VÉLETLENEK

A véletlenek kérdése gyakran foglalkoztat. Vallásos emberek néha csodának tekintik a jó események kombinációját, mások viszont az egybeesésben természetfeletti erők befolyását látják. Nem hiszem, hogy természetfeletti erők okozzák a furcsa véletleneket és csodákban sem hiszek, de statisztikailag úgy tűnik, hogy az esetek milliói között, amelyek adódnak életünkben, lesz néhány, melyek belevésődnek emlékezetünkbe, éppen azért mert annyira ritkák és egyedülállóak. Egy előadó egyszer azt állította, hogy nem léteznek véletlenek, mert ha például két szomszéd ugyanabból az utcából, összefut az Eiffel-torony kilátó teraszán, az nem annyira csodálatos. Mindketten vettek repülő jegyet és teljesen természetes, hogy Párizsban elmennek megnézni a leghíresebb turisztikai látványosságot, de az egybeesés nem az, hogy mindketten az Eiffel-toronyhoz látogattak, hanem az, hogy pont ugyanazon a napon és ugyanabban az órában tették ezt.
Sok tudós foglalkozott a tárggyal. Egy multidiszciplináris tudós (matematikus, fizikus és filozófus), a francia Pascal Blaise már 1654-ben kidolgozta a valószínűség elméletét, hogy javítsa barátja nyerési esélyeit a szerencsejátékokban. Ez az elmélet lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk, mennyire véletlen egy adott egybeesés, vagyis mi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen kombináció valóban megtörténhet. Kammerer Paul, egy osztrák biológus, hobbijává tette az anekdoták összegyűjtését egybeesésekről és kiadott egy könyvet, amelyben több mint 100 ilyen eset jelenik meg. Ez a könyv vezette a szinkronicitás teóriájának megfogalmazásához. Feltételezte, hogy a szinkronicitás hullámai minden eseményt összekötnek. Ezek az ismeretlen erők csúcsokat okoznak, amelyeket a tudatunk egybeesésnek észlel.
Tudomásom szerint senki sem végzett még kutatást arról, hogy más emberek életében mennyire sok az egybeesés, úgyhogy nem tudom, különösen szerencsés vagyok-e, ha velem az átlagosnál több történt.
A múltban meséltem már néhány ilyenfajta eseményről, amelyekre visszaemlékeztem. AZ ŐRÜLT TUDÓS című írásomban megírtam, hogy egy baráti párnak, akik lakást kerestek Pesten, a sors keze a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, pont annak a lakásnak a címét juttatta kezük ügyébe, amely a zsidó üldöztetés idején a mi gettóbeli otthonunk volt.
Egy további eset, amely lenyűgözött, az volt, amikor egy nap jeruzsálemi barátommal kávéztam és mint mindig, erről-arról csevegtünk. Elmondta, családi nyaralást tervez Pesten. Azt válaszoltam, hogy én is odautazok családommal. Mikorra tervezi az utazást? Kiderült, hogy mindketten ugyanabban az időpontban leszünk a magyar fővárosban. „Hol fogtok megszállni?” Barátom lakást bérelt és én is hasonlóan cselekedtem. A megegyezés eddig a pontig nem annyira különös, de mit szóltok ahhoz, hogy röviddel utána kiderült, hogy mindketten ugyanabban a házban és ugyanazon az emeleten béreltünk lakást?
A befejezés sokkal prózaiabb, a két izraeli család nem barátkozott össze, gyerekeink különböző korúak és programjaink is mások voltak, de ugye, hogy ritka egybeesés volt, nemde?
Egy másik, TARTÓS KAPCSOLATOK című írásomban rég-látott barátomról meséltem, aki először életében érkezett Tel Avivba és a postán a nevemet kereste a telefonkönyvben, de nem talált rá. Abban az időben még nem volt telefonom, de nevemet is héberesítettem és barátom persze régi nevemen keresett. Elcsüggedve kisétált a posta épületéből „és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az”!
Egy további véletlen, amelynek következményeit a mai napig élvezzük, akkor történt, amikor feleségem holland nagynénje egy pesti fogorvost ajánlott nekünk. Legközelebbi utazásunkon Magyarországra, elmentünk klinikájára a Boráros téren és meglepetésünkre pont egy izraeli házaspárra bukkantunk, akik kézzel-lábbal próbálták elmagyarázni az orvosnak mi fáj és hol. Természetesen készségesen vállalkoztam a tolmács szerepére, a hálás pár megadta nekünk izraeli címét és ma ők a legjobb barátaink.
Az egyik legkedvesebb véletlen sok éve történt, amikor boldogult anyukámmal a Kőrúton sétáltam, egy férfi megszólította és szlovákul kérdezte: „Anyácska, merre van a Rákóczi körút”? Anyám még napokig azon csodálkozott, hogyan választotta ki ez a vadidegen ember a sok ezer járókelő közül azt az egyetlent, aki nemcsak megértette kérdését, de képes volt azon a nyelven válaszolni is rá.
Túl a csodálatos véletlenen, az Anyácska becenév nagy örömet is okozott neki.

AZ ŐRÜLT TUDÓS

Sajnálom, valószínűleg az én hibám, hogy nem vagyok képes hinni egy felső lényben, aki vigyáz ránk, meghallgatja imáinkat és minden lépésünket irányítja, de szinte hajlandó vagyok hinni egy különös, hátborzongató humorú, talán kissé őrült tudós létében, akinek a mi Földgömbünk a kedvenc játékszere. Néhanapján, amikor kutatásai, kísérletei, számos projektje, kimerítették, szuperszámítógépje elé ül, megnyom néhány gombot és egy kis földrengést, vagy szökőárat okoz, egy regionális háború kitörését, láncbalesetet az autópályán, mélytengeri olajforrás, vagy gáz felfedezését, aszályt, árvizet, megerősít, vagy megdönt egy diktátort, beleavatkozik játéka szánalmas résztvevőinek sorsába, szeretőkké, vagy gyűlölőkké teszi őket, azt okozza, hogy veszekedjenek, egymás életére törjenek, vagy munkaadójuk előléptesse őket. Mindezt csak azért, hogy egy kissé mulattassa magát, ellazuljon, elterelje figyelmét gyötrő gondolataitól.
Az ötlet nem tetszik nektek? Nem kell elfogadnotok ezt a nem túl mély (és eredeti) elméletet. Jogotok van saját elméletet találni fel, vagy választani egyet a bőséges számú létezők közül. Zarándokoljatok el Mekkába, vagy Fatimába, böjtöljetek az Engesztelés Napján, szerény véleményem szerint ez semmiben sem fogja befolyásolni személyes sorsotokat, de ha szerencsétek lesz, azért holnap még megüthetitek a főnyereményt.
Szeretem a vicceket – mindaddig, míg nem a rovásomra mennek – élvezem, amikor megnevettetnek és néha azzal áltatom magamat, hogy megértem a humorérzékét az őrült tudósnak, aki életünk zsinórjait rángatja. Ezekben a napokban is tréfás kedve támadt és megajándékozott egy csodálatos véletlennel, amely mosolyt csalt ajkamra.
Tegnap este beszélgettem barátommal, azzal, akiről nemrég meséltem, hogy neje nagyobb összeget nyert a lottón. Nos, a nézetkülönbségek át lettek hidalva, a feszültség eltűnt és újra béke és szeretet uralja a kis családot. Most lakást keresnek Pesten – szép házuk van a Tisza tónál – és néha, amikor felruccannak a fővárosba, egy darabot megnézni, vagy jó étteremben dőzsölni és késő lesz, vagy pocsék az időjárás és nincs kedvük rosszul jelzett sötét utakon poroszkálni, sajátjukban szállhatnak meg. A cím, amelyet egy újsághirdetésben találtak, ismerősnek tűnt.
Biztos tudjátok milyen az, amikor valami ismerősnek tűnik, de fogalmatok sincs honnan. Ebben az esetben is beletartott egy ideig, amíg rátaláltak a meglepő válaszra: Avri könyve! Belelapoztak a könyvembe és valóban megerősítést találtak gyanújukra. Ez volt az a nagy bérház, amelyben anyámmal laktam a budapesti gettóban, a háború utolsó hónapjaiban. Mit is mondott barátom beszélgetésünkben a Skypen?
„Abban a házban fogunk lakni, amelynek kapuja előtt feküdt a tetem”.
Miként írtam le az akkori körülményeket? „Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. A szabad órákban sem élvezhettük túlságosan a friss levegőt, mert mindenhol halottak hevertek. Sokat a közeli Klauzál téren temettek el, de amikor a föld fagyos lett, végül is szanaszét hagyták heverni a hullákat az utcán és a járókelők egyszerűen megkerülték őket. Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átléptünk rajta. Én nagyon féltem tőle, és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek”.
Azok a napok véget értek. Ma újra normális park van a Klauzál téren és gyerekek játszanak mindenhol, egy sarkában egy kutya vécét is létesítettek, de mégis furának találom, hogy a sok-sok ezer ház közül ebben a milliós nagyvárosban, a sors keze – vagy a kozmikus játékos egyedi humora – pont a zsidó üldöztetés idei otthonunk címét jutatta jó barátom keze ügyébe.
Egy másik egybeesés: megint a holokauszttal foglalkoztam. Véletlen olvasók azt hihetnék, megszállottja vagyok a témának, pedig ez távolról sincs így. A holokauszt a múlthoz tartozik és engem sokkal inkább foglalkoztat Izrael jelenlegi komor állapota és gyerekeim, unokáim jövője, a béke kérdése.