KIBBUTZI LAKOMÁK

Ha valaki idegen országba emigrál, magától értetődő számára, hogy új hazájában sok változáshoz kell majd alkalmazkodnia. Nem csak a földrajzi körzet, amelyben lakik, fog megváltozni, hanem a nyelv, a szokások, az időjárás, sőt a konyha is – egy jelentős változás egy olyan személy esetében, aki nemcsak azért táplálkozik, mert éhes és jól akar lakni, de élvezni is szeretné azokat a dolgokat, amelyek bendőjébe kerülnek. Miután Izraelbe érkeztem, egy ideig tartott, amíg rátaláltam azokra az ételfajtákra, amelyek ízlésem szerintiek voltak. Mint régi olvasóim már tudják, egy ifjúsági csoport keretében érkeztem ide. Az első napokat sátortáborban töltöttük, de jövőbeli kibbutzunk hamarosan teherautót küldött értünk.

Az első sokk a reggelinél ért. Az asztalon tányérka volt, kis, zöldes, ártatlan kinézésű gyümölcsfélével. Kivettem egyet és gyanútlanul megízleltem. Majdnem mindent hajlandó vagyok megkóstolni, de nem rejtem véka alá a véleményemet is. Mindjárt kiköptem markomba és bedobtam az ételhulladék edénybe (a kibbutzokban minden asztalon van ilyen). „Mi ez az undorító izé?” – panaszoltam. „Olajbogyó” – válaszolták. Így ismerkedtem meg az olívzöld szín névadójával. Másnap az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem sötét bőrű testvérét is, amely még nagyobb csalódást okozott. Aszalt szilvához hasonló kinézése rábírt, hogy azt is megkóstoljam és újabb kiábrándulásban volt részem. Az olivák szeretete úgy látszik az itt töltött időtartammal van kapcsolatban, ma akár tízet is elfogyasztok vacsira, de a feleségemnek például Olaszországot kellett megjárnia, amíg rájuk szokott.

Az asztalon még egy ismeretlen cikk volt, egy nem túl nagy, téglalap alakú szilárd tömb, piszkosfehér színű rostos anyagból. Most már óvatosabb voltam és egy kibbutz tagnál érdeklődtem mi a fene ez a gyanús anyag. „Halva” – válaszolta. „Édesség, meglátod, ízleni fog!” Sohasem szerettem a túl édes dolgokat és ezúttal sem lelkesedtem, de legalább nem viszolyogtam tőle. A kibbutzunknak szőlőcukor, fructose és keményítő gyára volt és az asztalokon mindig volt halva.

A reggelinél nem értek további meglepetések. A többi étel az asztalon ’normális’ volt, barna szeletelt kenyér (a sarokban kenyérszeletelő gép volt), margarin, túró, joghurtféle, fél kemény tojás személyenként, sós haldarabok – túl sósak számomra – egy tál paradicsommal, uborkával, retekkel, hagymával, egy flaskakészlet ecettel és olajjal, reszelő – kibbutzban, ha salátát akartál enni, saját magadnak kellett elkészítened – só, feketebors és egy kancsó kávé. Hiányzott nekem a felvágott tál és a harmadik fűszertartó piros paprikával, de az étel ízletes volt és friss, egyenesen a termelőtől a fogyasztóhoz, én meg fiatal és jó étvágyú srác voltam.

Kibbutzunk alapítói szlovák, magyar, lengyel származásúak voltak és az Izraelben elterjedt keleti ételek, mint a humusz (csicseriborsó krém), tehina (szezámmag püré), padlizsán nem kerültek asztalunkra, csak később, amikor a városba költöztem, ismerkedtem meg velük. A falafel is idegen volt számomra és csak amikor szabira mentem Tel Avivba, mutatta be nekem nagybácsim ezt a népszerű gyorsétkező cikket, amely később szintén kedvencemmé vált. Alig tudtam héberül és feltételezte, nem fogom megérteni, amikor az eladótól kérte, hogy tetőzze meg adagomat kiadós mennyiségű erősen csípős szósszal. Bácsim meglepetésére, egy arcizmom sem rezdült. Számomra, aki imádom a halászlét, egy kis csípősség olyan volt, mint egy üdvözlet otthonról.

Az étel a kibbutzban általában elfogadható volt, de a jellege nem volt egységes. Azokban az években, amikor Izraelbe érkeztünk, lengyeles-oroszos stílus uralkodott a konyhában és az étel legalábbis tápláló volt, de néhány évvel később lecserélték a szakácsnőt egy magyar szármású hölgyre és vele az is ízek felszárnyaltak. A húsételek ugyan főleg szárnyasokból készültek és az adagok sokkal kisebbek voltak, mint Európában, de egy fárasztó munkanap után, mindent felfaltunk és még repetát is kértünk.

Voltak újdonságok is. Egyik kedvencem, a vöröses gyümölcsleves, amelyben egész barackok és szilvák úszkáltak, csak idényben készült, amikor nagy mennyiségű termék halmozódott fel, amelyet nem lehetett a piacra vinni. Mások is szerethették, mert óriási mennyiségeket főztek belőle. Mielőtt az asztalra került volna, a levest tejkannákban hűtötték a tehénistállói hűtőládákban.

Egyszer írtam már egyik kibbutzi barátnőmről, Sosannáról, Marokkó rózsájáról. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és egy nap elküldtek, hozzuk el a lehűtött gyümölcslevest az istállóból. Szomjasak voltunk, ittunk az egyik kannából, de közben hancúroztunk is, a kanna oldalra dőlt és egy kevés nem túl steril hűtővíz hatolt belé. Mit tegyünk? Csak nem öntjük ki és ezen a meleg napon megrövidítjük a kibbutz tagok egy részét ettől az hűsítő és ízletes desszerttől? Nem szóltunk senkinek és a ’megfertőzött’ kanna tartalmát is felszolgálták. Aznap néhány étkező megjegyezte milyen finom volt a leves.

Az első éveimben a kibbutzban az egyetlen hűsítő ital a hideg víz volt, amelyet ütött-kopott fémkorsókban tettek az asztalokra. A bennfentesek a tehénistállóban jéghideg friss tejet is ihattak. Néhány évvel később egy hideg szóda vízcsapot szereltek fel az étkezde előtt, felfrissítő újítás olyan emberek számára, akik az egész nap a tűző napsütésben robotoltak a mezőn. Egy másik szép szokás, amelyre jól emlékezek: azok, akik társadalmi munkában végezték a szalmabálák felrakását a teherautókra, a munka befejeztével egy-egy nagy üveg narancsszörpöt kaptak. Akkoriban vágyaim csúcsa volt, ha egyszer elhagyom a kibbutzot és jól fogok keresni, naponta veszek magamnak egy ilyen üveg szörpöt és este azt fogom szürcsölgetni.

És még egy csemege azokból az igénytelen napokból, amelyet ma már talán senki sem ismer. Batátapüré, amelynek egy részét vaníliával, a másikat pedig kakaóval keverték, a nálunk ismeretlen gesztenyepüré szegényes rokona.

A kibbutzban szoktam rá az uzsonnára is, amely naponta kenyeret, lekvárt, egy „Teatime” elnevezésű halkrémet és teát tartalmazott.

Azóta sok éve telt el. Minden szabványosítva lett és üzleti alapokra helyezve. A kibbutzi étkezdében is hitelkártyával törleszted számládat és az asztalokra – azok számára, akik még oda járnak és nem a szobájukban étkeznek – ugyanazok az ipari ételek kerülnek, amelyeket a városiak fogyasztanak. Ki fáradozna manapság túrót, joghurtot, falafelt készíteni, amikor a közeli szupermarket polcain, minden ízlésnek, egészségi állapotnak és zsebnek megfelelő termékek óriási választéka található.

Nem csak ízlésről van itt szó. Meg lett állapítva, hogy betegségeink túlnyomó többsége táplálkozás okozta civilizációs betegség. Olyanok, amelyek a civilizációtól és a kereskedelmi utaktól távol élő, így iparilag feldolgozott élelmiszereket nem fogyasztó népeknél nem fordulnak elő

Egy magyar példa az élelmiszercikkek iparosodására, a magyar konyhakultúra egyik hagyományos különlegessége, a lángos majdnem teljesen kiszorult az utcákról és csak itt-ott, piacokon árulják. A pékségek a metró bejáratoknál burékát, croissantot, muffint, pizzát árulnak és nem ezt jellegzetes, azelőtt népszerű magyar lepényt, amelyet a turisták ma hiába keresnek.

Talán maradt még néhány elszigetelt zug, melegházak, amelyeket meg kell őrizni, ahol friss, házilag készült terméket lehet kapni. Mit is mondott nekem egyszer egy öreg szegedi úr mélységes megvetéssel, amikor elmeséltem, hogy egy bizonyos pesti étteremben ízletes halászlét ettem.

„Az a halászlé biztos konzervből került elő!”