IGUAZUI KALAND

Az Iguazu vízeséseket az Aerolineas Argentinas Buenos Airesből induló járatával értük el. Az egész napos túra után a fővárosban, késő éjjel, holtig kimerülten érkeztünk meg. Az úton egy szimpatikus amerikai házaspárral ismerkedtünk meg és együtt találtunk szállást is az első szállodában amely előtt a repülőtéri busz megállt. Lemondtunk a vacsoráról, ledobtuk pogyászunkat a szobánkban és perceken belül mély, álom nélküli alvásba zuhantunk. Reggel, amikor lejöttünk reggelizni, meglepetésünkre, nem láttuk az amerikaikat. Csak később futottunk véletlenül össze velük a kis városkában és kérdésünkre elmesélték, hogy a hölgy felébredt éjjel, meggyújtotta a villanyt és a legnagyobb undorára azt látta, hogy a lepedő poloskáktól feketélik. Helyben össszecsomagolták a holmijukat és más szállodába költöztek. Képzeljétek el mit éreztünk mi, akik azt egész éjszakát abban a poloskatanyában töltöttük.
A délelőtt első órája idegenvezető kereséssel telt el. Iguazu nem a legnagyobb vízesés a világon, de a legkiterjedtebb területen terül el, a terep nem beavatottak számára veszélyes is lehet és ezért tilos privát autóval megközeliteni. Ezen kivül, a 275 külön-külön zuhatag egy része Argentina határán túl, Brazílban fekszik, ahonnan sokkal jobb a kilátás az egyik legszebb részére, az u.n. Ördög Torkára. Ezt a csodálatos látványt csak útikalauz által vezetett autóval lehet megtekinteni. Angol nyelvű kalauzt szerettünk volna, de a turista irodai tisztviselő szerint ezeket napokkal hamarább kell megrendelni. Második választásunk egy német nyelvű lett volna, de ez is hiánycikk volt aznap. Hasonlóan, francia és olasz vezetők sem voltak kaphatók.
Nem maradt más választásunk mint egy spanyolnyelvű útikalauzzal indulni útra. A férfi kifogyhatatlan forrás volt a vízesések megismerésére. Attól a perctől kezdve amikor beszálltunk az autójába, ömlött belőle a szó. Egy kézzel vezetett és másik kezével szélesen gesztikulálva magyarázta meg a táj érdekességeit, mi meg szótlanul hallgattuk. Nem azért mert el voltunk ragadtatva gazdag szókincsétől, hanem mert egy árva kukkot sem értettünk a magas fokú kasztíliai szóáradatból. A kalauzunk nem volt buta és hamarosan felfogta, hogy buzgó bólintásaink és egy itt-ott beiktatott 'si', inkább udvarias gesztusok voltak mint a megértés jelei. Egy rövid szünetet tartott és hirtelen néhány olyan szót mondott amelyek legalább számomra, aki Szlovákiában születtem, ismerősnek hangzottak. Kiderült, hogy az idegenvezető anyja lengyel volt és a két rokon szláv nyelv segítségével végre sikeresen áthidaltuk a nyelvi akadályt.
A vízesések dzsungellel vannak körülvéve amelyben hemzsegnek a szines madarak és egzotikus állatok, de nincs trópusi meleg, mert az óriási víztömeg párája sok-sok kilométer távolságban mindent lehűsít. A gigantikus vízfalak maguk párátlan látványt nyújtanak amint 70-100 magasságból dübörögve, tajtékozva legördülnek az alattuk örvénylö, sistergő folyóba.
A túra estefelé fejeződött be és 18.30 körül már a repülötéren voltunk. Kávét rendeltünk és kényelmesen elterpeszkedtünk a kávézó foteljein. A Bueons Airesi repülőnek 19.00 órakor kellett volna indulnia, de a hangszoró berendézes még nem jelentette be a járatunkat. Itt valami bámulatos történt. A közelünkben egy nagy német turista csoport ült és amint az óra mutatói előre haladtak, észrevehetően növekedett az izgalmuk. Néhány perccel a tervezett felszállás előtt gyorsan kifizették a számlájukat, felkeltek és hosszú sort képeztek a repülőtársaság pultja előtt.
A feleségem és én csodálkozva néztünk egymásra. A pult mögött egy lélek sem volt és az egész repülőtéren nem láttunk egy hivatalos személyt sem. A terminál üvegfalán túl világosan lehetett ki lehetett venni, hogy a nem nagy röptér aszfaltja teljesen üres és egy árva repülőgép sem látszodik sehol, de ezek a teutónok, akiknél a beteges pontosság beidegződött tulajdonság, nem voltak képesek elhinni, hogy a gépük nem fog időben felszállni. Csak néhány hosszú perc után bomlott lassan fel a sor és a csoport tagjai újra helyet foglaltak, de minden lehető módon kimutatták elégedetlenségüket.
A Buenos Airesi gép körülbelül 19.30-kor landolt, az utasok leszálltak, a takarító személyzet felszállt a gépre és vagy egy órás késéssel végre mi is elindultunk. Az úton a kabin természetellenesen csendes volt. Az utasok arcán jól látszodott, hogy bele fog tartani számukra egy ideig amíg megemésztik a tényt, hogy léteznek a világon olyan országok is, ahol nem minden intéződik pontos menetrend szerint.
Mellesleg, Argentinából Németországon keresztül akartunk hazarepülni. Az utazási iroda szerint minden második nap van csak egymás után két gép. "Hogy-hogy?" – kérdeztem. A menetrend szerint egy nap az Aerolineas Argentinasnak van járata Frankfurtba, az utána kövekező napon pedig a Lufthansának. A tisztviselő elnevette magát:
"Igen, így kéne lennie, de az argentín gép mindig annyit késik, hogy majdnem ugyanakkor indul el mint a német."

A SZÖKÉS

Ifjúsági csoportunk 1949.ben, az Ifjúsági Alija szervezet (alija = a zsidó emigráció Izraelbe. A szó tulajdonképen felmenést, emelkedést jelent, mert a jövetel Izraelbe mindig egy felfelé ívelő út, míg az ország elhagyását, a kivándorlást lemenéssel, lesüllyedéssel jelzik) keretében érkezett Izraelbe. Három évig egy kibbutzban nevelkedtünk és 1952-ben bevonultunk a Náchál dandárba, amelyet azért létesítettek, hogy az ifjúsági mozgalmak szervezett csoportjai (héber nevükön 'magvai', mert ezek a csoportok képezték az új kibbutzok magvát) ne bomoljanak szét két és fél éves katonai szolgálatuk alatt. A regruta kiképzés után általában minden kiskatona más-más feladatot kapott, de ennek danárnak a keretében a 'magvak' együtt szolgáltak.
Három hónapos alapkiképzés után egy határmenti kibbutzba vezényeltek minket, ahol a normális kibbutzi élet mellett, a katonai keret is meg lett őrizve. Körülbelül 70-en alijáztunk Szlovákiából, de mivel az eredeti csoportunkból csak 50-en maradtunk – a többit elcsábította a városi élet – a századunkat kiegészítették vagy 20-30 más fiatallal, akik mint egyének vonultak be. A kibbutz egy külön lakónegyedében laktunk, parancsnokunk volt, egyenruhás sorakozóval kezdtük a napot, felvontuk a lobogót és csak azután öltöttünk munkaruhát és mentünk melózni.
A fegyelem elég laza volt, de a fő feladatunkat lelkismeretesen elvégeztük. A határ közelsége miatt, a környéken csempészek, fegyveres beszívárgók kószáltak és éjjelente őrséget kellett állnuk (aki őr volt, másnap szabadnapot kapott). Útáltam az őrséget, mert a hat órás szolgálatot nem volt szabad egy huzamban elvégezni, emberiebbnek találták a kétszer három órás műszakot, megszakítva három órás alvással. Alig, hogy lefeküdtél és elnyomott az álom, már rázta valaki a válladat és újból fel kellett csatolni magadra a nehéz felszerelést és kibotorkálni a sötétbe. Cigizni, rádiózni persze nem lehetett (még nem is találták fel a tranzisztoros rádiókat). Mivel töltöttem a hat órát egyedül? Megpróbáltam felidézni és elzümmögni magamban az összes magyar, szlovák, orosz dalt amelyet az iskolában, a cserkészeknél, az ifjusági mozgalomban megtanultam. Talán ezeknek a sok-sok óráknak az őrségen köszönhetem, hogy a mai napig emlékszem majdnem minden nótára. (Rossz szokásom ezzel dicsekedni és hangosan elénekelni a kedvenceimet, néha az utcán is, barátaim nagy bosszuságára).
Minden 2-3 hónapban résztvettünk egy sűrített egy hetes kiképzésben egy közeli katonai táborban (Izraelben nincsenek kaszárnyák). Külön-külön gyakorlatokat tartottak a fiúk és a lányok számára.
Egyszer mi fiúk egy gyalog túrára indultunk Jeruzsálembe. A teljes katonai felszerelésünkkel, sisakkal a fejünkön és személyes fegyverünkkel (nekem csak puskám volt, de voltak olyan szerencsétlenek akik a géppuska súlyával birkóztak meg) meneteltünk az egyenetlen, dimbes-dombos, sziklás terepen. A katonák közül néhányan nem bírták a felgyorsított iramot. A parancsnok aki ezt előre látta, három minőségi srácot osztott be a hátvédbe, hogy serkentse, tólja az elmaradozókat, szükség esetén pedig átvegye a fegyverüket és testileg is támogassa őket.
Máig sem tudom miért, de engem is ebbe a hátvédbe helyeztek. Nem voltam annyira példás katona és úgy sejtem, csak azért esett rám a választás, mert a szervezett, mozgalmi csoporthoz tartoztam és a parancsnokok jobban megbíztak ezeknek a tagjaiban. A sors fintora, hogy néhány órás megfeszített menetelés után, én is úgy éreztem, hogy az erőm fogyóban van és közeledik az a pillanat, amikor lábaim összebicsaklanak és engem is cipelni kell majd.
Semmi értelmet nem láttam ebben a kimerítő túrában. Természetesen fel lehet javítani az emberek testi képességét, de egy egyedülálló gyalogtúra sem oszt sem szoroz. Soha sem érdekelt (ma sem érdekel) a testem feljesztése, nem űzök semmilyen sportot és ezúttal sem éreztem a szükségét, hogy bizonyítsak valamit magamnak, vagy másoknak. Kihasználtam a tényt, hogy a menet végén voltam, egy kicsit lassítottam és amikor néhány méter volt közöttem és az előttem levő katona között, lehajoltam egy bokor mögé és gyorsan továbbkúsztam.
A század még egy ideig tovább haladt, amíg valaki észrevette, hogy hiányzom és jelentette a parancsnoknak. Az leállította a menetet – hála nekem a bajtársaim is kaptak egy kis pihit – és visszaküldött néhány katonát megkeresni a hiányzót. Nem találtam túl jó rejtőhelyet, ott pihegtem néhány sürű bokor között és egy jó barátom rövid idő múltán rámtalált. Nagyon ügyefogyottan nézhettem rá, mert csak rámkacsintott és továbbállt máshol keresni.
Egy negyed óra múltán feladták a kutatást és a parancsnok továbbindította a menetet. A századnak nem volt adó-vevő rádiókészüléke és így nem tudták értesíteni az ezredet eltünésemről, de úgylátszik elhatározták, hogy ezen a környéken nem történhet bajom és majd csak visszatalálok a táborba. Mai szemmel nézve, ez egy elég felelőletlen határozat volt a parancsnok részéről, de akkor a javamra volt.
Egyedül maradtam. Egy ideig pihentem és azután elkezdtem kutyagolnii nyugat felé, ahol elképzelésem szerint a tábor volt. Nem siettem, kényelmes tempóban haladtam, végre valahára senki sem sürgetett, az egyetlen problémám az volt, hogy a maradék vízet a kulacsomban rövid idő alatt kiittam – azokban az időkben a gyalogság elfogadott doktrínája az u.n. vízfegyelem volt, a katonák csak egy kulacs vízet kaptak napközben, hogy a testük "hozzászokjon" a vízhiányhoz. Csak később, miután jónéhány katona 'kiszáradt' és halálesetek is voltak, jöttek rá, hogy aki bőségesen iszik, sokkal többre képes. A szomj elkezdett kínozni. Vagy két óra múltán egy elhagyott arab falúba érkeztem, ahol egy poshadt vízüreget találtam. Csak röviden tétováztam, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, tenyeremmel eltávolítottam a leveleket és döglött rovarokat a víz felszinéről és egy kicsit csillapítottam a szomjamat. Természetesen tudtam, hogy ez a régen ott álló víz ártalmas lehet, de úgy éreztem, ha nem iszom valamicskét, nem leszek képes visszajutni lakott területre. Ez nem volt az utolsó felelőtlen cselekedetem ezen a kalandos napon, de egy bizonyos mértékben mindig mázlista voltam és ezúttal sem fizettem drága árt esztelen tettemért.
Folytattam az utamat és egy további óra után nagy örömömre egy szép, rendezett gazdasághoz érkeztem. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, az istállóban néhány ló volt, a ház előtt traktor állt és minden aggodalom nélkül bekopogtam. A férfi aki ajtót nyitott, rendkivül előzékeny volt. Réges-régen túl voltunk az ebédidőn, de hiába erősködtem, hogy megelégszem egy pohár friss vízzel, ragaszkodott ahhoz, hogy harapjak is valamit. A sisakot, a súlyos felszerelést, a puskát, amelynek a szíjja mély jelet vágott a vállamban, leraktam egy sarokban, megmosakodtam egy kicsit és kényelembe helyeztem magamat az asztalnál.
Vendéglátómmal a gazdaságáról csevegtem – végül is, én is paraszt voltam – megkérdeztem milyen volt a termés, aztán azt is említettem, hogy az elöző héten meglátogattam Tel Avivi rokonaimat, mire a háziúr elmondta, hogy 1949 előtt a családjának is volt háza Jaffán. (Ebben az évben tört ki a Függetlenségi Háború és az arab lakosság jelentős része elmenekült Jaffából). Hirtelen rádöbbentem, hogy arab házba kerültem és a fegyverem ott hever a távoli sarokban. Hideg csomó képződött a gyomromban és alig tudtam lenyelni a finom csibét amelyet a háziasszony tett elém, dehát nem tehettem azt, hogy hirtelen felpattanok és kirohanok.
Természetesen semmi sem történt, vendéglátom (később megtudtam, hogy a neve Szulejmán, az ismert El Azi családból) nem támadt rám és nem mészárolt le. Sietve lehabzsoltam az ebédet, megkönnyebülve raktam megint magamra a felszerelésemet, megköszöntem a szivélyes vendéglátást és folytattam utamat. Már esteledett amikor elértem az országutat és onnan rövid idő alatt autóstoppal visszaérkeztem a táborba.
A törzsőrmester elé járultam és elmeséltem, hogy talán hőgutától elájultam és amikor magamhoz tértem, egyedül találtam magamat. Meglepetésemre, az altiszt szó nélkül elfogadta magyarázatomat, a parancsnokság ugylátszik nagy bizalommal volt a mozgalmi csoportok iránt. Megkérdezte, hogy érzem magamat és amikor azt válaszoltam, hogy jól, örömmel hiresztelte, hogy jól időzítettem a jöttömet, mert néhány percen belül indul egy teherautó utánpótlással a századomhoz és hamarosan visszatérhetek bajtársaimhoz, akik biztos már aggódnak irántam.
Így történt, hogy még a kantínba sem tudtam elugrani. Egy órán belül újra egyesültem a századommal, velük vacsoráztam és egy rideg éjszaka után a kétszemélyes kis sátorban, másnap reggel folytathattam a gyalog túrát Jeruzsálembe.
Nem próbáltam még egyszer megszökni. Elég ha egyszer festi az ember az ördögöt a falra.

NYELVELÉS

Büszke vagyok arra, hogy beszélek, olvasok és írok is magyarul, sőt van egy blogom is, de azt már tudjátok is, ha ezeket a szavakat olvassátok. Igyekszem elsajátítani az új szavakat is, de mivel nem használom a nyelvet naponta – csak az Internetten van alkalmam magyarul csevegni – sokszor nem találom meg a helyes kifelyezéseket, vagy rosszul használom őket. Egy jó barátom annyira murisnak találta elírásaimat, hogy néhányat közülük feljegyzett. Ilyeneket vagyok képes mondani, vagy írni:
"elérzékenykedek; élénk elképzelő tehetségem van; élvezem a veledlevést; remélem nem fogod megsajnálni; szavak, amelyekhez nem csatlódik érzés; könyvbolt; segélykész emberek; allergiás az eperhez; adóvallomás".
Remélem a jelen írásom nem növeli meg ezt a listát.
Más barátaim, akik kevésbé ismerik az élettörténetemet, megszídnak: "Ejnye-ejnye! Ennyire elfelejtetted az anyanyelvedet?"
Ilyenkor kénytelen vagyok bevallani, hogy a magyar tulajdonképen csak a harmadik nyelv amelyet megtanultam. Az szó szerint vett "anyanyelvem" a német lenne, de az csak zsenge gyerekkorom nyelve volt. Megkérdezhetek valakit, hogy és mint van, elmondhatom, hogy szomjas vagyok, ételt is tudok rendelni az étteremben (észrevettem, hogy a második generáció, még ha nem tud egy szót sem a szülei nyelvén, az ételek nevét általában ismeri, mert az anyjuk főzte ugye hazai volt), de a német tudásom nem elegendő ahhoz, hogy komolyan társalogjak – nem vagyok példáúl képes megmagyarázni mi a politikai, vagy gazdasági helyzet Izraelben – (nehéz feladat egy olyan nyelven is amelyet tökéletesen bírunk), talán azért mert soha sem olvastam el egy német könyvet, vagy ujságot.
Mivel anyám Sléziából származott, otthon németül beszéltünk. Apám ugyan Érsekújváron született és magyar iskolákat végzett, de mint sokan mások azokban az években, jól beszélt németül is. A 20-ik század első felében a német nyelv státusa Közép-Európában hasonló volt ahhoz amelyet most az angol tölt be a világon.
Hat éves koromban szlovák iskolában kezdtem tanulni, ez egy teljesen új nyelv volt számomra, dacára annak, hogy Kassán, Szlovákiában születtem. Szüleim alig tudtak szlovákul, de nem is volt szükségük rá, németül és magyarul nagyon jól boldogulhattak. A harmadik elemi osztály közepén, a Müncheni egyezmény alapján a magyarlakta területeket és velük szülővárosomat, Magyarországhoz csatolták és mint már egy elöző alkalommal leírtam, nemcsak a tanítás nyelve lett magyar, hanem a tankönyveket (és a tanítókat!) a sutba dobták és a tanulási anyag nézőpontja egy éles fordulattal magyarellenes helyett szlovákellenessé vált.
Az első hónapok az iskolában nagyon nehezek voltak. Senki sem állítja, hogy a magyar egy könnyü nyelv. Anyukám segíteni akart, de ő sem tudott magyarul – az apám az üzletben volt elfoglalva – és így, leckeírás közben, mindketten megtanultuk a nyelvet. 1949-ben Izraelbe emigráltunk, de otthon továbbra is csak magyarul beszéltünk. A szüleim soha sem sajátították el a héber nyelvet. Mellesleg, a magyar nyelv törölhetetlen nyomot hagy beszélője kiejtésén. Dacára annak, hogy az anyám soha sem beszélt hibátlanul magyarul, sokszor amint elkezdett beszélni németül, beszédtársa elnevette magát és azt mondta: "Asszonyom, velem nyugodtan beszélhet magyarul!" Az ilyenfajta incidensek mindig nagyon bosszantották, hiszen német volt az anyanyelve és irodalmi érettségije volt.
Sokszor kérdezik tőlem, miért nem tanítottam meg a gyerekeimet magyarul beszélni. Amikor megszületett az első lányunk, egy ideig arra gondoltunk, hogy más nyelven fogunk vele érintkezni. Ismert tény, kis korukban a gyerekek játszva tanulnak meg nyelvet/nyelveket. A magyar nem világnyelv és nem láttam értelmet abban, hogy megtanuljon magyarul. Talán ha mindketten magyar nyelvüek lettünk volna (a feleségem holland származású), felkapta volna hallásból. Az első nyelv amelyre gondoltunk angol volt, de ez sem ment. Aránylag könnyű jó reggelt, vagy estét kívánni, felolvasni egy mesét, de lehetetlen dühbe gurulni, megleckéztetni egy pajkos gyereket egy olyan nyelven amelyet nem beszélünk folyékonyan A feleségem hollandul beszélt hozzá, de azokban az években a gyerekek szégyelték ha az anyjuk bevándorló, aki nem beszéli a helyi lingót és kénytelen volt felhagyni ezzel is. Szerencséjére, a legidősebb lányunk sok időt töltött boldogult anyámmal – akkor az egészsége még jó volt – és így ráragadt egy kis német tudás. A másik két gyerekünk nem tanult meg más nyelvet a szülei házban és ma eléggé sajnálják ezt.
Annak idején elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy a német tudásomat is tökéletesítsem. A feleségem a nemzetközi kapcsolatok felelőse volt a városházán és gyakran vendégeskedtek nálunk külföldiek, sokan közöttük németajkúak. Néhányszor zavarba jöttem, mert félbe kellett szakítanom valakit aki bevezető szavaimból úgy vélte jól beszélek németül és szóözönbe kezdett. Teljesen hitetlenül néztek rám amikor elnézést kértem és azt állítottam, hogy nem értettem semmit beszédéből és jobb lenne ha megismételné angolul – nehéz feladat az átlagos német számára.
A tel avivi Goethe intézmény a megfelelő hely a német tudás tökéletesítésére. Egy haladó fokú társalgó tanfolyamra íratkoztam fel, házi feladatok nélkül, semmi kedvem sem volt németül írni. Szeretek nyelveket tanulni, egy ilyen tanfolyamon érdekes ismeretségeket is lehet kötni és úgy tetszett, egyszer hetente két kellemes órát fogok tölteni, de nem így történt. A sors egy szőrszálhasogató, humortalan tanitónőt rendelt a tanfolyamomra, akit semmi más nem érdekelt a nyelvtanon kivül. Már az első leckén, amikor mindegyikünknek be kellett néhány szóval mutatkozni, felingerelt. Elérkezett a sorom és elkezdtem beszélni, de minden mondatomat legalább kétszer félbeszakította és kijavította a szórendet, a szavak nemét, vagy a szó választásomat – röviden, nem hagyta, hogy eldadogjam a mondokámat.
Ez így folytatódott minden leckén Akik ismernek engem tudják, szeretek viccelődni. A véleményem szerint a nevetés jó orvosság majdnem minden bajra. Képzeljétek el, el akarok mondani egy viccet és a tanítónő elrontja nekem, nem hagy eljutni a csattanóhoz sem. Megúntam a dolgot és abbahagytam a tanfolyamot. A pénzemet persze nem kaptam vissza.
Ez a kis történet azóta közmondásossá vált családunkban. Ha az egyikünk félbeszakítja a másik beszédét, belekotyog a szavaiba, az elhallgattatásának a legeredményesesebb módja azt mondani:
"Ne légy olyan mint a német tanitónő!"

AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ VÉGE

Nagy örömömre és meglepetésemre, rendkivüli érdeklődés támadt az utolsó írásom "Van-e élet a Földön kivül?" iránt és jónéhány kommentárban is részesültem. A legérdekesebb közülük egy "rubber" nicknevű olvasóé volt, aki azt állította, sok éves kutatás után, tanújelei és bizonyitékai vannak bizonyos kormányok kapcsolatairól földönkivüli lényekkel és a súlyos okokról amelyek miatt ezt az információt eltitkolták a nagyközönségtől. Szerinte "jobb, ha az emberek a meleg, jó buborékukban folytatják az életüket és nem kutatják azt ami túlhaladja a felfogóképességüket".
Amikor más olvasók megkérték, hogy egy kicsit bővebben magyarázza meg mik az okok amelyek miatt teljes hírzárlatot kellett elrendelni ezekre a kapcsolatokra, hozzáfűzte: "Az igazság jól ismert, de mi, a nagyközönség nem vagyunk lelkileg hajlandók/képesek szembenézni vele. Nincs mindenről tudomásom, de a dolgok amelyeket tudok, sok embernél összeomlást okozhatnának". "Rubber" arra is célzott, hogy a viszony közöttünk (az emberiség) és közöttük (a földönkivüliek) feszültek.
Fogalmam sincs honnan szerezte "rubber" az információját, de szavai elgondolkoztattak. Mégha kétségbe is vonjuk, hogy az úr tud valamit ezekről a dolgokról, nem áll fenn a lehetőség, hogy a jövőben megvalósul az a forgatókönyv amelyet megjósolt?
Általában feltételezzük, hogy a domináns földönkivüli civilizáció amellyel végül is sikerül majd kapcsolatot létesítenünk, felvilágosult, jóindulatú lesz, de mi lesz ha ennek az idegen civilizációnak az erkölcsi értékei mások lesznek mint amelyeket mi "emberi értékek"nek tartunk? Egy kedvenc tudományos-fantázia elbeszélés – nem emlékszek már az író nevére – arról szól, hogy a külső űrből érkezett lények egyszer és mindenkorra megoldják az emberiség minden baját. Nincsenek többé éhes emberek, nincs hiány tiszta ivóvízben, az orvosok át kell, hogy képezzék magukat, mert minden betegség eltünik, korlátlan, olcsó, könnyen elérhető és nem szennyező energiaforrások állnak a rendelkezésünkre, ember emberre soha többé nem emel kezet, a háborúk megszünnek, mindenki ép, egészséges, erőteljes és boldog, annyi gyereke lehet amennyire kedve van.és az idejét csak sportra, szórakozásra és a tudása fejlesztésére szánhatja.
Vajjon csakugyan?
A nagy örvendezésben és eufóriában amely az egész világon elhatalmasodott, volt egy ünneprontó hitetlen tamás – mindig szokott lenni – aki addig nem nyugodott meg amíg nem szerzett egy földönkivüli felhasználói kézikönyvet Nagy fáradsággal megtanult valamicskét az űrbeliek nyelvéből és sikerült neki lefordítani a könyv címét:
"How to serve men?" (Hogy szolgáljuk az embert?)
"Láttod?" – mondták barátai. "Születésed napjától pesszimista vagy, láthatod, egyetlen céluk segíteni az emberiségen", de az ilyen embereket nem lehet könnyen megnyugtatni, folytatta kutásait, további betüket, szavakat tanult meg a földönkivüliek nyelvéből, míg végül nagy megdöbbenésére – még egy megrögzött sötétlátó mint ő sem képzelte el a legrosszabbat – kiderült, hogy a tulajdonában levő könyv egy szakácskönyv! (Azok számára akik nem tudnak angolul, a cím kétértelmü és azt is jelentheti: Hogy szolgáljuk fel az embert?)
Jaj, mondjátok, ez fáj! Hát ez csakugyan egy szélsőséges példa, szatíra, amely kigyúnyolja a rémregényeket kezdve Wells "Világok Háborúja"tól egész a napjaink "Csillagok Háborúja"ig, de vajjon nem képzelhetünk el magunknak egy olyan civilizációt amelyik más irányba fejlődött mint a miénk? Egy olyan civilizáció amelyik nem hisz az emberi (vagy földönkivüli!) élet szentségében, amelyik más erkölcsi elvekre alapszik mint amelyekben mi hiszünk (és túl gyakran velük szöges ellentétben cselekszünk!), olyanokban mint a becsületesség, tisztességtudás, tisztelet a szülők és öregek iránt, szerető családi kapcsolatok, barátság, segitség a rászorulónak, stb.
Barátunk "rubber" a továbbiakban kijelentette, hogy mégha a viszonyok közöttünk és a földönkivüli lények között tökéletesek volnának, egy velük való találkozásnak a visszahatásai az emberiségre "olyanok lennének, hogy semmi, de teljesen semmi sem maradna olyan mint azelött, az egész civilizációnk eltünne, a számitógépek, autók, bútorok, házak, a munkába menés, minden, de minden és helyettük valami egészen más keletkezne, valami sokkal gyakorlatiasabb, valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak. Egy biztos: Az életünk soha nem térne vissza régi medrébe."
Kezdetben éppenséggel tetszett nekem az ötlet, hogy "semmi sem maradna olyan mint azelött". Nem fogadná mindenki lelkesen a hírt, hogy eltünnek a gyötrelmek, félelmek, járványok, az éhség, a tömeggyilkosság? Ki szeret munkába járni? Lehet, hogy a "valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak", sokkal jobb lenne mint amit mi fundáltunk ki. Azt is feltételeztem, hogyha a tisztelt úr aki a kommentárt írta sikeresen kiállta a megrázkodtatást amikor megtudta mi az igazság, talán akad még néhány más ember is aki képes szembenézni az igazsággal, akármilyen nehéz is.
Azután viszont, minél tovább gondolkoztam a várva-várt találkozásról a földönkivüli lényekkel, egyre kevésbé tetszett nekem az ötlet. Egy az újságból ismert kifejezés jutott az eszembe "kulturális imperializmus". Hiszen pont ez volt az amit a fehér ember követett el az indián, afrikai civilizációk ellen. Egy jól kitervezett folyamat, kulturális invázió és terjeszkedés, a bennszülött civilizáció durva sárba taposása, azzal a céllal, új termékek számára. fejleszteni piacokat. A 'primitív' népet befolyásolják az idegen kultúra értékei és esztétikája, a helyi kultúra szövedéke elpusztul és a helyét importált, nem autentikus kultúra foglalja el.
Van egy fontos elv amelyet az emberiség saját kárán tanult meg "Ha egy népen segíteni akarsz, ne adj neki halakat, hanem tanítsd meg halászni", de lehet, hogy a földönkivüliek nem hallottak erről a bölcsességről, vagy nem veszik maguknak a fáradságot ezt kivitelezni. Mi lesz a sorsa az emberi technológiának, ha a bőkezü vendégek szabadon osztogatják mindenkinek ultramodern elekronikus játékszereiket amelyek számtalan generációval haladják túl a mieinket; mi lesz a földműveléssel ha nem lesz többé szükséges gabonát, gyümölcsöt termelni, tyúkokat, teheneket nevelni és minden táplálékunk a laboratóriumokban lesz előteremtve; mi lesz a tudományunkkal ha a földönkivüliek, akiknek a civilizációja az évek százezreivel régiebb mint a miénk, választ adnak a világegyetem minden rejtélyre? Ha hiszünk a fantázia íróknak, a repülő, autó, hajóipar nyomtalanul elenyészik és a helyét egy olyan szerkezet foglalja el amely képes minden szervtelen és szerves anyag azonnali átvitelére akárhonnan akárhová, a telefonokat telepátia fogja felváltani, de a legnagyobb annak a valószinüsége, hogy a valóság ennél sokkal fantasztikusabb lesz, mintahogy a mi korlátolt emberi felfogásunkkal el tudjuk képzelni.
Mivel fogja elfoglalni magát a jövő embere? Az első válaszom az volt, hogy legalább az irodalom, a művészet fognak virágozni, hiszen időmilliomosok leszünk, de vajjon a kulturális imperializmus nem tartalmazza a zene, művészet, új irodalmi formák behozatalát is, amelyek kiszorítotják a helyieket? És miről fognak az irók, költők, zeneszerzők, drámaírók írni a viszály, válság, szükség, katasztrófa nélküli világban?
És a kérdések kérdése: Vajjon az emberiség intellektuális színvonala eléri a földönkivüliékét, vagy annyira túlhaladtak minket, hogy soha sem fogjuk tudni ezt az űrt áthidalni? "Rubber" szavaival "amióta az ősember feljlettebb agya segítségével túltett a többi élőlényen, soha sem találta magát egy ilyen tehetetlen helyzetben, hogy létezik egy entitás amely számára nem jelentünk többet mint a kisérleti egerek".
Hátborzongtató jóslat, ugye? Talán jobb lenne ha elszigetelve maradnánk a naprendszeri kuckónkban, saját erőnkkel fejlődnénk apró lépés apró lépés után, találmány találmány után, itt-ott hirtelen áttörésekkel, de sajnos a választás nincs a kezeinkben. A tudományos-fantázia regényekben általában azt írják, hogy a Galaktikus, vagy Világegyetem Nagytanács szigorúan megtiltja az érintkezés minden formáját, a technológia átvitelét, vagy a beavatkozást egy fejletlen bolygó (amint ahogy a Földet valószinüleg meghatározzák) lakosainak a sorsába – még akkor sem ha ezek egy nukleáris, vagy ökológiai katasztrófa küszöbén állnak.
A baj, hogy ezeket az elbeszéléseket emberek írták és tipikus emberi gondolkodási sablont ábrázolnak. Senki sem tudja megjósolni, hogy gondolkoznak földönkivüli lények – ha egyáltalán léteznek – és miként viselkednek. Az is lehet, hogy már itt vannak közöttünk elálcázva és soha sem fogják felfedni kilétüket.
Ha ezt mégis megteszik és végre szemtől szembe kerülünk egy földönkivüli cilizációval, csak azt remélhetjük, hogy a megjelenésük nem jelenti majd az emberi civilizáció végét.