AVATAR

A múlt héten, megnéztük egy baráti párral, állandó filmpartnereinkkel, az Avatar filmet, amelyet mostanában mindenki agyba-főbe dicsér.

A filmnek nem újszerű a cselekménye, bizonyos szempontokból ez egy tipikus romantikus film, mint ezer más előtte. Egy férfi találkozik egy nővel, egymásba szeretnek és dacára minden akadálynak, a szerelem végül is győz. Happy End, mint minden klasszikus hollywoodi filmben.

A filmnek üzenete is van, ellenzi a természeti kincsek elpusztítását, célzást tesz az indiánok kiirtására a fehér telepesek által, utal a vietnami háborúra és a jelenlegi Iraki és Afganisztáni katonai kampányokra, amelyeknek James Cameron, a film rendezője, a legélesebb ellenzői egyike, de az ökológiai, anti-imperialista, anti-gyarmati üzenet már azelőtt is gyakran elhangzott.

A filmet háromdimenziós (3D) technológiával állították elő, de ez sem új, csak eddig főleg olcsó, szórakoztató filmekre használták, amelyeknek fő célja a komikus illúzió kiaknázása, a rémült néző elkapja a fejét, vagy visszahőköl, mert úgy tűnik nekik, hogy a dobott tárgy fejen találja, a látszólag feléjük hajtó autó elgázolja, a ragadozó állat darabokra tépi.

És ha mindez nem lenne elég, a film műfaja, sci-fi, a múltban inkább a másodrangú filmek kategóriájához tartozott, cselekményük alapja a félelem volt az ismeretlentől, az emberiséget megsemmisítéssel fenyegető nukleáris holokausztoktól, borzalmas, halálos járványoktól, teremtőikkel szembeforduló robotokról, rémítő, ijesztő földönkívüli lényekről, emberek húsával táplálkozó egzotikus szörnyekről.

Ennek a zseniális filmnek, amely minden idők legnagyobb box office sikere lesz, az a kiválósága, hogy ezeket a banális anyagokat sikeresen összegyúrja egy hatalmas szágába, amely két óra negyven percen keresztül nemcsak elbűvöl, szórakoztat, hanem egyúttal belopja az üzenetet is, anélkül, hogy az üzeneteket utáló közönség ezt sejtené. Szerepelnek benne földönkívüli lények is, de ezek távolról sem szörnyetegszerűek. A film nem egy vizuális hatásokra alapozott, tartalomtalan mű, a sztereó szemüvegek a nézőket egyenesen Pandora bolygóra plántálják át. Nem kívülről figyelnek meg egy képzeletbeli tájat, benne találják magukat fizikailag, minden oldalról körülvéve az egyedi, lélegzetelállítóan csodálatos, költői faunával, olyan annyira, hogy a filmen kívüli valóság körülöttük, majdnem képzeletbelinek tűnik.

A hinduizmusban egy hallhatatlan lény megtestesülését jelentő szanszkrit eredetű avatar kifejezést, a modern világban, számítógépes játékokban, a használók által irányított karakter, egy alteregó féle, elnevezése, az internetes fórumokon, pedig kis kép a résztvevők azonosításának megkönnyítésére. A kifejezés a filmben egy jövőbeli technológiára utal, amely lehetővé tenné egy ember tudatát egy másik élő lény testébe sugározni. Ebben az esetben egy béna katona, Jake Sully tudatát másolják át génsebészet által létrehozott hasonmásába, amely Pandora bolygó kékes bőrű bennszülötte és egy ember kombinációja. A film hőse hamarosan azonosságot kezd vállalni a bolygó lakosainak harcával, megőrizni otthonukat, szokásaikat, vallásukat és a kapzsi, lelkiismeretlen emberi társadalom ellen fordul.

Sajnálatomra, a háromdimenziós technológia, amelyet bizonyos prognózisok szerint, a nem távoli jövőben a jövő generációs TV adások is át fognak venni, nálam és barátunk feleségénél kellemetlen mellékhatásokat – fejfájást, szédülést, émelygést, sőt hányást – okoz. Először tíz egy néhány éve, Lars von Trier Hullámtörés című filmében, amely ugyan nem volt háromdimenziós, de számítógéppel feldolgozott tájképek voltak benne, amelytől mi kettőnk tengeribetegek lettünk, észleltük a jelenséget. Először azt hittem, hogy gyomorrontásom van, csak amikor kimentem a teremből és más nézők panaszát hallottam, fogtam fel erős émelygésem okát. Ezúttal kevésbé rosszul éreztem magamat és sikerült végignéznem a filmet, de barátnőnk kénytelen volt elhagyni a mozit az előadás közepén.

Az orvosi irodalom szerint, a lakósság öttől tíz százalékánál létezik, különböző fokokon, mélységészlelési (sztereoszkópikus látás) rendellenesség, amely megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számukra a háromdimenziós film nézését.

A háromdimenziós látvány illúzió, a hardver a két szem felé gyorsan váltakozva kissé eltérő képeket vetít, melyeket speciális szemüveg tesz élvezhetővé. Maga a tény is, hogy csaknem három órás filmről van szó, erősen megterheli az agyat, a minden szemtől külön-külön érkező kép egységes képpé való feldolgozásában.

Sokat írtak már erről a filmről – és még fognak írni – és nem hiszem, hogy képes lennék valamit hozzátenni és újítani, Mesterházi Lili az origo Filmklub kritikájában ezt mesterien megtette és mindenben csatlakozok véleményéhez: http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20091216-ettol-elkekulsz-avatar-kritika-james-cameron-sam-worthington.html

MÁSODIK ESÉLY

Azok, akik ismernek, tudják már, a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) híve vagyok. Általában nincs kifogásom egy jól megírt űropera ellen, távoli bolygókról, a földönkívüliek furcsa kinézéséről és szokásaikról és az olyan robotok kópéságáról, amelyeket alkotójuknak nem nagyon sikerült emberiessé tenni, de ha csak lehet, előnyben részesítem azt az alzsánert, amely egy futurisztikus világban, új társadalmi normákat és szemléletmódot mutat be, összekötve olyan fantasztikus elemekkel, mint a közlekedés párhuzamos világegyetemek között, időutazás és múltbeli események megváltoztatása, telepátia, telekinézis és az ezekhez hasonló dolgok.
A sci-fi íróknak nagy előnyük van. Művüket eleve fantáziának definiálják, néhány oldalban felépítenek egy képzelt világot, együtt törvény rendszerével, kormányzati formájával, leírják a népeket amelyek lakják, a nyelveket amelyeket beszélnek, esetleg néhány furcsán hangzó, nehezen kiejthető szót is kitalálnak, röviden felvázolják képzelt világuk 'történelmét'. Ettől kezdve, fantáziájuk szabadon csaponghat, amerre az ihlet hullámai sodorják őket . Semmi sem tűnik képtelenségnek, könyvolvasási tilalom (mint Ray Bradbury Fahrenheit 451-ében), törvény, amely a nyilvános étkezést pornográfiának minősíti, olyan társadalom amely csak a föld szinte alatt él, vagy más, amelyben a nemi kapcsolat apák és lányaik között elfogadott (Robert Heinleinnek, a sci-fi egyik legnagyobb és legvitatottabb írójának, könyveiben), hiszen olyan világról van szó, amely nem létezik a valóságban, egy társadalmi szatíráról, amely a mai folyamatokból származó lehetséges fejleményeket próbálja megjósolni.
Sok éve olvastam, de olyan benyomással volt rám Conrad Richter „Dr. Hanray második esélye” c. elbeszélése, hogy megőriztem. Egy nukleáris fizikusról szól, az atombomba feltalálójáról, akit lelkiismerete gyötör találmánya felhasználása miatt. A hírnevének köszönhetően, engedélyt szerez, egy őr kíséretében, meglátogatni szülőfaluját – ma titkos katonai bázis, ahol újfajta fegyvernemeket tesztelnek.
A falu nagy része romokban hevert, de az út egy rövid szakasza egészében maradt és úgy nézett ki, mint a régi időkben. A szél cseresznyevirágok illatát hozta el „és a lassan alászálló alkonyban úgy tűnt neki, hogy az egész élete csak álom volt. Újra gyerek volt és a falu mögötte napi életét élte. Pontosan ilyenkor szokott ezen az úton hazajönni az iskolából. Majdnem, hogy látta magát, mint diák, aki könyveivel hazatér a meleg vacsorához.
Idegei megfeszültek. Vajon csakugyan lépéseket hall? Most már látott is a homályban a dombra felvivő úton egy rövid nadrágos fiút táskával a kezében. Valóban beteg lehet, ha ilyesmit lát. Hiszen azon a helyen ahol a fiú lépkedett, egyáltalán nem létezett út, de mégis hallotta a közeledő lépteket. Azt mondta magának, hogy talán ez egy igazi srác, egy tiszt fia, aki megrövidíti útját haza, de amikor a fiú közelebb ért, borzadással, amely majdnem letaglózta, felismerte rajta a vörös csíkos pulóvert, amelyet iskolai éveiben mindig viselt.
A fiú, meglátva az idegent, az út szélére húzódott és folytatta útját.
„Szólj hozzá, szólj hozzá, mielőtt eltűnik” – mondta az ember magának és amikor megtette, hangja rekednek és fülsiketítőnek hangzott.
„Kiismered magadat a környéken gyerek?”
„Persze” – válaszolta a srác, de nem lépett közelebb.
„Van talán egy orvos itt a közelben?”
„Igen, van, nem messze, a neve Dr. Hanray John.”
„És mi a te neved?”
„Hanray Péter” – válaszolt a fiú és újra menni kezdett.
„Várj, veled megyek,” – mondta a férfi, amint újra beszédképes lett.
Egy furcsa pár volt ez, amelyik a dombról lefelé igyekezett. A srác, aki haza siet és a felnőtt férfi, aki habozva lépked. Az egész idő alatt a katonai fényszórók hideg fényének, az ágyúcsöveknek a felbukkanását várta, de ezekből semmi sem látszódott. Elhaladtak Hauserék csűrje mellett, Seferék sárga házának udvarában gyerekek játszottak, a kovácsműhelyben a zsarátnok vörös fénye izzott és most a tudós nehezebben kezdett lélegzeni. Szülei házához közeledtek. Íme, a kerítés helyén áll és a konyhaablakból az olajmécses fénye pislákol.
A fiú előrerohant a kis mezőn keresztül, kitárta az ajtót és Hanray úgy látta a konyhát, ahogy mindig emlékezett rá. A nagy kemence teli gőzölgő lábosokkal és kötényes anyja ott fürgéskedik a kemence körül. Oda akart szaladni hozzá és megölelni anyját, de az a mosolyát csak a fiúnak szánta.
„A dombon találkoztam vele” – mondta a gyerek. „Apát akarja látni.”
Anyja olyan kifejezést öltött, amelyet csak az idegenek számára tartott fenn és beinvitálta.
Amikor belépett az ismert szobába, a férfi csak nehezen tudott uralkodni izgalmán. Az asztal a régesrégi, majdnem elfelejtett étkészlettel volt terítve és a konyhából babfőzelék szaga hatolt be. Észrevette, hogy anyja nézi őt:
„Várhatna kérem egy kicsit? Az orvos azt mondta, hogy mindjárt visszatér. Kérem, üljön le!”
Hanray leült és meg sem mert kukanni. Csak bámulta a szeretett bútorokat, rokonai fényképeit a falon. Hirtelen kerékzörgést hallott és utána apja lépéseit. Egy perc után belépett, egyszerű, rövid szakállas ember, orvosi táskával. Fáradnak látszott. A tudósnak eszébe jutott a szégyenérzet, amelyet fiatal korában érzett apjával kapcsolatban. Azt akarta, hogy jól öltözött és sikeres legyen, mint a városi orvosok. Haragudott rá, amiért a szegényektől nem volt hajlandó pénzt elfogadni és az előzékenysége miatt vadidegenekhez, de most örült a melegségnek, amellyel apja megragadta a kezét és azt mondta:
„Hogy van? Úgy érzem, ismerem valahonnan. Az arca ismerős, de nem emlékszem a nevére. Itt lakik a környéken?”
„Azelőtt itt éltem” – mondta a látogató.
„Sok éve volt ennek?”
„Nagyon sok éve.”
„Talán messziről érkezett?”
„Messzebbről minthogy le tudnám írni.”
„Elnézését kérem a késedelemért,” - mondta apja. „A vén Barrynál voltam. Szegény, az orvos nem tehet mást érte, mint imádkozhat.”
Most eszébe jutottak apja imádságai, annyira nem tudományos, nem orvoshoz illő imádságok.
„Apám,” – gondolta – „imádkozz értem!”
Apja bezárta az ajtót.
„Most mondja el mi nyugtalanítja?”
„A fiával kapcsolatban jöttem.”
„Péterrel kapcsolatban?” – lepődött meg az orvos.
„Vele és jövőjével kapcsolatban. Úgy tudom 14 éves most, egy nagyon tehetséges fiú, aki fizikát akar tanulni. Azért jöttem önhöz, hogy rábeszéljem, változtassa meg elhatározását. Olyan életre kéne felkészülnie, mint az önné.”
Az apa fürkészve nézett rá.
„Nem tudom, honnan tudja ezeket a dolgokat. Megpróbálhatok újra beszélni vele, de nem hiszem, hogy értelme lenne. Nem tetszik neki a foglalkozásom, mert nem akar a halállal összefüggő munkát végezni.”
A tudós megborzongott. Az apa tovább folytatta:
„Pétert jobban érdekli a tudomány. A véleménye szerint, általa a világot szolgálhatja. Azt mondja, szeretne az emberiség egy jótevője lenni.”
A fizikus egész testében remegve, izgatottan mondta:
„Kötelessége őt meggyőzni. Magyarázza el neki az orvostudomány szép jellegét, a beteg embereknek nyújtott segítséget.”
Ebben a percben anyja megjelent az ajtóban.
„A vacsora kész van. John, jobb lenne, ha most ennél, mielőtt további betegek érkeznek. Ez csak egy szerény étkezés, de ha maradni akarna, örülnénk. Észrevetted, John? Úgy néz ki, mint valaki, akit ismerünk.” Hozzá fordult: „Nincs véletlenül rokonságban az Antley családdal?”
„De igen,” – mondta reszkető hangon – „de kérem, ne kérdezze miként.”
„Tudtam, hogy így van” – mondta. „Harry bácsira emlékeztet.”
Az apja hozzá fordult, amikor az asztalhoz járultak: „Talán ha ön beszélne vele,” – mondta. „Mi csak a szülei vagyunk, de egy idegenre talán inkább hallgatna.”
Furcsa volt mennyire feszélyezte a tudóst ismételt találkozása a fiúval. A fiatal Péter türelmetlenül állt széke mellett, le akart már ülni. Ridegen üdvözölte a vendéget és nem tekintett felé. Az ismert asztal mellett ültek, apja a tenyerébe hajtotta homlokát, megadta a szokott jelet és imádkozni kezdett.
Hányszor hallotta ezeket a szavakat, gondolta a tudós:
„A betakarítás elmúlt, a nyár véget ért és mi nem lettünk megváltva” – de azelőtt soha sem volt ennyire új és fenyegető értelme ezeknek a szavaknak.
Az egész étkezés alatt lopva nézte a szemben ülő fiút. Lehetséges-e, hogy valaha ilyen karcsú, vidám, világos bőrű volt és olyan tiszta-szemű, mint a forrás vize? Lehet-e valaki ennyire fiatal, naiv és idealista? Hiszen a fiú arca olyan friss volt, mint egy lányé. Egyszer, amikor anyja tiszta zsebkendőt kért, nem túl készségesen kelt fel, de amikor lábra állt, hosszú lábaival minden erőfeszítés nélkül szökdelt fel a lépcsőn. A vendég csodálattal kevert kétségbeesést érzékelt a fiú iránt, aki valaha ő volt.
Hiába próbálta megszerezni szimpátiáját. A fiú kedvtelenül hallgatta szavait és amikor válaszolnia kellett, ezt majdnem nyílt ellenségeskedéssel tette. Válaszai rövidek és semmitmondóak voltak és nem nézett beszédtársa szemébe. „Teljesen világos” – mondta az ember magának – „a srác nem kedvel.” Az egész világon tisztelték, de a fiú elutasította. Volt valami a fizikusban, ami nem tetszett a másiknak, de a férfi minden kétségen felül tudta, ezzel az egy személlyel meg kell békélnie. Az egész étkezés tartama alatt beszélt, próbálta meggyőzni, könyörgött, amíg érezte a hideg verejték csurog a homlokán. Az apja és anyja furcsán kezdték nézni. A fiú tovább ellenkezett, egy tapodtat sem mozdult álláspontjából, míg végül az ember felfogta, csúfos vereséget szenvedett. A fiút nem lehet lebeszélni álma megvalósításáról.
Aztán, amikor a remény már majdnem elfogyott, történt valami. Az ajtón kapirgálás hallatszott, a fiú kinyitotta és egy barna-fekete juhászkutya rontott a szobába. Doxie volt, az öreg, kedves Doxie. Egyenesen a fiúra ugrott, aztán megszagolta a padlót, a vendéghez szaladt és rá is ugrott, örömteljesen ugatott és nyalta az arcát. Ez így folyt egy ideig. A kutya egyszer a fiúhoz szaladt, egyszer a férfihez, egyszer az egyiket szagolta meg, máskor a másikat, mintha valami meglepné.
„Ez valami rendkivüli” – mondta az apja. „Doxie nem sok embert szeret, de önnel úgy viselkedik, mintha ismerné.”
„És szereti is magát” – mondta az anyja. Mindig alátámasztotta apja szavait.
A fizikus látta, hogy a fiatal Péter először néz szembe vele, valamilyenfajta tisztelettel, mintha ellenségeskedése eltűnt volna és olyat látna benne, amit előzőleg nem vett észre. A férfi csendben ült. Jó néhány intézmény, beleértve az Egyesült Államok elnökét, tiszteletét és megbecsülését fejezte ki munkásságáért, de ilyen hálaérzet soha sem töltötte el. Valami megmagyarázhatatlan kioldódott benne és felengedni kezdett.
„Itt maradhatok még egy kicsit ma este?” – kérdezte anyját.
Mindjárt tudta, hogy ez tévedés volt. Ahogy csak befejezte a mondatát és anyja beegyezően bólintott, a kutya morogni kezdett, szőre felborzolódott és egy hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. A fiú ment kinyitni:
„Valaki ön számára” – dadogta.
„Vajon az őr az?” – kérdezte a vendég.
A tudós csendben ült. Ez megrendítette őt, hamarabb történt, mint gondolta volna, de hiszen tudhatta, hogy nem maradhat örökre ezen az áldott helyen.
„Most mennem kell” – mondta és felkelt. A szülei rémülteknek tűntek. Megcsókolta remegő anyját, aztán apja szakállas száját, mint fiatal korában szokta. Végül megszorította a fiú hideg kezét.
A kopogás ismétlődött, követelőbben, mint előzőleg. A kutya megint felmorgott mélyen a torkában.
„Máris jövök” – kiáltotta a fizikus és aztán a többieknek: „Isten legyen magukkal!”
„Isten vele” – válaszolta az apja. „Imádkozni fogunk magáért!”
„Ne felejtse el, hogy maga is Antley. Mindketten imádkozni fogunk magáért.”
„Isten áldja magukat” – mondta és kinyitotta az ajtót. Csak amikor kilépett az ajtón és lába lépcsők után puhatolódzott, jutott eszébe, hogy itt egyáltalán nincsenek lépcsők.
Amikor eszméletre tért, a földön feküdt. Szemei lassan alkalmazkodtak a sötétséghez és látta, a kerítés és a juharfák eltűntek. Minden tagja sajgott amint felkelt. A ház sötét volt.”
Megindító elbeszélés, ugye? Ez a tudományos-fantasztikus irodalom nagysága. Ahelyett, hogy sajnálkoznánk, hogy nem vagyunk képesek visszafordítani az órát és újra élni alapvető élményeinket, szószátyárkodás helyett arról, amit el szeretnénk mondani drágáinknak, akik már nincsenek velünk, egyszerű eszközökkel leírni pontosan egy ilyen helyzetet.
Ki nem szeretne még egy esélyt kapni az életben? És ha az a szerencse ér és kapunk egy ilyen esélyt, tudni fogjuk, mit kell tennünk, mit kell mondanunk? Gondoljatok erre. Talán amikor legközelebb sétálni mentek alkonyatkor egy ismert és kedves környéken, ahol a múltban csodás perceket töltöttetek, veletek is megtörténik, ami Richter elbeszélésének a hősével történt és helyre fogjátok tudni hozni, amit elrontottatok, elmulasztattok, megkóstolni ízeket, megszagolni illatokat, látni látványokat, hozzáérni tárgyakhoz, amelyeknek a létezésről elfeledkeztettek, vagy egy imádott lénnyel éreztetni szeretetteket.

Egyedi keresés

EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.