LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search

Kibbutzi tipusok: A MARROKÓI RÓZSASZÁL

1949-ben emigráltam Izraelbe, egy kb. 70 tagú összeforrott csoporttal, amely még külföldön alakult meg a Hasomér Hacair cionista ifjúsági mozgalom keretében. Azt reméltük, saját kibbutzot fogunk alapítani, de sajnos nem ez történt. A mozgalom elrendelte, hogy egy létező település tagságát egészítsük ki, mi pedig lemondtunk pionír álmainkról és ahelyett, hogy nehézségekkel birkoztunk volna meg és a pusztaságot virágoztattuk volna fel, egy jól megalapozott falu kényelmébe vonultunk be. A kibbutz tagjai idősebbek voltak nálunk, többnyire házasok gyerekekkel, úgyhogy a társadalmi életünk főleg azokra a bulikra szorítkozott amelyeket mi rendeztünk hétvégeken és ünnepeken, egy egyszer hetenti mozielöadásra és néhai szinházi kiruccanásokra a városba, de mint minden fiatal ember aki eléri a felnőttkor küszöbét, a párosság élvezeit is felfedeztük.
Az első párok még külföldön keletkeztek és legalább egy közülük – csodák csodája! – a mai napig is kitart egymás mellett, de a többségünk számára ezek csak első félénk tapogatózások voltak, érzelmileg állandó kapcsolatra éretlen fiatalok kiváncsiságból származó tapasztalatkeresése.
Mint az egyik elbeszélésemben említettem már, a kibbutzba érkezésem utáni napokban alaposan megnéztem magamnak a lányokat a csoportunkban. Három kategóriába soroltam be őket:
Azok, akik igazán tetszettek, azok, akik számításba jöhetnek és azok, akik számításba sem jöhetnek.
Nem állítom persze, hogy az első két kategória minden egyes tagjával sikerült járnom. Ahogy ez szokott lenni, a nekem tetsző lányok egy részének a szemében nem tüntem az álmaik lovagjának és azok között is akik számitásba jöhettek volna, voltak olyanok akik számára én nem jöttem számitásba. Néhány lánnyal volt rövid, vagy hosszú távú kapcsolatom, a három éves katonai szolgálatom ideje alatt csoportunk szűk keretein kivül levő lányokkal is szereztem tapasztalatot, de amikor a leszerelés után visszatértünk a kibbutzba – ezúttal mint teljesjogú tagok – nemcsak, hogy kifogytam a barátnőkből, hanem kevés esélyem volt találni valakit csoportunk korlátozott számú nőnemü tagjai között. A megváltás egy marokkói ifjúsági csoport formájában, amelyet kibbutzunk megpróbált befogadni, érkezett meg.
Sokat írtak már azokról a hibákról amelyeket Izrael elkövetett a közel keleti és afrikai országok emigránsainak befogadásában és elég ha annyit mondok, hogy egy baloldali beállitású, világi kibbutz társadalma nem a legmegfelelőbb hely egy hagyományhű családokból származó ifjúsági csoport számára, akik a prófétai látomás és a Szent Föld utáni sóvárgás szárnyain emigráltak Izraelbe. Nem mintha ultra-vallásosok lettek volna, a jámborságuk inkább etnikai-vallásos ceremóniák és szokások megőrzésében nyilatkozott meg. A marokkói fiatalokkal főleg a munkahelyeken találkoztunk, de társadalmilag, az ő és a mi csoportunk, megőrízte külön-külön kereteit.
Sosanna (= Rózsa, a Zsuzsanna név héber változata), egy barnabőrű, telt idomú és mellű szépség, pajkos mandula szemekkel és szénfekete vállára omló hajjal, attól a pillanattól amikor megláttam, fellobbantotta a fantáziámat. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és gyorsan megbarátkoztunk. A serdülőkorú bakfisnak hizelgett egy nála négy évvel idősebb fiú figyelme. Sosanna nem tudott semmit a világról, soha nem vett kezébe könyvet és lenyűgözték elbeszéléseim Európáról, a háborúról, az emberek életéről messzi helyeken.
Mint kibbutztag, egyedül laktam. A szobám közel volt az étkezdéhez és a kommunális tussolóhoz, míg Sosanna szobája, amelyet egy másik lánnyal osztott meg, az ifjúsági barakkokban volt, a kibbutz peremén. Miután befejeztük a reggeli felszolgálását, eltakarítottuk a piszkos edényeket és ételmaradékokat, felmostuk a terem padlóját és megterítettünk ebédre, általában maradt hozzávetőleg egy szabad óránk. Javaslatomat, hogy töltse a szünetet velem, a szobámban, a lány eleinte visszautasította, de néhány napos udvarlás után sikerült rábeszélnem. Ez a kapcsolat teljesen más volt mint amelyet mostanáig tapasztaltam. Sosanna olyan volt mint az érett gyümölcs amelyik csak arra vár, hogy leszakítsák. Tapasztalatlan volt, de jó diák, a természet gyereke, minden mesterkéltség és álszemérem nélkül, de egyúttal teli humorral és pajkossággal. A szeretkezéseink inkább viháncolásokkal kisért szabadfogású birkozásra hasonlítottak mint hevesen lángoló szerelmi találkára. Egyszer, amikor észrevettük, hogy egy étkezdei kollegánk a barakkom mögé lopakodott és megpróbálja felderíteni mi történik a szobámban, Sosanna félrehúzta a függönyt és bemutatta az elképedt fickónak gyönyörű kebleit. Visszahúztam az ágyba, de hiába szídtam, ő csak kuncogott.
Dacára a fent mondottaknak, Sosanna nem engedte, hogy elfeledjem a származását és gyerekszobáját. Mindenre hajlandó volt, de könyörgött (amikor nagyon akart valamit mindig az "afek" szót használta – kérem az anyanyelvén – kislányosan csücsörítve alsó ajkát), hogy őrizzem meg a szűzességét, ("Kérlek, ne nyiss ki!") mert különben elvesziti esélyeit férjhez menni valakihez a hazájából. És még egy furcsa szokása volt. Soha sem engedte meg, hogy eloltsam a villanyt a szobában. Megmagyarázta nekem, hogy ez a feltétele jó neve megőrzésének. Néha a hajnali óráig maradt nálam, a függönyök be voltak húzva, az ajtó kulcsra zárva, de hacsak a lámpa nem volt leoltva, senki sem feltételezhette, hogy a szobában valamilyen erkölcstelen cselekedet megy végbe.
Nagyon kielégített a kapcsolat köztem és Sosanna között. Nemcsak a testét, hanem a lelkét is kitárta elöttem és szomjasan itta mindazt amit nyújtani tudtam neki, én pedig nagyon élveztem a meleg lényét, de ahogy angolul mondják, it was too good to last. Egy este bekopogott hozzám Simon, a marokkói csoport oktatója. Egy olyan fogalommal ismertetett meg amelyet addig nem ismertem, in loco parentis, amelynek az a jelentősége, hogy miután neveltjeinek a szülei nincsenek jelen, ő helyettesíti öket. Mint ilyen, azt szerette volna tudni, hogy érzek-e valamit Sosanna iránt, vagy az egészben csak múló kalandot látok. Amikor azt válaszoltam, hogy szeretem a lányt, megkért, fontoljam meg házasságra lépni vele. Enyhén kifejezve nagyon meglepődtem. Úgy éreztem magamat mint egy hollywoodi komédiában, amikor a rideg arckifejezésű papa megkérdezi az udvarlót tisztességesek-e a szándékai. Csak a töltött puska amelyik ott lóg az apa mögötti falon, hiányzott. Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek nem álmodok, ez tényleg megtörténik velem egy olyan kibbutzban amelyik büszke haladó világnézetére.
Simon biztosított, hogy a javaslata teljesen komoly és egyáltalán nem járnék rosszul amennyiben elfogadnám. Sosanna egy intelligens, jó felfogású lány, kedvem szerint formálhatnám és kitünő feleséggé válna. Egyet értettem Simonnal, jól ismertem Sosannát és tudtam, hogy valaha valamilyen szerencsés fickót nagyon boldoggá tesz, de nem most és nem engem. 22 éves koromban még nem gondoltam házasságra, gyerekekre, hiszen az egész élet még előttem állt.
Megmagyaráztam ezeket Simonnak és ő megértően bólintgatott, de amikor felkelt, hogy távozzon, 'saját érdekemben' azt tanácsolta, hogy szakítsak Sosannával. Azt is értésemre adta, hogyha esetleg folytatni akarnám viszonyunkat, valami kellemetlen történhetne velem. Kérte, hogy értsem meg. Ő mint pedagógus egyértelmüen ellenzi az erőszak minden fajtáját, de még a legjobb nevelés sem ellensúlyozhatja néhány hónap alatt az évszázadok mélyen meggyökeresedett törzsi tradicióját.
A bucsú mindkettőnk számára nehéz volt, de Sosanna jobban felfogta ennek az elkerülhetetlenségét. Jól ismerte törzse forró hőmérsékletű hímjeit és természetesen nem kívánta, hogy valami bajom essen. Más munkakörbe helyezték át és csak ritkán láttam, akkor is mindig testőrökkel körülvéve. Néhány hónap múlva az egész marokkói csoport bevonult és valaki azt mesélte, hogy Sosanna katonai rendőr lett. Állitólag egy férfi öngyilkosságot kisérelt meg miatta.
Ma már biztos ő is őszhajú nagymama egy rakás gyerekkel, unokával, dédunokával, de a mai napig, ha egy autóstop állomás közelében katonai rendőrlányt látok aki a rendre vigyázz, eszembe be jut az én marokkói rózsaszállom és hallom halk könyörgését: Afek!

Kibbutzi tipusok: A Könyvmoly

Monek az asztalosműhelyben dolgozott, de a könyvtár hozta össze kettőnket. Másodállásban a kibbutz könyvtárosa voltam – délelőttönként más munkát végeztem – és szabad kezem volt a könyv rendelésben. Miután a kibbutztagok évenkénti csekély pénzbeli jutattásából nem futotta könyv vásárlásra, meggyőztem a vezetőséget, hogy helyénvaló lenne ha legalább a könyvtárban meglenne minden Izraelben megjelent szépirodalmi prózai mű egy példánya. (A verses könyvekből csak azokat rendeltem meg amelyeknek a címlapján ismert költő neve volt, a tudományos, történelem könyvek esetében viszont a helyi iskola tanáraira hagytam a választást). A kibbutz tel avivi bevásárló központjából hetente érkezett egy 10-12 példányú küldemény, főleg a nagy kiadók könyveiből. Feltételezem, hogy még az 50-es években is, amelyekről beszélünk, ennél több könyv jelent meg nálunk, de a kis kiadók könyvei általában nem jutottak el hozzánk.
Számomra, akit úgy neveltek, hogy a könyveket mint drága értéktárgyat kell kezelni, a heti küldemény csomagolásának a kinyitása mindig ünnepies esemény volt. Az orromat megcsapta a friss nyomda festék (igazi, vagy képzelt) szaga, áhitattal simogattam a szines fedőlapokat és én voltam az első aki hallottam azt a különleges zizegést amelyet egy új könyv kinyitása hallat, de ezen túl, minden könyvnek kártyát is kellett nyitni, el kellett határozni melyik polcra kerül, ami a könyvtáram új jövevényének a tartalmától és minőségétől fügött.
Szeretek olvasni és kijelentek valamit amelynek a helyességét csak más volt kibbutz tagok tudnának megerősíteni, hogy a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt juttat a tagoknak majdnem minden más életmódnál. (Nincs szándékomban összehasonlítani a két életmódot, de feltételezem, hogy annak aki dutyiban ül, szintén sok szabad ideje van!) A munkahelyek aránylag közeliek a lakónegyedekhez és 10-15 perccel a munka befejezte után már otthon lehetsz, letussolva. Nem kell, hogy tömegközlekedési eszközökön zötyögtesd magadat haza, nem szükséges bevásárolnod, vagy vacsorát készítened, az étkezés után nem kell elmosogatnod és a vacsoraidőig, meg utána is, szabad vagy és végezheted a dolgodat. Ezek még a televizió és Internet előtti napok voltak, filmet csak egyszer hetente mutattak be és más társadalmi, vagy kulturális rendezményt is általában csak a hétvégén rendeztek. Sok időm volt és többet olvastam mint valaha is azóta. Ennek dacára nem tudtam minden könyvet elolvasni és itt lép be Monek a cselekménybe.
Egy jó könyvtárosnak ismernie kell a közönsége tagjainak az olvasási szokásait és képesnek kell lennie olyan könyvet javasolni amely tetszeni fog nekik. Ezen a téren persze visszacsatolás van közötte és az olvasók között. Minden olvasó elmondja a véleményét az olvasottakról és a könyvtáros továbbadja ezt a véleményt a következő olvasónak. Az összes olvasóim közül Monek volt a legszorgalmasabb. Elmesélte, nem tud aludni éjjel es ehelyett olvas, de még így sem értettem, hogy győz minden könyvet elolvasni.
A küldemény megérkezésének estéjén mindig megjelent a könyvtárban és miután kiválasztottam azt a könyvet amely érdekesnek találtam, Monek a lakásába cipelte a többit. Elképesztő gyorsasággal, néhány napon belül befejezte, visszahozta őket és részletesen elmondta mindegyikről a véleményét. A következő hétig csak az a könyv maradt meg számára amelyet én olvastam. Soha sem derítettem ki mivel foglalta el magát azokon az ‘üres’ napokon.
Monek volt az irodalmi szakértő kis közösségünkben. Ha azt mondtam valakinek, hogy ő lelkesedett egy bizonyos műért, az volt a legjobb ajánlás. A könyvekről folytatott beszélgetéseink közben, barátok lettünk. Órákig beszélgettünk – általában a könyvtárban, ahol egy meleg ital sarok is volt, a házába soha sem léptem be – az egyik csésze kávét ittuk a másik után, Monek láncban szívta a legolcsóbb cigarettákat és mesélt nekem a háborúról, amelyben mint partizán harcolt, szüleiről, öccséről, első feleségéről és két gyerekéről, akiket meggyilkoltak a háborúban. Talán miattuk nem tudott aludni. Másodszor házasodott, de gyerekük nem született. Monek nem volt iskolázott ember, de mohó olvasási szokásának köszönhetően, egy élő enciklopédia volt és nem volt olyan tárgy amelyről nem tudott többet mint mindenki más akit ismertem.
15 évvel fiatalabb voltam nála, de úgy éreztem szabadon beszélhetek vele akármilyen tárgyról. Ő volt az egyedüli akinek elmondhattam mennyire frusztrál az, hogy a nemi tapasztalatom a nullával egyenlő. „Hasomér Hacair”, az ifjúsági mozgalom amelynek keretében emigráltunk Izraelbe és amelyhez ez a kibbutz is tartozott, arra nevelt, hogy tartózkodjunk a nemi kapcsolatoktól amíg nem leszünk lelkileg érettek, de nem tett semmit annak érdekében, hogy elérjük ezt az érettséget. A kibbutzban a héber nyelvet, bibliaismeretet, földrajzot, a zsidó nép történelmét tanultuk, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kamaszkorú fiatalok számára, akik szüleik nélkül érkeztek Izraelbe, a nemi neveléssel kéne kiegészíteni a tananyagot. Nekem sem támadt akkor az az ötletem, hogy a könyvtár számára rendeljek néhány könyvet amelyek útmutatónak szolgálhattak volna a tudatlan ifjaknak ebben a tárgyban.
17 éves voltam amikor egy kb. 70 tagú hasonkorú csoporttal Izraelbe emigráltunk. Együtt jártuk ki a kibbutzi iskolát, együtt vonultunk be és miután két és fél után leszereltünk, mint teljesjogú tagok tértünk vissza a kibbutzba. A legtöbb lány amellyel kapcsolatban voltam, ebből a csoportból származott és mit tagadjak, csak nehezen tudtunk megszabadulni az otthoni maradi neveléstől. Nem voltam teljesen szűz, de az egyedüli alkalommal amikor sikerült meggyőznöm az egyik barátnőmet átlépni a láthatatlan piros vonalat a teljes testi kapcsolathoz, szégyenletes kudarcot vallottam. Azokon a néhány alkalmakon is amikor a mi kis melegházunkon kivüli lányokkal találkoztam, katasztrofális tapasztalanságomból származó nehézségeim voltak.
Egy szakképzett mentorra volt szükségem és Monek, az ő aranyszivével, meglepő módon próbált segíteni fiatal barátján. Éjfél után volt, éjjeli őrségen voltunk valahol a kibbutz drótszöges keritése mellett, amikor hirtelen kibökte:
„Mi a lenne a véleményed ha elküldenélek a feleségemhez? Hidd el nekem, nála minden szükségest megtanulnál, ő egy igazi szakember! Menj hozzá most, egyedül van otthon. Nyisd ki az ajtót (a kibbutzban nem zárták be a bejárati ajtókat), nem kell semmit mondanod, csak bújj be az ágyába. Ne félj, nagyon fog örülni. Én sztrázsálok majd addig is helyetted.”
Ez a hirtelen fordulat beszélgetésünkben alaposan megdöbbentett, de habozás nélkül elutasítottam a nagylelkü ajánlatot. Abban a pillanatban Monek teljesen komolyan vette a javaslatát – bár nem voltam biztos abban, hogy a felesége csakugyan tárt karokkal fogadott-e volna – de attól féltem, hogy az elfogadása, végső fokon a kapcsolatunk róvására menne.
Monek egy kicsit megsértődött, de megmagyaráztam neki, én ugyan repesve várom az első komoly sexuális tapasztalatomat, de azt szeretném ha valaki olyannal történne meg aki iránt érzek valamit. Monek kinevetett és kijelentette, hogy hülye vagyok amiért nem kapok rajta egy ilyen ritkán adódó alkalmon, de azért még sok évig jó barátom maradt.
Végül is ezen a téren is kiegészítettem a müvelodésemet, mint minden fiatal ember, egy szeretett és szerető lány karjaiban. Nem veszítettem semmit, sőt nyertem!