A FELSZABADÍTÓK

Ezekben a napokban egy érzelmileg fontos munka foglal el, egy pesti jó barátom visszaemlékezéseit fordítom héberre, fiai, unokái számára. A formáló éveinket, kamaszkorunkat, mindketten Budapesten töltöttük a háború idején, bár én a gettó falai között voltam bebörtönözve anyámmal, míg ő egy védett házban volt szüleivel és nővérével. Naplója olvasása közben, eszembe jutott néhány élményem és találkozásom a felszabadító Vörös Hadsereg tagjaival.
A magyar közvéleményben vita van a fenti minősítő jelzőről, de számomra és mindazok számára, akik velem együtt élték meg a borzalmaktól való felszabadulásukat 1945 januárjában, egyértelmű: ha ezek a katonák nem jöttek volna meg, ma nem ülnék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Mint már másutt megírtam:
„A názáreti zsidó fiú egy szép szentesti ajándékkal lepte meg népét. Karácsony estéjén a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, úgy, hogy már csak repülővel lehetett kijutni”. Így, ellentétben a többi magyar zsidóval, a budapesti zsidóság zöme, mintegy 100 ezer nő és férfi, megmenekült.
Tudom, vannak olyanok, akik a háború végét, amely Magyarország területének teljes felszabadításával végződött, csak a csöbörből vödörbe kerülésnek tekintik, de számunkra a Gellért hegyi Szabadság szobor jelentős jelkép marad.
Így írtam le a felszabadulás pillanatát:
“1945. január 18-án a kora reggeli órákban, megjöttek az oroszok.
Az óvóhelyeken, pincékben a házak közötti közfalakat már az első nagy bombázások után kitörték. Ennek az volt a célja, hogyha egy házat telitalálat ér, a lakók az óvóhelyen keresztül menekülhessenek a szomszédos házakba.
Egy ilyen átjáróból, jelentek meg felszabadítóink. Egy kis járőr csoport volt, jellegzetes ázsiai arcú fiatal katonák, izzadtak, piszkosak. Különböztek az elegáns német katonáktól, de számunkra maguk a földre szállt angyalok voltak! Vizet kértek, valami ennivalót – cigarettát adtak cserébe. Körülállva száz és száz kíváncsi által, kicsit megmosakodtak, majd továbbmentek”.
A gettót körülzáró falakat lerombolták, „mi meg boldogan tódultunk ki az utcára. Nem tudom, csakugyan sütött-e a nap, de nekem ez a reggel, mint verőfényes, ragyogó nap vésődött az emlékezetembe. Csak lassan tudtunk haladni a tömegben. Valahol a Dohány utcán egy orosz teherautó közeledett felénk. Anyám odahúzott és rám mutatva csak annyit mondott a sofőrnek könyörgően: "Hleba!"
A katonának nem volt kenyere, de adott egy almát. Nem hiszem, hogy még egyszer az életemben képes lennék annyira élvezni akármit, mint ahogy aznap élveztem azt a szép piros almát”.
Tudom, az orosz hadsereget nem nagyon érdekelte a zsidóság kiszabadítása azon emberi mivoltukból kivetkőzött állatok mancsaiból, akik megkaparintották az uralmat Magyarországon és a zsidó polgárai nagy részét a halálba küldték, vagy saját kezűleg gyilkolták halomra. Ők saját országuk felszabadításáért és a nácizmus megdöntéséért indultak háborúba. Feltehető, hogy az átlagos orosz katona nem volt tudatában annak, hogy a magyarok egy része lemészárolta egy másik részét, számukra minden magyar hódító volt (a magyar hadsereg a megszálló erők része volt, német szövetségeseik oldalán), akiket legyőztek és most szenvedniük kell, hasonlóan az ő népük néhány éves szenvedéseihez.
Miként írja le fenti barátom a felfedezést, hogy a zsidók szenvedése teljesen érdektelen volt az orosz katona szemében? „Barátommal együtt indultunk ’zabrálni’. Ez egy új fogalom volt. Valahol a Rákóczi út egyik mellékutcájában találtunk egy raktárt, ahonnan csokoládé tömböket, kristálycukrot, mazsolát vittünk szorgalmasan. Mondhatom ez enyhítette az éhségünket. Ekkor találkoztam életem egyik fájdalmas felismerésével… Cipelve egy láda mazsolát, egy orosz katona odajött hozzám, kérdezve – amennyire meg tudtam érteni – mit viszek, hová viszem? Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy éhesek vagyunk s mondtam jevrej (zsidó) magamra mutatva, remélve, hogy egy-két kapadohány cigivel is megjutalmaz, de csak egy jó nagy seggbe rúgásban részesített”.
Én így írtam le egyik találkozásomat egy orosz katonával:
A felszabadulás napján, miután az almát kaptam, „anyám gyönge és beteg volt és hamarosan visszatért a lakásba. Én viszont sehogy sem tudtam betelni újra visszanyert szabadságommal és együtt sodródtam a tömeggel. Valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtuk magunkat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak ki és be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Sokan nehéz zsákokat cipelve jöttek ki. Mi is bementünk és megdöbbentünk az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben sorokban lógtak a marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok…
Az élelmiszerhez nem mertem hozzányúlni. Valaki azt híresztelte, hogy a nyilas gazemberek megmérgezték. Összeszedtem hat-hét pár vadonatúj selyemsálat, bőrkesztyűt, női ridikült, övet, kalapot – a néhány hónap alatt összeharácsolt holmiból – és minden asszonyt lakásunkban megajándékoztam…Egy asztalon töltött revolvert találtam. Óvatosan felemeltem és odavittem egy orosz katonához, aki szintén ott kotorászott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit akarnak tőle, megvetően a sarokba hajította a fegyvert és félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy pusztuljak a fenébe”.
A háború után nagyanyám, aki a gettóban pusztult el és tömegsírban hantolták el, Szépvölgyi úti villájában laktunk. A közelben szovjet egység állomásozott. Nem volt sok kapcsolatunk tagjaival, de észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor a ház előtt orosz katonák haladtak el, kutyám, Fickó, aki szabadon szaladgált a kertben, vadul ugatni kezdett. Egyszerűen ki nem állta az orosz nyelv hangzását. Az oroszok is figyelmesek lettek a jelenségre és egy katona felajánlotta, hogy megveszi a kutyát. Elborzadva utasítottam el az ajánlatot, féltem, hogy megölik a kutyát.
A földszinten, még a háború előttről, a házmesternő élt. Férje eltűnt a háborúban és ő szoros kapcsolatokat kötött az orosz katonákkal. Cserébe elhalmozták mindenféle ajándékkal, valószínűleg az összezabrált szajréból, ékszerek, rádió, fali óra, szőnyegek és hasonlók. Ebből nem is keletkezett volna nagy baj, más nők is érdeklődtek a fegyveres erők tagjai iránt, a hibát ott követte el, hogy két különböző egység katonáival barátkozott. Egy este úgy látszik időzítési hibát követett el és a riválisok ugyanakkor jöttek el a találkára. Dulakodás kezdődött, késeket húztak és az egyiket halálra szúrták.
A nő szerencséjére lóhalálában elmenekült. Az éjszaka közepén, egy teherautó áttörte a kerítést és a meggyilkolt katona bajtársai, sorozatokat eregetve a levegőbe, kirámolták a házmesternő lakását. Mi a felső emeleten lapultunk, hallgattuk a részeg kurjongatásokat és csak attól féltünk, hogy a bosszú ránk is kiterjed, de nem lett bajunk. Én csak azt sajnáltam, hogy a fosztogatók felfalták mind a ropogós, fekete cseresznyét az udvaron levő fánkról.
A házmesternőről nem hallottunk továbbit, de úgysem engedhettük meg magunknak, hogy házmestert foglalkoztassunk.
Előző írásomban írtam a véletlenekről. Csodálatosnak találom, miként záródik be néha a kör. Néhány éve, egy összejövetelen, amelyen oklevelet adtak mindazoknak, akik könyvet írtak a Holokausztról, egy Finkelstein Élijáhu nevű férfi ült mellettem. Szóba eredtünk és kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonája volt. Magyarország területén is harcolt és egysége szabadította fel többek között Debrecent, majd Balassagyarmatot (ahol nagyanyám született, Nógrádot és Aszódot, de valamivel Budapest előtt, az egész hadtestet Szlovákia felé irányították. Élijáhu a továbbiakban Érsekújvár (ahol apám született), Nyitra és Galánta felszabadításában vett részt és április 4-én Pozsonyba vonult be.
A háború után, Élijáhu, akinek a nácik egész családját lemészárolták, Izraelbe emigrált, részt vett a Felszabadító Háborúban és ma öt unoka boldog nagyapja.
Az írásomhoz csatolt fénykép szövege:
„Iliya Wolfovics Finkelstein káplárnak,
A legfelsőbb parancsnok, a Szovjetunió Marsallja, Sztálin elvtárs, által, 1944. december 9-én, Balassagyarmat, Nógrád és Aszód városainak elfoglalásáért – amelyek a német véderő számára fontos fedezéki pontok voltak útban Budapest felé – ezennel tolmácsolom nagyrabecsülésemet az egész egység legénységének, beleértve magát, a harcokban való részvételért.
Az egység parancsnoka”.

.

OROSZLÁNOK

1956-ban ideiglenesen fellebent a vasfügyöny, kinyíltak a Szovjetúnió kapui és új bevándorlók ezrei érkeztek Izraelbe. Azokban a messzi napokban az oroszok frissítő újításnak tűntek országunkban ahová az utolsó évtizedekben a bevándorlók többsége a Közelkeletről és Észak Afrikából érkezett. Mi, két vidám telavivi srác, két lányt ismertünk meg ebből az emigráns tömegből, Vardát és Szonját. Ezek a lányok mintha egy más alfajhoz tartóztak volna, annyira különböztek azoktól a lányoktól amelyeket addig ismertünk. Jólneveltek, kulturáltak, pontosan meghatározott viselkedésmóddal minden adott társadalmi helyzetben. A kiejtésük is bájos volt, számunkra, aki Szlovákiából, egy másik szláv országból emigráltunk Izraelbe, ismerösnek is tünt. A barátom, Tomi az első perctől Szonja – egy káprázatos szőke szépség álmodozó szürke szemekkel és finoman cizellált arccal – varázsa alá esett,. Az én választásom mindenesetre az ébenfekete hajú Varda lett volna, egy pikáns szaftos, tüzelő szemű lány, akin látszott, hogy bugyborékoló vidámságát csak ideig-óráig tudja kordában tartani és a legkisebb ürügy kirobbantja, mint a pezsgő amikor kihúzod az üveg dugóját. Mellesleg, a lányok gyűjtőneve a társaságunkban ’oroszlánok’ volt (az ’y’-t elhagytuk).
Tomi, aki mint taxisofőr kereste meg a kenyerét, meg a rávalót, éppen a napokban vett egy új autót amelyet be kellett „járatni” – egy fogalom amelyik majdnem eltünt az autózás világából – és azért szombaton Haifára utaztunk az oroszlánokkal. Dél felé érkeztünk meg, éhesek mint a farkasok és természetesen be akartunk ülni egy étterembe, de itt egy meglepetés várt ránk. Varda és Szonja határazottan visszautasították a javaslatot.
„Jó házból való lányok nem ülnek be idegen férfiakkal egy nyilvános helyre.”
Nem tudtuk megváltoztatni a véleményüket, hiába próbáltuk és végül is gyrot pitában faltunk a kocsiban űlve (szegény Tomi egy frászban volt, hogy bemaszatoljuk a kárpitozást új szerzeményében).
Ez csak egy példa volt a sok kategorikus ’nyet’re amelyeket kénytelenek voltunk csendben lenyelni orosz barátnőinktől. Amellett, szeretném itt tisztázni, hogy ellentétben tartózkodó viselkedésükkel a nyilvánosságban, ami Vardát illeti, ő sokkal szabadosabb volt a személyközötti kapcsolatokban. Ez a lány élénk volt mint a gyerek, egy percnél többet nem volt képes csendben ülni, folyton mozgásban volt, állandóan valamit tennie kellett, valakihez hozzá kellett érnie. Furcsa szokása volt, hogy hirtelen, az utcán menve, elkiáltotta magát: "Esek!" és anélkül, hogy megvárná a válaszomat, minden aggodalom nélkül, nyújtott lábakkal, hagyta a testét hátraesni. Megindító volt feltétlen bizalma barátjában, hogy ott lesz mögötte, megfogja és nem hagyja, hogy a feje a járdába ütközzön.
Mégis, úgylátszik nem lettünk egymásnak teremtve. Egy kínos dolog történt velem. Az ajkaim megvörösödtek, erősen égtek és hatalmasra duzzadtak. Nem tudtam mi lehet az oka, de amikor Varda néhány napig városon kivül volt, majdnem teljesen elmúltak a tünetek, az égés enyhült, a dagadás lelohadt és megértettem, hogy az ajakrúzsa okozza ezt a furcsa allergiát. Barátnőm természetesen kicserélte a rúzsát, de ez csak egy jel volt: Nincs kémia közöttünk. Közös megegyezéssel véget vetettünk a kapcsolatunknak, de jó barátok maradtunk. Rövid idő múltán Varda egy jó barátommal, Mikivel, kezdett járni. Egy elöző írásomban (Útinapló III, Részlet I) a következőt írtam Vardáról:
"Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.
A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.
A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.
Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle.
“Már néhányszor írtam neki, nem értem miért nem válaszol” – panaszolta."
Tomi kapcsolata Szonjával tovább folytatódott, de sok baja volt tüzes vérmérsékletével. Minden vigyázatlan nyelvbotlás, minden apró mulasztás részéről, parázs vitát okozott és 'végleges' szakítást. Tomi csak nagy igyekezettel és megfeszített udvarlással tudta elsimítani barátnője felborzolt tollazatát. Én, mint kettőjük jó barátja, megpróbáltam segíteni, közvetíteni. Egy este példáúl találkájuk volt, a lány a megadott órában ott volt, bement kulcsával Tomi lakásába – szemben az enyémmel – de barátja nem volt otthon. Tomi fél órát késett, mérgesen panaszolta, mechanikus problémája volt az autójával úton Jeruzsálembe és időbe tartott amíg megoldotta, de Szonjára ilyenkor nem hatott a logikus érvelés.
"Ha egy férfi találkára hív egy nőt, mindent meg kell tennie, tűzzel és vízzel is megbírkózni, hogy időben megérkezzen!" – itélkezett határozottan. Még egy szigorú alapelv amelyet az anyatejjel szívott magába. Ajtócsapással vonult ki és elkezdett lépkedni a buszállomás felé. Tomi a járda mentén követte az autóval, megpróbálta kiengesztelni és meggyőzni, hogy szálljon be, ő majd hazaviszi, de a "drága (és konok) Szonyicska" tovább menetelt büszkén felszegett fejjel, oda sem hederítve esedező barátjára. Végül engem kért meg Tomi, hogy kisérjem haza. Máskor is, amikor éjjel dolgozott, akkor voltak a legjobb fuvarok, engem bízott meg, vigyem Szonját moziba. Nagyon féltékeny volt és attól retegett, hogy valaki elorozza előtte az ő szépek szépét.
Talán már sejtetitek, hogy fog befejeződni ez a történet. Szonja egy nagyon érzéki teremtés volt. Ha izgi film volt, erősen társához szorult és görcsösen markolázta a kezét, ha meg romantikus volt, saját zsebkendője gyorsan átvízesedett és a kisérőjének kellett kölcsönadni az ővét és ki volt ez a kisérő? Gyakran én. Amikor este érte jöttem, sokszor még nem volt készen. Kis szobája ágyán ültem és figyeltem, ahogy be s ki jár, kisminkeli magát, segítettem bekapcsolni ruháját. Nem vonzódtam hozzá, kifejezetten nem az én tipusom volt, de lassacskán egy bizonyos intimitás keletkezett közöttünk. Éjjel, amikor hazakisértem, úgy búcsuztam el tőle mint minden más lánytól, puszival az arcára, de egyszer elvétettem a célt és a csók Szonja érzéki ajkán kötött ki. Jó lenne, ha az esti szentimentális filmet hibáztathatnám azért, hogy a véletlen csók nagyon átforrósodott. Az ajtaja már nyitva volt, világitásra nem volt szükségünk és egy idő múltán Szonja ágyán ocsúdtunk fel.
"Te durák (oroszul ostoba, gyakori kifejezés Szonja ajkán)! Mit tettél?"
Az ilyesmivel tipikusan a férfit okolják, mintha ő passzív szemlélő lett volna, de én is sokkban voltam. Hogy voltam képes ennyire elragadtatni magamat és elárulni legjobb barátomat? Ezt Tomi soha sem fogja nekem megbocsátani! Így is volt, dacára próbálkozásaimnak. Sehogy sem tudtam kiengesztelni, a végén már könyörögtem, hogy legalább verjen pofon, de csak megvetően nézett végig és hátat fordított nekem. Soha többé nem láttam és csak néhány hónapja hallottam közös barátoktól, hogy meghalt.
A szenvedélyes légyott Szonjával egyedülálló eset maradt. Szőke nők soha sem vonzottak és ő sem látta bennem álmai férfijét. Egy másik orosz származású férfihez ment feleségül és gyerekeik úgy néznek ki mintha egy utazási iroda norvég fjordokat hirdető plakátjából léptek ki volna. Nemrég futottam össze vele a bevásárló központban. Még mindig szép asszony. Nagyon örült nekem, de meghívásomat egy kávéra elutasította.
"Inkább máskor, jó?" – mondta kedvesen mosolyogva.