Május végén tértünk vissza – feleségem és én – egy horvátországi és szlovénai túráról. Azelőtt csak Szerbiába látogattam el és a volt Jugoszlávia ezt a részét még nem ismertem.
„Regényem” Jugoszláviával 1962-ben, két évvel a házasságom előtt, kezdődött el, egy romantikus és viharos szerelmi éjszakán, amelyet egy Nesa nevü lánnyal töltöttem egy Belgrád környéki motelben. Egy évvel ezután, egy 17 tagú delegációval az izraeli Munkás Mozgalomból, hat hétig robotoltunk a Testvériség és Egyenlőség országút épitésén Smederovo környékén. Ennek az utazásnak a csúcspontja volt találkozásunk egy öreg szerb paraszttal, aki teljesen elképedt amikor megtudta, hogy Jeruzsálem valóban létezik és nemcsak legenda. E találkozásból kifolyóan, eljött Izraelbe és meglátogatta az izraeli szent helyeket. Nem tudom hány évig élt még a bácsi, de „biztos vagyok benne, hogy azzal a boldog érzéssel hunyta le a szemét, hogy sikerült megvalósítania egy álmát és a legendát valósággá tenni”
Mindkét elbeszélés megjelent már az „Itthon-otthon” c. könyvemben és nem fogok itt visszatérni rájuk, de ismételt jugoszláviai kiruccanásaim következtében úgy véltem, hogy ismerem ezt az országot. Még vetítettképes előadásokat is tartottam róla az itteni ifjúsági klubokban. Útólag kiderült, hogy az u.n. ismereteim enyhén szólva nincsenek megalapozva. Tito uralma alatt az etnikai feszültség a felszín alatt rejtőzött. Annyira el volt rejtve, hogy semmi jelét nem észleltem és én voltam a legjobban meglepve a véres háboruk sorától, amelyek megteremtették az „etnikus tisztogatás” fogalmát és alapjában megváltoztatták azt a valóságot amelyet én ismertem. Jugoszlávia ma a multé és romjaiból olyan országok keletkeztek, amelyek minden erőfeszítést megtesznek, hogy bebizonyitsák másságukat nemzetiségükben, kulturájukban és nyelvükben, szomszédaiktól, volt tagtársaiktól a Jugoszláv Federációban.
Így például, a szerb-horvát szótár, amelyet azelőtt minden könyvüzletben árultak, ma csak a múzeumokban található meg. Egy horvát nacionalista szenvedélyesen magyarázta, hogy a szerb-horvát nyelv csak a szerb uralkodó körök koholmánya. Szerinte, a valóságban ez két különálló és egymástól különböző nyelv és a fiatal horvát állam mindent megtett ezen tézis bizonyitására, azáltal, hogy az államnyelvből gyökeresen kigyomlált minden szót, kifejezést amelyiknek az eredete szerb volt.
Az én képzetlen füleimnek – miután tudok szlovákul, sok szláv szót megértek – a horvát, szlovén és szerb nyelvek nagyon hasonlóknak hangzottak. Tiszta butaságból nem hoztunk magunkkal CD-ket otthonról és útunk 11 napján bérautónk rádiója csakis száv dalokat hallatott – az első magyar állomást csak az utolsó napon, Zágráb környékén sikerült fognom – de ez nem zavarta meg teljesmódu élvezetünket az ablakunkban váltakozó csodaszép tájtól: Az erdők sokféle zöld színárnyalata, tarkítva festői falvacskák piros tetőivel, keletről a tenger sötétkéke, nyugatról pedig a fémesen szürke hegyek – itt-ott havasak – kisérték 1400 kilométeres útvonalunkat Dubrovniktól a dalmát tengerpart hosszában egészen az olasz határig, amikoris Szlovénia belső részei felé vettük az útunkat, Postojna, Bled és Bohinj irányában.
Ez az 1400 kilométer nagy mértékben különbözött egy hasonló úttól egy nyugatiasabb országban. Ez a megjegyzés nem a horvátok és szlovének rovására szól! Az országuk eléggé fejlett, a legtöbb ház új és modern, az útak kitünő állapotban vannak, de csak kétsávosak. A ritka egyenes szakaszon a sebesség 80 kilométer (ez sem túl sok), de mivel az országút a tengerpart kanyargós kontúrját öleli, a legtöbb szakaszon a megengedett gyorsaság lemegy 60-40-re, sőt néha 30-ra is! Még az is lehet, hogy ez szándékos. A helyiek úgylátszik méltányolni tudják a bámulatos temészeti kincseket amelyekben osztályrészük lett. Senki sem sem siet és a lassan cammogó forgalom lehetővé teszi, hogy megcsodáljad a gyönyörű tájat amelyik minden oldalról körülvesz.
Az irányzat, megőrizni a létezőt, érezhető a lélegzetelállító nemzeti parkokban. Amennyire képesek voltunk megitélni, senki nem probálta szépíteni a természetet. A madarak csodálatos énekét nem zavarja meg zajos zene. Mindössze ösvényeket törtek az erdőkben, fából készített sétapályákat raktak le a sáros tópartokon, lépcsőket vágtak a barlangokban, megfelelő világitást raktak be és a turisták milliói özönlenek.
Ez távolról sem jelenti azt, hogy a déli szlávoknak nincsen kereskedelmi ösztönük! A Krka folyó erdejében például, a legfélreesőbb tisztásokon is kis asztalok mögött öreg nénik mézet, dióféleségeket és fügéket árultak. Néhány szót még héberül is tudtak. Úgylátszik már sok izraeli megelőzőtt minket a hely szépségének a felfedezésében, de engem más gondolat foglalkoztatott: Hogy kerültek ezek a nénik ide és mikor és hogy fognak hazaérni? Vajjon a gyerekei naponta száműzik a nagymamát az erdő mélyébe, vagy ő maga vállalkozik kézségesen erre, hogy néhány fillérrel növelje családja bevételét? A választ persze nem tudom kéréseimre.
A kis városok is római és főleg velencei korú erőditményeivel, romjaival, templomaival, barokk házaival meg lettek őrizve, mint ahogy sok száz éve néztek ki. Itt sem látható sok szépítés, tatarozás, de mi a helyzet az épületek lakosainak életminőségéről? A kószálás a szűk sikátorokban (alig 2 méter szélesek) főleg turistáknak okoz élvezetet és nem vagyok biztos abban, hogy a lakosok minden büszkeségükkel, hogy ilyen történelmi helyen laknak, nem részesítenék-e előnyben egy tágasabb, levegősebb és világosabb lakhelyet. A tengerpart sokszáz kilométeres hosszát modern szállodák – egy részük, mint Opatijában, Abbázia néven hagyományos turistaváros még az osztrák-magyar monarchia idején, fényüzők és patinások – és kiadó házak sorozata ékesíti. Mindenhol feltünő táblák hirdetik a kiadó Sobe/Zimmer/Apartmani-ket. A vidék a francia Riviérára emlékeztet és szerény véleményem szerint semmiben sem marad el tőle.
Fogalmam sincs mivel foglalkoznak az ottani lakosok az év folyamán, mert mindez csak egy szezon számára létezik amelyik alig hosszabb három hónapnál (június-augusztus). Május közepe után a házak egy része amelyeken a fenti táblák megjelentek, még zárva voltak és a szomszédok szerint tulajdonosaik máshol laknak. (Ezzel szemben viszont, ez a legjobb időszak egy ottani kirándulásra. Az időjárás kellemes – fürödni ugyan még nem lehet, de izzadni sem kell – a szűk országutak amelyeken egy lassú teherautó megkerülése majdnem lehetetlen, nem zsúfoltak és a szobák ára alacsony, májusban kb. 30 euro, 65-al szemben a szezon csucsán).
Nem rendeltünk előre szobákat, naponta máshol szálltunk meg. Késő délutánonként bekopogtunk olyan házakba amelyeken a fenti tábla volt kitéve és negyed-fél óra alatt találtunk valami megfelelőt. Minden lakás központi fekvésü volt, modernül volt berendezve és általában kis konyhácska is járult hozzá. A helyiek barátságosak, vendéglátók és még nincsenek elromolva. Ilyenek lehettünk mik is a 60-as években. A lakásadónkkal Pulában oroszul beszéltem, feleségem olaszul kommunikált a feleségével és csak a 18 éves unokájuk tudott angolul. Amint megegyeztünk az áron, egy néhány szobás, óriási szvittet állítottak rendelkezésünkre – nagyobb volt mint az otthoni lakásunk - két verandával, nagy konyhával, szines TV készülékkel és a háziúr egy üveg borral ajándékozott meg, saját terméséből. Ez volt az egyedüli este amelyen nem mentünk el. Finom dolgokat vásároltunk a közeli boltban, királyi lakomát rendeztünk, kiürítettük az üveg bort és aludni mentünk.
Talán kevésbé tipikus az asszony Brelában akinek a lakásában szintén egy éjszakát töltöttünk és akinek 17 kiadó lakása van és hat turista irodájának a segitségével tölti meg ezeket turistákkal. A legszimpatikusabb lakásadónk Pakostaneban volt, egy kis városkában, ahova teljesen véletlenül kerültünk el. A hölgy leültetett minket a konyhájában, feta sajttal és vörös borral kedveskedett – amelyet szinültig teli vizes poharakban szolgált fel – és hosszan mesélt nekünk (németül) az életéről. Mint a kibbutzokban az 50-es években, itt sem zárják be a házakat. Ez az asszony csak akkor kezdte el bezárni az ajtaját, amikor a szomszédnője, aki tudta hol tartja a borát, távollétében belopakodott a házába, berúgva tántorgott haza és a férje este panaszra jött, hogy miatta lett a felesége alkoholista.
Ezután a látogatásunk után ezen világtájon, amelyet a Természet annyi elképesztően szép és gazdag természeti kincssel, olyan vízbőséggel, annyi vízeséssel, ajándékozott meg, nem vagyunk többé meggyőzve arról, hogy a legendás Paradicsom valóban a Közel Keleten volt.
