A SPANYOL PÉLDA

A huszadik században sok háború volt a világon és csak ritkán emlékeznek vissza az egyetlenre, amely nem államközi konfliktus, vagy gazdasági okok miatt, hanem tisztán ideológiai alapon tört ki. A spanyol polgárháborúban nem lehetett kétség afelől melyik félnek van igaza, a háborúskodás a jók és a rosszak között volt.
A fegyveres viszály 1936-ban tört ki, miután jobboldali erők – royalisták, akik a királyt akarták visszahelyezni a trónra, vagyonos osztályok tagjai, akiknek a tulajdona államosítva lett, klerikális körök, akiknek az előjogait az egyház és az állam elválasztását követően alaposan megnyirbálták és konzervatív katonatisztek, akiket nyugdíjaztak – fellázadtak a törvényesen megválasztott hatalom ellen, amelyben liberális elemek mellett, a szocdemok, a kommunisták és az anarchisták is képviselve voltak. Ez a háború a nemzetközi szolidaritásnak páratlan megnyilvánulását váltotta ki és a ‘köztársasági’ kormány segítségére a világ minden tájáról érkeztek önkéntesek, de a nyugati nagyhatalmak nemcsak nem támogatták a spanyol népet, amely az létéért küzdött, hanem lezárták a spanyol-francia határt és nem engedték át az önkénteseket és a fegyverszállítmányokat. Ezzel szemben a kikötőbe, amelyet a lázadók – a nacionalisták – elfoglaltak és a területükön levő repülőtereken keresztül, korlátlanul áramlottak fegyverek és katonai erők a náci Németországból és a fasiszta Olaszországból (Állítólag olasz és német katonák százezrei vettek részt a harcokban, élükön a kegyetlenségéről hírhedt Condor Légió).
Spanyolország kísérleti telep volt. Hitler generáljai kipróbálták a villámháború (Blitzkrieg) taktikáját, a szőnyegbombázásokat és korszerű fegyvernemeket, amelyeknek segítségével néhány évvel később futó pár nap alatt lehengerelték Lengyelországot és más országokat. Végül is, egy hároméves kegyetlen küzdelem után, amelynek sok százezer, egyes források szerint egy millió áldozata volt, a nacionalisták győztek, visszaállították a királyságot és parancsuralmi rendszert vezettek be, amelynek az élén Generalissimo Franco állt. A demokrácia csak 1975-ben tért vissza Spanyolországba a diktátor halála után.
Ez a háború a második Világháború vészjósló előfutára volt és bár a szörnyűségei elhalványodnak azokkal szemben, amelyeket egész Európa megélt az utána következő években, még hozzám, pici gyerek azokban az években, is eljutottak visszhangjai, az ordító főcímek, a romos városok, a polgári áldozatok fényképei a sajtóban és a filmhíradók a moziban. A köztársaságiak veresége után, visszatértek hazájukba azok az önkéntesek, akik életben maradtak, meséltek a keserű harcokról, a spanyol nép szenvedéséről, az ellenség kegyetlenségéről és eldúdolták a Nemzetközi Brigád lelkesítő dalait, amelyek hallatára a mai napig is libabőrös leszek. Talán azok is, akik nem az én generációmhoz, tartoznak ismerik az olyan dalokat, mint az Iay, Carmela, Bandiera rossa, Los cuatros generales, vagy a legendás Dolores Ibárruri ("La Pasionara") halhatatlan jelszavát, ¡No Pasáran! (Nem jutnak át) amelyet Madrid ostrománál hallatott, a világ egyik legismertebb hadifotósa, a magyar Robert Capa ismert fényképét a harcosról abban a másodpercben, amikor a végzetes golyó eltalálta, Frederico Gracia Lorca (akit a fasiszták kivégeztek) verseit, Pablo Picasso Guernica című festményét, a baszk városkáról, amelyet a német légierő barbárul lebombázott és ha mást nem, Ernest Hemingway könyvét, Akiért a harang szól, vagy felejthetetlen filmváltozatát Ingrid Bergman es Gary Cooperrel.
A Nemzetközi Brigádban vagy 40,000 ember szolgált és kb. 10,000-en estek el a harcokban. Sok híres ember is tagja volt a Brigádnak, hogy csak hármat említsek: az írók Ernest Hemingway és George Orwell és a magyar származású Arthur Koestler. Néhány más név a kb. 1200 magyar önkéntes közül, Rajk László, Münnich Ferenc, Zalka Máté (született: Frankl Béla) aki Lukács tábornok néven hadosztály parancsnoki rangban esett el. Az akkori Palesztinából is érkezett néhány száz önkéntes. Egy emlékezetes estén sok éve, ott ültem a közönség soraiban, amikor Peter Frey rendező lázas izgalommal hangjában és könnyes szemekkel mesélte, hogyan fogadták az önkénteseket szállító vonatot minden állomáson ezres éljenző tömegek virágokkal, ölelésekkel és Hermanos (testvérek) kiáltásokkal.
Ez a félig elfelejtett háború ezekben a napokban jutott az eszembe, amikor Izraelt veszély fenyegeti olyan zabolátlan és lelkiismeretlen fanatikusok részéről, mint az iráni elnök Mahmúd Ahmadinezsád és cimborái, akik szemrebbenés nélkül képesek feláldozni milliók életét, köztük felebarátjaikét is, a muzulmán hit oltárán. A spanyol példa rámutat arra, hogy nem szabad másokra számítani. Azokban a napokban Spanyolország közvetlen szomszédjában, Franciaországban a szociáldemokraták voltak uralmon, a miniszterelnök pedig Leon Blum volt, egy kifejezett pacifista. Mint már említettem, a franciák és angol szövetségeseik ujjukat sem mozdították a spanyol demokratikus köztársaság megsegítésére a fasiszta agressziótól, sőt, embargót vetettek ki rá és másokat is megakadályoztak a segítségnyújtásban.
Nagy sajnálatomra, az egyetlen logikus következtetés az, hogy csak magunkban bízhatunk meg. Kötelességünk mindent megtenni, hogy a palesztinokkal megegyezzünk és Szíriával békét kössünk, de a mostani uralkodó körökkel Perzsiában a tárgyalás kilátástalan. Minden eszközt meg kell ragadni, hogy ez a rezsim eltűnjön és ne tudja megvalósítani fenyegetéseit.
Ahmadinezsádnak tudomására kell hozni ¡No Pasáran! és remélem, legalább ebben az esetben a történelem nem fog megismétlődni és az iráni őrültnek nem lesz alkalma elmondani a nacionalista Franco válaszát erre a kijelentésre:
„Han pasado” (átjutottak).

EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.

MI A KÖZÖS A ZENESZERETET ÉS AZ ÁLLATBARÁTSÁG KÖZÖTT?

Néhány ideál, amelyben komolyan hittem, mint gyerek, felnőtt koromban súlyos kárt szenvedett, nagy részük a teljesen hihetetlen Holocaust miatt, amely népem javát megsemmisítette.
Amikor kicsi voltam, gyakran hallottam, hogy aki az állatokat szereti, nem lehet rossz ember. Grogan John, a „Marley és Mi” szerzőjének a szavaival: „Az állatbarát egy különleges emberi faj, jótékony lelkű, teli empátiával, talán egy bizonyos hajlamossággal a szentimentalizmushoz, olyan nagy szível, mint a felhőtlen égbolt.” Nem hiszem, hogy egy más fajhoz tartoznék, de mindig szerettem a kutyákat és ők ezt őszinte, feltétel nélküli szeretettel viszonozták. Azokban a rég elmúlt napokban, hittem az elcsépelt mondásban is, hogy e négylábú teremtés az ember leghűbb barátja, de aztán kiderült: a legkegyetlenebb, kérges lelkű hitlerista mészárosok, nemcsak odaadó kutya tartók voltak, hanem ezekből a farok csóváló kedves lényekből, amelyek a kezedet nyalják és a gyerekeidet védik, vérszomjas ragadozókat idomítottak, amelyek ádázul őrjöngve támadtak gazdájuk áldozataira és húsdarabokat téptek ki testéből.
A zenével is szerelmi viszonyom van. Nem vagyok nagy szakértője, sokszor még a legismertebb műveket sem tudom azonosítani, nincs is szándékomban benevezni zeneismereti vetélkedőkre, de ösztönösen értem a nyelvét, mint a gyerek is megérti anyja szavát, anélkül, hogy fogalma lenne a nyelvtani szabályokról. Mindig hittem abban, hogy minőségi zene hallgatása, nemcsak élvezetes, esztétikus tevékenység, amellyel szabad idődet töltöd el, hanem lelkileg felemeli hallgatóját, emberivé, tökéletesebbé teszi. Megint rá kellett jönnöm, hogy a náci pribékek nem voltak tudatlan parasztok, vulgáris prolik, bűnözők, akiket a hatóság az alvilág ranglétra legaljáról rekrutált, hanem művelt emberek, akik olvasták, ismerték a klasszikus irodalmat, költészetet, akik este Mendelsohnt hallgatták és reggel újabb Mendelsohnokat gyilkoltak meg.
Lenint, a bolsevik forradalom vezérét, senki nem nevezi naiv idealistának. A rendszere ellenségeit irgalmatlanul semmisítette meg, de szavai szerint – amelyeket az író Maxim Gorky örökített meg „képtelen túl gyakran hallgatni Beethoven Appassionata szonátáját, mert ahhoz támad kedve, hogy édes butaságokat mondjon és megsimogassa a kis emberek buksiját, márpedig ezeket a fejeket ütni kell, ütni könyörtelenül, ahhoz, hogy a forradalmam megvalósuljon. Tehát inkább nem fogom hallgatni többé.”
Ez valahogy sokkal emberiebbnek tűnik. Egy normális ember nem hallgat isteni zenét este és reggel embereket gyilkol, de persze egy normális ember egyáltalán nem gyilkol. Pont.
„A halál német nagymester” (eredetiben Der Tod ist ein Meister aus Deutschland) írta a zsidó költő Paul Celan „Halálfúga” című költeményében, amelynek tárgya a haláltáborok iszonyata. Felteszem a kérdést: vajon a náci hóhérok csakugyan hallották a zenét? És azt is, vajon a magas kulturális nívó automatikusan emberivé tesz?
A zene jótékony hatása vitátlan. Mint orvosi és biológiai kutatások bizonyítják, befolyása alatt növekedik a tehenek tejhozama, a tyúkok többet tojnak, a nővények jobban fejlődnek. Az agy elektromos tevékenységének feljegyzése (EEG mérés) kimutatta, hogy zenehallgatás közben nemcsak az izmok feszültsége változik meg, hanem elváltozások észlelhetők az agyi vérnyomásban, a lélegzés ritmusában, a pulzusban és a szembogár kitágulásában is. A zene hatására a betegek fájdalma csökken, közérzésük javul, magabiztosságuk és energiájuk növekedik.
Az interakciónak állatokkal is pozitív hatásai van. Klinikai kutatások kimutatták az egyenes kapcsolatot az állattartás és gazdáik testi és lelki egészségi állapota között. Az állat asszisztált terápia a depresszió hatékony ellenszere. Négylábú látogatók még rövid távon is jótékony fiziológiai és pszicho-szociális hatással vannak a betegekre. Társadalom-ellenes és elidegenült ifjúság esetében, az állattartás a fiataloknak alkalmat ad érezni, hogy tartoznak valakihez, szeretik és elfogadják őket és hasznot hozhatnak. Az állatok feltétel és megítélés nélkül rajongnak gazdáikért, mindig hajlandók kapni és nyújtani szeretetet.
Lehet, hogy a válasz a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy mindkét szeretetemben, amelyeket csak pozitív fényben láttam, olyan elfogadhatatlan társaim akadtak, mint a náci szörnyetegek, hogy a zene és a visszacsatolás, amely az ember-állat kapcsolat által keletkezik, csakugyan hat az emberre, de nem változtatja meg, hanem felerősíti természetes hajlamait. Azt az embert, aki természeténél fogva jó, a zene és az állatok társasága jobb emberré változtatja, de ha eleve szadista, vérengző hajlamok rejtőznek benne, a zene csak felerősíti ezeket az inklinációkat és az abszolút uralom egy vakon engedelmes állaton, amely soha nem kritizál és akkor is imádja gazdáját ha maga a gonoszság megtestesülése a Földön, felbátorítja gazdáját és megerősíti negatív tendenciáit.
Sajnos elvesztettem a naivitásomat és soha többé nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy azt hiszem, szomszédjaim, akik szeretik háziállataikat, kóbor macskákat etetnek udvarukban, zenebolondok, akik a filharmonikusok egy koncertjét sem mulasztják el, természetüktől fogva jó lelkűek. Talán néhány pontot írok javukra, de végső ponton a szerint fogom őket megítélni, miként viselkednek a mindennapi életben, milyen a magatartásuk más emberi lényekkel szemben.

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Hatodik és végső részlet

Ezek az egyik legmaradibb társadalomból származó, többnyire idős arab férfiak – nem hiszem, hogy arab nő bemerészkedne a szaunába – nem zavarták meg a közrendet. Órákig üldögéltek csendben a kis medence mentén nyugágyukban, egy nagy törülköző takarta az ölüket és kimeredt szemmel bámulták a palástalan jövés-menést. Látható zavarban voltak, de semmiért sem mondtak volna le a szállodai szolgáltatás e különleges részéről.
Csak egyszer voltam tanúja egy botránynak ezekkel a rendhagyó vendégekkel kapcsolatban. Egy idősebb, hölgy kacsázott ki visítva a tussolóból és azzal vádolt egy arab bácsit, hogy megleste amint mosakodott. Ki tudja milyen logika volt ebben a furcsa panaszban, hiszen mindenki úgyis ruhátlan volt. Az események hirtelen felébresztették a hölgy szégyenérzékét is és egy törülközőt tekert a dereka köré, de ez csak részint takarta be illemeit. Nem tudtam elhatározni mi murisabb: A testes nő pucér ülepe, vagy a szegény férfi zavara amint törött angolsággal magyarázza, hogy csak az illemhelyet kereste és esze ágában sem volt kukucskálni.

Az egyik legérdekesebb szaunás élményem egy másik síparadicsomban történt meg. Az árva villanykörte fényében néhány nehezen kivehető meztelen alak henyélt a fapadkákon. Beállítottam magamnak az egyik homokórát és én is lehevertem a törölközőmre. Néhány perc múltán az egyik alak – egy vörös hajú fiatal nő – nem jellemző módon felém hajolt és megkérdezte:
”Where are you from?”
"From Israel.”

A meghökkenés fizikailag észrevehető volt. Néhány hosszú másodperc után:
„Nem tudtam, hogy izraeliek is járnak ilyen helyekre.”
„Te is izraeli vagy, (héberben nincs magázás) nem?”
„Igen, de...”
Most következtek a szokásos kérdések. Mióta vagy itt, hol laksz, mivel foglalkozol, stb. Amikor kiderült, hogy mindketten az izraeli repülőtársaságnál dolgozunk, beszédtársam zavara a tetőig hágott. Megesküdtetett mindenre, ami szent nekem, hogy nem árulom el senkinek, hogy az összes lehető helyek közül pont itt és méghozzá pucéron hozott vele össze a vak véletlen.
A cégünknek néhányezer alkalmazottja van. Ismerősöm a szaunából, mint légikisasszony dolgozott és még csak közös ismerőseink sem voltak. Betartottam az ígéretemet és nem árultam el senkinek ‘sötét’ titkát, de amikor néha összefutottunk a folyosón, vagy az üzemi étkezőben, mindig elfordította a fejét.
Nagyvilági nő volt, nem szégyellte feltárni rejtett bájait minden idegen előtt, csak a honfitársának nem volt képes a szemébe nézni.

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Ötödik részlet

A feleségem, aki munkája keretében a külföldi ifjúsági csereprogramért volt felelős, egyszer egy tizenegyedik osztályos delegációt küldött Finnországba. A program füzetben, amelyet a finnektől kapott, megjelent egy „szauna látogatás” című paragrafus is. Felhívta őket és kérte, töröljék a program e részét. A vendéglátók tiltakoztak: „a látogatás célja megismerni idegen kultúrákat és a szauna kultúránk része.”
A feleségem nem hátrált meg: „a mi kultúránk pedig nem engedélyezi zsenge fiatalok közös szórakozását ruhátlanul.”
Térjünk vissza Grindelwaldba. Körülbelül egy órát töltöttem komótos csevejjel a hölggyel, aki a bejáratnál fogadott – és a szauna néhány más vendégeivel – azután pedig lopva figyeltem amint felkészül a kilépéshez a kinti fagyba. Egy ilyen intim látvány normális körülmények között olyan különleges előjog, amelyben csak a férj, vagy a szerető részesülhet.. A szauna ebben a faluban mindennel fel volt szerelve, amire egy asszonynak a fürdőszobában szüksége lehet. Jó minőségű toalett szappan, simogató törülközők, hajszárító, hajlakk, kefék, arclemosó, tonik, illatos arctej, testbalzsam, eau de cologne, dezodor, kézbalzsam és higgyétek el nekem, ez a hölgy mindegyikét használatba vette. Ezután öltözködni kezdett. Már a csipkés fehérneműjéből láttam, hogy kitűnő ízlése van és amikor felvette a kiválóan szabott ruháját, a nyakára burkolta a Hermes sálat, felhúzta magas szárú bőrcsizmáját, belebújt szőrmekabátjába, kalapot öltött és a kesztyűt húzott, úgy nézett ki mint aki most lépett ki az egyik divatlapból. Még magam sem hittem el, hogy ezzel a tiszteletre méltó asszonysággal egy rövid ideje Éva kosztümben osztottunk meg egy fapadkát.

E tűzpróba után sok szaunát megjártam. Ezek az intézmények kivétel nélkül kétneműek, vagyis nők és férfiak együttesen használják őket (német kifejezéssel ’gemischte’), a homoszexuális szaunák az egyedüliek, amelyek egyneműek. A kedvencem Amszterdamban van. Ez egy intim, art deco stílusban berendezett intézmény, ahol könnyű klasszikus zene segíti elő a lazulást.

Deco Sauna, Amsterdam

Bonnban látogattam egyszer el a legnagyobb szaunába, amelyik egy nagy lakóház teljes alagsorát foglalta el. A szaunából lift repítette fel az arra vágyókat, egyenesen a majdnem futballpálya nagyságú napozó tetőre.
Egy másik, sokkal kisebb szaunában is voltam néhányszor Bonnban, még azokban a napokban, amikor ez volt Németország fővárosa. Barátaim laknak ott és ők vittek el a „Bristol” szálló szaunájába. Ide csak a szállóvendégek, vagy azok, akiknek bérletük van, járnak, csakhogy ennek a szállodának volt néhány különleges vendége is. Líbia állami betegsegélyzője oda utalja be azokat (a valószínűleg pénzes) pasikat, akik a betegségük miatt külföldön szorulnak kezelésre.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Negyedik részlet

Kétféle szauna létezik. A modern modellekben elektromos fütőtest adja a meleget (ez az a modell amelyet más országok is átvettek), de magában Finnországban elfogadtatottabb a tradiciónális modell, amely fával fűtött kályhára alapszik.
A szauna nem gőzfürdő jellegű – nincs is gőz, a levegő száraz, páratartalma majdnem nulla – és így a bent tartózkodás nemcsak kibírható, hanem élvezetes is. Néhány helyen, amikor a levegő túl száraz, időről időre egy kis vizet szoktak önteni az izzó kövekre a fűtőtartályban („felöntés”). Egy német szaunában ebből egy egész ceremóniát csináltak. A felelős személy fél óránként hangos kiáltással kihirdeti: 'Aufgiessen' (= felönteni), vizet mer fakanállal egy vödörből és ráönti a kövekre. A víz persze mindjárt elpárolog és a szoba egy ideig gőzzel telik meg. Pont akkor nyitottam ki az ajtót és megróttak:
„Nem hallotta az aufgiessen bejelentést?”
Van úgy, hogy sört is öntenek a kövekre és akkor a szaunában sült kenyér illata terjed el. Más szokás: a szaunázók frissen vágott nyírfavesszőkkel csapkodják magukat (és vendégeiket). Ez a vérkeringést pezsdíti fel és kellemes illattal tölti meg a szobát.

A szaunában tartózkodás majdnem szertartásos és az intézmények bejáratánál pontos viselkedési kód van kitéve, amelyik megszabja ennek a szertartásnak a rendjét.
A tussolás, méghozzá szappannal, köteles. Csak ezután léphetsz be magába a szaunába, leteríted a kisebb törülköződet a legfelsőbb fapadkára és ráülsz, vagy ráfekszel. Néhány perc múltán leereszkedhetsz az egyik alsóbb padkára, ahol a hőmérséklet egy picit alacsonyabb. A szauna helyiségben nem szokás társalogni, a cél a kikapcsolódás, a relaxálás. A falakon néhány homokóra van, hogy számon tarthassad mennyi ideig tartózkodtál odabent. Öt, vagy legfeljebb tíz percnél többet nem szabad bent maradni és amint kilépsz, egy medence jéghideg vizébe kell szökellned (Finnországban, a szauna hazájában, a hóban hemperegnek). Töredelmesen bevallom, hogy ezt a részt soha nem voltam képes elvégezni és a folyamatot egyenesen a következő fokozattal folytattam: Egy rövid séta a szabadban, a friss levegőben. A tested annyi meleget tárolt fel a szaunában, hogy még ha a kinti hőmérséklet -20 -30 fok is, nem fázol.

Most visszatérhetsz az épületbe, megint letussolsz (hideg vízzel, kérem, ne csaljunk, le a kézzel a meleg csapról) és még jobban lelazulsz. Öt percig áztatod a lábadat egy langyos vizű medencében és most már csak egy kis pihi következik. Minden tisztességes szaunának van egy félhomályos szobája, puha ágyakkal, gyapjútakarókkal és főleg csenddel. Ha beszélned kell, suttogj. A nagyobb szaunákban büfé is szokott lenni, frissítő italokkal, levessel, szendvicsekkel. Alkoholt szaunában nem szoktak fogyasztani, a finneknél szokásos sörön kívül (az ottani bevásárló központokban u.n. szauna virsliket is árulnak). Kb. fél órás pihenés után visszamehetsz egy további kör izzadásra, összesen legfeljebb háromszor.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Harmadik részlet

Megdöbbentem. A pénztáros erős svájci akcentussal beszélt, úgy látszik rosszul értettem utasításait és tévedésből a női szaunába nyitottam be. A nő mindjárt visítani kezd, szörnyű botrányt rendez, talán még a rendőrséget is kihívják, de a meglepetések még nem fejeződtek be. A hölgy a zavarnak jelét sem mutatta, inkább rám mosolygott és egy szívélyes "Guten Abend!"-el meg jellegzetes kézmozdulattal jelezte, jobb lesz, ha beljebb kerülök és behúzom az ajtót magam után. Egy más világba kerültem, amelynek létezéséről fogalmam sem volt. Ebben a világban, amely között és az én ismert, megszokott világom közötti távolságot nem a méterrendszerrel, hanem erkölcsi mérőléccel kell mérni, a totális meztelenség elfogadott norma és pont az számít súlyos sérelemnek, ha valaki fürdőruhában tartózkodik a szaunában.

Még sok évi szaunázás után is néha elképedek, amikor ott találom magamat a tussolóban amint néhány fiatal nővel együtt szappanozzuk intim testrészeinket. Ami itt természetesnek tűnik, otthon egy nedves álomnak is beérné. Számunkra minden nyilvános meztelenkedés erotikus jellegű. Vetkőző, csupasz nőket sztriptíz bárokban lehet látni Londonban, vagy a Folies Bergéresben Párizsban és a látottakról zavartan nevetgélve beszélünk felnőtt társaságban. Hasek híres hőse Svejk még a ‘pucér‘ szót is szégyelli kimondani és helyette a „nyakig mezítláb” kifejezést használja.
A testi szégyen teljes hiánya a szaunában egyáltalán nem a szabadosságnak a jele. Ez talán az egyedüli hely a világon ahol nincs helye a szexista célzásoknak, sőt a nemiség gondolatának sem és legalább a férfiak esetében, ez érthető okokból ajánlatos is. A szauna fogalom eredete a finn nyelv és a jelentősége egy szoba, amely – magas hőmérsékletű, fokozott izzadást előidéző – száraz levegőt tartalmaz.

Sokféle szauna létezik, de általában a finn szaunáról van szó. Finnországban a szauna sok éves tradíció, a lakosok már több mint 2000 éve hódolnak ennek a kedvtelésnek. Manapság kb. egy millió szauna van az országban, azaz egy esik minden öt lakosra. A nagy városi bérházakban közös szaunák vannak és a lépcsőházban ki van hirdetve, melyik család mikor használhatja. A finneknél a szaunázás nemcsak a tisztálkodást és az egészséget, hanem a lazulást is szolgálja és a társadalmi élet szerves része. Barátaikkal hasonlóan kávéznak/teáznak/boroznak, mint mi, de náluk a vendégeskedés közös szaunázással végződik. Sok üzletet is kötnek a szaunában. Ez talán furcsának tűnik, de a laza légkör a szaunában, ha összehasonlítjuk a merev, begombolkozott tárgyalásokhoz, nagyban hozzájárul a pozitív végeredményhez.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Második részlet

A kora délutáni órákban az egész folyamat fordított irányban bonyolódik le és mire besötétedik, minden elcsendesedik. Télen már négy óra körül alkonyodik és este az utcák majdnem teljesen kihaltak. Mindenki a fűtött szállásában, az éttermekben, kocsmákban, cukrászdákban, vagy a szaunákban lapul.

A síelők számára a szauna elsősorban eszköz a feszült izmok lazítására és a vérkeringés javítására az ízületekhez, de ezen kívül egy társadalmi találkahely is, ahol elmesélheted barátaidnak hajmeresztő élményeidet a havas lejtőkön (a „pisztákon”) és megbeszélheted az esti après ski programot. (Síelni is Grindelwaldban tanultam meg, de ez már egy másik elbeszélés tárgya volt).
Egy este Heidi takarítani és főzni akart és finoman tudomásomra jutatta, hogy a közeli órákban fölösleges leszek a házban. Kérdésemre, mit lehet este csinálni ebben a faluban, azt javasolta, menjek el a sport központba, ahol úszómedence, korcsolyapálya és szauna van.
„Nincs korcsolyám és nem hoztam magammal fürdőruhát” – panaszoltam. A barátnőm biztosított, hogy a szaunában nem lesz szükségem fürdőmezre és rejtelmesen mosolyogva – tudta milyen meglepetés vár naiv izraeli vendégére – utamra eresztett.
A sport központban jegyet vásároltam a szaunába, a pénztáros két törülközővel szerelt felt és egy faajtó felé irányított a folyosó végén. Amikor kinyitottam az ajtót, páratlan meglepetés ért. Gőzfelhőkkel körülvéve egy már nem annyira fiatal – de kitűnő testi állapotban levő – anyaszült meztelen nő állt szemben velem.
Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Első részlet

A mi hőségtől lüktető országunkban a levegő páratartalma néha a 100 százalékot is megközelíti és a szaunának nincs sok híve, de azokban az országokban, amelyekben télen a higany a hőmérőben a vörös vonal alsó határait döngeti, a 80-90 fokos hőmérsékletű szauna egy áldott mentsvár ahol felolvadhatsz és felhalmozhatsz egy kis meleget, mielőtt újra kimerészkedsz a dermesztő szélbe és a ködbe, amely egyenesen a tüdődbe hatol.
A szauna élményét akkor fedeztem fel először, amikor egy zimankós télen barátnőmnél, Heidinél (nem az ismert gyerekmese hősénél), vendégeskedtem Grindelwaldban, a legismertebb és legfestőibb turista falvak egyikében a svájci hegyekben.
Amikor reggel felébredtem, a szoba ablakán, a tetőről lelógó jégcsapok között, a félelmetes Eiger nézett be rám fejedelmi nagyszerűségében. Elképesztő látvány volt, a szoba védettségéből, az ágyamból bámulni a szeleket amint felkavarják a havat a hegy sziklás, ember nem járta csúcsán. Olyan közelinek tűnt, mintha hozzá lehetne érni és mégis messzi és elérhetetlen volt.

Grindelwald központja, az Eigerrel a háttérben
A tipikus síparadicsom napközben hangyabolyhoz hasonlít. Reggel óta – amikor az utak még jegesek és a közlekedés a súlyos felszereléssel hétszeresen körülményesebb – minden chaletből (= faház) sílécekkel megterhelt alakok bukkannak ki és hamarosan minden a völgy felé kígyózó ösvényen színpompás jelmezű, esetlen lábbelis üdülők ezrei baktatnak nehézkesen a busz állomások felé a fő utcákon. Néhány percenként dugig teletömött buszok indulnak el a drótkötélpálya állomásai felé.

Folytatva

LAPTOP

Már évek óta álmodok egy hordozható számítógép vásárlásáról, rajongok minden technológiai újításért, de eddig nehézségeim voltak megokolni ezt a kiadást. Felnőtt ember vagyok, a szüleim sajnos nem élnek már, viszont annyira haladott korú még nem vagyok, hogy gyermekeim gyámságára szorulnék (és mindent megteszek, hogy soha sem jussak ilyen helyzetbe!), de van egy szigorú kritikusom, aki árgus szemekkel felügyel minden tettemre és amíg őt nem sikerül meggyőznöm, a kezeim meg vannak kötve és az erszényem (vagyis inkább a hitelkártyám) hat lakatra van zárva. Ha találgatni próbáltattok és azt hittétek a feleségemről van szó, nagyban tévedtettek. A nejem egy áldott jó lélek, aki sohasem ellenzi rigolyáim teljesítését és épp azért szeretem annyira. A kegyetlen, kérhetetlen kritikus saját magam vagyok.
„Minek neked az a drága vacak?” – kifogásolta. „Nem vagy üzletember, nem utazol sokat külföldre. Van otthon egy kitűnő asztali géped, felszerelve minden szoftverrel, amelyre valaha is szükséged lehet (és olyanokkal is, amelyekre soha!) és a munkahelyeden is van hozzáférhetőséged a postádhoz. Velősen, ez úgy kell neked, mint púp a hátadra!”
Végül is a párom volt az, aki kirukkolt az ürüggyel álmom megvalósítására. Ellentétben velem, aki attól a pillanattól, amikor csakugyan személyes lett és ára is megengedhetővé vált, melegen keblemhez öleltem a számítógépet (már említettem valahol, a”Word” progi nyújtotta kényelem nélkül, alig lennék képes írni), a nejem csak akkor kezdte a számítógépet használni, amikor megérkezett az első e-mailje. Nem szükséges, hogy arról értekezzek mennyire elterjedt az elektronikus posta használata, ha itt ültök, ezt magatok is tapasztaltátok, elég, ha annyit mondok, hogy néhány éven belül az egész családunk, baráti körünk, ismerőseink, abbahagyták a csigaposta használatát és naponta a postaládánkat naponta a mailek, felköszöntések, meghívók, prezentációk, stb. özönével árasztják el. Érdekes módon, a személyes kommunikáció pont a számítógépesítés korában, példa nélkül álló módon virágzott fel újra.
Mindig csak egy kocsink volt és soha sincs vitánk arról ki használja egy adott napon, de egy komputer már nem elegendő számunkra. Mindenkinek vannak gyengeségei, az enyém az, éberségem óráinak zömét képes vagyok a képernyő előtt tölteni (a jobbik felem azt állítja, infúzióra vagyok kötve). Nemcsak levelezek emberekkel a világ minden táján és hosszan chatezek, de írogatok is néhány nyelven és eközben digitális szótárakat és lexikonokat veszek igénybe, felrakom a Webre fényképeinket, kiadásainkat egy dedikált szoftverbe vezetem be, filmeket, dalokat töltök le, nehéz leírni mi mindenre használom a gépet. A nejem néhány szervezetnél önkénteskedik és kiterjedt társadalmi kapcsolatai vannak Izraelben és a világon, leveleket ír, fordít néhány nyelvből és szeretet nélkül, de fokozatosan ő is rászorult a számítógép használatára. Így született meg az agyamban a megváltó gondolat: Házassági évfordulónkra (a 44-ik, remélem még sok továbbit fogunk együtt ünnepelni!), amely márciusban esedékes, meglepem házastársamat egy vadonatúj számítógéppel és a jövőben, annyi időt tölthet a gépen amennyit kíván és nem fogom elkergetni a képernyő elől.
Ezek az érvek belső számvevőmet is meggyőzték, de volt egy feltétele: „Végezz piackutatást!” Erről aztán teljes megegyezés van közöttünk, nem szeretem nehezen megkeresett pénzemet szemétre adni ki. Ha már vásárlok valamit, legyen minőségi áru! Használói profilt csináltam magamról. Egy asztali számítógép, drót halmazaival, nem jön számításba kis lakásunkban. Van drótnélküli modemünk és ha laptopot veszek, a lakásban könnyen mozgatható lesz és el lehet vinni külföldre is. Nincs szükségem grafikára, nem vagyok gamer és egy aránylag egyszerű gép is megfelel szükségleteimnek. Megkérdeztem a szakértők véleményét munkahelyemen (azt tanácsolták, hogy ne adjam alább a 2GB memóriánál és egy jó feldolgozóegységtől sem tekintsek el), elolvastam a kritikákat, összehasonlítottam az árakat és kereskedéseket az Interneten, megtekintettem kollegáim laptopjait és megkérdeztem mennyire vannak megelégedve. Eleinte előnyben részesítettem a kisméretű, 14, vagy akár 12 inches gépeket, de hamarosan rájöttem, hogy minél kisebb a képernyő, drágább a gép és végül is a 15.4 inches gépekre koncentráltam. A kb. egy hetes folyamat végén döntőképes lettem. Mindaddig, amíg kapok fizetést a reklámozásért, nem árulom el melyik márkát választottam, de a laptop ott van most az íróasztalomon és nagyon meg vagyok elégedve választásommal.
Írtam más egyszer arról mennyivel jobb az életünk a 21-ik században apáink és apáink apáinak az életétől és mennyire utálom a „régi jó idők” utáni vágyakozást, most pedig kijelenthetem, hogy a megelégedésemnek egyik fontos oka a személyes számítógép, amely még a legidősebb, legrokkantabb embernek is a világ minden szépségét (és csúnyaságát) a szó szoros értelmében keze ügyébe helyezi. Már leírtam feljebb mi mindenre használok egy ilyen gépet és csak egy tényt szeretnék még hozzátfűzni: Az Internet nélkül soha sem ismertem volna meg néhányat a legjobb barátaim közül. Ha pedig valaki azt szegezi nekem, hogy a szörfölés a neten nem az igazi élet, csak annak utánzata, az a válaszom, hogy a gép csak eszköz és nem szabad rabjává válni. Az igaz, hogy a net egyszeri alkalmakkal szolgál az ismerkedésre, de azután fel kell kelni a képernyőtől és találkozni ezekkel a személyekkel, mint én is tettem.
Ennyit a számítógépekről általában. Ami a laptopot illeti, repesve fogadtam, mint egy kisgyerek. Késő délután hozta el egy küldönc és éjjel alig tudtam elaludni, az ujjaim bizseregtek, annyira akartam már ismerkedni új játékommal. Minden megvan benne, ami az asztali párjában, csak amellett hordozható is! Nincsenek drótjai és minden funkcióját ott használhatom, ahol pont kedvem támad rá. Nemcsak íróasztalomon, hanem a nappaliban, szemben a Tv-vel, a konyhaasztalon, vagy – elnézést – akár a budiban is! Hálózatot létesítettem és a modern technológia csodái lehetővé teszik, hogy akár nagy tartalmú fájlokat is láthatatlan sugárzás szárnyain az egyik gépből a másikba repítsek.
Drága feleségem, minden jószívűségével, mindenkinél jobban ismeri gyöngeségeimet és kissé csípősen kérdezte, hogyha őt akartam megajándékozni, miért adtam az új gépnek az Avri’s laptop nevet. Csak azt tudtam válaszolni, hogy csakugyan, ez az elnevezése belső azonosítási célokra, de a hálózat titkos jelszava házasságunk dátuma, persze kódolva.

NEMI ZAKLATÁS

A napilapom egyik számában megjelent nemrég egy „Lányok, túloztunk” cimű cikk, amelyben az ujságírónő örömét fejezte ki, hogy a mai nőnek megvannak a lehetőségei harcba szállni a nemi kizsákmányolás ellen. (Megemlített egy számomra ismeretlen esetet is a messzi múltból, amikor egy asszony „a rabbi segitségét kérte férje ellen, aki természetellenes módon szokott közösülni vele”. Válaszában a rabbi, az egyik legnagyobb törvényhozó az ő generációjában, tehetetlenségét fejezte ki, mert „a szentírás megengedi a férfinek, hogy akként használja a nőt, ahogy kedvére esik.” Ha ez a szentírás, inkább nem kérek belőle. Csak örülhetünk annak, hogy a törvényadás manapság nem a megkövesedett klerikális testület mancsaiban van).
A szerző a továbbiakban azt sajnálta, hogy a nők érdemtelen dolgokra fecsérlik el az erőt amely kezükbe adatott és megemlít ezzel kapcsolatban egy ismert esetet amellyel a sajtó sokat foglalkozott. Egy katonalány panaszt emelt egy miniszter ellen, aki, miután a lány nyíltan flörtölt és ölelkezett vele és le akarta magát fényképeztetni vele, akarata ellen megcsókolta. A cikk szerzője szerint, nem számít illetlen cselekedetnek flörtelés közben valakit szájon csókolni.
Örültem, hogy egy nő írta ezt a cikket. A véleményem szerint a nemi zaklatás tárgya minden méltányos arányt meghaladó módon fel lett fújva. Mindig mulattattak az amerikai némberek akik képesek voltak a biróságra hurcolni férfiakat olyan viselkedésért amely nálunk udvarlásnak számított, de miután a jelenség hozzánk is elérkezett – és hozzá mi az, hogy elérkezett, nagyban érkezett meg! – komolyan kezdtem gondolkodni a tárgyrol.
Nagyon finom határ van a megengedett és a tilos között. Az egész tárgy a nemek közti kapcsolatok szürke területén van. Mikor válik az udvarlás zaklatássá? Mi a különbség a vonzalom és a nyers nemi ösztön között? Annyi világos: egy normális romantikus cselekedet akkor válik illetlenné amikor nincs meg a kölcsönösség, de hogy tudhatjuk, hogy egy adott esetben létezik-e kölcsönösség?
Fiatal koromban, mielőtt tapasztalatot szereztem, időnként megtörtént, hogy akarata ellen próbáltam megcsókolni egy lányt. A szobámba látogatását és az ágyamra kuporodását, az erotikus kapcsolatokra való készségének jeleként tekintettem. Hamarosan megtanultam, hogy ha el próbáltam volna olvasni vendégem testbeszédét, nem kerültem volna ebbe a kínos helyzetbe. Büszkeséggel töltött el, hogy meg tudtam fejteni azokat a jeleket amelyeket minden nő sugároz és nem ismételtem többé meg ifjúságom tévedéseit, de amíg megtanultam a jelentőségét ennek a rejtett jeladásnak, már boldog házas voltam és nem volt többé szükségem erre az ismeretre.
Sok minden változott meg az utolsó évtizedekben. Szavak, amelyeket nem mertem volna használni kevert női és férfi társaságban, elfogadottá váltak. Csak elképedtem amikor egy ismert professzor és irodalmár ekként fogadta hazatérő feleségét: „Hol a f...ban voltál?”, de úgy éreztem mint akit letaglóztak volna, amikor egy ismerős asszony húga kislányait: „Gyertek már kisp....k!” kiáltással hívta az asztalhoz. Ami a legfurcsább volt: a lánykák zokszó nélkül fogadták nénjük megszólítását.
Egy itéletben néhány éve, a biró a következőképen definiálta a határt a nemi molesztálás és az 'udvarlás' között (idézőjelbe tettem a szót, mert az ilyenfajta udvarlást fenntartással kezelném, talán azért mert az idősebb generációhoz tartozok és nem értem a mai ifjúságot). Amikor egy tiszt azt mondja az őrmesternőnek (nálunk a lányok is bevonulnak) „Meg szeretnélek b...ni!”, az nem nemi zaklatás, hanem udvarlás. Csak egy olyan kijelentés: „Meg szeretném b...ni az összes őrmesternőket!” számítana törvénysértőnek.
Mi is a molesztálás? Én úgy határoznám meg, mint a cselekedetek, kijelentések sora egy személy által egy másikkal szemben, amelyek tovább folytatódnak, dacára a másik személy ismételt ellenkezésének. Ez a definició persze a nemi jellegű szekálást is magában öleli. Ahogy én értelmezem ezt a meghatározást, nem bűn, ha megpróbálsz csókolni egy nőt. A tett csak akkor válik bűntetendőnek, ha dacára az illető világosan kifejezett fenntartásának, a férfi tovább folytatja próbálkozásait. Nem kedvelem túlságosan a fent említett minisztert, de remélem felmentő itéletet hoznak ügyében. Egy középkorú férfit, aki megcsókol egy fiatal lányt aki rápasszírozta magát, legfeljebb túlzott elbizakodottsággal vádolnám meg, de talán az a fiatal hölgy sem haladt a korral és nem vette figyelembe, hogy a társadalmi normák megváltoztak.
A társadalmi csókolódzás manapság sokkal elterjedtebb. Egy egyszeri felejthetetlen szomszédnőmnél a szájoncsókolás, a néhány generációval előzöleg szokásos baráti kézszorítást helyettesítette. Kitűnő csókoló volt. de amikor ezt megmondtam neki, azt válaszolta, hogy csak olyanokkal csókolódzik akiket kedvel, de ezzel nincs szándékában többet sejtetni, túl a kedvelésen.
Minden az eset körülményeitől függ. A törvény a nemi jellegű vicceket, kijelentéseket, célzásokat is nemi zaklatásnak tekinti, de a mai toleráns, a nemek közötti egyenlőség korszakában, a legdurvább viccek amelyeket e-mailjeimben kapok, pont női ismerőseimtől származnak.
Nem említek más ügyeket amelyeket az ügyészség vizsgál ki a napokban, de mit mond a közmondás? „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!” Szükséges, hogy a közvéleményben tudatosság legyen azzal kapcsolatban mi szabad és mi tilos – bár a határok néha elmosódnak – jó, ha a feleség tudja, hogy nem a férje tulajdona és nem ’használhatja‘ ahogy jónak látja, jó, ha az alkalmazottak tudják, hogy nem szabad visszaélni a hivatali hatalommal és rákényszeríteni valakire olyan kapcsolatot amelyet nem kíván, jó, ha a gyerekek tudják, hogy a szülői szeretetben nem foglaltalik erotikus jellegű kapcsolat és jó, ha mindannyian tudjuk, hogy van igazságszolgáltatás és a törvény megvédi a gyöngéket, de vigyázni kell a méltányosságra és nem szabad aprópénzre váltani a törvény kinálta lehetőségeket.

NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN

Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.

KINA - EGY FÖLDRÉSZSZERŰ ORSZÁG

Semmi esetre sem tekintem magamat Kina szakértőnek. Kétszer látogattunk oda, de főleg a városokat és a turisztikai érdekességeket láttuk. Ahhoz, hogy valaki megismerje ezt az óriási országot, amely annyi fontos kinccsel járult hozzá az emberi kultúrához, meg kell ismernie a másik Kinát is, amelyben a lakosság 60%-ka lakik, a falusit, a hagyományost, a visszamaradottat, azt amely nemcsak nem érte el a 21-ik századot, hanem még valahol a középkorban cammog. Ezért kaptunk az alkalmon amikor lehetőségünk támadt résztvenni egy szemináriumban Németországban, amelyben olyanoktól akik egy ideig Kinában éltek és dolgoztak, hallottunk egy keveset élményeikről, benyomásaikról, túl a száraz tényeken.
Amellett a tények szintén érdekesek, nemcsak azért, hogy valami fogalmat szerezzünk az ország szinte felfoghatatlan méreteiről, hanem a sajtó egyoldalú tudosításainak ellensúlyozására. A tények:
Kina területe több mint 9.6 millió km² (Európáé 10.1 km²) és lakossága meghaladja a 1.3 milliárdot (Európáé 710 millió). A lakosság növekedése aránylag alacsony, csak 0.77%, szemben a 1.14%-os világátlaggal és 1.68%-al a másik ázsiai kolosszusban, Indiában, amellett még mindig magasabb mint a nyugat-európai oszágokban, nem is említve a kelet-európaiak nagy részét, ahol a növekedés negativ (Magyarországon -0.20.
Közigazgatásilag Kinának 23 tartománya (valóban csak 22, a 23-ik Taiwan), 5 további, a különféle népcsoportokkal azonosított autonóm tartománya (Kinában 56 népcsoport él, sokan közöttük alig ismertek. Ki hallott példáúl a zhuang nemzetiségről, amelyhez vagy 15 millió ember tartozik?), 4 önálló közigazgatási városi egysége (Chongqing 31 millió, Shanghai 16.2 millió, Peking 13 millió, Tianjin 10.1 millió) és 2 különleges státusú területe - a volt portugál Makaó és Hongkong amely brit volt – van.
Mit hallunk általában Kináról?
â Halálitéletek és az emberi jogok sértése
â A szerzői jogok megszegése
â Másolt kalóz termékek
â Környezet szennyezés
â Közigazgatási és gazdasági korrupció
â Mérgek és gyártási hibák termékekben
â Együttmüködés totalitáris rendszerekkel Afrikában
â Ipari és bánya szerencsétlenségek
De a modern Kinának más arculata is van, nem kevésbé szenzációs. Alig 30 éve ez az ország egyike volt a világ legszegényebbeinek. Csak a kezdetén volt a felépülésnek Mao katasztrofális kulturális forradalmából, amely gyárakat, iskolákat, egyetemeket rombolt le. Az azóta eltelt évek alatt Kina egy mezőgazdasági társadalomból ipari-városivá vált, de az iparosodási, urbanizációs és társadalmi változás folyamat, amely a 19-ik és 20-ik századokban a nyugati országokban kétszáz évig tartott, Kinában röpke húsz év alatt folyt le.
A 20-ik század végén Kina betetőzött egy gazdasági forradalmat, mély társadalmi és politikai visszahatással. E folyamat sikerével egy olyan indulási pontra jutott, amelyről felválthatja az Egyesült Államokat mint a vezető szupernagyhatalom. 2007-ben Kina gazdasága szédítő tempóban több mint 10%-al növekedett. A kinai kormánynak komoly fejfájást okoz az ország gigantikus valuta tartaléka amely elérte a 1.4 trlllión dollárt. Mit csinálnak ennyi pénzzel? Kina ma az ötödik exportőr a USA, Németország, Japán és Franciaország után és valószinüleg hamarosan az első lesz.
Pozitiv tények amelyek sokkal ritkában jutnak főcímhez a sajtóban:
á Az Ópium Háború óta 1839-ben Kelet-Ázsia nem volt ennyire stabil.
á A Nemzetközi Pénzügyi Alapban Kina képviseli a fejlődő államokat és ő a szabad kereskedelem doktrinájának leghevesebb ellenzője a Kereskedelmi Világszervezetben.
á Kinának köszönhető, hogy a USA támogatja a Dél és Kelet Ázsia államok valutájáit.
á Kina komoly befektető a fejlődő államok infrastruktúrájában. Többek között elengedte Sierra Leone, a világon a 3. legszegényebb ország, 22 milliós adóságát.
á Kina külkereskedelme az afrikai államokkal nagyobb mint Európáé.
Kinában úgylátszik felfogták, hogy a befektetés a nevelésben egyenlő a befektetéssel a jövőben és az állam évente növekvő összegeket állít be a fiatalok oktatási költségvetésébe.
á Az iskola végzettek számának a növekedése duplája a világátlagnak.
á Kina bevezette 9 éves kötelező iskolázást.
á 98.53%-ka a gyerekeknek elemi iskolában jár. Azok száma akik nem részesülnek alapfokú iskolázásban 150 millióról 1985-ben 2000-ben 5 millióra csökkent.
á Az analfabéták aránya 9.1%-ra csökkent,
á A nemzetközi matek vizsgákban a kinai gyerekek sikeresebbek mint az amerikaiak, mind az alapiskolai és a középiskolai fokon. Talán az a magyarázat a kinai tanítók sikerére e tantárgyban, a számológép (abacus) használatának a hagyománya.
á Kutatási költségvetése magasságának a szempontjából Kina a harmadik helyen van a világon, a USA és Japán után.
á Az akadémikus oktatási intézmények sorrrendjében a világon:
Hong kong egyeteme a 18-ik helyen van
Peking egyeteme a 36-ik helyen
Tsinghua egyeteme a 40-ik helyen.
Pekingben ugyan rettenetes szmog van, de azért ökologikus szempontból nem minden fekete Kinában.
á 2004 óta Kina a második legnagyobb üzemanyag fogyasztó a világon, de ugyanakkor alternatív energia forrásokba is befektet. Így példáúl a szél energia befektetése szempontjából az ötödik helyen van a világon. Egy ismert kinai közmondás szerínt „Amikor a változás szele fúj, egyesek falakat emelnek, mások szélmalmokat.” A kinai Fal az egyik legimpozánsabb épitmény a történelemben, de ma Kina szélmalmokat épít.
á 2006-ban Kina több mint 3000 elektromos autót exportált a USA-ba. Az olimpiai játékokon 2008-ban és az Expo kiállításon 2010-ben résztvevő járművek csakis tiszta energiával lesznek meghajtva.
á A szennyezés elleni és környezetvédő harc keretében a kinai hatóságok megtiltották a plasztik tasakok használatát a bevásárló központokban.
á Kina világbajnok az erdősitésben. 2004-ben 46.7 millió hektár erdőt ültettek az ország területén. 1950-ben Kina területének csak 8.6%-t fedte erdő, de ez a terület ma 16.5%-ra emelkedett.
á Manapság Kinában 1740 természetvédelmi terület van, amelyek területének 12.6%-t teszik ki. További területeket fognak védetté nyilványítani, amelyek az ország területének 14.9%-t teszik majd ki és a kinai állatvilág meg növényfajták 95% lesz található bennük.
Kina a szegénység csökkentésében is nagy sikereket írhat javára.
á Az egyenlőtlenség alacsonyabb mint az USA-ban.
á A falusi területeken is jelentős a csökkenés azok számában akik szegénynek vannak definiálva. 1970-ben még 250 millió volt a számuk, ma ’csak’ 29 millió.
á A városi alkalmazottak bevétele 14.2%-kal, a falusi területek lakosainak 13.3%-kal emelkedett.
á A munkanélküliség 4.2%, alacsonyabb mint sok nyugati országban.
á Kinában nincsenek éhes emberek. Nem fogok itt foglalkozni a kézenfekvő összehasonlítással a Kínai Népköztársaság és India között (mindkét állam lett önálló), de egy adatot nem tudok mellözni: A valószinű élettartam Kinában 72 év, míg Indiában csak 64 év.
Kina nem áll egy helyben. Folytatódnak a befektetések kolosszális infrastruktúrákban – közlétesítmény-hálózatok, vasúti vonalak, röptérek, főldalatti vasútak, alagútak, hidak, amelyek újra és újra világcsúcsokat döntenek. Óriási vízerőműveken kivül, 2020-ig 20 új generációs atomerőmű is felépűl közösen az amerikaiakkal.
Végül is azoknak akig türelmesen átrágták magukat a sok számon, egy kis élmény az egyik kirándulásunkból.
Egy nap egy kis városkában szálltunk meg – egy millió lakosa, ha lehetett, az ilyet Kinában városkának tekintik, annak minden jellegzetességével. Miután szállodánkban a TV csatornák kivétel nélkül csak kinaiul voltak hajlandók megszólalni, kimentem sétálni az óriási főtérre – a nejem pont masszázson volt – amely sokezrek számára az egyetlen szórakozóhely a hétvégén. Párok százai szalonzenére táncoltak, sok százan tai-chit gyakoroltak és további százak nagy dobokat ütöttek-vertek. A tér oldalán ételes bodék voltak, mutatványosok és más vásári jellegű szórakozások voltak. Megpróbáltam a célba lővést, de hamarosan abbahagytam, mert csődület keletkezett körülöttem. Mindenki látni akarta mire képes az idegen, szokatlan látvány ezen a vidéken.
Egy ideig sétálgattam a tér körül és bámészkodtam, amikor hirtelen egy jókinézésű lány fordult hozzám angolul, ritka dolog errefelé. Még a recepciós hölgyek a szállodában is alig tudtak angolul néhány betanult mondaton kivül amelyek között a legfontosabb az ’igen’ volt. (Az illemtan megszabja, vendégnek nem szabad ’nem ’et mondani, de azért az ’igen’ sem jelent megértést, vagy beleegyezést, csak azt, hogy hallották amit mondtál).
Miután bátran leszólított az utcán, a lánynak inába szállt a bátorsága. Szégyenlőssé vált, egyáltalán nem úgy viselkedett mint egy utcai nő és csak nagy nehezentudtam kiszedtni belőle mit akar. Angolul tanul, soha sem beszélt még egy nyugatival és nagyon szeretné gyakorolni velem a beszédet. Kézségesen beleegyeztem és meghívtam egy kávéra a szállodába, de ez már túl sok volt számára. Hátrafordult és odaszólt a a barátjának, aki vagy 20 méterre követett minket. Eleve megpróbálta lebeszélni barátnőjét szándékáról megszólítani egy idegent, de az eltőkélte magát. A nők úgylátszik Kinában is konokok. A fiatalok bejöttek velem a szállóba, közben a feleségem is szabad lett és vagy másfél óráig meséltek nekünk az életükről.
Ugyanabban a városban elszakadt a nadrágom és újat kényszerültem vásárolni. Az árú minösége megfelelt, de az eladónő (aki természetesen nem tudott idegen nyelveket) nagyon elcsodálkozott amikor kézzel-lábbal mutogatva megértettem vele, hogy szeretném felpróbálni a kiválasztott ruhaneműt. Próbafülkéről ezek úgylátszik soha sem hallottak. Az üzletben százak voltak – Kinában mindenhol tömegek vannak – a vevő kiválasztotta a neki tetszetős nadrágot, hosszában lábszárához helyezve megállapította, hogy a nagysága megfelelő és a kasszához járult fizetni.
A nadrágot amelyet ott vettem, a mai napig hordom.
Mit mondhatok e hosszú lére fogott irásom befejeztéűl? A múlt század 80-es éveiben néha az a mondás járta, hogy az optimisták oroszul kell, hogy tanuljanak, a pesszimisták pedig kinaiul. Ma, miútán Szovjetoroszország megbukott, továbbra is azt lehet mondani, hogy pesszimistáknak kinaiul kell tanulni, de mit tanuljanak az optimisták tanulni?
Természetesen kinaiul!

RENDHAGYÓ SZABI

Néhány napja tértünk haza egy tíz napos szabiról Európában. Manapság nincs ebben semmi különös, hacsak nem az utazásunk célja. A múlt század 60-as éveiben a külföldi utazás nálunk is még csak a gazdagok és állami tisztviselők privilégiuma volt, de a mai hitelkártyás „Utazz most, fizess később”, fapados járatos, akciós repülőjegyes napokban, mindenki, még az is aki nemigen engedheti meg magának, néha kofferbe hajítja a cuccát és egy kis pauzát vesz ki magának a napi rakétázástól és más pusztitó eszközöktől, a meddő béketárgyalásoktól, a libanoni háború kudarcát kivizsgáló kormánybizottságtól, az örökös sztrájkoktól, a nagyvilágban, amelynek úgylátszik nincsenek hasonló gondjai, hogy levegőzzön egy kicsit, lazuljon és ha más okot nem talál, hogy bevásároljon a vámnélküli boltban.
Mostani utazásunkban a különleges az volt, hogy nem azért utaztunk el, hogy festői tájakat bámuljunk meg, múzeumokba és székesegyházakba látogassunk, vagy fesztiválokon és karneválokon szórakozzunk; azért sem, hogy egy mediterrán tengerpart aranyló homokján heverjünk és a minimális fürdőmezt viselő fiatalokat szemezzük (vajon mi is így néztünk ki mielőtt sörhasat növeztettünk és egy tucat fölös kilót felzabáltunk?); és mégcsak azért sem, hogy egy havas hegy csúcsáról lesízünk és az après ski varázsát élvezzük. Olyan furcsa fráterek vagyunk, hogy képesek voltunk a szabink egy teljes hetét zárt teremben tölteni és naponta hét órán keresztül elődásokat hallani egy németországi szeminárium keretében.
A tárgy lehetett volna „Az emigráció – vajon az integráció kudarcot vallott?”, vagy „Egyenlő jogok és alkalmak Európában”, vagy „Hogy fogunk és hogy akarunk élni a holnap világában?”, vagy akár „Mire jó a jóléti állam? Ki veszit és ki nyer?” és hasonló, a mindennaptól egy kissé távoleső tárgyak, de mi valami ennél (a véleményünk szerint) érdekesebbet választottunk: „Kina – okok az elragadtatásra és aggodalomra”.
A szemináriumot az International Sonnenberg Association (ISA), egy önálló és nem haszonra dolgozó egyesület rendezte. Az eredeti „Sonnenberg Kör”t a második világháború befejezte után dán és anti-náci német tanitók, akik Dániában bújkáltak a háború idején, alapították, azzal a céllal, hogy olyan segédanyagokkal szerelje fel a német tanítókat, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ezáltal kiirtását.
Csak később alapították meg a nemzetközi egyesületet, amely az emberi jogokkal, a szolidáritással, a társadalmi felelősséggel, a békével, ökológiai problémákkal és hasonló témàkkal foglalkozó értekezletekre összpontosít. Fiók egyesületek léteznek 25 országban, Magyarországon is. A feleségem és én már sok éve tagok vagyunk.
A szeminárumokat általában a németországi Harz hegyekben, Sonnenberg konferencia központjában, rendezik meg, ahova a világ minden tájáról fiatalok és felnőttek ezrei, egész családok is, érkeznek évente. A központ egy nemzeti park közepén terül el, körülölelve szépséges erdőkkel és délutánonként, amikor általában nincsenek előadások, hosszú sétákat lehet folytatni a környéken. Nyáron az erdő különféle bogyókkal bővelkedik, míg télen – mint ezúttal is – amikor mindent vastag hótakaró fed, a festői táj úgy néz ki mintha egy karácsonyi üdvözlő kártyáról lett volna lemásolva.
Először 1988-ban voltam Sonnenbergben, amikor öt másik izraelivel egy a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozó szemináriumon vettünk részt. Azóta néhány más értekezleten is részt vettem, amelyek témája sokkal közönyösebb volt számunkra az elözőnél, de mindig élveztem az atmoszférát, a komolyságot amellyel foglalkoztak a problémákkal amelyek napirendünk központjában állnak és főleg, azt, hogy megismerkedhettem sok szimpatikus elfogulatlan emberrel, minden korosztályból és országból, akik mindig készek voltak egy baráti eszmecserére. Sok magyar barátot szereztem ezeken az értekezleteken, a mostanin is részt vett egy kedves házaspár Nagykanizsáról. A fórumok németül és angolul vannak levezetve, fülhallgatón közvetített szimultán forditással.
Egy jó barát amelyet Sonnenbergben ismertem meg, a berlini Lene volt, aki sajnos ma már nincs az elők sorában és akinek az emlékét a „Tisztelgés egy halott hercegnőnek” cimű írásommal örökítettem meg. Egy másik jól sikerült értekezletre, egy zarziri (izraeli beduin falu) házaspár, Nadzsach és Juszuf társaságában érkeztem – a mai napig jó barátok vagyunk. Sikerült meglepnünk a szeminárium többi résztvevőjét, akik annyit hallottak a véres konfliktusról országunkban és nem képzelték el maguknak, hogy mi hárman együtt mint Izrael képviselői és nem mint ellenségek lépünk fel. A nemzetközi estén, amelyet minden szeminárium keretében megrendeznek, otthonról magunkkal hozott humusszal (csicseriborsó krém) és pitával kináltuk meg a többieket, Juszuf előadott a kávé fontosságáról a beduin társadalomban és a végén mindnyájuknak kitünő kávét készített.
Az értekezleteken nemcsak előadásokat hallgatunk. Kirándulunk a környéken és esténként mindenki a bárban iszogat éjfél utánig és mélyíti a kapcsolatokat. A mostani szeminárium, amelynek a témája – mint már említettem – Kina volt (ez megérdemel egy külön beszámolót) csúcspontja a szilveszteri buli volt, amelynek keretében a 70 résztvevő egy része dalokat, komikus jeleneteket, élőképeket adott elő, különféle hangszereken zenélt, vicceket mesélt. Mindenki a saját nyelvén kívánt boldog új évet a többieknek és háromszor köszönthettük pezsgős poharainkkal 2008-t, egyszer 11-kor, amikor Algériában, Beloruszban, Transznyisztriában, Moldovában és Izraelben állt be az új év, másodszor amikor éjfélt ütött az óra és harmadszor 1 órakor amikor a rokonszenves angolokkal összeölelkezve daloltuk az Auld Lang Syne-t .
Ez volt életünk egyik legsikerültebb bulija és ha egy kicsit későn is, de minden olvasómnak Boldog, Békés és Sikeres Új Évet kívánok!