RÉSZMUNKAIDŐS  KÖNYVTÁROS





 

Miután 1949-ben Izraelbe jöttem, hat évig egy kibbutzban éltem, eleinte, mint egy bevándorló ifjúsági csoport tagja, katonai szolgálatom befejezése után pedig, teljes jogú tagként. Ezekben az években dolgoztam a banánosban, a faiskolában, az étkezdében, voltam építőmunkás, trágyamester, beton keverő és öntő, de részmunkaidős könyvtáros is, mert délelőtt más munkát végeztem.

Ez a munka nagyon megfelelt nekem. Gyermekkorom óta  szerettem olvasni és a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt nyújt, mint szinte minden más életforma (a két életforma összehasonlításának szándéka nélkül, feltételezem, hogy ha valaki a dutyiban űl, szintén sok szabad ideje van). A munkahelyek viszonylag közel vannak a lakóterületekhez és negyed órával a munkád befejezése után otthon lehetsz, már zuhanyozás után. Nem kell buszozni, forgalmi dugókban cammogni, bevásárolni, vacsorát készíteni és ha nincs családod, a vacsoráig, sőt utána is, szabad vagy és kedvteléseiddel foglalkozhatsz. Ezek még a televízió és az internet előtti napok voltak, a kibbutzban alig volt társadalmi élet, egy hétvégi bulin, heti egyszeri mozivetítésen, és egy alkalmi szinházelőadáson kívül a városban, úgyhogy sok szabad időm volt és többet olvastam, mint valaha azóta.

A kibbutztól szabad kezet kaptam a könyvek rendelésében. Mivel a kibbutz tagok évi járadéka minimális volt és ebből képtelenek voltak könyveket vásárolni, elfogadták véleményemet, hogy helyénvaló lenne, ha a könyvtárban meglenne egy példány minden szépirodalmi könyvből, amely megjelent az országban. Az egyik könyvterjesztőtől  hetente kaptunk egy kb. 10 könyvet tartalmazó szállítmányt, főleg a nagy könyvkiadóktól.

Persze nem voltam képes elolvasni az összes könyvet, amely a könyvtárba érkezett minden héten, de mivel egy jó könyvtárosnak  ismernie kell könyvtára könyveinek a tartalmát és jellegét, olvasóinak az ízlését és tudni ajánlani nekik egy olyan könyvet, amely tetszeni fog nekik, megpróbáltam, ha nem is elolvasni minden könyvet, de legalább beléjük lapozni, gyorsan átfutni őket. Közben természetesen információcsere volt közöttem és az olvasók között. Minden olvasó kinyilvánította véleményét az elolvasott könyvről és én ezt továbbadtam a következő érdeklődőnek, aki egy jó könyvet keresett.

Nagyon büszke voltam a példás rendre, amelyet a sok száz könyvben – köztük, a szépirodalmi műveken kívül, tudományos, művészeti, szociólógia, szótárak, enciklopédiák is – csináltam, amíg egy nap meglátogatta kibbutzomat a Könyvtárosok Egyesületének az elnöke és egy olyan fejmosásban részesültem, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Egyszerűen  kinevetett. Mit képzelek magamról? Én találtam fel a spanyol viaszt? A könyvtárosság egy akadémiai tudományág, amelyet az egyetemen tanítanak és tudományos módszerek léteznek a könyvek katalogizálására.

Ezt követően a múlt század 50-es éveiben, elküldtek egy könyvtáros tanfolyamra Tel-Avivba, ahol többek között megismertem a Dewey tizedes könyvtári besorolás és címkézési módszert is. A besorolás főosztályok szerint történik, a főosztályok alosztályokra vannak osztva, az alosztályok szekciókra és így tovább. A osztályok, alosztályok, szekciók hierarchikus számokkal vannak megjelölve, amelyek megkönnyitik az olvasók számára a  keresést.

Átszerveztem a könyvtárt az új rendszer szerint és akkor – a sors iróniája – valaki a kibbutz titkárságában feltette a kérdést:

"Mit csinál egy fiatal és erős férfi, mint Avri a könyvtáros asztalnál? Egy kibbutz, amely állandóan munkaerő hiánnyal küzd, nem engedheti meg magának ezt a forráspazarlást!"

A munkámat a könyvtárban felfüggesztették és egy kedves nyugdíjas nénit, aki már nem volt képes fárasztóbb munkakört betölteni, neveztek ki könyvtárosnak, Miután elbocsátottak, csak egy alkalommal léptem be szentélyembe, előző munkahelyemre és amikor megláttam, hogy az új könyvtáros a könyveket a polcokon nagyságuk szerint rendezte el, úgy döntöttem, hogy a jövőben nem teszem be lábamat a könyvtárba. Az olvasnivalómat majd máshol szerzem be.

Ha azt hiszitek, hogy ezzel befellegzett könyvtárosi karrieremnek és könytárossági tanulmányaimból nem húztam semmi hasznot, tévedtek.

Több, mint 40 év telt el és 1995-ben megpályáztam az osztályvezetői poziciót a mérnöki adminisztrációs osztályon, amely a műszaki dokumentációért és a technikai könyvtárért felelős, az El Al  izraeli légitársaságnál, amelynek akkor már 27 éve voltam alkalmazottja. Ez volt az osztály amelyben az utolsó húsz-egynéhány éve dolgoztam, ismertem a szakma minden csínját-bínját és az lett volna igazságos, ha megnyerem a pályázatot, de ez egy népszerű pozíció volt és még sokan mások is megpályázták. Kilátásaim nem voltak olyan fényesek, mert volt legalább egy alkalmazott, aki talán kevésbé ismerte a szakmát, de repülőgép technikusi jogosítványa is volt, ami egy nagy pluszt jelentett a mérnöki osztályon.

Ekkor szegődött a szerencse mellém. A személy, aki évekkel azelőtt meghatározta a szakmai követelményeket, beírt egy követelményt, hogy a jelöltnek muszáj hogy legyen könyvtáros képzettsége is. Amikor megtudtam ezt a feltételt, hazasietettem, fárasztó kutatást rendeztem fiókjaimban és az egyiknek mélyéből végül kihalásztam az ősi bizonyítványt, amely azt tanúsítja, hogy sikeresen elvégeztem egy könyvtáros tanfolyamot és a Könyvtárosok Egyesületének a tagjává váltam.

Ez volt a nyerő kártya, az ász, amely ezüst tálcán hozta meg számomra az osztályvezetői poziciót. Mint mindig is állítottam, még a   legjobb adottságokkal is, egy kis szerencse soha sem árt.

 

 

"KÖZÖS HÁLÁS" A KIBUTZOKBAN

 

Az első települések az országban még Izrael megalapítása előtt keletkeztek és az életkörülmények bennük annyira nehezek voltak, hogy sok kibbutzban éles vita merült fel, megengedhetik-e maguknak, hogy ilyen körülmények között gyerekeket hozzanak a világra. Maanithban, a kibbutzban, amelynek az 50-es években tagja voltam, az első nehéz években a tagok úgy határoztak, hogy felelőtlenség lenne gyerekeket nemzeni, amikor a betevő falatjuk sincs biztosítva. Később, amikor a kibbutz gazdaságilag már meg volt alapozva, pszichiátert kellett hozatni, meggyőzni a tagokat, hogy a bibliai szaporodjatok és sokasodjatok parancsolat betartása, nincs ellentétben a szövetkezeti ideológiával és a fiatal szülőket nem fogják önzőknek tartani.

Azokban a gazdaságokban, amelyekben ne adj isten ’defekt’ történt és dacára az óvszereknek, született néhány gyerek, vagy éppenséggel a szaporodás javára döntöttek, szükségessé vált jobb elhelyezési feltételeket teremteni a fiatal generáció számára (a felnőttek még sátrakban laktak, de a gyerekek számára kőházakat építettek) és olyan gondozási megoldásokat találni, hogy a mamák dolgozni járhassanak és a szülőknek módjukban legyen lepihenni a fárasztó napi gürcölés után. A felelősséget a gyerekek jólétéért és neveléséért a kollektíva vállalta. Így született meg az úgynevezett „közös hálás” oktatási módszer, amelynek a célja az volt, hogy „a gyermek ’új emberré‘ váljon, mássá, mint a diaszpórai zsidó, legyen szorgalmas, erős, naptól barnult és kész bármilyen küldetésre”. Az ötlet Deganya kibbutzban született és ott is valósították meg először.
Idézet az ötödik Gyereknap alkalmából kiadott "Fokozatok" pamfletből, szeptember 1944: "Amikor a cél a közös oktatás, az értékes oktatási tényezőt képző szülőknek meg kell tanulnia az oktatás alapfogalmait, elmélyülni a problémákban és kérdésekben, segíteni és nem akadályozni a nehéz és felelősségteljes oktatási tevékenységet (ha pedig nem értenek hozzá, inkább ne avatkozzanak be a gyermekek oktatásába).
A szülőknek és tagoknak azt is tudniuk kell, hogy nem birtokolhatják teljes mértékben gyerekeiket. A kibbutzi gyerek egy nagyon drága köztulajdon és nem szabad megvetni és rágalmazni azokat, akikre rábízták a felelősséget ezért az értékért."
A kibbutz mozgalom oktatási rendszere szerint, minden gyerek, születése napjától kezdve, az erre a célra létesített gyerekotthonok egyikében élt és nevelkedett. A szülőkkel csak néhány órára találkozott a munkaidő után, este pedig a szülők visszahozták a gyerekeket a gyerekotthonba. A gyermekek alvásra való felkészítését és lefektetését a gondozónők végezték el. Azokban az években, amikor kibbutz tag voltam, úgy tűnt, a szülők elégedettek a rendszerrel. Magam is tanúja voltam eseteknek, amikor egy szülő, akinek a gyerekotthon környékén akadt dolga, lehajolva, az alkalmi cserjék rejtekét felhasználva, lopakodott az ablakok előtt – nehogy, isten ments, gyereke észrevegye és „Anyu ”, vagy „Apu" kiáltással megzavarja ‘fontos’ tennivalójában.
Lámpaoltás után a felelősség az éjjeli őrség női tagjára hárult. Nem tudom mi volt barátaim véleménye a fordított napirendről, – éjjel ébernek lenni, nappal aludni, – számomra, amikor időről időre sorra kerültem és egy hétre az éjjeli őrségbe voltam beosztva, ez egy örvendetes változás volt rutinomban. Kibbutzunkban az őrség három férfiból és egy nőből állt. Hagyományosan, naponta kaptunk a kibbutztól egy csibét és női tagunk feladata volt egy jó lakomát készíteni számunkra, amelyet azután éjfélkor fogyasztottunk el. Mialatt a női őr a konyhában volt elfoglalva, mi férfiak voltunk felelősek a gyerekek jólétéért.
Legalább kétszer hallottam sírást, amikor a gyerekotthonok között járőröztem. Nem volt tapasztalatom a gyerekgondozásban, de örömömre, sikerült megnyugtatnom a kicsiket. Az egyik alkalommal, egy lányka volt az, aki sírdogált, mert a babájáért epekedett. Ismertem a gyerekotthonok belső berendezését és megkérdeztem a kicsit, hogy hívják. Amikor két szipogás között megértettem mi a neve, kimentem az előszobába, ahol minden gyereknek kis rekesze volt, megtaláltam azt a bizonyost, amelyikre a kislány neve volt ráírva és benne a kedvencét, és amint a baba gazdája karjaiba került, újra csend lett a gyerekotthonban.
Amikor mi, új bevándorlók, konzervatív polgári családok csemetéi, először hallottunk arról, hogy a gyerekotthonokban nemcsak a hálás közös, hanem a zuhanyozók is, ebben némi egzotikus pikánsságot láttunk, de azután megtudtuk a kibbutzi oktatási rendszer végzőseitől, hogy gyerekotthoni csoportjuk tagjait testvéreknek tekintették és a közös fürdőszoba használat a pubertás kezdetéig, csirájában elfojtotta bennük a nemi vágy minden megnyilvánulását irántuk. Kiemelkedő statisztikai tény: „akik ugyanabban a gyerekotthonban nevelkedtek, szinte soha sem kötöttek maguk között házasságot, míg az olyan kibbutz tagok között, akik különböző házakban nőttek fel, száz számra akadtak frigyek”.
Érdekesnek találom Szofér Sára írását "Anya a csecsemőotthonban" (volt kibbutzom emlékkiadványából, alapításának 60 éves évfordulója alkalmából, 2002-ben): "Erősen hittünk az életmódunkban. Azokat a női kibbutz tagokat, akiket a legfelelősebbeknek tartottunk és legodaadóbbak meg hűségesebbek voltak, lettek kiképezve, mint csecsemő gondozónők. Szigorúan betartották az orvosok utasításait. Nálunk ő az ismert Dr. Falk volt, a szigorú, spártai német oktatás híve.
Az évben amikor Amnon született, a tél nagyon hideg volt... de még ennek a különösen hideg télnek az idején is, a zsenge csecsemőket, anyaszült meztelenül, naponta kihozták „napfürdőzni”. A gyerekek kékek voltak a hidegtől. Fel nem foghatom, hogy nem hűltek meg és nem gyulladt be a fülük, mint a mai gyerekeknek...
A szülőknek nem volt szabad bejönni a csecsemőotthonba. Este, amikor visszahoztuk őket, a gondozónő várt ránk... Ott állt az ajtóban és átvett minden gyermeket a szüleitől, koruk sorrendjében – a legfiatalabbakat előbb és utánuk a nagyobbakat. Nemegyszer könyörögtem egy szülőnek, akinek a gyereke idősebb volt, mint Amnon, cserélj velem, hadd legyek még néhány percig a fiúval, alig láttam ma...
Nem volt elég tejem, de a gondozónők azt mondták, lehetetlen, hogy egy fiatal nőnek nincs elegendő teje. Amnonnak hat hétig nem sikerült visszakapni születési súlyát. Más anyák, akiknek sok tejük volt, titokban adományoztak tejükből, a gondozónők háta mögött. Az egyik anya az ajtónál strázsált és amikor jelentette „közeledik a gondozónő”, villámgyors csecsemőcsere volt – mindegyikük visszakerült szülőanyjához. Csak a gondozónő ne tudja meg.
Én nem panaszkodtam és nem ítélkezek. Világos volt számomra, hogy ez a jó módszer, így helyes gyermekeket felnevelni...

Efrat hat évvel Amnon után született. Igen kicsi volt a súlya és mivel a csecsemőotthonban valamilyen ragályos betegség volt honos, azt mondták, vigyem a szobánkba. Az első hat hetet nagyon élveztem, de azután el kellett mennem dolgozni. Azokban az időkben nem voltak kedvezmények. Reggelente betettem a kislánykát az ajtó melletti járókába és a munkába indultam. A bébim sok órán keresztül egyedül maradt. Egy nap, amikor hazajöttem, kígyót találtam a járókában és ezt nem tudom elfelejteni a mai napig. Ebből a szempontból jobb lett volna, ha a gyerek a csecsemőotthonban van, dacára a többi nehézségnek. Addigra a helyzet mégis megváltozott. A szülőknek már szabad volt belépni a csecsemőotthonba, megetetni azokat, akik már nem szoptak, de megmosni őket, még nem engedték. A klinikára és az orvoshoz – csak a gondozónő vitte el a csecsemőt...
A legkönnyebb dolgom Slomittal volt, aki tizenkét évvel Efrat után született, 1961-ben. Megengedték, hogy megfürdessük a gyermekeket,... de még mindig a gondozónők fektették le őket és nem a szülők. Az éjjeli őr óránként cirkált a gyerekotthonokban, de ha egy gyerek mindjárt az után kezdett sírni, hogy az őr kiment – várnia kellett a következő járőrözésig..."
A közvélemény általában kritikus ezzel az egyedi oktatási rendszerrel szemben amelyet a kibbutzok bevezettek, de 2009-ben a vezető izraeli napilap, a Haaretz, beszámolt egy tanulmányról, mely szerint "a 69%-a azoknak a kibbutzbeli gyerekeknek, akik a „közös hálás” rendszerében nevelkedtek, ezt a pozitív élménynek tekintették". Ugyanebben a cikkben idézték egy szociológus kijelentését miszerint „ez volt a helyes módszer abban a korszakban”. Mindenesetre, a 70-es és 80-as években a legtöbb kibbutz felhagyott a közös hálással és a gyerekek a szüleikhez költöztek, (ami persze nagyobb lakásokat tett szükségessé), de egy részükben a módszer fennmaradt a -90es évekig, jóval az utánig, hogy a gazdasági helyzetük jelentősen fellendült, és ezáltal eltűnt az ok, amely miatt tulajdonképpen a módszer keletkezett.

KIBBUTZI LAKOMÁK

Ha valaki idegen országba emigrál, magától értetődő számára, hogy új hazájában sok változáshoz kell majd alkalmazkodnia. Nem csak a földrajzi körzet, amelyben lakik, fog megváltozni, hanem a nyelv, a szokások, az időjárás, sőt a konyha is – egy jelentős változás egy olyan személy esetében, aki nemcsak azért táplálkozik, mert éhes és jól akar lakni, de élvezni is szeretné azokat a dolgokat, amelyek bendőjébe kerülnek. Miután Izraelbe érkeztem, egy ideig tartott, amíg rátaláltam azokra az ételfajtákra, amelyek ízlésem szerintiek voltak. Mint régi olvasóim már tudják, egy ifjúsági csoport keretében érkeztem ide. Az első napokat sátortáborban töltöttük, de jövőbeli kibbutzunk hamarosan teherautót küldött értünk.

Az első sokk a reggelinél ért. Az asztalon tányérka volt, kis, zöldes, ártatlan kinézésű gyümölcsfélével. Kivettem egyet és gyanútlanul megízleltem. Majdnem mindent hajlandó vagyok megkóstolni, de nem rejtem véka alá a véleményemet is. Mindjárt kiköptem markomba és bedobtam az ételhulladék edénybe (a kibbutzokban minden asztalon van ilyen). „Mi ez az undorító izé?” – panaszoltam. „Olajbogyó” – válaszolták. Így ismerkedtem meg az olívzöld szín névadójával. Másnap az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem sötét bőrű testvérét is, amely még nagyobb csalódást okozott. Aszalt szilvához hasonló kinézése rábírt, hogy azt is megkóstoljam és újabb kiábrándulásban volt részem. Az olivák szeretete úgy látszik az itt töltött időtartammal van kapcsolatban, ma akár tízet is elfogyasztok vacsira, de a feleségemnek például Olaszországot kellett megjárnia, amíg rájuk szokott.

Az asztalon még egy ismeretlen cikk volt, egy nem túl nagy, téglalap alakú szilárd tömb, piszkosfehér színű rostos anyagból. Most már óvatosabb voltam és egy kibbutz tagnál érdeklődtem mi a fene ez a gyanús anyag. „Halva” – válaszolta. „Édesség, meglátod, ízleni fog!” Sohasem szerettem a túl édes dolgokat és ezúttal sem lelkesedtem, de legalább nem viszolyogtam tőle. A kibbutzunknak szőlőcukor, fructose és keményítő gyára volt és az asztalokon mindig volt halva.

A reggelinél nem értek további meglepetések. A többi étel az asztalon ’normális’ volt, barna szeletelt kenyér (a sarokban kenyérszeletelő gép volt), margarin, túró, joghurtféle, fél kemény tojás személyenként, sós haldarabok – túl sósak számomra – egy tál paradicsommal, uborkával, retekkel, hagymával, egy flaskakészlet ecettel és olajjal, reszelő – kibbutzban, ha salátát akartál enni, saját magadnak kellett elkészítened – só, feketebors és egy kancsó kávé. Hiányzott nekem a felvágott tál és a harmadik fűszertartó piros paprikával, de az étel ízletes volt és friss, egyenesen a termelőtől a fogyasztóhoz, én meg fiatal és jó étvágyú srác voltam.

Kibbutzunk alapítói szlovák, magyar, lengyel származásúak voltak és az Izraelben elterjedt keleti ételek, mint a humusz (csicseriborsó krém), tehina (szezámmag püré), padlizsán nem kerültek asztalunkra, csak később, amikor a városba költöztem, ismerkedtem meg velük. A falafel is idegen volt számomra és csak amikor szabira mentem Tel Avivba, mutatta be nekem nagybácsim ezt a népszerű gyorsétkező cikket, amely később szintén kedvencemmé vált. Alig tudtam héberül és feltételezte, nem fogom megérteni, amikor az eladótól kérte, hogy tetőzze meg adagomat kiadós mennyiségű erősen csípős szósszal. Bácsim meglepetésére, egy arcizmom sem rezdült. Számomra, aki imádom a halászlét, egy kis csípősség olyan volt, mint egy üdvözlet otthonról.

Az étel a kibbutzban általában elfogadható volt, de a jellege nem volt egységes. Azokban az években, amikor Izraelbe érkeztünk, lengyeles-oroszos stílus uralkodott a konyhában és az étel legalábbis tápláló volt, de néhány évvel később lecserélték a szakácsnőt egy magyar szármású hölgyre és vele az is ízek felszárnyaltak. A húsételek ugyan főleg szárnyasokból készültek és az adagok sokkal kisebbek voltak, mint Európában, de egy fárasztó munkanap után, mindent felfaltunk és még repetát is kértünk.

Voltak újdonságok is. Egyik kedvencem, a vöröses gyümölcsleves, amelyben egész barackok és szilvák úszkáltak, csak idényben készült, amikor nagy mennyiségű termék halmozódott fel, amelyet nem lehetett a piacra vinni. Mások is szerethették, mert óriási mennyiségeket főztek belőle. Mielőtt az asztalra került volna, a levest tejkannákban hűtötték a tehénistállói hűtőládákban.

Egyszer írtam már egyik kibbutzi barátnőmről, Sosannáról, Marokkó rózsájáról. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és egy nap elküldtek, hozzuk el a lehűtött gyümölcslevest az istállóból. Szomjasak voltunk, ittunk az egyik kannából, de közben hancúroztunk is, a kanna oldalra dőlt és egy kevés nem túl steril hűtővíz hatolt belé. Mit tegyünk? Csak nem öntjük ki és ezen a meleg napon megrövidítjük a kibbutz tagok egy részét ettől az hűsítő és ízletes desszerttől? Nem szóltunk senkinek és a ’megfertőzött’ kanna tartalmát is felszolgálták. Aznap néhány étkező megjegyezte milyen finom volt a leves.

Az első éveimben a kibbutzban az egyetlen hűsítő ital a hideg víz volt, amelyet ütött-kopott fémkorsókban tettek az asztalokra. A bennfentesek a tehénistállóban jéghideg friss tejet is ihattak. Néhány évvel később egy hideg szóda vízcsapot szereltek fel az étkezde előtt, felfrissítő újítás olyan emberek számára, akik az egész nap a tűző napsütésben robotoltak a mezőn. Egy másik szép szokás, amelyre jól emlékezek: azok, akik társadalmi munkában végezték a szalmabálák felrakását a teherautókra, a munka befejeztével egy-egy nagy üveg narancsszörpöt kaptak. Akkoriban vágyaim csúcsa volt, ha egyszer elhagyom a kibbutzot és jól fogok keresni, naponta veszek magamnak egy ilyen üveg szörpöt és este azt fogom szürcsölgetni.

És még egy csemege azokból az igénytelen napokból, amelyet ma már talán senki sem ismer. Batátapüré, amelynek egy részét vaníliával, a másikat pedig kakaóval keverték, a nálunk ismeretlen gesztenyepüré szegényes rokona.

A kibbutzban szoktam rá az uzsonnára is, amely naponta kenyeret, lekvárt, egy „Teatime” elnevezésű halkrémet és teát tartalmazott.

Azóta sok éve telt el. Minden szabványosítva lett és üzleti alapokra helyezve. A kibbutzi étkezdében is hitelkártyával törleszted számládat és az asztalokra – azok számára, akik még oda járnak és nem a szobájukban étkeznek – ugyanazok az ipari ételek kerülnek, amelyeket a városiak fogyasztanak. Ki fáradozna manapság túrót, joghurtot, falafelt készíteni, amikor a közeli szupermarket polcain, minden ízlésnek, egészségi állapotnak és zsebnek megfelelő termékek óriási választéka található.

Nem csak ízlésről van itt szó. Meg lett állapítva, hogy betegségeink túlnyomó többsége táplálkozás okozta civilizációs betegség. Olyanok, amelyek a civilizációtól és a kereskedelmi utaktól távol élő, így iparilag feldolgozott élelmiszereket nem fogyasztó népeknél nem fordulnak elő

Egy magyar példa az élelmiszercikkek iparosodására, a magyar konyhakultúra egyik hagyományos különlegessége, a lángos majdnem teljesen kiszorult az utcákról és csak itt-ott, piacokon árulják. A pékségek a metró bejáratoknál burékát, croissantot, muffint, pizzát árulnak és nem ezt jellegzetes, azelőtt népszerű magyar lepényt, amelyet a turisták ma hiába keresnek.

Talán maradt még néhány elszigetelt zug, melegházak, amelyeket meg kell őrizni, ahol friss, házilag készült terméket lehet kapni. Mit is mondott nekem egyszer egy öreg szegedi úr mélységes megvetéssel, amikor elmeséltem, hogy egy bizonyos pesti étteremben ízletes halászlét ettem.

„Az a halászlé biztos konzervből került elő!”

LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search

ALKALMI KAPCSOLAT

Amikor Izraelbe érkeztünk, már várt a teherautó a kikötőben és a hajóról egyenesen a kibbutzba vittek, egy kis, zárt közösségbe. A katonaságba is együtt vonultunk be, egy olyan egységbe, amely megőrzi a kibbutzi társaságok keretét, úgyhogy alig volt alkalmam izraelieket megismerni. A kibbutzi ifjúság még gyerekcipőben járt és csoportunk vagy 15 lányán kívül, nem ismertem másokat.

Nagy örömmel fedeztem fel az alkalmi kapcsolat rovatot egy akkori politikai szennymagazinban, amely annak köszönhette népszerűségét, hogy zaftos pletykákat közölt különféle ’hírességekről‘ és országunkban először, meztelen fényképek is megjelentek lapjain.

Számomra ez a rovat nyitott ablakot a külső világba. Néhány lánnyal leveleztem, a legérdekesebbnek Malka tűnt, egy tanítónő Haifáról.

Néhány hónapos levelezés után, egy nap azzal jött elő, hogy Netanjába megy nyaralni és ugye jó lenne végre személyesen is talizni? Azon a hétvégén szüleimhez utaztam, a Netanjához közeli Herzliában és szombaton meglátogattam levelező partneremet szállójában. Amikor megláttam Malkát, sokkot kaptam. Puritán cserkészmozgalom neveltje voltam. A mi lányaink nem sminkelték magukat, a fiúk nem hordtak nyakkendőt, Malka vérző sebnek kinéző ajkai, kiabáló vörös lakkal bevont kéz és lábkörmei, számomra visszataszítónak tűntek.

Az ösztönöm azt sugalmazta „iszkolj el innen, amíg teheted”, de már késő volt. A küldött fénykép alapján Malka is felismert és lelkesen integetett felém. Ő és barátnője Szófi, kiemelt szeretettel vettek körül, úgy kezeltek, mint egy egzotikus díszállatot – és talán csakugyan az voltam számukra, egy naiv falusi fiú, akit még nem fertőzött meg a nagyvilág affektáltsága. Alapjában, a színpompás dekoráció alatt, Malka elég helyes lány volt.

Kettőig viháncoltunk a tengerparton, valahol megebédeltünk és utána a lányok azt javasolták, a délutáni sziesztára csatlakozzak hozzájuk szállodai szobájukban. Nagy zavarban voltam és ez még növekedett, amikor Malka és Szófi maguk közé fektettek a dupla ágyban. Ne aggódjatok, hozzám sem nyúltak, csak a hiúságom sérült meg zabolátlan és csípős nyelvüktől.

Dacára a feszültségnek két hiányosan öltözött nő közelsége miatt, a fáradság erősebb volt és már-már elnyomott az álom, amikor a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögül egy vékony vízsugár hangját hallottam. Valaki úgy látszik nem zárta be jól a csapot.

„A fürdőszobai csap csöpög” – motyogtam.

„Már csöpög a barátodnak” - mondta Szófi és a két lány vihogott.

Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és ez persze csak olaj volt a tűzre, a lányok még jobban kacarásztak. Imádom a nőket, de alig van a világon veszélyesebb dolog, mint amikor egy férfi két jó barátnő közé kerül. A délután azért valahogy elmúlt és este megérkezett Szófi amerikai barátja, egy Chevrolett luxus kocsiban, elektromos ablakokkal, bőrülésekkel, amelyhez hasonlót akkor alig láttak nálunk. Vacsorázni mentünk.

Az estét az azokban a napokban egyedüli Herzliai hotel, a „Sharon” bárjában fejeztük be. Ez is egy teljesen új élmény volt számomra, de amikor éjfél után kibotorkáltunk a bárból és leparkoltunk a sötét tengerparton, két Joan Collins után, aznap először lazának, fesztelennek éreztem magam és önbizalmam is visszatért.

A helyzet elég ismerős volt, egy kéjvágyó lány várja ölelésemet és az autó és a szénapajta sötétsége közötti különbség hirtelen jelentéktelennek tűnt. Amikor egy idő multán felbukkant az első ülés felett egy kócos fej és Szófi megérdeklődte mi a nagy helyzet, Malka (eléggé meglepetten) azt válaszolta:

„Tudod mit? Kibbutz tag barátom nem is olyan naiv, mint amilyennek látszik!”

Szófi barátja elvitt szüleim házáig. Malkának megígértem, hogy felhívom, de nem tartottam be ígéretemet és nem is írtam neki többé, de szájrúzsának édes zamata még sok évig velem maradt.

Egyedi keresés

SZENES HANNA - KÖZÜLÜNK VALÓ

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.
A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.
Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?
Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.
Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.
Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.
Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték.
Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.
Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.
Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.
Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb, hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.
Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Egyedi keresés

Kibbutzi tipusok: A MARROKÓI RÓZSASZÁL

1949-ben emigráltam Izraelbe, egy kb. 70 tagú összeforrott csoporttal, amely még külföldön alakult meg a Hasomér Hacair cionista ifjúsági mozgalom keretében. Azt reméltük, saját kibbutzot fogunk alapítani, de sajnos nem ez történt. A mozgalom elrendelte, hogy egy létező település tagságát egészítsük ki, mi pedig lemondtunk pionír álmainkról és ahelyett, hogy nehézségekkel birkoztunk volna meg és a pusztaságot virágoztattuk volna fel, egy jól megalapozott falu kényelmébe vonultunk be. A kibbutz tagjai idősebbek voltak nálunk, többnyire házasok gyerekekkel, úgyhogy a társadalmi életünk főleg azokra a bulikra szorítkozott amelyeket mi rendeztünk hétvégeken és ünnepeken, egy egyszer hetenti mozielöadásra és néhai szinházi kiruccanásokra a városba, de mint minden fiatal ember aki eléri a felnőttkor küszöbét, a párosság élvezeit is felfedeztük.
Az első párok még külföldön keletkeztek és legalább egy közülük – csodák csodája! – a mai napig is kitart egymás mellett, de a többségünk számára ezek csak első félénk tapogatózások voltak, érzelmileg állandó kapcsolatra éretlen fiatalok kiváncsiságból származó tapasztalatkeresése.
Mint az egyik elbeszélésemben említettem már, a kibbutzba érkezésem utáni napokban alaposan megnéztem magamnak a lányokat a csoportunkban. Három kategóriába soroltam be őket:
Azok, akik igazán tetszettek, azok, akik számításba jöhetnek és azok, akik számításba sem jöhetnek.
Nem állítom persze, hogy az első két kategória minden egyes tagjával sikerült járnom. Ahogy ez szokott lenni, a nekem tetsző lányok egy részének a szemében nem tüntem az álmaik lovagjának és azok között is akik számitásba jöhettek volna, voltak olyanok akik számára én nem jöttem számitásba. Néhány lánnyal volt rövid, vagy hosszú távú kapcsolatom, a három éves katonai szolgálatom ideje alatt csoportunk szűk keretein kivül levő lányokkal is szereztem tapasztalatot, de amikor a leszerelés után visszatértünk a kibbutzba – ezúttal mint teljesjogú tagok – nemcsak, hogy kifogytam a barátnőkből, hanem kevés esélyem volt találni valakit csoportunk korlátozott számú nőnemü tagjai között. A megváltás egy marokkói ifjúsági csoport formájában, amelyet kibbutzunk megpróbált befogadni, érkezett meg.
Sokat írtak már azokról a hibákról amelyeket Izrael elkövetett a közel keleti és afrikai országok emigránsainak befogadásában és elég ha annyit mondok, hogy egy baloldali beállitású, világi kibbutz társadalma nem a legmegfelelőbb hely egy hagyományhű családokból származó ifjúsági csoport számára, akik a prófétai látomás és a Szent Föld utáni sóvárgás szárnyain emigráltak Izraelbe. Nem mintha ultra-vallásosok lettek volna, a jámborságuk inkább etnikai-vallásos ceremóniák és szokások megőrzésében nyilatkozott meg. A marokkói fiatalokkal főleg a munkahelyeken találkoztunk, de társadalmilag, az ő és a mi csoportunk, megőrízte külön-külön kereteit.
Sosanna (= Rózsa, a Zsuzsanna név héber változata), egy barnabőrű, telt idomú és mellű szépség, pajkos mandula szemekkel és szénfekete vállára omló hajjal, attól a pillanattól amikor megláttam, fellobbantotta a fantáziámat. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és gyorsan megbarátkoztunk. A serdülőkorú bakfisnak hizelgett egy nála négy évvel idősebb fiú figyelme. Sosanna nem tudott semmit a világról, soha nem vett kezébe könyvet és lenyűgözték elbeszéléseim Európáról, a háborúról, az emberek életéről messzi helyeken.
Mint kibbutztag, egyedül laktam. A szobám közel volt az étkezdéhez és a kommunális tussolóhoz, míg Sosanna szobája, amelyet egy másik lánnyal osztott meg, az ifjúsági barakkokban volt, a kibbutz peremén. Miután befejeztük a reggeli felszolgálását, eltakarítottuk a piszkos edényeket és ételmaradékokat, felmostuk a terem padlóját és megterítettünk ebédre, általában maradt hozzávetőleg egy szabad óránk. Javaslatomat, hogy töltse a szünetet velem, a szobámban, a lány eleinte visszautasította, de néhány napos udvarlás után sikerült rábeszélnem. Ez a kapcsolat teljesen más volt mint amelyet mostanáig tapasztaltam. Sosanna olyan volt mint az érett gyümölcs amelyik csak arra vár, hogy leszakítsák. Tapasztalatlan volt, de jó diák, a természet gyereke, minden mesterkéltség és álszemérem nélkül, de egyúttal teli humorral és pajkossággal. A szeretkezéseink inkább viháncolásokkal kisért szabadfogású birkozásra hasonlítottak mint hevesen lángoló szerelmi találkára. Egyszer, amikor észrevettük, hogy egy étkezdei kollegánk a barakkom mögé lopakodott és megpróbálja felderíteni mi történik a szobámban, Sosanna félrehúzta a függönyt és bemutatta az elképedt fickónak gyönyörű kebleit. Visszahúztam az ágyba, de hiába szídtam, ő csak kuncogott.
Dacára a fent mondottaknak, Sosanna nem engedte, hogy elfeledjem a származását és gyerekszobáját. Mindenre hajlandó volt, de könyörgött (amikor nagyon akart valamit mindig az "afek" szót használta – kérem az anyanyelvén – kislányosan csücsörítve alsó ajkát), hogy őrizzem meg a szűzességét, ("Kérlek, ne nyiss ki!") mert különben elvesziti esélyeit férjhez menni valakihez a hazájából. És még egy furcsa szokása volt. Soha sem engedte meg, hogy eloltsam a villanyt a szobában. Megmagyarázta nekem, hogy ez a feltétele jó neve megőrzésének. Néha a hajnali óráig maradt nálam, a függönyök be voltak húzva, az ajtó kulcsra zárva, de hacsak a lámpa nem volt leoltva, senki sem feltételezhette, hogy a szobában valamilyen erkölcstelen cselekedet megy végbe.
Nagyon kielégített a kapcsolat köztem és Sosanna között. Nemcsak a testét, hanem a lelkét is kitárta elöttem és szomjasan itta mindazt amit nyújtani tudtam neki, én pedig nagyon élveztem a meleg lényét, de ahogy angolul mondják, it was too good to last. Egy este bekopogott hozzám Simon, a marokkói csoport oktatója. Egy olyan fogalommal ismertetett meg amelyet addig nem ismertem, in loco parentis, amelynek az a jelentősége, hogy miután neveltjeinek a szülei nincsenek jelen, ő helyettesíti öket. Mint ilyen, azt szerette volna tudni, hogy érzek-e valamit Sosanna iránt, vagy az egészben csak múló kalandot látok. Amikor azt válaszoltam, hogy szeretem a lányt, megkért, fontoljam meg házasságra lépni vele. Enyhén kifejezve nagyon meglepődtem. Úgy éreztem magamat mint egy hollywoodi komédiában, amikor a rideg arckifejezésű papa megkérdezi az udvarlót tisztességesek-e a szándékai. Csak a töltött puska amelyik ott lóg az apa mögötti falon, hiányzott. Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek nem álmodok, ez tényleg megtörténik velem egy olyan kibbutzban amelyik büszke haladó világnézetére.
Simon biztosított, hogy a javaslata teljesen komoly és egyáltalán nem járnék rosszul amennyiben elfogadnám. Sosanna egy intelligens, jó felfogású lány, kedvem szerint formálhatnám és kitünő feleséggé válna. Egyet értettem Simonnal, jól ismertem Sosannát és tudtam, hogy valaha valamilyen szerencsés fickót nagyon boldoggá tesz, de nem most és nem engem. 22 éves koromban még nem gondoltam házasságra, gyerekekre, hiszen az egész élet még előttem állt.
Megmagyaráztam ezeket Simonnak és ő megértően bólintgatott, de amikor felkelt, hogy távozzon, 'saját érdekemben' azt tanácsolta, hogy szakítsak Sosannával. Azt is értésemre adta, hogyha esetleg folytatni akarnám viszonyunkat, valami kellemetlen történhetne velem. Kérte, hogy értsem meg. Ő mint pedagógus egyértelmüen ellenzi az erőszak minden fajtáját, de még a legjobb nevelés sem ellensúlyozhatja néhány hónap alatt az évszázadok mélyen meggyökeresedett törzsi tradicióját.
A bucsú mindkettőnk számára nehéz volt, de Sosanna jobban felfogta ennek az elkerülhetetlenségét. Jól ismerte törzse forró hőmérsékletű hímjeit és természetesen nem kívánta, hogy valami bajom essen. Más munkakörbe helyezték át és csak ritkán láttam, akkor is mindig testőrökkel körülvéve. Néhány hónap múlva az egész marokkói csoport bevonult és valaki azt mesélte, hogy Sosanna katonai rendőr lett. Állitólag egy férfi öngyilkosságot kisérelt meg miatta.
Ma már biztos ő is őszhajú nagymama egy rakás gyerekkel, unokával, dédunokával, de a mai napig, ha egy autóstop állomás közelében katonai rendőrlányt látok aki a rendre vigyázz, eszembe be jut az én marokkói rózsaszállom és hallom halk könyörgését: Afek!

A SZÖKÉS

Ifjúsági csoportunk 1949.ben, az Ifjúsági Alija szervezet (alija = a zsidó emigráció Izraelbe. A szó tulajdonképen felmenést, emelkedést jelent, mert a jövetel Izraelbe mindig egy felfelé ívelő út, míg az ország elhagyását, a kivándorlást lemenéssel, lesüllyedéssel jelzik) keretében érkezett Izraelbe. Három évig egy kibbutzban nevelkedtünk és 1952-ben bevonultunk a Náchál dandárba, amelyet azért létesítettek, hogy az ifjúsági mozgalmak szervezett csoportjai (héber nevükön 'magvai', mert ezek a csoportok képezték az új kibbutzok magvát) ne bomoljanak szét két és fél éves katonai szolgálatuk alatt. A regruta kiképzés után általában minden kiskatona más-más feladatot kapott, de ennek danárnak a keretében a 'magvak' együtt szolgáltak.
Három hónapos alapkiképzés után egy határmenti kibbutzba vezényeltek minket, ahol a normális kibbutzi élet mellett, a katonai keret is meg lett őrizve. Körülbelül 70-en alijáztunk Szlovákiából, de mivel az eredeti csoportunkból csak 50-en maradtunk – a többit elcsábította a városi élet – a századunkat kiegészítették vagy 20-30 más fiatallal, akik mint egyének vonultak be. A kibbutz egy külön lakónegyedében laktunk, parancsnokunk volt, egyenruhás sorakozóval kezdtük a napot, felvontuk a lobogót és csak azután öltöttünk munkaruhát és mentünk melózni.
A fegyelem elég laza volt, de a fő feladatunkat lelkismeretesen elvégeztük. A határ közelsége miatt, a környéken csempészek, fegyveres beszívárgók kószáltak és éjjelente őrséget kellett állnuk (aki őr volt, másnap szabadnapot kapott). Útáltam az őrséget, mert a hat órás szolgálatot nem volt szabad egy huzamban elvégezni, emberiebbnek találták a kétszer három órás műszakot, megszakítva három órás alvással. Alig, hogy lefeküdtél és elnyomott az álom, már rázta valaki a válladat és újból fel kellett csatolni magadra a nehéz felszerelést és kibotorkálni a sötétbe. Cigizni, rádiózni persze nem lehetett (még nem is találták fel a tranzisztoros rádiókat). Mivel töltöttem a hat órát egyedül? Megpróbáltam felidézni és elzümmögni magamban az összes magyar, szlovák, orosz dalt amelyet az iskolában, a cserkészeknél, az ifjusági mozgalomban megtanultam. Talán ezeknek a sok-sok óráknak az őrségen köszönhetem, hogy a mai napig emlékszem majdnem minden nótára. (Rossz szokásom ezzel dicsekedni és hangosan elénekelni a kedvenceimet, néha az utcán is, barátaim nagy bosszuságára).
Minden 2-3 hónapban résztvettünk egy sűrített egy hetes kiképzésben egy közeli katonai táborban (Izraelben nincsenek kaszárnyák). Külön-külön gyakorlatokat tartottak a fiúk és a lányok számára.
Egyszer mi fiúk egy gyalog túrára indultunk Jeruzsálembe. A teljes katonai felszerelésünkkel, sisakkal a fejünkön és személyes fegyverünkkel (nekem csak puskám volt, de voltak olyan szerencsétlenek akik a géppuska súlyával birkóztak meg) meneteltünk az egyenetlen, dimbes-dombos, sziklás terepen. A katonák közül néhányan nem bírták a felgyorsított iramot. A parancsnok aki ezt előre látta, három minőségi srácot osztott be a hátvédbe, hogy serkentse, tólja az elmaradozókat, szükség esetén pedig átvegye a fegyverüket és testileg is támogassa őket.
Máig sem tudom miért, de engem is ebbe a hátvédbe helyeztek. Nem voltam annyira példás katona és úgy sejtem, csak azért esett rám a választás, mert a szervezett, mozgalmi csoporthoz tartoztam és a parancsnokok jobban megbíztak ezeknek a tagjaiban. A sors fintora, hogy néhány órás megfeszített menetelés után, én is úgy éreztem, hogy az erőm fogyóban van és közeledik az a pillanat, amikor lábaim összebicsaklanak és engem is cipelni kell majd.
Semmi értelmet nem láttam ebben a kimerítő túrában. Természetesen fel lehet javítani az emberek testi képességét, de egy egyedülálló gyalogtúra sem oszt sem szoroz. Soha sem érdekelt (ma sem érdekel) a testem feljesztése, nem űzök semmilyen sportot és ezúttal sem éreztem a szükségét, hogy bizonyítsak valamit magamnak, vagy másoknak. Kihasználtam a tényt, hogy a menet végén voltam, egy kicsit lassítottam és amikor néhány méter volt közöttem és az előttem levő katona között, lehajoltam egy bokor mögé és gyorsan továbbkúsztam.
A század még egy ideig tovább haladt, amíg valaki észrevette, hogy hiányzom és jelentette a parancsnoknak. Az leállította a menetet – hála nekem a bajtársaim is kaptak egy kis pihit – és visszaküldött néhány katonát megkeresni a hiányzót. Nem találtam túl jó rejtőhelyet, ott pihegtem néhány sürű bokor között és egy jó barátom rövid idő múltán rámtalált. Nagyon ügyefogyottan nézhettem rá, mert csak rámkacsintott és továbbállt máshol keresni.
Egy negyed óra múltán feladták a kutatást és a parancsnok továbbindította a menetet. A századnak nem volt adó-vevő rádiókészüléke és így nem tudták értesíteni az ezredet eltünésemről, de úgylátszik elhatározták, hogy ezen a környéken nem történhet bajom és majd csak visszatalálok a táborba. Mai szemmel nézve, ez egy elég felelőletlen határozat volt a parancsnok részéről, de akkor a javamra volt.
Egyedül maradtam. Egy ideig pihentem és azután elkezdtem kutyagolnii nyugat felé, ahol elképzelésem szerint a tábor volt. Nem siettem, kényelmes tempóban haladtam, végre valahára senki sem sürgetett, az egyetlen problémám az volt, hogy a maradék vízet a kulacsomban rövid idő alatt kiittam – azokban az időkben a gyalogság elfogadott doktrínája az u.n. vízfegyelem volt, a katonák csak egy kulacs vízet kaptak napközben, hogy a testük "hozzászokjon" a vízhiányhoz. Csak később, miután jónéhány katona 'kiszáradt' és halálesetek is voltak, jöttek rá, hogy aki bőségesen iszik, sokkal többre képes. A szomj elkezdett kínozni. Vagy két óra múltán egy elhagyott arab falúba érkeztem, ahol egy poshadt vízüreget találtam. Csak röviden tétováztam, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, tenyeremmel eltávolítottam a leveleket és döglött rovarokat a víz felszinéről és egy kicsit csillapítottam a szomjamat. Természetesen tudtam, hogy ez a régen ott álló víz ártalmas lehet, de úgy éreztem, ha nem iszom valamicskét, nem leszek képes visszajutni lakott területre. Ez nem volt az utolsó felelőtlen cselekedetem ezen a kalandos napon, de egy bizonyos mértékben mindig mázlista voltam és ezúttal sem fizettem drága árt esztelen tettemért.
Folytattam az utamat és egy további óra után nagy örömömre egy szép, rendezett gazdasághoz érkeztem. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, az istállóban néhány ló volt, a ház előtt traktor állt és minden aggodalom nélkül bekopogtam. A férfi aki ajtót nyitott, rendkivül előzékeny volt. Réges-régen túl voltunk az ebédidőn, de hiába erősködtem, hogy megelégszem egy pohár friss vízzel, ragaszkodott ahhoz, hogy harapjak is valamit. A sisakot, a súlyos felszerelést, a puskát, amelynek a szíjja mély jelet vágott a vállamban, leraktam egy sarokban, megmosakodtam egy kicsit és kényelembe helyeztem magamat az asztalnál.
Vendéglátómmal a gazdaságáról csevegtem – végül is, én is paraszt voltam – megkérdeztem milyen volt a termés, aztán azt is említettem, hogy az elöző héten meglátogattam Tel Avivi rokonaimat, mire a háziúr elmondta, hogy 1949 előtt a családjának is volt háza Jaffán. (Ebben az évben tört ki a Függetlenségi Háború és az arab lakosság jelentős része elmenekült Jaffából). Hirtelen rádöbbentem, hogy arab házba kerültem és a fegyverem ott hever a távoli sarokban. Hideg csomó képződött a gyomromban és alig tudtam lenyelni a finom csibét amelyet a háziasszony tett elém, dehát nem tehettem azt, hogy hirtelen felpattanok és kirohanok.
Természetesen semmi sem történt, vendéglátom (később megtudtam, hogy a neve Szulejmán, az ismert El Azi családból) nem támadt rám és nem mészárolt le. Sietve lehabzsoltam az ebédet, megkönnyebülve raktam megint magamra a felszerelésemet, megköszöntem a szivélyes vendéglátást és folytattam utamat. Már esteledett amikor elértem az országutat és onnan rövid idő alatt autóstoppal visszaérkeztem a táborba.
A törzsőrmester elé járultam és elmeséltem, hogy talán hőgutától elájultam és amikor magamhoz tértem, egyedül találtam magamat. Meglepetésemre, az altiszt szó nélkül elfogadta magyarázatomat, a parancsnokság ugylátszik nagy bizalommal volt a mozgalmi csoportok iránt. Megkérdezte, hogy érzem magamat és amikor azt válaszoltam, hogy jól, örömmel hiresztelte, hogy jól időzítettem a jöttömet, mert néhány percen belül indul egy teherautó utánpótlással a századomhoz és hamarosan visszatérhetek bajtársaimhoz, akik biztos már aggódnak irántam.
Így történt, hogy még a kantínba sem tudtam elugrani. Egy órán belül újra egyesültem a századommal, velük vacsoráztam és egy rideg éjszaka után a kétszemélyes kis sátorban, másnap reggel folytathattam a gyalog túrát Jeruzsálembe.
Nem próbáltam még egyszer megszökni. Elég ha egyszer festi az ember az ördögöt a falra.

Kibbutzi tipusok: A Forradalmár

Ezekben a napokban, amikor a 56-os évfordulós tüntetések által a világ újra felfedezte a magyar nép tüzes vérmérsékletét (egy barátom irigykedve mondta a telefonon: „Ezek a magyarok igazán tökösek!”), eszembe jutott Emma.
Ellentétben velünk, akik a családunk nélkül, az ifjúsági emmigrációs program keretében kerültünk Izraelbe és a kibutzba, Emma a szüleivel érkezett hozzánk. Az apja magasrangú diplomata volt Magyarország egyik követségén Nyugat-Európában, a 1956 után disszidált és feleségével meg lányával Izraelbe emigrált. Mindenkinek aki egy rövid időt töltött a társaságukban, nyilvánvalóvá vált, hogy a Kerekesék nem voltak a pionírok fájából faragva, de mivel a teljes vagyonuk néhány koffer volt és ezekbe úgylátszik nem csomagoltak be pénzt, hálásak voltak a menedékért amelyet a kibbutz nyújtott nekik, élvezték a szokatlan paradicsomi csendet és készek voltak elvégezni minden munkát amelyet rájuk rónak.
Miútán beszéltem magyarul, megkértek, segítsek beilleszkedésükben. Egy kis másfél szobás lakást kaptak, amelynek egyetlen bútorzata három vaságy, egy asztal és három szék volt, kis kerttel a házuk előtt amelynek gondját vehették, vagy elhanyagolhatták, ahogy kedvükre esett. Először egy tévhitemüket kellett eloszlatnom: Nem felejtettek el zárt szerelni lakásuk ajtajára. Minden kibbutzi ajtó hasonló és senki esze ágába sem esik megpróbálni bezárni őket. Megmutattam nekik a hullámos pléh falu közös tussolót, a mosodát és mellette a kommunát (ahogy nálunk a ruha raktárt nevezték), ahol törülközőket, ágyneműt és a kimosott, megjavított és kivasalt ruháikat fogják megkapni.
Délben elvittem őket az étkezőbe, beavattam őket az „asztal feltöltés” titkába (ha szabad hely marad valamelyik asztalnál, nem ülhetsz le a következőnél, amíg elő nem kerül egy megváltó személy aki betölti az üres helyet) és elmagyaráztam a „közönségi” (= asztali kuka) feladatát. Láttam arcukon, hogy a vendégeim nem túlságosan lelkesednek a kibbutzi étkezésért, hiányzottak a bőkezü otthoni húsadagok, de tetszett nekik a sok friss zöldség az asztalon. Megmutattam még a hirdetőtáblát, amelyre estente a munkabeosztást is kitették, a postaládákat az étkező mellett és végül egy olyan technológiai újjításal büszkélkedhettem, amelyet sehol máshol nem láthattak: Az étkező melletti csap amelyből hideg szódavíz pezseg, egy kifejezett áldás a forró nyári napokon, amikor ki szeretnél bújni bőrödből. (A mai napig megőriztem szeretettemet a szóda iránt. Nem is iszok mást ha szomjas vagyok, hacsak nem vörös bort).
Ferenc fülébe súgtam azt a fontos információt is, ha esetleg óvszerre lenne szüksége, ezeket a betegszobába vezető folyosón, a szekrény tetején találhatja. Miért pont ott? Mert csak ha elég magas vagy és eléred a szekrény tetejét, használhatod is őket.
Mindhárom Kerekes, beleszámítva a 19 éves Emmát, kemény dohányos volt, de amikor a személyi cikk raktárban felvettük a heti cigaretta adagot, meglepődtem. Ferenc a legolcsóbb, legsilányabb kapadohány fajtát választotta, ez volt a leghasonlóbb a francia Gitaneshez, amelyre rászokott külföldi szolgálata alatt.
Másnap kellett az első munkanapukat elkezdeni. Meggyőztem a család tagjait, hogy dacára annak, hogy a khaki ruha és kerek kalap amelyet a kommunában kaptak, furcsának tünik a szemeikben, sokkal furcsább lenne ha Judit jól szabott kosztümében szedné össze a tojásokat a tyúkólban és Ferenc angol posztóból készített nadrágjában kapálna a banán ültetvényben.
Vagy 10 éve hagytam el Magyarországot, az ifjusági társaságunkban héberül beszéltünk nyilvános helyeken és szlovákul magunk között, úgyhogy örültem a ritka alkalomnak felfrissíteni magyar tudásomat. Ferenc mellett dolgoztam - aránylag egyszerű munkánk volt, jutazsákokkal kellett betakarnunk minden banánfürtöt - és közben mesélt nekem munkájáról a követségen. Válaszolt is kérdéseimre Budapestről, a szeretett városról, amelyet el kellett hagynom amikor a háború következményként magámmé tettem az ideológiát, hogy zsidó embernek zsidó országban a helye. Én viszont a kibbutzi életformáról és a cionista eszméről meséltem neki. A szemeimben csodálatosnak látszott, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán az eszébe jutott Izraelbe kivándorolni, hiszen a kommunista rendszer a cionizmust mint egy faji tant bélyegezte meg és Izraelt mint amerikai csatlóst. Úgy látszik az agymosás a keleti blokk országaiban kevésbé volt hathatós mint gondoltam volna.
Emmát is sikerült rábeszélnem, hogy a formátlan khaki öltözékben álljon munkába, de amikor a kezén és lábán kilakkozott körmökkel és kisminkelve szolgált fel az étkezdében, általános figyelmet keltett. Nála az alkalmazkodási folyamat hosszabb ideig tartott, de végül is megértette, hogy ami divatos és vonzó Pesten, a kibbutzban visszataszítónak tünhet. Engem ugyan egyáltalán nem taszított vissza a látványa, de persze nem a külsőségek érdekeltek. Mindig vonzottak a magyarajkú leányzók, de kitünő alakja is volt, édes kis pofikája és a humora nagyon hasonlított az enyémhez.
Dacára a közöttünk levő korkülönbségnek, az első perctől mindenben közös nevezőre jutottunk. A kulturális hátterünk hasonló volt, nekem ugyan sok éves adat hézagom volt, de Emma úgysem lelkesedett a szocialista realizmusért és a 20–ik század első felének a népszerű alkotóit részesítette előnyben. Az aránytalanul számos magyar irodalmi mesterművek egyedüli baja, hogy olyan nyelven lettek írva, amelyik nem hasonlít egy európai nyelvre sem és sok írás forditásban elveszti különleges zamatát és illatát (Hogy mondják az olaszok? Traduttori, traditori, vagyis a forditók árulók. Ritkán sikerül a forditóknak más nyelvbe áttenni az iró stilusát, műve különleges légkörét is, de nézzétek meg például Márai Sándor óriási világsikerét. Úgylátszik tehetséges forditói voltak).
Felfrissítő újdonság volt számomra, aki csak társaságom begombolkozott lányait ismertem, Emma nyílt és teljesen szabad állásfoglalása a két nem közötti kapcsolathoz. Élvezte a nemi viszonyt és ezt szülei előtt sem szégyelte kijelenteni. Szülei is hasonlóan viselkedtek. Ilyet még nem láttak nálunk a kibbuzban: Négyesben sétáltunk az erdőben barátnőm szüleivel, miközben mindegyikünk saját kedvesét öleli, csókolja. Az is meglepett, hogy Emma, mint a többi tizenéves országában, nem hordott melltartót. Jóllehet fiatal volt, nálam sokkal nagyobb tapasztalata volt és kitünő tanitónő volt. Miért futott kapcsolatunk mégis zátonyra aránylag rövid idő múltán? Meg lesztek lepve: Politikai okokból.
Emma az 56-os forradalom idején az ELTE-en tanult. Amikor a magyar nép felkeltek az orosz hóditó ellen, mi Izraelben a Szináj Kampánnyal voltunk elfoglalva. 40 napot szolgáltam a Negevben és a Gáza Övezetben és csak keveset tudtam a Magyarországon történtekről. Az egyetlen rádiókészülék egységünkben az ezrediroda ablakpárkányára volt állítva, de csak ritkán volt alkalmam meghallgatni a hireket amelyek amúgyis többnyire a térségünkkel foglalkoztak. Most szomjasan hallgattam Emma beszámolóját a tömeges megmozdulásról, tüntetésekről, az egyöntetü lelkesedésről amely magával ragadta az embereket, az utcai harcokról az orosz tankok ellen. Szemei ragyogtak, amikor elmesélte, hogy maga is résztvett a küzdelemben egyetemi diáktársai oldalán, de amikor hozzátette, hogy az Állambiztonsági Szolgálat állitolag diákok ezreit végezte ki, elkezdtem kétkedni szavaiban.
A Hasomér Hacairban, egy baloldali ifjúsági mozgalomban nevelkedtem és abban az időben meggyőződésem volt, hogy a Szovjet Únió és Kelet Európa országainak a rendszere azt a szocialista ideált teljesíti amelyben mi is hittünk. (Csak a cionizmusunk miatt volt vitánk a kommunista mozgalommal, de reméltük, hogy ez félreértésből származik és végülis megértik álláspontunkat). Annak idején mindnyájan megsirattuk Sztalin halálát és szeretett vezérünk Hazan, az érzelmeinket fejezte ki amikor a „Népek Napjának” nevezte. Büszke voltam arra amit a rendszer eredményeiről olvastam és feltételeztem, hogy az 56-os felkelés hátterében a fasiszta reakció elemei rejtőznek (e hitemet megerősítette, hogy itt-ott antiszemita megnyilványulások csiráiról is beszámoltak) és nem voltam hajlandó hitet adni Emma verziójának. Haragban váltunk el, ajtócsapkodással és sértő jelzőkkel. Csakugyan sajnálom. Azokban a napokban még nem tanultam meg, hogy semmi sem teljesen fekete és a legfehérebb patyolaton is lehet foltokat találni.
A Kerekes család néhány hónap múlva elhagyta a kibbutzot. Nem tartottam kapcsolatot velük, de hallottam, hogy Ferenc, akinek csodálatos nyelvi adottsága volt és politikai történelmi diplomája, mindössze egy fél évvel Izraelbe érkezése után a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdett előadni. Judit neve néha megjelent az izraeli Új Kelet napilap – amelyet szüleimnél olvastam - cikkei fölött, de volt barátnőmről hallottam a legelképesztőbb hírt, hogy egy ismert rabbihoz ment férjül.
Egy nap, amikor tartalékos katonai szolgálatot végeztem a Golan fennsíkon és hivatalos minőségben Safeden jártam, megdöbbenve láttam az utcán a gyászjelentéseket amelyekben mélységes fájdalommal tudatják az idő előtt örök létbe tért szentéletű ..... rabbiné, született Kerekes Emma elhantolásának az időpontját.
A temetésre nem mehettem el, de mindig nagy szeretettel fogok megemlékezni az én kedves kis Emmácskámról.