A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.

PALI EMLÉKÉRE

A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.

A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.

Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.

Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.

1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.

„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.

Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”

Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.

1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.

Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.

„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.

A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:

“Ma friss békacombok! “

Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:

“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.

Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.

Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:

“Ma friss békacombok! “

Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.

Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.

“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”

Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.

Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.

Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.

1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által. Egy nap unokájával , Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!

Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.

Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.

A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.

Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán, beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.

70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája, Györgyi.

Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást.

Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak felmenőinkről és megkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.

Custom Search

A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.

Egyedi keresés

MARCI HEVESEN

Néha, amikor motorizált hintómban suhanok valahová, nem sietek különösen, párnázott ülésemben kényelmesen elterpeszkedve a zárt ablakokon keresztül bámulom az elvonuló tájat, élvezem a kondicionált hűvösséget és a négy sztereó hangerősítőből áradó zenei kedvenceimet, miközben a mobil telefonom állandó kapcsolatban tart szeretetteimmel és barátaimmal otthon és külföldön, arra gondolok: Vajjon nem nagyszerű az életünk? Volt-e valaha valaki, akárki, 100-200-300 éve akinek hasonló, úgyszolván tökéletes feltételekben volt része? Az előző évszázadokban még a krözusi gazdagoknak, fényűző palotájukban, körülvéve készségesen futkosó szolgák garmadájával, akik gazdájuk minden szeszélyét teljesítették, sem állt rendelkezésére a mai élet gyönyöreinek a legtöbbje, amelyet őfelsége, az átlagos polgár, a panelházában manapság magától értedőnek vesz.
Reggelente elsőnek a borotvakészülékemnek örülök. Megerőltetés nélkül siklik végig arcomon és pillanatok alatt eltünteti szakállom sörtéit – tudom, a borotválatlanság ma divat, de én a sima arcot kedvelem és szerencsémre, a nejem is. Mennyire utáltam azelőtt ezt a napi ceremoniát! A borotválkazás, még új pengével is, mindig kín volt és a végén nemcsak nem voltam simára borotválva, hanem több sebből is véreztem – kitünő vicctéma kollegáim számára.
Miközben az új napra készülök, a rádió tájékoztat a várható időjárásról és beszámol az elmúlt éjjel eseményeiről. Igazatok van ha azt mondjátok, a hírek többnyire rosszak, de azelőtt talán jobbak voltak? A "Fekete Halál" amely a 14-ik században Európa lakosságának a negyedét lekaszálta, jobb volt az AIDS-nél? A múlt században a spanyol náthának 25 millió és talán több áldozata volt. Naponta értesülünk iszonyú viszályokról világszerte (sajna a mi körzetünkben is), de vajon őseink nem vívtak vérengző háborúkat? A u.n. Harminc Éves Háborúban, amely a 17-ik században kezdődött és tulajdonképpen kétszáz évig tartott, milliók pusztultak el. Nagyapáink és Apáink az első és második világháborúban harcoltak, amelyek 10, illetve 60 millió áldozatot követeltek, a spanyol polgárháborút, a koreai, vietnami és más 'kisebb' csetepatét és sok-sok testi és lelki rokkantot és anyagi kárt nem is említve.
Reggelimre a leggazdagabb, változatosabb, frissebb és egészségesebb választékban dúskálhatok amely valaha is emberfia asztalára került. Gyerekkoromban anyám néha-néha egy árva banánt vásárolt elkényeztett fiacskájának. Manapság nincs az a gyümölcs, zöldség, vagy más élelmiszercikk amelyet megkívánsz és nem engedhetsz meg magadnak. Sajtok, borok, egzotikus tengeri gyümölcsök, szivarok, csokoládék a világ minden tájáról a közeli szupermarket polcain találhatók és csak a kezedet kell kinyújtanod értük. Azért morogsz mert kifogyott a kedvenc joghurtod, a szerelő nem jött el mosógépedet megjavítani, a sor a klinikán túl hosszú, de tudatában vagy-e annak, hogy sok ember számára egy szelet kenyér is luxus és millióknak nincs hozzáférhetőségük tiszta ívóvízhez, vagy alapvető egészségügyi szolgáltatáshoz?
Nem győzném felszámolni a sok kényeztetést, élvezetet, amelyekben részünk van a mindennapi élet folyamán. Nézzetek körül és saját magatok fedezzétek fel őket, kezdve a számítógéptől amellyel most ezeket a szavakat olvassátok. Pesten, a Váci utcán van egy emléktábla "E helyen pihent XII. Károly svéd király 1714. XI. 17-én. Lóháton, 14 nap alatt tette meg az utat Törökországból Stralsundig." Nem hiszem hogy valaki irigyli ezt a királyt, nem élvezhette túlságosan a két hetet nyeregben. A mai ember számára egy sívakáció az Alpokban, vagy távol keleti kirándulás, aránylag jelentéktelen ügy, lehúzod a hitelkártyát (persze ha van rajta fedezet) és kész.
A fent leírt jó élet főleg a feljett országok megalapozott lakosságának osztályrésze, de a bőség egy része a kevésbé fejlett országokba is átszívárog, például az állandóan továbbfejlődő turistaipar által, amely millióknak juttat kenyeret. A haladó technikai módszerek, a rovartalanító és növénynemesítő anyagok, a genetikai mérnökség, nagy mértékben növelték a mezőgazdasági terméshozamot, aminek következtetében az éhenhalálban elpusztulók százaléka alacsonyabb mint valaha.
Szerencsétlenségek mindig is történtek, de a modern kommunkáció lehetővé teszi, hogy minden természeti katasztrófáról valós időben értesüljünk, percekkel azután, hogy megtörténtek. A tsunami az indiai óceánban 2004 decemberében kétszáz nyolcvan ezer ember halálát okozta, további néhány százezer sebesült meg és vagy 5 millió maradt fedél nélkül, de az emberiség példátlan módon zászló alá állt és masszív anyagi segitséget küldött a szökőár által sújtott szerencsétleneknek. A továbbiakban a veszélyeztetett térségekben kiépítenek egy előrejelzőrendszert, amely lehetővé teszi időben riasztani a lakosságot.
Ha van egy szólás amely igazán kihoz a sodromból, az a romantikus nosztalgia a "régi jó napok" után. Ami a múlt megőrzését illeti, az emberi emlékezőtehetség nem tűnik ki pontosságával. A dolgok rózsásabbnak tünnek, a negativ aspektusokat hajlamunk van elfelejteni, a legfontosabb tényező minden eseményben, hogy fiatalabbak voltunk, egészségesebbek és minden rossz dolog az életünkben csak ezután történt. De vajon a napok csakugyan jobbak voltak? Minden szülő boldogan emlékszik vissza azokra a napokra amikor gyerekei még kicsik voltak. "A picike édeskék, emlékszel amikor első lépéseiket tették, amikor megtanulták kimondani 'mama'"?
De én arra is emlékszem, hogy neveltünk fel egy picike lakásban három kisgyereket, mennyire nehéz volt őket elaltatni, szombatonként pedig a feleségemmel felváltottuk egymást, ki megy 6-kor reggel sétálni a babakocsival, hogy a másik egy kicsit tovább aludhasson. Hol voltak akkor az eldobható pelenkák? Egy anya akitől manapság elvárnák, hogy a kakis pelenkákat egy primitív katlanban mossa, amelyben miután egy óriási elmozdítható vízforraló felforralta a vízet, az alján elhelyezett ventillátor kavarja az illatos tartalmát, talán visszaszökne az anyjához.
Egy olvasómtól tudtam meg, hogy vannak emberek akik megpróbálnak 'természetes, ökológiai módon' élni, visszatérnek a mosható pelenkákhoz, a víztelen wc-hez, TV és hűtőszekrény nélkül boldogulnak. Nem hiszem, hogy ezek az emberek nevetségesek, vagy bolondok. Miert ne növeszthetnél a kertedben szerves zöldséget és élhetnél villany nélkül? A gyertyafény sokkal romantikusabb. Pont ez korunk egyik vívmánya: A kispolgár megjavult gazdasági feltételeivel megengedheti magának, hogy úgy élje életét ahogy jónak látja.
Mit akartam mindezzel mondani? Csak azt, hogy a véleményem szerint az életünk minősége bámulatos, úgy élünk mint Marci Hevesen, de egy gondolat azért nyugtalanít: Milyen nevetségesnek fognak tűnni u. n. vívmányaink 50 év múlva?