EMLÉKMUZEÚM

Nemrég látogattam el először a felújított Jeruzsálemi Yad Veshem múzeumba, egy lenyűgöző épület komplexumba, központjában egy 180 méteres (az áll a prospektusban) főtengellyel, annak mindkét oldalán elhelyezett kiállítóterekkel és a kiállított tárgyak, főleg filmek és fekete-fehér fényképek elképesztő áradatával. A legtöbbjüket nem ismertem, ami aránylag meglepő egy olyan országban, amelyben a Holokauszt napon évente minden televíziós csatorna csakis ilyen tárgyú filmeket sugároz. Csoportunk kitűnő idegenvezetőt kapott – képzettsége szerint történelem szakos tanító – de a feladata főleg arra szorítkozott, hogy háttéranyagot szolgáltatott és rámutatott a fontosabb látnivalókra, amelyeknek a jelentősége sajnos nagyon is egyértelmű volt és nem szorult további értelmezésre. A körülvezetés is újszerű volt. Csoportunk tagjai egyéni fejhallgató rendszerrel lettek felszerelve és húsz méterre is elkalandozhattunk vezetőnktől, anélkül, hogy akár egy szót is elveszítettünk volna szavaiból. Az igazat mondva, alig figyeltem magyarázataira! Totális sokkos állapotban vonszoltam magamat a termek között és lelkem mélyéig megrendülve néztem a véghetetlen dokumentációt népünk felfoghatatlan tragédiájáról. Hiába próbáltam megemészteni a borzalmat, amelyet épelméjű ember soha sem lesz képes felfogni.

A három órás körséta folyamán talán csak a tárgyak felét sikerült megnéznünk. A múzeum anyaga kronologikus rendben van elrendezve, körülbelül 1942-ig jutottunk el és akkor, miután fogytában volt az időnk, egyenesen a háború utolsó évéhez ugrottunk.

Magam is Holokauszt túlélő vagyok. 1944-ben a pesti gettóba hurcoltak, a háború után Steven Spielberg filmarchívum képviselői megkerestek és emlékeim egy részét megörökítették a jövő generációk számára, de amikor a megsemmisítő táborok volt rabjainak hajmeresztő beszámolóit hallgatom (azokét, akik hajlandók erről beszélni, unokanővérem, akinek szeme láttára mészárolták le anyját és húgát, nem hajlandó!), megnézem a filmeket, fényképeket, amelyeket az orcátlanság csúcspontjaként a náci szörnyetegek saját maguk készítettek, hogy dicsekedhessenek tetteikről családjuk és barátaik előtt, majdnem szégyenkezve említem ezt a tényt. Személyes élményeim eltörpülnek az embertelen szörnyűségek, a totális megalázás, a rafinált kínzások, az elemésztő éhség, az örökös halálveszély mellett, amelyeket még a legszerencsésebb Holokauszt túlélők is évekig közvetlenül tapasztaltak.

Néhány nap telt el Yad Veshemi látogatásunk óta. Másnap este koncertre mentünk, a cseresznye a tejszínhabon Brahms első szimfóniája volt. Egy további estén Az elszánt diplomata című 2005-ös filmet néztük meg, amelyben egy férj megpróbálja felderíteni miért gyilkolták meg feleségét. A háttér érdekesebb: csodálatos fényképek a végtelen nyomorról és szörnyű kétségbeesésről a mai Afrikában. Egy kellemes családi összejövetelen is részt vettem, de az egész idő alatt nem hagyott nyugton a gondolat: hogy történhetett ilyesmi a 20-ik században, amelyben az emberiség olyan óriási kulturális, egészségügyi, technológiai teljesítményeket ért el, miként határozza el egy felvilágosult kultúrnép, amelynek Brahms, a zeneszerző, akinek a művét annyira élveztem a koncerten, is egyik fia, egy másik nép kiirtását.

Németország nem elégedett meg e nép elpusztításával saját országában, hanem másokba is betört és bennük is korszerű megsemmisítő rendszereket létesített. A 1942. januári wannsee-i konferencián fogadták el a „Végső Megoldás”-nak nevezett ördögi tervet, amely szerint az ’örökös’ német birodalom vezetősége meg fogja tisztítani Európát tizenegymilliós zsidó lakosságától, úgyhogy magva sem maradjon. Ez a cél olyan nagy fontossággal bírt a nácik szemében, hogy akkor is, amikor már kétségtelenné vált, hogy elveszítik a háborút, kifogyóban levő forrásaik jelentős részét továbbra is a zsidók megsemmisítő táborokba szállítására szánták, a háborús erőkifejtés számlájára is.

Úgy látszik soha sem fog abbahagyni gyötörni a gondolat – amelyet már előzőleg is kifejeztem – ’mi lett volna, ha?’ Egyetlen gyerek vagyok, de unokatestvéremet, Évikét, mindig nővéremnek tekintettem. Milyen lett volna az életem, ha szegénykét nem verték volna puskatussal agyon, ha szeretett nagymamám, másik unokatesóm Georgie, anyám húga Olly, apám húga Bözsi és két bátyja Pável, meg Heini, akik szintén a náci szörnyetegek áldozottai voltak, életben maradtak volna?

Túl a személyes aspektuson, az egész valóságunk megváltozna, ha további hat millió zsidó és leszármazottaik, akik a lemészárlásuk óta eltelt 76-78 év alatt születtek volna, közöttünk élnének. Ki tudja hány Albert Einsteint, Mark Chagallt, Sigmund Freudot, Franz Kafkát, Mark Spitzet veszített el a világ?

Másrészt viszont az a lehetőség is fennáll, hogy Izrael állama nem létezne, én meg valahonnan Magyarországról írnék, ha egyáltalán lennének olyan élményeim, amelyeket érdemesnek találnék rögzíteni a számítógép képernyőjén.

A HOLT TENGER NEM HALOTT

Tegnap ellátogattam Földünk legmélyebb pontjára. Az átlagos embernek nagyon ritkán van alkalma hasonló kijelentést tenni. Megmásztam golyóbisunk legmagasabb hegycsúcsát, pont akkor kellett odatévednem, amikor megdőlt a hőségrekord, a valaha legalacsonyabb hőmérsékletet mérték, amikor ott voltam, a világ legszebb, leggyönyörűbb, legcsodálatosabb táját láttam ablakomból, (de ez már ugye szubjektív megállapítás, nem mérhető tudományos mércével), mindez aránylag nehezen valósítható meg, de a Föld legmélyebb pontja sokkal könnyebben elérhető. Mindössze el kell jutni Izraelbe és a Tel Avivi, Jeruzsálemi, vagy más központi busz állomáson felülni a legközelebbi Holt Tengeri járatra. Sőt, ha valaki valamilyen okból nem akar Izraelbe utazni, a Holt Tenger keleti partja Jordániához tartozik és onnan is elérhető.
A Holt Tenger nem is tenger, hanem egy 67 kilométer hosszú és legszélesebb pontján 18 kilométer széles tó. Vízének tükre kb. 420 m-rel, a tófenék pedig 795 m-rel van a tenger szintje alatt. Egyetlen vízforrása a Jordán folyó, de az erős vízkivétel (a folyó 70-90%-a az emberi fogyasztást szolgálja) és magas párolgási arány miatt, vízszintje folyamatosan csökken. A tó déli részének sekély vizei majdnem teljesen eltűntek, helyükön sós sík látszódik. A tervek, víz továbbítására a Vörös-tengerből a Holt-tengerbe, egyelőre csak papíron léteznek.
A tó héber neve Sós Tenger, mivel sóssága a többi tengerénél jóval (8.6-szor) nagyobb, de a magyar (és más európai nyelvek) által használt ’Holt’ elnevezés is találó. Az átlag 300 gramm per kilogrammos sótartalom – nem konyhasó, ásványi savakat, mint klorid, nátrium, magnézium és kálium tartalmaz – nem teszi lehetővé, hogy bármilyen élőlény megélhessen a tóban, vagy körülötte. A környező hegyek puszták, így nézhet ki a Hold felülete. Sehol sem látszódik egy zöld hajtás, még a madarak sem tévednek erre.
Valahol már megírtam mit mondott Hanspeter, svájci barátom, amikor az először pillantotta meg a Holt tengeri katlan kopár, okre sárga hegyeit:
"Wie schön! Keine Baume" (Milyen szép! Sehol egy fa). Ami csak azt bizonyítja, hogy a világon minden relatív.
Ebben a tengerben, magas sótartalma miatt, nem lehet úszkálni. Derékig belábolhatsz, de aztán hirtelen elkap a víz és a lábaid felugranak a felszínre. A legjellegzetesebb holt tengeri fénykép az átlag turistát ábrázolja, amint a felszínen lebeg és megjátszva a nemtörődőt, újságját olvassa (csak aki bezoomol, veszi észre, hogy az újságot fordítva tartja kezében).
Amellett az emberi leleményesség megtalálta a módját kihozni a hasznot a tengeri só gyógyító hatásából. Az északi rész mentén turista negyed épült, vagy 11 fényűző szállodával, ahol a kénes medencékben a betegek az iszapkúra áldásos hatásait élvezik.
Az iszap- és só kúra számos bőrbetegségben – mindenekelőtt a psoriasis, (pikkelysömör) – reumás betegségek, asthma, légzőszervi betegségek, szemgyulladás, magas vérnyomás, szívbetegség, bélgyulladások, stb. gyógyításában hasznos, a legtöbben azonban kozmetikai célokra veszik igénybe. A nyugágyak között arab srácok plasztik üvegekben árulják az iszapot, de ha nem vagy lusta, a tengerpart mentén magad is megtalálhatod a kis gödröket, amelyekben bőségesen található jó, olajos iszap. Egy turista sem hagyja ki az alkalmat, lefényképeztetni magát az otthonmaradt barátok számára. Nehéz elhatározni, rémítő, vagy komikus látvány-e a fekete iszappal álcázott, megismerhetetlen szörnyeteg. Majdnem minden gyógyszertár a világon árulja a különféle holt tengeri iszap kivonatokat, fürdősavakat és „hidratáló, ránctalanító, bőrkisimító, bőrpuhító, fiatalító, regeneráló” krémeket.
Mindezeket már ismertem. Sokszor mutattam meg idelátogató barátaimnak a Holt tenger szépségeit, a csodás Ein Gedi oázist és forrását, Wadi Arugot patakmedrét, a kőszáli kecskékkel, Maszada fellegvár romjait, amelyet a zsidó harcosok két évig tartottak és amikor a római légiónak sikerült elfoglalnia, az öngyilkosságot választották. Ezúttal valami újat láttam, a Holt Tengeri Műveket, amely a Palesztinai Potash (hamuzsír, kálium-karbonát) Vállalat örököse.
Egy megszállott személy sokszor megváltoztathatja a történelmet. Ebben az esetben a szibériai Mikhail (Moses) Novomeysky bányászmérnök volt ez a személy. Novomeysky először 1911-ben látogatott el a Holt Tengerhez, amelynek éghajlata teljesen más volt, mint szülőhazájában. Elbűvölte az ötlet, hogy itt nem kell nagy nehezen kibányászni az ásványsavakat, nincs szükség drága gépezetre, elegendő a nap természetes melegét (vagyis inkább forróságát, a Holt tengernél a hőmérséklet nyáron a 39 fokot is eléri) kihasználva, megvárni míg a tengervíz elpárolog és egyszerűen fellapátolni a földön megmaradt nyersanyagot. Végül is 1929-ben kapott engedélyt vállalata megalapítására. A vállalat sikeresen működött, a környéken egy kibbutz is keletkezett, amelynek lakosai a vállalatnál dolgoztak, sőt sikerült nekik mezőgazdásági termékeket is termelni a magas sótartalmú földben. 1940-ben már a Palesztinai Potash Vállalat volt felelős az akkori Palesztina ipari exportjának a feléért. A 1948-as izraeli Függetlenségi Háborúban a jordániai Arab Légió lerombolta a vállalat épületeit és a kibbutzot.
A mostani cég 1951-ben alapult és ma a világ negyedik legnagyobb hamuzsír termék gyártója és szállítója: További vegyipari termékei a magnézium-klorid, vízmentes alumínium-klorid, ipari sók, jégtelenítők, fürdő sók, konyhasó és nyersanyagok a kozmetikai ipar számára. A vállalat nettó nyeresége 2006-ban 208.9 millió dollár volt.
Csoportunk éjjel tekintette meg a Holt Tengeri Művek hatalmas komplexusát. Csodálatos látvány volt a pazar fények menete végig a láthatáron, amerre csak a szem ellátott.
A Holt Tenger nem is annyira halott. Nemcsak turisztikai látványosság, ahova a turisták százezrei látogatnak el, hanem egészségügyi és kozmetológiai centrum és ipari központ is.

OLDALNÉZET

Tulajdonképpen tévedésből kezdtem érdeklődni a tárgy iránt. Nagy családi vacsi volt múlt pénteken – nálunk minden étkezés ’nagy‘, ha mindannyian eljövünk, nincsenek külföldi vendégeink és nem hívtunk meg rokonokat, barátokat, akkor is 14-en vagyunk – és kértem egyik unokámat, továbbítsa a sótartót. Erről jutott eszembe az angol kifejezés ’a só rossz oldalán ülni’. Az egyik hobbim (van egynéhány), a különféle kifejezések eredetét kutatni és elkezdtem magyarázni a családnak, hogy a középkorban a só luxuscikk volt Angliában, mert nehéz volt a tengervízből kitermelni és bányászni kellett. Akkori szokás szerint, a háztartások minden tagja együtt étkezett. Egy fontos személy asztala, a Nagy Teremben, akár tíz méter hosszú lehetett. A ház ura, felesége, gyerekei és a megbecsült vendégek az asztalfő közelében csoportosultak, a kevésbé kedvelt vendégek és a szolgák meg a vége felé. A sótartó valahol a közepén volt elhelyezve és a vendégek társadalmi státusát a szerint állapították meg, annak melyik oldalán ült.

Erről az jutott eszembe, hogy a háború után is nagy kellette volt a sónak. Január 18-án emlékeztünk meg a budapesti gettó felszabadulásának 65 éves évfordulójáról. Aznap jelentek meg utcánkban az első orosz katonák, a kapuk a fafalakban, amelyek lezárták a gettót, kinyíltak és mi boldogan tódultunk ki az utcákra. A tömeggel sodródtam és valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtam magamat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Bementem és megdöbbentem az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok lógtak. A folyosókon garmadákban feküdt az összeharácsolt holmi. Kiszortírozva, hogy a nagy szajré ünnepségben részt vevő párthívek könnyen megtalálják, amire szükségük van. Én még gyerek voltam és csak néhány olcsó cuccot szedtem össze anyám számára, de egy idősebb szomszéd néhány kilós só tömböt hozott haza. Ez nagy kincs volt abban az időben. Már egy kis darab sóért is sok mindent lehetett vásárolni.

Eddig a mese. Később utánanéztem és rájöttem, a helyes angol kifejezés ’a só felett/alatt’, oldalról szó sincs benne, de már késő volt, ilyenkor olyan vagyok, mint a bulldog. Amibe beleharapok, nem eresztem el. Elkezdtem kutatni az ’oldal’ szó különböző értelmeit. Néhány másik angol kifejezésben jelenik meg az és ez okozhatta tévedésemet.

’A sínek rossz oldala’, amely szintén társadalmi státusra utal, is angol eredetű, de a magyarok is megértik, viszont ’az ágy rossz oldalán kel fel’ helyett inkább megfelelő ekvivalensét használjuk: bal lábbal kel fel. ’A törvény az oldalán van’ fordítása, neki van igaza, de magyarul is mondják: az igazság rossz oldalán áll. Egy további, nagyon szemléletes angol fogalmat ’egy gyerek a takaró rossz oldalárol’ magyarul is találóan fejezik ki: balkézről való gyerek.

De nemcsak az angolok használják előszeretettel ezt a hasznos szócskát. Itt van például az eredeti magyar ’átesett a ló tulsó oldalára’, amely persze azt jelenti, hogy valaki az egyik szélsőségből a másikba csap, aztán az olyanok, amelyek a mindennapi nyelv részei és értelmük nem szorul magyarázatra, mint például az oldalági rokon, a hegyoldal, a követel oldal, az oldalát fogja nevettében, oldalba bökés/lökés – egy cinkosszerű, barátságos mozdulat - vagy az oldalba kap/vág, amely az előzőnek teljes ellentéte.

Nem fogom itt felsorolni az ’oldal’ szó további használatait, összetéve, vagy egyedül állva, de ha fellapoztok egy jó szótárt, benneteket is megfog lepni: több mint 100 ilyen van, kezdve a pozitívtól, mint az oldalas, oldalborda, szélmentes oldal, sokoldalúság, a negatívig, mint az oldalgás, oldaltűz, oldalnyilallás, oldalszél, oldalba támad, oldalt kicsúszik..

Kívánom, hogy mindig csak az élet napos oldalán járjatok és mindenben a dolgok derűs oldalát lássátok! .