A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.

AZ ŐRÜLT TUDÓS

Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól.
Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.
Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.
Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.
Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?
„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.
Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.
Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe.
Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.

ERKÖLCSI DILEMMÁK

A hó elején meghívtak a pesti gettó felszabadulásának 66-ik évfordulóján rendezett megemlékezésre január 18-án. Sajnos nincs módomban csak úgy elugrani minden rendezvényre, de gyújtottam egy emlékmécsest azon ezrek és köztük szeretett nagyanyám, emlékére, akiknek a holteste ott hevert a Dohány utcai zsinagóga udvarán a felszabadulás emlékezetes napján.

A hónap azután is a Holokauszt jelében folytatódott. A médiában sok szó volt arról, hogy 50 év telt el az óta, mióta Adolf Eichmannt, a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet, a magyar zsidóság főhóhérját, aki a világháború után Argentínába szökött, a Moszad ügynökei elrabolták, Izraelbe csempészték és bíróság elé állították. A nyilvános eljárást az egész világon élőben közvetítették, ez volt az első alkalom, mikor a Holokausztot túlélők televízióban számolhattak be a velük történtekről. 1961. december 15-én a három bíróból álló izraeli törvényszék a náci háborús bűnöst kötél általi halálra ítélte, 1962-ben felakasztották és hamvait a Földközi tengerbe szórták.

Aztán következett január 27-én az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 66. évfordulójára eső Nemzetközi Holokauszt Emléknap. A világon mindenütt a népirtás áldozatairól, zsidókról, cigányokról, homoszexuálisokról, fogyatékosokról, emlékeztek meg, mi pedig aznap teljesen véletlenül – a jegyeket hetekkel előzőleg rendeltük – Joshua Sobol darabját, a Gettót, néztük meg a tel avivi Kamara színházban. A világsikert aratott darabot ugyan még 1983-ban írták meg, lefordították húsz nyelvre és a világ vezető színházaiban mutatták be, de mi most láttuk először.

A szerző nem a nácik kegyetlenségét akarta bemutatni – erről eleget tud a közönség a túlélők elbeszéléseiből, az Eichmann perben tanúskodóktól, az okiratok, fényképek, dokumentfilmek garmadáiból – hanem a vilniusi gettó zsidó rendőrparancsnokának, Jákov Gensnek, az erkölcsi dilemmáját: vajon engedelmes és megalázó együttműködéssel a nácikkal, felebarátjai százainak a halálba küldésével, elég időt tud nyerni a maradék zsidók megmentésére a felszabadító orosz hadsereg által? A darab szerint Gens volt az, aki kezdeményezte a gettószínház alakítását – a színészek, egy résztvevő szavaival „saját sírúkon táncolnak” – a lakósság buzdítására és talán azért, hogy bebizonyítsa, a zsidók tehetségesek és kár lenne elpusztítani őket, de a németeknek nem esett nehézére, kis mulatozás után, az együttes minden tagját meggyilkolni.

A résztvevők játéka elsőrangú volt, de véleményünk szerint a legjobb a náci tiszt szerepében fellépő szőke, Izraelben született színész, meggyőző és hátborzongató alakítása volt. Ebben a szerepben egy személyben egyesül az SS hóhér ördögi irgalmatlansága, a látszólag ’kultúremberi’ némettel, aki szaxofonon játszik, zongorázik és kedveli a jazzt.

A kockázat Gens esetében nem fizetődött ki, mivel a vilniusi gettó legtöbb lakosát lemészárolták, de a gettó rendőrparancsnokának az erkölcsi dilemmájával minden Zsidótanács (Judenrat) tag és többek közt Kasztner Rezső, a cionista mozgalom egyik vezetője és a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetője is szembesült. A német megszállás után ő tárgyalt Eichmannal. A nácik kijelentették, hajlandók lennének a zsidók százezreit emigrálni hagyni, bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. A „vért áruért” akció ugyan kudarcot vallott, de Kasztnernek mégis sikerült egy kisebb csoportot kijuttatni. Az ún. "Kasztner-vonat" 1684 utasa 1944. június végén a semleges Svájcba távozhatott. Kasztner egy további érdeme, 10-15 ezer magyar zsidót Auschwitz helyett az az ausztriai Strasshof környéki táborokba küldtek, ahol többségük túlélte a háborút.

A háború után Kasztner kivándorolt Izraelbe és ott hamarosan, mint az un. „Kasztner per” központi tanúja, az izraeli és nemzetközi érdeklődés központjába került. Bírálói kollaborációval, bűnrészességgel és árulással vádolták. Szerintük Kasztner lepaktált Eichmannnal és elhallgatta a zsidó tömegek elől a tényt, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő. Mások szerint hős volt, az egyetlen, akinek sikerült a zsidók ezreit kiragadni a halál torkából (leszármazottaik ma egy stadiont töltenének meg) A per bírája kimondta, hogy a magyar cionista "eladta lelkét a Sátánnak”. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rehabilitálta, de Kasztner ezt már nem élte meg, mert egy jobboldali fanatikus, a nyílt utcán lelőtte.

Néhány éve, amikor hosszabban írtam erről a sok port felvert ügyről, az egyik kommentáló ezt az ismert mondatot idézte: „ne ítéld el felebarátodat, amíg nem jutottál el az ő helyzetébe”. Nehéz megítélni, miként viselkedett volna más ember egy ilyen nehéz helyzetben. Én biztosan nem tudom a választ.

TÖRTÉNELEMÓRA AZ ELEMIBEN

Nehéz feladatra vállalkoztam e héten. Kilenc és fél éves lányunokám osztályában meséltem a holokausztról. Mint sok helyen a világon, nálunk is kitűztek egy emléknapot, amelyen megemlékeznek erről az emberiség történelmében majdnem egyedülálló (és szégyenletes) eseményről, de óriási különbség van aközött, hogy egy bennszülött tanító néni beszél a történelemkönyvben tanultakról, vagy valaki saját tapasztalatait próbálja megosztani másokkal. Egy további fontos pont: az e korú gyerekek még édeskeveset tudnak a történelemről, földrajzról és köztünk mondva, ezek nem is nagyon érdeklik őket. Épp azért, nem beszéltem ezekről, csak azt próbáltam átadni kiskorú hallgatóimnak, mit lát, érez egy gyerek ilyen körülmények között.

Azzal kezdtem, elmondtam a kis srácoknak, akik ugye itt születtek, hogy más dolog egy olyan környezetben élni, ahol mindenki más zsidó és megint más apró korodtól tudni, hogy egy kissebséghez tartozol és vannak olyanok, akik nem szeretnek és esetleg bántanak is. Elmeséltem egy esetet, amikor egy nap útban az iskolából, összefutottam egy suhanc bandával. A fiúk antiszemita kiáltásokkal egészen lakásunkig kergettek. Nem voltam annyira megijedve, mint meglepve. „Honnan tudták ezek, hogy zsidó vagyok?” A tükörben percekig vizsgáltam az arcomat, de nem tudtam felfedezni benne valami zsidós jellegzetességet.

A továbbiakban megjegyeztem, hogy ezek háborús évek voltak. A kicsik nem tudták mi a háború – mint ahogy szerencséjükre a magyar gyerekeknek, sőt a felnőttek nagy részének sincs ilyen tapasztalatuk – de nem volt időm a fogalmat megmagyarázni. Csak említettem a háborúval járó élelemhiányt, áremelkedéseket és azt, hogy mivel a fűszeresek egy része zsidó volt, a vevők őket okolták ezekért. Hasonlóan, elmeséltem, hogy a bombázások miatt, éjjel el kellett sötétíteni az ablakokat. Ha egy zsidó ember ablakából véletlenül apró fénysugár szivárgott ki, a szomszédok mindjárt ordibálni kezdtek és azzal vádolták, hogy az ellenségnek akar jelezni.

Aztán felsoroltam a megszorításokat, amelyekben fokozatosan részünk lett, kezdve attól, hogy elvették rádiónkat, telefonunkat, be kellett szolgáltatni a biciklimet, bezárták a zsidó iskolákat. Természetesen hasonlóan a nyári vakációhoz, eleinte örültünk neki, aztán már hiányzott a suli. Ezután következett a megkülönböztető sárga csillag hordása és végül az, hogy a gettóba kellett vonulni.

Ez teljesen új fogalom volt számukra, mert addig csak a koncentrációs táborokról hallottak. Elmondtam, hogy mi is oda jutottunk volna, ha az oroszok nem zárják körül Budapestet. (Itt meg kellett magyarázni, hogy az oroszok nem a zsidókat akarták megsegíteni, hanem a háború része, más országok elfoglalása). A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek laktak, a férfiak munkaszolgálatosok voltak. Nem volt szám a karunkon, mint a táborlakók karján, de egy kis darab kenyéren és egy tányér híg levesen kívül – amelyért nekem kellett elmenni a központi konyhába, anyám gyöngélkedett – nem volt más ételünk és éheztünk. A bombázások kiverték az ablaküvegeket (mint az egész városban) és a tél dermesztő hidegében kabátban, kesztyűsen ültünk a szobában. 16-an zsúfolódtunk össze a háromszobás lakásban. Egyszer rám is lőttek, mint már leírtam ’Itthon-Otthon’ c. könyvemben:

„Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. Szép hó esett le és a kijárási tilalommal dacolva, barátommal kilopakodtunk hógolyózni a házzal szemközti térre. Eleinte óvatosak voltunk és figyeltük, jön-e valaki, de aztán annyira elmerültünk a játékban, hogy mindenről megfeledkeztünk. Egyszerre furcsa fütyülést hallottam a fülem mellett. Megfordultam és vagy 20 méteres távolságban egy bekecses férfit láttam, kinyújtott kezében revolverrel. Felénk tüzelt. Kár, hogy nem volt kéznél egy stopper. Biztos vagyok benne, hogy rekordot állítottunk fel, olyan gyorsan futottunk vissza a házba.”

Az öregek, betegek úgy hullottak, mint a legyek. Csak a háború után tudtuk meg, hogy ez volt nagymamám sorsa is. Fiait elhurcolták, ő pedig szegény ott halt meg egyedül valahol a gettóban, talán egy-két utcára tőlünk és ki tudja hova kerültek földi maradványai. A föld fagyos volt, az éhségtől, betegségtől legyöngült emberek nem voltak képesek elhantolni őket és a halottak az utcán feküdtek. A járókelők egyszerűen megkerülték őket. „Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átlépnek rajta. Nagyon féltem tőle és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek.”

Azzal fejeztem be, hogy felszabadulás után elhatároztam, ha egyszer gyerekeim lesznek, azt szeretném szabad országban nőjenek fel, egy cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam és kivándoroltam.

Az órát lecsengették. A szünetben néhány gyerek jött hozzám kérdésekkel. Egy azt kérdezte miért nem fényképeztem a gettóban. Megmagyaráztam, ha lett is volna fényképezőgépem és filmem, életemet veszélyeztettem volna. A többi kérdés egyszerűbb volt: találkoztam-e újra hógolyós barátommal (nem) és a férfivel, aki ránk lőtt (azzal sem), apám volt-e táborban (igen).

Megkérdeztem unokámat, megvan-e elégedve, azt mondta igen. Remélem a többi gyerekek fejében is maradt valami 35 perces előadásomból, ha más nem, legalább az, hogy miért születtek, élnek Izraelben és nem másutt.

LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search