártyát is küldtem neki, további bocsánatkéréssel, de nem hiszem, hogy megbocsájtott nekem.

Aki egyszer megégette magát, kétszeresen óvatos. Nyitott szemmel járom a világot, mindig hajlandó vagyok történeteket hallani mások furcsaságairól, de ha még egyszer kedvem támad közölni ezen adomák egyikét, mindent megteszek, hogy ti, az olvasók, ne tudjátok kitalálni kiről van szó. Hiszen a pikáns körülmények érdekelnek és nem a hőse személye, ugye?

TARTÓS KAPCSOLATOK

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól.

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből.

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.

KULTURÁLIS MÁSSÁG

Az egyik lányom nemrég részt vett egy tanulmányi napon, más népek kultúrájáról és szokásairól. Többek között megtárgyalták egy kínai minisztérium államtitkárának esetét is, aki egy delegáció élén érkezett hozzánk és amikor hazatért, kijelentette miniszterének, semmi kedve újra látogatni Izraelbe, miután durván megsértették a Ben Gurion röptéri biztonsági vizsgálatnál. Izraeli vendéglátói furcsának találták a kínai panaszát, miután látogatását aprólékos gonddal készítették elő és az egész biztonsági eljárás hét perc alatt bonyolódott le, ami csúcsidőnek számít. Amikor tisztázták a magas rangú tisztviselő esetének részleteit, kiderült, hogy a biztonsági ellenőrök figyelmetlenül hátat fordítottak neki, ami súlyos sértés Kínában.

Egy további panasz az izraeli ellenőrök érzéketlenségét mutatja a megvizsgáltak magánszférája iránt. Az államtitkár kofferjét, titkárnőjének jelenlétében és szeme láttára, nyitotta ki a vizsgáló. Azt hiszem, ebben az esetben a kínai panasza igazolt. Egy izraeli utas is megsértődne, ha mocskos fehérneműje és intim ruhacikkei, más személy – aki ráadásul beosztottai egyike – szemei láttára lennének feltárva.

Manapság, amikor még az alsóbb fokú tisztviselőket is sokszor külföldre küldik üzleti útra, minden cég és vállalat közeli és távoli országokból származó szakembereket lát vendégül, nagyobb a tudatosság más nemzetek különböző kultúráját illetően. Cégek sora rendez tanfolyamokat azok számára, akik külföldiekkel érintkeznek, könyvek jelennek meg a más országokban szokásos üzleti protokollról és a sajtó is cikkezik a tárgyról. Széles mosoly önti el a pikantériát szeretők arcát, amikor például arról hallanak, hogy az Észak Amerikában elterjedt mozdulat, a hüvelyk és mutatóujjal formált kör­forma felmutatása („Oké!”), a kontinens déli részében kirívó szexuális mondás. Az ökölbe zárt kézzel felmutatott hüvelykujj sok kultúrában a jóváhagyást jelzi, útszélen az autóstopposok jele, de néhol gorombaság, az „anyázás” egy formája.

Amikor külföldre utazunk, az otthoni megszokott viselkedéskultúránktól eltérő gyakorlatoknak vagyunk kitéve. Nálunk például, étteremben, kávéházban, mindig a férfi az, aki udvariasan előre engedi a hölgyet, Magyarországon viszont a férfi lép be elsőként. Megkérdeztem, mi ennek az oka és azt válaszolták: ez a nő védelmét szolgálja. Ha a bent lévők 'emelkedett' hangulatban vannak, esetleg verekednek, vagy tárgyakkal dobálódznak, a férfit érje az ütleg, vagy a röpített tányér.

Egy másik szokásom, amelyet barátaim megmosolyogtak, a borravalót mindig az asztalon hagytam.

Én viszont kifejezetten bosszantónak tartom a magyar pincérek szokását, hogy amikor kihozzák a számlát, hangosan kihirdetik, mi az összege. A véleményem szerint ez a szemtelenség csúcsa. Ha valakit meghívok étterembe, nem akarom, hogy kikiáltsák a világnak, mennyit költöttem rá.

Hazánkban, amely évente emigránsok ezreit fogadja be, nincs hiány incidensekben, amelyek a kultúrák közötti különbségek miatt adódnak. Szomorúan emlékezek vissza hű munkatársamra, az indiai származású Rosiera, aki sajnos néhány éve meghalt. Sok évet töltöttünk együtt és jó barátok lettünk. Egyszer, néhány akta áthelyezése közben, utamban volt és miután kezem nem volt szabad, cipőm hegyével könnyedén megérintettem az ő cipőjét és azt mondtam „sipirc, el az utamból” (mint már említettem, barátok voltunk és héberben nincs magázás). Rosie szigorúan nézett rám szemüvege felett és kijelentette, szerencsémre tudja, hogy nem vagyok tudatában annak, milyen súlyos sértésnek számít Indiában, más személyhez lábbal érni.

Máskor, egy bőséges ebéd után, szükségesnek láttam nadrágszíjamat egy lukkal kiereszteni. Egyszerre észrevettem, Rosie sietve iszkol ki a szobából. „Hová rohansz?” – kérdeztem. Rosie válasza: „ha valaki, pont e percben lépne be az irodába, úgy értelmezhetné a helyzetet, hogy szeretkezés után teszed rendbe ruházatodat”.

Ezek mindössze új emigránsok, más illemtanhoz szokott, apró furcsaságai, amelyek általában a jövő nemzedékben eltűnnek, de vannak országunkban kultúrsokk problémák is, amelyekért drága árat fizetünk. Mint sok mást, engem is elbűvölt az etiópiai zsidók kultúrájának szépsége és egyedisége. Személyesen egy etiópiait sem ismerek, de olvastam egy keveset róluk. Különösen egy cikk vésődött be emlékezetembe, a hatalmas nehézségről, amelyet e közösségnek a női tagjai éreznek, amikor idegent kell beengedniük házukba – postást, vagy vízvezeték szerelőt – hiszen nevelésük és népük tradíciója tiltja ezt. Az emigráció Izraelbe, aláásta a férfi státusát, miközben megerősítette a nők helyzetét. Az eredmény: nagyobb a nők elleni erőszakos bűncselekmények aránya az etióp családban, a közösség arányánál a lakosságban.

Izrael lakóssága több száz országból származik és kulturális különbségek közöttük természetesek, különösen, amikor az állam olyan bevándorlók beolvasztásával próbálkozik, mint a jemeniták, etiópok, indiaiak és mások, akik évezredek folyamán el voltak vágva a zsidó nép többi részétől és a nálunk szokásostól radikálisan eltérő, merev magatartási kódexük van.

A valóság Izraelben brutális, könyörtelen, elemészti a másságot és szinte nem teszi lehetővé az etnikai népcsoportoknak megőrizni hagyományukat, márpedig vannak kulturális gyöngyszemeink, amelyeket érdemes megőrizni. Egyszer egy jemenita esküvőre kaptunk meghívót és örültünk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni egyedi folklórjukat, látványos öltözékeiket, népzenéjüket, megkóstolni különleges ételüket, de nagy csalódásunkra, a lagzi vendégei kivétel nélkül európai ruházatban jelentek meg, a zene nyugati (és lármás) volt és az étel? Tipikus izraeli, gombaleves, főtt csibe, vagy grillezett hal, krumplipüré és sárgarépa főzelék.

(A jelenség az egész világon ismert. Magyarországon is a külföldi zene kiszorítja a magyar népi zenét és csak a gyorséttermek és a kínai büfék szaporodnak gomba módra, miközben lángoshoz egyre nehezebb hozzájutni).

Amellett, vannak még hazánkban oázisok, amelyekben ápolják a hagyományt. A marokkóiak a Mimunát ünneplik, az etiópok a Sigdet. Egy régebbi írásomban beszámoltam látogatásunkról az izraeli-afrikai hébereknél, akik a többnejűség (hét feleségig) és veganizmus (növényevő táplálkozás) hívei és szombaton böjtölnek, majd szintén ő náluk, a tradicionális "Őszesség Ünnepé"-ről.

Remélem, hogy megmarad valami ezekből a csodálatos és színpompás kultúrákból a jövő nemzedékek számára, nemcsak mint turista látványosság és az amerikai életmód, a Mc Donald és Coca Cola nem fogja teljesen száműzni a hagyományos, ízletes népi ételeket.

EMIGRÁNS SORS

A kivándorlás Izraelbe, mint minden emigráció más országba, alapos felfordulást okoz minden felnőtt ember életében (gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak változásokhoz). Nemcsak a táj, az időjárás, a kultúra, az étel más, hanem a nyelv is. A kommunikációs nehézségek, a kínos félreértések persze előre várhatók, de sok esetben az emigráns nem folytathatja előző foglalkozását sem.

Boldogult szüleim ballábbal kezdték el életüket új hazájukban. A ‘lift’ (az emigráns berendezését tartalmazó nagy ládák), amelyet Szlovákiából hoztak, a haifai kikötő vizébe esett és nem csak szép, szeretett bútorjaik károsodtak meg, hanem befektetésük sok ezer varrógép tűbe, szintén elúszott. A sós víztől megrozsdásodtak a tűk és ahelyett, hogy kézpénzre váltották volna őket, a kukába kerültek.

Apám egész életében kereskedelemmel foglalkozott és amikor 1949-ben, 53 éves korában, Izraelbe érkezett, a véleményem szerint egy gyorstalpaló héber tanfolyamra kellett volna mennie és ennek elvégeztével, jiddis tudásával együtt, foglalkozásában helyezkedhetett volna el. Nem tudom ki volt a nagyokos, aki haladott korú embereknek, akik soha fizikai munkát nem végeztek, azt tanácsolta, új munkakört válasszanak, az én apám minden esetre kis pénzecskéjéből tyúkólt építetett és tojások értékesítéséből próbált megélni.

Szüleim első háza Izraelben egy előre gyártott svéd faház volt Herzliában. Azokban az években kibbutzban laktam, de gyakran jártam haza és jól emlékszek a heti utazásokra a városi raktárba, élelem keverékért a tyúkoknak. Lakóhelyük egy távol eső, új emigránsoknak szánt negyed volt és éjjel nem messze ablakuktól, sakálok vonítottak. Kutyájuk (Mufti volt a neve) is volt, de kétségbeesett ugatása nem gyakorolta a kellő benyomást távoli rokonaira és amikor az egyikük a tyúkól ajtaja előtt ólálkodott, az rémült szárnyasok őrjítő ricsajt csaptak. Szegény apámnak nem egyszer kényszerült az éjjel közepén az udvarra rohanni, hogy megvizsgálja, nem sikerült-e az egyik ragadozónak bejutni ólába. Egy éjszaka egy óriási szélzivatar elsodorta a rozoga ól tetőét is.

Mintha ez nem lett volna elég, hogy szüleimet tojásfarm létesítésére vette rá, titkos tanácsadójuk újra kezdeményezett és meggyőzte apámat, vállalja a negyed tej ellátását is. Apám egy szamarat vett, két gumi kerekű kocsit, kannákat és más szükséges eszközöket és reggelente a központi tejelosztóba utazott, feltölteni kannáit. Ezekben a napokban, a pasztőrözés, a tejes üveg – és később a műanyag zacskó és karton – feltalálása előtt, a tejet (mint a jeget), utcai árusok árulták. Apám lassan hajtott végig a negyed utcáin és csengetése hallatára, az asszonyok különféle edényekkel járultak kocsijához.

(A korszak szokásaiból: mi volt az első dolog, amihez anyám fogott, a többi asszonyhoz hasonlóan, amikor behozta a tejet a konyhába? Átöntötte a kis kannából a ’tejes lábosba’ és felforralta. Nem tudom, miként történt ez másoknál, nálunk bizony elég gyakran kifutott a tej és erős gáz szag terjedt el a lakásban. Az egyik legrondább munka: a gázt tisztítani az odakozmásodott tej maradékaitól).

A minden hájjal megkent lókupec, akitől apám a szamarát vette meg, kihasználta vevője tudatlanságát és egy haladott terhességben levő nőstényt adott el neki. A szülés után, az egészséges szamárcsikó ott ugrabugrált anyja mellett a napi körút folyamán, a gyerekek örömére. A szüleim szerették az állatokat és odaadóan gondoskodtak szamaraikról, magyar neveket is adtak nekik, a mama neve Julcsa volt, a kisfiáé pedig Jancsi.

Egy kánikulás napon megsavanyodott apám teje és két kisgyerek frusztrált anyja a sárga földig leszidta és ráadásul a fején vérző sebet okozott üres lábosával. Anyám sürgősen hazahívott, hogy ’intézkedjek‘. Már nem is emlékszem miként fejeződött be ez a bizonyos eset, de az egész szerencsétlen próbálkozásnak az lett a vége, hogy apám súlyos szívrohamot kapott és megtiltották neki a testi munkát.

Szüleim túladtak tyúkólukon, kocsijukon, kannáikon, nagy sajnálattal búcsúztak el szeretett állataiktól és átköltöztek a szomszédos Raananába. Anyám, aki jól varrt, kötött, lett a pénzkereső. Ott már kőházuk volt, de ez is messze volt a központtól, nem voltak üzletek a környéken és az út a házcsoportúkhoz egy narancsligeten keresztül vezetett. Egyszer, amikor útban haza, a természet hívásának engedve betértem a ligetbe, egy őr ugrott ki a fák közül. A liget tulajdonosai állították oda, mert bosszantotta őket, hogy az új emigránsok a zamatos gyümölcsöt az égből esett mannának tekintették és annyit szedtek belőle amennyire kedvük volt.

Szüleim mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkerüljenek ebből az isten háta mögötti lyukról és hamarosan Tel Avivba költöztek, ahol egy közös lakásban laktak egy másik három személyes családdal.

A sors fintora az, hogy volt utcájuk Raananán ma egy villanegyed, Izrael egy legkeresettebb és legdrágább negyede.

>