TÁVOLI BARÁTOKRÓL

Nem tudom, miként van veletek, én természetemnél fogva barátságos ember vagyok, de csak nagyon kevés személlyel barátkozok igazán meg.

Munkatársaimmal csakugyan jóban vagyok, néhánnyal naponta együtt ebédelünk és rágcsálás közben nem csak a világ és kis országunk bajait tárgyaljuk meg, hanem személyes élményeinket is megosztjuk egymással Milyen filmet láttunk, milyen étteremben voltunk, nejeink mivel hozakodtak elő, csemetéink mit műveltek. Nagyon hasznosak ezek a munkahelyi kapcsolatok. Amikor új kocsit, mélyhűtőt, televíziót, számítógépet, mobil telefont akarok venni, utazni valahová, vagy jó étteremet keresek, mindig tanácsot kaphatok valamelyiküktől. Dacára ennek a jó viszonynak, soha sem hívtam meg egyiküket sem otthonomba és mi, feleségemmel sem vendégeskedtünk náluk.

Természetesen van baráti társaságunk, de ezek legtöbbnyire olyan házaspárokból állnak, amelyeknek egyikét, vagy mindkettőjüket sok éve ismerjük. Más társaságba is eljuttok időről időre, leültetnek, vagy magam ülök le valaki mellé, bemutatkozunk és elkezdünk csevegni. Buszon, kávéházban, máshol is beszédbe keveredek emberekkel, szeretek dumálni. Néha nagyon érdekes beszélgetések ezek, sokat tudok meg mások életéről, különleges esetekről, meghökkentő eseményekről, új eszméket hallok, eredeti eszmefuttatásokat, de általában nincs folytatása ezeknek a párbeszédeknek. Még ha fel is írom valakinek a telefonszámát, ő is az enyémet, nem csörgetjük fel egymást.

Nagyon ritkán történik csak meg velem, hogy összefutok valakivel, aki az első perctől érdekel, akivel a beszélgetés természetesen folyik, nem kell gondolkodnom mit mondjak, miként mondjam, nem kell magyarázkodnom, értjük egymást az első pillanattól és néhány alapvető tényen kívül, amelyek a mai társadalom építőkövei – hogy hívnak (mindjárt tegeződünk), hány éves vagy, hol laksz, mivel foglalkozol, mi a telefonszámod, e-mailed – mintha régi jó barátok volnánk. Egy ilyen ember barátom marad örökre és ha néha meg is szakad a közvetlen kapcsolat, máshova költözünk, házasságot kötünk, elválunk párunktól, összeveszünk (megtörténik barátok között is, sőt talán csak velük lehet igazán összetűzni), az érzelmi kötődés megmarad és amint alkalom adódik, teljes hevével felújul, akár évek folytán is.

Most pont szabin vagyok Magyarországon. Néhányszor megírtam már, ez a második otthonom, kitűnően érzem magamat, talán azért is, mert itt nem kell munkába járnom, csak halmozni az élvezeteket. Csak két dolgot igyekszek elkerülni: megpróbálok nem vásárolni új magyar könyveket – sok könyvem van már, de családtagjaim sajnos nem ismerik a nyelvet – és nem tenni szert új barátokra. Nagyon kedvelem a létezőket, de hány barátja lehet az embernek? A múlt héten mégis beütött a villám. Megint sikerült egy ritka jó barátra találnom. Az érzés nagyon kellemes, meggazdagodtam, egy emberrel több van a világon, akinek fontos, hogy vagyok, akivel kellemes együtt lenni, akinek a sorsa érdekel, egy további személlyel oszthatom meg titkos gondolataimat, eggyel több okom van élvezni az életet.

A baj csak az – mert ritkán van öröm üröm nélkül – amikor hazautazok, ez a kedves ember, aki így belecseppent életembe, külföldön fog maradni. Tudom én azt jól, írtam is már róla, lehet levelezni, telefonálni, a mai világban az Internet a kommunikálás számtalan módját szolgáltatja, a Facebookon naponta kapok ’baráti’ kérelmeket, de azt is tudom, ez csak gyarló pótlék és messze áll az igazitól Egy bensőséges kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, nemcsak egy mosoly, egy fintor, a szem villanása – ezeket a Net is nyújthatja manapság – hanem a közvetlen közelség. Az apró kis gesztusok, egy pehelykönnyű érintés a kézfejeden, a szándékos, vagy tudattalan testbeszéd, a másik illata.

Sokszor gondolok arra, hogy talán őseink boldogabbak voltak. Nagyon élvezem, hogy a mai világban a nem-tehetőseknek is módjukban van külföldre utazni, fényűző szállókban megszállni, gyönyörű tájakat megtekinteni, mások életét megismerni, de az utazás befejeztével, általában csak szép emlékek, technikailag tökéletes fényképek maradnak meg.

És mi lesz azokkal, akiknek valaki megérintette szívét?

Vajon azoknak, akik egy faluban születtek, egy-két tucatnyi más gyerekkel jártak óvodába, suliba, együtt nőttek fel, kacagtak, sírtak, verekedtek, idegeneket alig ismertek, az élete nem volt jobb? Ott csókoltak először, szerelemesek lettek, a falu papja adta őket össze, gyerekeik születtek, esetleg meg is haltak. E faluban temették el szüleiket, nagyszüleik, dédszüleik mellett, véres verejtékükkel keresték meg kenyerüket, nevelték fel a következő nemzedéket és együtt gyerekkori barátaikkal öregedtek meg, meg temették el egyenként egymást. Nehezebb élet lehetett, sokkal, de nem voltak-e boldogabbak?

Legjobb barátaim egy tekintélyes része messze tőlem lakik, ritkán látjuk egymást, kimaradok életük legszebb és legszomorúbb eseményeiből. Talán a jövőben sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz a közlekedés, a sci-fi írók azonnali átvitelről álmodoznak. Addig csak epekedni tudunk távoli barátaink után. Pillanatnyilag legújabb barátomat hiányolom. Tudom, enyhülni fog a hiányérzék, de elmúlni nem fog.